Lassan csuktam be magam után a gyógyító szobájának ajtaját. A szárnyaim ólmosak voltak, nem tudtam repülni…de a szívem szárnyalt. Halkan, egészen finoman sírtam, a könnyeim amint a földet érintették, apró kristályokká váltak, és mégis, képtelen voltam abbahagyni. Olyan boldogság költözött belém, amit lassan több, mint húsz éve nem éreztem.
Minden nap felébredtem amellett a csodálatos férfi mellett, akit páromul szánt a Sors. Minden nap belenéztem azokba a gyönyörű, kék szemekbe, és olyan mérhetetlen bánat szállt meg, amivel alig tudtam egyedül megbirkózni. Minden nap boldog volt, elmondta, hogy milyen boldoggá teszem én, és a két csodálatos nagyfiunk mégis…nem tudtam megadni neki mindent, amire vágyott. Sok gyermeket szerettünk volna, nagy családot, és én, mint anya buktam ezt el. Képtelen voltam újra életet adni, és annyi remény hagyott minket cserben az évek alatt. De ő töretlenül szeretett. Minden nap, egyre jobban. Éreztem az apró gesztusain, hogy mégis hiányzik neki a várakozás örömteli izgalma. Néha, ha éjszaka átölelt, keze a hasamra csúszott, mintha csak várta volna, hogy két apró lábacska válaszul visszarúgjon. Gyakran feljött a gyerek téma, rendszerint veszekedés lett a vége. Ő mindig elmondta, hogy nem bánja, ha nem születik több gyermekünk, én pedig nem hittem neki. Soha. Gyűlöltem magam, amiért kétségbe vontam a szavait, de mégis így volt.
És most…most itt volt ez a kicsi csoda, biztonságban, erősen a hasamban, és tudtam, hogy semmi sem árthat neki. Már egy kicsikét elkezdett látszódni is, az apró kis domborulat, ami még nyolc hónapig növekszik majd, hogy egy gyönyörű kis herceg vagy hercegnő jöjjön a világra. Lassan sétálva indultam el a folyosón, szórakozottan cirógattam a hasamat, halkan dúdoltam egy régi altatót, amit még Apától tanultam, és amit Gav és Lance is nagyon szerettek. Akkor néztem csak fel, amikor ismerős szárnyak zaja csapta meg a fülemet, és azonnal szembe is találtam magam férjemmel. Az én szárnyaim most csak lógtak a hátamon, képtelen voltam repülni, így csak futottam felé, de mikor összetalálkoztunk a folyosó közepén, a szavak hirtelen cserben hagytak. Csak bámultam fel, halkan sírva, gyönyörű kék szemeibe, és nem találtam a hangomat. Nem tudtam, hogyan tudnám megmondani neki.
- Jaj…Oberon! -szólaltam meg végül, szipogva és a nyakába vetettem magam. Olyan boldog voltam, mint mikor megtudtam, hogy várandós vagyok a fiúkkal. Ez egy valódi csoda.

Az aranyló levelek most valahogy jobban érdekeltek, mint az iratkupac az asztalomon. Ritkán van ilyen hangulatom, most viszont egy aranyló színű tea mellett csak erre vágytam és a méz illatára. Hosszúnak tűnik a mostani nap és még számtalan panasz vár meghallgatásra, orvolásra.
Egy család, a gyermeküket is elhozták, nem tudták kire hagyni, s nem fogom engedni, hogy kint kelljen várakoznia. Nincs gyermek most kint, kivel játszhatna, holott egy hatalmas terület csakis a játékos tündérpalántákra vár, hogy eltöltsék idejüket, azokkal is, kