[later on]
- Bocsánatot kellene kérnem? - kérdeztem erőltetett hangsúllyal, miközben elmélyültek a homlokomon összefutó ráncok. Szenvtelenül néztem apám arcába és választ vártam. Sőt, válasznál többet: indoklás kellett. Indoklás arra, hogy miért sajnáljam, hogy egy röpke pillanatra saját életet akarok. Hogy felmerült bennem a gondolat: lehet, máshogy is.
A köztünk ülepedő némaságban előrebiccentettem a fejem, jelezve, hogy még mindig rá várok, jelezve, hogy : hallgatlak.  Az én nyelvemen már ott voltak a védekező strófák, művészien küldtem el a khm picsába a rendszert.
A tekintetem az előtte heverő fehér borítékra vetettem. Nyilván az én nevem volt rajta, unalmas emberi formanyomtatvány. Semmi cicoma, ciráda. Fekete-fehér. Elhúztam a számat és a merengésből kiszakadva visszanéztem apára. Nem sürgettem, nem kapkodtam. Csendesen vártam és visszafogtam a szívemben dübörgő szabadságvágyat.
[& now]
Nyáron a hátsókert mindig gyönyörű -persze a többi évszakban is az- de ilyenkor már nemcsak a zöld levelek és rózsaszín illatos virágok,miatt jön ki az ember. A faágakat a gyümölcsök súlya meghajlította, és akár a szomorúfűznek,mélyre lehajolnak - gyerekként szerettem azt hinni, hogy nyaranta a fák gyümölcseiket adományozzák a királynak és tiszteletükben meghajtják  zöld koronájukat. A gondolat a mai napig mosolyt csal az arcomra, a mutatóujjammal apró kört rajzoltam az egyik, aztán egy másik fára. Rituális séta; nekem és a fáknak is.
Néhány fáról tudom, hogy a dédnagyanyám, vagy üknagyapám ültette és szorgos munkával gondozta, néhány könnyedén simul kérgével a tenyeremhez, mintha kívánná az érintést és megreszket az kemény törzs az ujjbegyem alatt, míg egy másik csendben álldogál: nem csak felettem huny szemet. Ha szél fújja, vagy érett gyümölcs húzza az ágait. Vannak fák, amik nem válaszolnak a suttogásra, vannak fák, melyeknek már túl mélyre nyúlnak a gyökerei ahhoz, hogy újra megszelídítsem őket.
A tenyeremet rásimítottam az egyik barackfa törzsére. Talán úgy néztem ki, mint a Szellemekkel suttogóban a nő, csak én éppen egy fát simogattam. Üdvözöljük a Palota Déli Kertjében, ahol az elmeháborodott koronaherceg rendszeresen fákat simogat. . A mosolyom mögött kivillantak a fogaim és leszakítottam egy, majd még kettő barackot. - Köszönöm - búgtam halkan, mozdulatlan ajkakkal aztán hátat fordítottam a fának és a kertnek is.
A lépteim magabiztosan kongtak az üres folyósokon, Lance élvezte a nyarat, Atlas valamelyik szolgálóval Scrabblözött - vagy bánom is én mit csináltak. A rózsaszín barack Lance ágya mellé került, a narancssárga pedig Atlas éjjeliszekrényére került.
- Apa - szólítottam meg már a társalgóban apámat. Először csak a szárnyait láttam, aztán ahogy haladtam előre egyre nagyobb ívet láttam be a térből. Két pislantás között éhesen szívtam magamba a napsugarakat. Beleharaptam a barackba, hogy ne csak a bőrömön érezzem a nyár melegét, az édes, szúrós íz felrobbant a nyelvemen. Szerettem a nyár ízét a gyümölcsökben - más volt, mint a tavaszi vagy a kora őszi. Mintha más-más érzelembe harapnál bele. Megvártam, míg Oberon tekintete rám talál - ha vendége volt, akkor azért vártam türelmesen, ha nem volt nála éppen senki, akkor csak azt vártam, hogy a gondolatmenet végére érjen. - A leveleimért jöttem. - nem a faleveleimérta hordárok rossz szokása, hogy minden levelet a királyi asztalra raknak. Ha szerencsém van, akkor anya hamarabb rátalál és elhozza, ha nem... akkor szépen kell kérnem.
Apropó, szépen kérés; egy kedves mosoly ült az arcomra miután egy újabb harapásnyi gyümölcsöt lenyeltem. -Légyszíves. - tettem hozzá már-már küszködve a helyzet ironikusságán. Melyik húsz éves férfi levele kerül az apjához rajtam kívül? Azt hiszem, tudom miért nincs még nőm. valószínűleg a fatökű jelző tökéletesen illene a helyzetemre: egy srác hétköznapi célok nélkül, meló nélkül, átmulatott éjszaka emléke nélkül. Visszafojtottam a feltörni kívánó sóhajtást.
- Persze, lehet, hogy nincs semmi - vontam meg a vállam megadón, eljátszva, hogy nem várok levelet, pedig istenem de vártam és istenem de reméltem, hogy akihez bejutott a felvételi eredményem értette azon kérésemet, hogy Légyszi, kérlek, könyörgöm, csak a címemet írjátok rá a levélre. A feladó érdektelen. Tényleg nagyon légyszi.
Nemesi tulajdonságaim közé tartozik a könyörgés. Újra apa arcába pislantottam, ha esetleg úgy dönt, hogy némasággal próbál rávenni arra, hogy elmondjam mit keresek, akkor győzött. Én tudom, hogy nála van a levelem, ő tudja, hogy tudom, hogy nálam van a levelem. Nem kell ebből erkölcstan és viselkedéskultúra órát csinálnunk - remélem .

[later on]
- Mi az indoka annak, hogy bocsánatot kellene kérned? - viszonzom a hangsúlyt és úgy figyelek rá. A szenvtelen arc mögött ott láttam azt a Gavaint, akit nagyon szeretek. Próbálgatja a szárnyait és most nem a szó fizikai értelmében. Kíváncsi. Szeretne felfedezni dolgokat. És ez szerintem nagyon jó dolog. Sokkal nyitottabbá tesz mások felé. Nekem csak kötelezettség érzete volt, de voltaképpen még az emberek világában is annyit tartózkodom, míg elrepülök felette. Más az, ha a fajok képviselőivel találkozol, netán dolgozok velük, s egészen más, mint amikor a saját közegükben találkozol velük. Talán majd ha letettem a koronát, s vele minden munkát és felelősséget, lesz alkalmam ezt a gátlást levetni és szétnézni a világban.
Igyekeztük úgy alakítani a világunkat és rendszerünket s fiaink nevelését, hogy az a vaspánt, mely körém fonódott, nekik már ne jusson. Titania látta, honnan érkeztem, s hogy mivé simított ki az évtizedek alatt. Csodálatos, tündérien tündér lelke van.
A boríték bontatlanul hever előttem, ahogy rápillantok. Ujjaim összefonva érintem ajkaimhoz, miközben könyökeim a szék karfáján pihennek.
- Mikor szándékoztad elmondani? - Hiszen, ha nem hozzám érkeznek a levelek, akkor csak azt látnánk, hogy hopp, egyszer csak nincs legidősebb fiúnk. Valóban megtenné?
Felkelek, s az íróasztalom megkerülve, nekidőlök, úgy figyelek a legidősebb utódomra.
- Mik a terveid?

[& now]
- Kíméljen meg a hablaty nyelv értelmezésétől és fogalmazza meg érthetőbben. Így még Habakukk sem képes beszélni – kevés hiányzik, hogy kihúzva magam, kicsit fölényesebben nézzek a beszélőre. De azzal apám máját hízlalnám, márpedig kevély sosem voltam énmagam. Így csak türelmes arccal nézek rá, s szerintem a tekintetem elég beszédes. A virágokat hagyjuk meg a kerteknek, kérem szépen!
- Látja, ez már sokkalta érthetőbb volt – lendítem felé mutatóujjam. - Nos, elsődlegesen nézze meg, mely napokon történt meg az eset. Milyen károkat okozott s találtak-e máshol is erre utaló jeleket. Ha mindezzel megvan, akkor térjen vissza – ezzel útjára engedem. Szerencsétlen csak arra tudott gondolni félelmében, hogy minden előzetes információ összegyűjtése nélkül, elvágtat hozzám és majd minden rendben lesz. Csakhogy, az információ: nem csak hatalom, hanem hatalmas segítség az igazság felderítésében. Azt hiszem, ezért kedvelt meg a népem. Talán. Pedig hogy féltem! Igyekszek igazságos lenni, s az számomra a logika. Érzelmekkel ugyan merre jutnánk? Van elég bizonyítéka a történelemnek, merre is.
A hangra megfordultam, s a kép kedves volt számomra. Nosztalgiamentes, mert ugyan áradozhatnék arról, hogy jó párszor láttam már így idősebb fiamat, egészen kicsiként is, csak akkor mindenhonnan csurgott rajta a baracklé. De most már felnőtt, s annak megfelelően is kezelem.
- Igen, fiam?

A kérdését tudom, miért teszi fel, s egészen érdekes a folytatása.
Van annak egy nagyon jó előnye, ha nevelésed okán saját bástyáid mögé vagy kénytelen menekülni, rázárni a vasajtót, s elrejteni a kulcsot, senki se találja meg. Mert az a kulcs olyan kulcslyukhoz tartozik, melyen keresztül bepillantást nyersz a másik bástyája mögé. Hiszen nekem is oda kellett menekülnöm, tudom, milyen mögötte. Éppen ezért nagyon odafigyeltem arra, hogy a fiaimnak ne kelljen olyan vastag fal és egyáltalán fal mögé menekülniük, hogy megmaradjon a józan eszük, s az, akik valójában.
- Persze, hogyne. Lehet, nincs semmi – mosolygok egy rövidet. Általában erről tudni, sok más mellett, hogy most logikai levezetés következik.
- Kivéve azon aprócska okot, hogy ok nélkül sosem kérdezel rá. Azon kívül, hogy egészen pontosan jó a időérzéked, mikor érkezik meg egy válaszlevél. És azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy eléggé egyértelműen: levelet vársz.
Nem mondhatom meg neki, milyen jellemű legyen. Nekem megmondták, belém verték, nevelték, és köszönöm, nem kérek senki nevében belőle. De most nem a trónörökös van előttem, hanem a fiam.
- Mondd meg, kitől vársz, s úgy válaszalok – csőbe húzás? Egyértelműen.

[now&again]
A kérdést figyelmen kívül hagytam,és a szemtelenségem netovábbja az volt, amikor megrántottam a vállam. Habár apám sosem adott okot arra, hogy a pofonoktól félnem kelljen, mégis volt bennem annyi tisztelet, hogy figyelembe vettem mi számít határfeszegetésnek és mi az, ami még pont belefért a gyerekes lázadásba. És ez a vonal volt az, amin túl már a határok felrúgásáról kellene beszélnünk. - Azt sem tudtam, hogy felvesznek - a válasz könnyedén csúszott ki a számon, de nem bántam. Mindössze szúrós tekintettel nyugtáztam, hogy apám milyen egyszerűen vett rá arra, hogy válaszoljak neki. Túl egyszerűen… talán azt hitte, hogy jól játssza ki a lapjait. Talán én gondolhattam azt, hogy jól összekevertem a kártyákat.  - Sőt, gyakorlatilag abban sem lehettem biztos, hogy egynél többször ránéznek majd a jelentkezési lapomra.-
Ó, igen, az esetek többségében jó ütőkártyának bizonyult az a gondolat, hogy na jó, mégiscsak én vagyok a tündérvilág örököse. A kisujjamat sem kell megmozdítanom és enyém lehet a világ. Talán volt benne igazság, de amikor érettségi bizonyítványt és GPA átlagot kértek akkor minden tündérbájomat összeszedve kellett mosolyognom és beismernem, hogy nálunk ez nem egészen így működik. Így hát haszontalanul emelgettem a kisujjamat. Nem tudom melyik alternatív oktatási rendszerben fogadják el érvényes kreditként a Repüléstant és a Királyi Etikett érdemjegyét, de kíváncsian kutatok lehetőségek után.
- Ne is gondolj rá. - próbáltam megelőzni, valószínűleg már túl későn. Megrázom a fejem. - Ne - ismétlem meg erőteljesebb hangon. Konspirációs elmélet; ha elmondom apának, apa megosztja anyával. Anya aggódni kezd amiatt, hogy nekem nem jó itt. Pedig ez nem volt igaz. Jó volt itthon ,tisztában voltam azzal mit várnak el tőlem és valahol már vártam, hogy apa nyugdíjba vonuljon, az én vállamra pedig egy újfajta teher nehezedjen. Szó sem volt arról, hogy le akarnék lépni arról az útról, amit nekem szántak. Nem, én csak virágokkal akartam körbeültetni.
- Több akarok lenni, mint egy uralkodó, aki ért az uralkodáshoz. Több akarok lenni egy titulusnál. - ez volt a jól hangzó indok. Ami talán azt hordozta magában, hogy a szüleimet csak uralkodóként látom magam előtt, amikor lehunyom a szemeim, és pont ezért sértő lehetett apámra nézve. Azt viszont neki is be kellett látnia, hogy hiába faragtak minket ugyanabból a fából, van köztünk különbség. Méghozzá bőven. A kevésbé jól hangzó indok az volt, hogy bele akartam nyalni abba a fagyiba, amit rajtam kívül mindenki megkóstolhat. - A doktori és a jogi képzés talán ..- a barack lassan elfogyott a kezemből, már csak a ragacsos mag maradt az ujjaim között - kidobtam. - jobban illett volna a címemhez.
Biztosan jobban illett volna, apa tekintetében kerestem az egyetértés jeleit, amik megerősítenek abban, hogy jól volt az eredeti gondolat. - Szakmailag kiegészítette volna azt a tudást, amit az udvarban megtanultam. - bár, ha egy picivel jobban érdekelt volna az emberek törvénye,akkor csak kérdeznem kellett volna. - Nem tudom, hogy látszat-e csupán - szőttem tovább a mondandómat, ha apám nem szólt közbe korábban. - de szeretném elhinni, hogy nem állunk olyan távol az emberektől.
Igen, béke van. Boldogság.
De a szintek mégsem egyenlítődtek ki teljesen.
- A tapasztalás a legjobb módja a tanulásnak. - mondtam, újra apám szemei közé nézve. Ragacsos ujjakkal nyúltam a levelemért. - Georgetown.
A fehér borítékon szinte világított a kék pecsét, Deus Nobis Fiducia. Ennyit a diszkrécióról.

[now&again]

Apám nevelése megtanított arra, hogy pofonok nélkül is lehet sebet ejteni, s azok voltaképpen sosem gyógyulnak be. A lélek sebei sokkal érzékenyebbek, s erre odafigyeltem a gyerekeknél. Hogy ne adjam tovább azt, amiben nekem részem volt. Ha nincs Titania, ahh.. már megint elkalandoztam.
A válaszra szemeim értetlenlenkedve szűkülnek össze.
- S volt ennek oka, hogy így gondoltad? - Mert az nem jó, ha képtelennek gondolja magát bármire is. Ő lesz az uralkodó, a tündércsigák összes szerelmére? Hol csúsztunk el nevelésében, hogy ezt feltételezte? Nos, azért jó tudni, mik a korlátaink. Csak hát akkor nem jelentkezett volna oda, ugyebár. Figyelmem most már teljesen tűéles felé.
- Nagyszerű dolog képtelennek gondolni magad valamire? Megpróbáltad már a másik irányba is? Lehet, működik az is... - érdeklődöm tőle.
Arra, hogy nem akarja elmondani, mikor is akarta elmondani, összefonom karjaim és kiengedem a levegőt.
- Halljuk. Kíváncsi vagyok. Mit gondoltál, hogy ha elmondod, akkor mit teszünk? - Szárnypróbálgatás, tudom én, enyémet apám egyből letörte, ha neszét vette, s nem egyezett az elképzeléseivel. Éppen ezért felettébb kíváncsi vagyok, személy szerint adtam-e erre neki valami mozzanatot, okot, hogy végül így döntött.
Kajraim kifonódnak egymás öleléséből. A tervei nagyon izgatnak, látni az kíváncsiságot és komolyságot a tekintetemben. És hogy kattog, veszettül.
Oh, mikor a saját gyermeked szembesít azzal, hogy voltaképpen neki csak egy cím vagy. Egy titulus... Nyalogathatnám sebeimet, ha nem lenne ott az a bizonyos ha. Vegyük például ezt: HA csak cím lennék, akkor a fiam nem nyílna most meg nekem, akkor csak igen felség, máris felség lenne a válasza. De hogy bármit is megismerjek belőle... még a halálom után sem. Szóval egy siker: pipa. A többi apróságot, hogy miért így lát, azt majd kisimogatjuk. Aztán ott van a második HA: nem olyanná nevelődött, mint én. Ez egy akkora siker, hogy gondolatban Titania felé szaladok, hogy elújságoljam neki az észrevételt. Amit szerintem ő már sokkal régebb óta megfigyelt, így aztán...
- Akkor mi az oka, hogy nem oda jelentkeztél, ha nem oda jelentkeztél? - mivel nem bontottam fel a levelet, így aztán vonatfűtő képzésre is beadhatta a jelentkezést. S érdekel, miért döntött úgy, hogy ha oda akart jelentkezni, végül miért nem oda adta be.
S felvet egy olyan gondolatot, amiért apám tövestül tépte volna ki a szárnyaim. Szerinte a tündérek minden faj felett állóak, még az elfek sem képesek velünk vetekedni. Ráhagytam, akkor már megértettem, hogy hagymázas elképzeléseit nem jó megkérdőjelezni. Kíváncsi voltam a világra, ám atyám burokban akart tudni, mert a tündérek királyának nevelt, nem a többi... inkább gondolatban sem mondom ki, kik királyának. Azok meg sem érdemlik. Utána pedig az uralkodói feladataim foglaltak le, viszont arra figyeltünk, fiaink a világban is élhessenek, mert bár valóban ez a mi világunk, osztozunk benne másokkal is.
- Erre a kérdésre, ha megfelelő helyen keresel, meg fogod kapni válaszodat bólintok.
- E – biccentem oldalra a fejemnek. - Sokkal inkább a fejlődésnek. Az, hogy tapasztalatból tanultál valamit, még nem biztos, hogy abból okulva, annak megfelelően is cselekszel utána.
Az egyetem egyezett, mi a borítékon szerepel. Már majdnem nyúlnék a levélért, mikor meglátom, ragacsos a keze. Visszatartom mosolyom, s a tenyerem nyújtom a keszkenős dobozhoz. Harmatcsepppekkel átitatott finom kelmék várakoznak benne, hogy felfrissítsem magam munka közben. Most kicsippentek egyet belőle és Gavain felé nyújtom.
- Add meg a tiszteleted magadnak, s a jövődnek.
Csak tiszta kezének nyújtom át a borítékot. Nem várom el, hogy itt bontsa fel, de sürgető tekintetem mindent elárul.

A kérdésére csak megforgatom a tekintetem. Komolyan magyarázkodnom kell a tulajdon apámnak, mintha egy túl kíváncsi pszichológus vizslatna. Állandóan. - Ugyan már. - úgy tűnt a tekintetolvasás nem volt apa erőssége és tényleg ki kellett mondanom: - Nem arról van szó... - újabb tekintetforgatás. Pontos tudtam a pszichológiát emögött az egész mögött. - Nem érzem magam képtelenek. Csak az emberi felsőoktatási rendszer és az én esetem ... - az ujjaimat fésűként egymásba fűztem volna, de hogy ábrázolni tudjam a mondandóm lényegét, az ujjaim elcsúsztak egymás mellett így nem tudtam szépen összefonni őket. A szemöldököm kérdőn felszaladt miközben az ujjaimról apa arcára pislantottam, valamiféle nyugtázásra várva, hogy azt mondja érti mire gondolok.
És nem kell hangosan kimondanom, hogy jó vagyok. Nincs okom kétkedésre. .
Tudtam, hogy így van de mégis szarul hangzott kimondva.
A következő kérdésre már izgatottan kaptam magamhoz a levegőt. Ezerszer végig játszottam ezt a szcenáriót. Atlassal színesebbnél színesebb formákban próbáltam el ezt a beszélgetést. Készültem rá. Készültem arra, hogy elő kell majd vele hozakodnom. Anyával, apával, kiskupaktanáccsal megvitatni az egészet. Mosoly formájában csillant meg a magabiztosság az arcomon. - Hogy nem... nem fogjátok megérteni. - gyerekes hévvel ráztam meg a fejem miközben még mindig apa arcába mosolyogtam. igen, én is tudom, hogy butaság ezt hinnem. De hiába támogatnak mindenben. Ez mégis más.
- Nem fogjátok megérteni miért kell nekem ennél több. Vagy miért kell más, mint ez. - a pillantásom körbesiklott a teremben. A nyári fényben melegen mosolyogtak ránk a fali díszek, megolvadtak a festmények. - Attól félek, hogy azt hiszitek nem akarok király lenni. - elvégre volt már rá példa a történelemben. - És meg akarok szabadulni a jövőmtől. - ez volt a nehezebben emészthető része, azok amiktől már gondolati formában is rosszul voltam, nem ám attól, hogy hangosan ki kelljen őket mondanom. - Amit nem tervezem és nem is tervezek. - zárom rövidre a gondolatmenetet még mielőtt újabb lélekelemzős kérdést tenne fel apa. - Mert túl menők. Én már így is elég menő vagyok, nem kell fokoznom - elvigyorodtam, remélve, hogy apa is nevet egyet, aztán folytathatom a monológom. - Valami olyat szerettem volna ... nehéz megfogalmazni... ami én vagyok. - őszinte bizalommal pislantottam újra apa mély tekintetébe. Tudtam, hogy egy részem mindig is a trónon volt és tudtam, hogy  Sir Gavain herceg majd később király is én leszek, de ezek mind olyan címek voltak, amiket kaptam, mert a vérem... Halkan sóhajtottam és elhessegettem a töprengéseket egy másik időpontra. - Nem újabb jogi dokumentumok, nem egy talár ami a felsőrendűségemet sugallja. Egy kicsit hétköznapi akarok lenni. Aki megmutatja az embereknek olyan világok szépségét, amikkel csak lebujoknak találkoznak - bár, rózsákat szelídítő kurvákkal még nem találkoztam.
Csak kishercegekkel.
Elveszem a kendőt - egy biccentéssel köszönöm meg apám figyelmességét - aztán már a tiszta ujjaim között egyensúlyozok a levéllel. - Megértesz? - kérdezek vissza ahelyett,hogy kibontanám a levelet.

A szemöldökfelvonásom jelzi pusztán a szavaim helyét: „hanem akkor miről?” Mert bizony hallani akarom. Hogy ha téves, akkor korrigáljuk. Szóban, fejben, mindenhogyan. Aztán csak körözök a mutatóujjammal a keze felé, miután előadja... a nemtudommikéntértelmezzemet.
- És ezt... ki is fejtenéd szóban? Igazán hálás lennék érte – villantok egy mosolyt rá.
Gyanúsan felélénkül a kérdésemre, így magamban gyanakvással vegyesen fűszerezett kíváncsisággal várom a reakciójának többi részét. Még a fejem is a tenyerembe támasztom, mutatójjam felfelé néz a szemem felé, mint egy kimondatlan radar. Figyelek. Saját gondolataimmal párhuzamban.
- Csacskaság. Miből veszed, hogy azt gondolnánk, nem akarod a trónt, vagy nem akarod ezt vagy azt, amit elvárunk tőled? A néped? - vágok egy „áh” arcot és még legyintek is.
- Természetes, hogy érdekel az emberek világa és kíváncsi vagy rájuk. Miért akadályoznánk, hogy kipróbáld magad a világukban? Megismerni őket? - aztán   sóhajtok egy aprót.
- Hogy megértjük-e, vagy sem, az már nem ez az asztal. Meg fogjuk érteni ellenben az igényeidet. Csak beszéld meg velünk, kérlek – teszem össze a két kezem. - De jó hallani, hogy nem akarsz a korona elől elmenekülni – ami anyja fejéről majd az övére kerül. Én csak joviális ügyintéző vagyok, míg anyja a Tanácsban serénykedik. A mai napig sokszor töprengek, vajon elfogadja-e a népem a szavaim és ez sokszor megfordul a fejemben, mikor határozatot írok alá, vagy fogalmazok meg.
- Mindössze annyi, hogy koronahercegként kiemelten fontos a védelmed. Ezért fontos, előre elmond, mit tervezel, mert csak így tudunk téged segíteni – felelem komolyan. És mert rettenetesen féltjük. Én leginkább attól, hogy olyan zárt lesz, mint én voltam. Még most sem merek nagyon az emberi világba kimenni, és éppen ezért támogatnám ezt a fáradozását teljes szárnyszélességgel.
Elmosolyodom, aztán felettébb komollyá válik az arcom.
- Ebben az esetben nem támogatom a jelentkezésedet – hagyok egy kis szünetet a számára, had kapjon sokkot. - Csakis akkor engedem, ha oda jelentkezel, ahová valóban menni akarsz. Menőség ide meg oda.
Mert igenis használja ki az időt, míg még nem nyomja a korona súly a fejét.
Komolyan hallgatom tovább, s megértem indokait. Remélem, hogy megértem. És egyben örül apai szívem, hogy valóban nem hatott rá apám árnyéka. Kivédtem. Fogalma sincs, ez mekkora örömet jelent számomra.
- Nos... ebben az esetben erre is hajlunk. Kellő védelemmel, természetesen.
Nyújtanám így felé a levelet, ám a keze... elsőként cserébe egy kendőt kap.
- Jobban, mint sejtenéd – nekem sosem volt ebben részem, apám tőből lenyesett minden ilyen szándékot és óriási bűntudatott táplált belém, hogy ezzel cserben hagyom népemet. Pedig még akkor nem lehetett tudni, elfogadnak-e. Igaz, ebben a mai napig kételkedem, mégis, ennek ellenére megteszek minden tőlem telhetőt, sőt, még ennél is többet. Aztán csak azt látom, csak nem bontsa ki.
- Bontsd már ki, az összes csillagporos szentjánosbogárra – szerintem én türelmetlenebb vagyok, mint a fiam. Remélem, megteszi én pedig a világ összes türelmesen türelmetlen kíváncsiságával várom, lesem arckifejezését.

Röviden és tömören?
- Nem passzolunk egymáshoz.
Röviden és tömören, lényegre törően, mint a sebbe ragadt tapasz fámájában. Egy rántás, egy fájdalmas sikoly és vége.
Már emlékszem miért nem szeretek apával egy csapatba kerülni ha Activityre kerül a sor. Hiába mondják, hogy a vér nem válik vízzé, úgy tűnik a kreativitásom anyától örököltem és nem apától. Így amikor apa csak legyint egyet komolyan fontolóra veszem, hogy válaszoljak az előtte feltett költői? kérdésre.
A nyelvem hegyén csüngő kérdést visszaharapom, lenne értelme menekülni? , a koponyámban egy fátyolos szemű hercegecske pislog az objektívba, reményvesztett-reszelős hangon teszi fel az ironikus kérdést. Íme, a tragikus hős - meghajol és gyors léptekkel kisurran a gondolataim közül. Tudja, hogy itt nincs keresnivalója, csak egy újabb szerepbeosztás, amit Gavain Kingston nevére írtak ki. A testsúlyomat jobbról a baloldalam felé tolom, az agyam egy hátsó nyúlványa arra koncentrál, hogy a mozdulatsor tompa legyen és ne tűnjön unott szenvedésnek. Semmi térdhajlítás, a szemkontaktus tiszteletteljes fenntartása. És tetszett, amit apa szemében megvillani láttam. Az aggódás-modul még futott a háttérben de a felszínen csak a törődés meleg lángja égett.
- Mi... - az, hogy nem? A vérem egyetlen másodperc alatt kezd lángolni a sértettségtől és a végtelen tengerek sem bírnának velem, meg a gyermeki ellenállásommal, amivel a szüleimnek szembe kellene néznie. Szusszantok, gőzölő vasparipából Thomas a gőzmozdony leszek és megfogadom, hogy a legcikibb beszédet fogom írni apa következő kerek születésnapjára. - Utállak. - mondom ki a szavakat anélkül, hogy kétszer meggondolnám őket vagy komolyabb jelentést társítanék hozzá. Valójában pontosan az ellenkezőjét jelenti.
Meg azt is, hogy utálom, amiért rászedett.
Megint.
- Csak akkor nyitom ki, ha megígéred, hogy nem tartunk felvételi partit. - nem hagyom,hogy ígéretet tegyen, gyorsan folytatom tovább. - Akkor se, ha anya könyörög. - persze tudtam, hogy előbb-utóbb mindketten be fogjuk adni a derekunkat anya könyörgésének. Valószínűleg, előbb, mint utóbb. Apa arcát néztem és megfordult a fejemben, hogy vajon ő is erre gondol-e. Hogy mennyire szereti anyát, hogy mennyire emberi ez a kis csipkelődés. Hogy ez az egység, amit politika, hagyományok és vér fűz össze valójában egy tökéletes családi kép.
Felbontom a levelet, kötőfékkel húzom vissza a színpadon tomboló túl-lelkes Gavaint. Az ujjaim megzabolázva, aprólékos munkával tépik fel a ragasztást, furcsa emberi szokás volt ez a ragasztó.Furcsa és egyszerű, ellenben a viaszba nyomott szárított virágok, arany és ezüst dekorfóliadarabok. Átnyújtom apának a levelet. - Kérlek. Nem akarok batárnagy biztonsági őröket. - mintha Tündér Amerika legféltettebb kincse lennék. De tudom, hogy apát hiába is kezdem el győzködni. Valahol megértem, hogy félt-féltenek de be kell látniuk, hogy esélyem sincs ismerkedésre ha nationalista, tündérszárnnyal villogó napszemüveges Smith ügynökök vesznek körül. Alig várom, hogy a második randim után bekopogjanak a hálóba, hogy meghozták a reggelimet.- Kérlek. - ismételtem meg az arcára kiülő érzelmeket térképezve.

Mondanék valamit, helyette inkább csak összeráncolom a homlokom, és félrebiccentett fejjel, kétkedve tekintek rá.
- És mégis jelentkeztél – keresni a logikát a dolgokban, fontos. Az indok és az ok megtalálása, az igazi origora rálesés, vagy az eredeté, olyan mindegy, milyen szóval illetjük, leindíti ki az egészet a valóságban.
- Ha egy dologban alá, vagy fölé becsülöd önmagad, akkor a gondolkodásod és látásmódod görbe tükröt tart eléd. Csakis abba fektesd az energiád, ami te vagy. S ha elvállalsz valamit, a kifogások helyett az lebegjen előtted, mi az a legjobb, amit ki tudsz belőle hozni.
Csak egy mosoly, ami arról regél, hogy tudom, mire mondja éppen azt, hogy utál. Ezért vagyok az apja, hogy kihozzam belőle azt, amiért valóban létezik. És hát... ismerem. Baj is lenne, ha nem.
- Beccsszó, hogy nem tartunk felvételi partit – még az ujjaim is keresztbe teszem, az embereknél használják így. Az már más kérdés, hogy bejutási partit még lehet tartani. És Siker Partit is. - Képes lennél anyádnak szomorúságot okozni? - Mert hát édesem biztosan ünnepelni akar. Elvégre a hátunk mögött tett egy sikeres lépést a fiunk, minek lehetne nevezni, ha nem sikernek?
- Tehát biztos vagy abban, hogy felvettek? - Érdeklődöm. Egészen biztos felvették. Miért ne vették volna fel?
Még a lélegzetem is visszafojtva várom, nyissa már fel a borítékot. Magamban önkéntelenül elmosolyodok. Még ki sem nyitotta a levelet, de már alkudozik a feltételekről. Nem lesz egy megfutamodó legény a trónon. És erre szüksége is lesz. Na és persze a testőrökre. Finom falatként fog lebegni az egyetemen, mások számára, és bár örülnék, hogy ha ez majd esküvő formában végződne, de nem éppen erre gondolnak agytekervényeim.
- A batárnagyok nem feltétlenül a legjobbak. Mire az izmuk elvinné őket egy taslira, egy fürgébb kétszer körberohangálja – jegyzem meg. - Egy pajzsra viszont szükséged lesz – az pedig a lehető legjobb anyagból, vagyis emberből, vérfarkasból, tündérből, vagy éppen sellőből lesz, a dzsinnekről nem is beszélve.
Karba fonom a kezem, ahogy előttem lengedezteti a levelet.
- Te felvételiztél és a borítékon a te neved szerepel. S nem véletlenül nem került eddig felbontásra. Olvasd is el, és mondd ki hangosan, mi áll benne – sürgetem, de már úgy tűkön ülök, hogy szárnyaim is kijjebb nyílnak, hiszen a fiamról van szó, saját útjának megválasztásáról úgy, hogy közben még kötelezettségeit is szem előtt tartja. Csodálatos élmény ezt látni. S még boldogabb lennék, ha már hallanám is sikerét, örömteli csillogását szemeiben.
S mert nagyon viszketett ám a kezem, hogy felbontsam. Apai türelmetlenséggel, hitetlenkedve ugrottak szemeim a sorokra. S nem, még csak véletlenül sem hívtam fel az egyetemet, hogy megérdeklődjem mindezt. Utólag. Ezt tőle akarom hallani, csakis tőle!

Vagy, mintha Amerika legféltettebb kincse lennék. Végülis mi rossz történhetne? Ugyan Lance még fiatal, de tudom, hogy belőle is jó uralkodó lehetne. Persze, az ő nyaka felett nem lebegett ott a korona, mint végzetes kard, de ettől függetlenül... nem volt köztünk különbség.
Én legalábbis sosem éreztem azt, hogy nekem szabadott volna valamit, amit neki nem vagy éppenséggel fordítva. - Szűk családi körben. - biccentettem beleegyezően, amiről tudtam, hogy veszett fejsze nyele. Anyánál nincs olyan, hogy szűk családi körben. Miközben nyújtom át a levelet gondolkodás nélkül húzom egy ölelésbe apát ha nem áll ellen. Az ölelésben ott van a pillanatnyi boldogságom, ami kacagásként csordul túl a torkomból. - Persze. kilépek a vigyorgó ölelésből elhessegetve a biztonsági őr témát. Majd megkérem anyát, hogy segítsen kiválasztani a tagot. Engesztelésnek nem lesz elég, de kezdő lépésnek nem lesz rossz.
Egy szövegmondó verseny győztesének büszkeségével kezdem el olvasni a levelet, mintha az előbbi kirohanás(vagy a szójáték kedvéért kiölelés) nem lett volna elég beszédes. - Tisztelt Gavain Kingston! Örömmel tudatjuk... -egy lélegzetvételnyi időre megálltam, majd zavartalanul folytattam a lapon álló szöveg olvasását. Ha apa nem állít meg benne akkor egy hamiskás vigyorral az ajkaimon toldottam hozzá néhány sort: - És kérjük az egyetemi élet zavartalansága érdekében a kultúrájából fakadó kötelezettségeit és félelmeit hanyagolni szíveskedjék. Egyetemünk célja, hogy az Ön és Diákjainkat tanulásához megfelelő feltételeket és stresszmentes környezetet biztosítsunk. - a béke törékeny dolog és nem is próbáltam eladni a hazugságomat, csak megpróbáltam. - Azt hiszem szeptembertől újra kell terveznünk a teendőimet. - nem mintha túlságosan sok dolgom lett volna. Néha apával, néha anyával jelentem meg egy-két helyen de alapjában véve nem volt zsúfolt a naptáram. - Segítesz majd? Mondjuk egy játék alatt...? - a kérdés végét ott hagytam a levegőben lengni és vártam, hogy apa szemében az öröm helyett megcsillanjon a versengés vágya. Az arcom nem sziporkázott az önelégült mosolytól.- Köszönöm. - mondtam egy kicsivel később, még mindig a levéllel egyensúlyozva az ujjaim között. - És kérlek ne fuss anyához a hírrel. Hagyj nekem időt, hogy elmondjam..

Talán eljutnak szavaim a fülén túlra, talán nem, mindenesetre nem reagálja le. A gyerekek már csak ilyenek, s pont én lennék az, aki konokságért panaszkodni merne másokra? Ugyan, kiváló példakép voltam ebben mind a két fiamnak szerintem. Így hagyom, remélve szavaim talán mégis eljutottak a döntési részre a fejében.
Csak mosolygok röviden. Szűk családi kör tág fogalom és szokjon hozzá, hogy a tettei nyilávnosság előtt zajlanak. Ez az élet már csak ilyen. S ebben rám ütött. Azt hiszem. Jobban szeretem a meghitt dolgokat, mikor azok vannak velem, akik valóban fontosak az életemben. Mert ők nagyon fontosak nekem. A legfontosabbak az életemben.
Nem vagyok egy meghatódos jellem. Ám ahogy fiam az ölelésébe von be, nem csak az arcomra költözik a boldog meghatottság. Most már képes eljutni a szívemig is, amiben sokat dolgoztam. Titaniaval együtt, s a két fiunk érkezése is sokat segített benne. Átkarolom, finoman megszorítom ölelésemben, majd megpaskolom a hátát. A nevetése, boldogsága. Repülni tudnék!
Mosolygva hallgatom a felolvasást, s mikor a végéhez közeledik, látni rajtam, észrevettem ám a turpisságot! De nem, tündérszellő mentsen, hogy közbevágjak! Szépen megvárom, mivel s hogyan rukkol elő.
- Ó, nahát. Milyen figyelmes képzés – jegyzem művi meglepettséggel. Felvették. Tudtam, biztos voltam benne. Miért kételkednék?
- Hiszed? - csodálkozom el, majd elmosolyodok.
Játék! Bármilyen játék, ha a fiaimról szól, s ha Gavain megkér rá, mindenképpen! Velük nagyon szeretek játszani! Fel is csillan a szemem, s a mosoly is lelkesedéssé változik.
A köszönömre bólintok. Megdolgozott érte. Még akkor is, ha a hátunk mögött tette. Morcosnak kéne lennem rá? Ugyaaan, hát mi is tettünk ilyeneket bőségesen!
- Ah – ejtem le a vállam. Még hogy anyjának ne mondam el! Hát akkor kit kapok fel széles örömömben, s jót kacagok majd vele? Már mondanám, hogy ünneprontó, mikor megérkezik az az indok, amely előtt minden észérv csak bólogat.
- Ez egy nagyon jó elgondolás – és utána meg szervezhetjük édesanyáddal a meglepi bulit, ebben biztos vagyok.
Gavain határozottan rálépett az önállóság útjára. S boldog vagyok, hogy ezt a döntést és cselekedet egyedül hozta meg. Hiszen erre vágytam, mióta Titania elmondta, várandós vele.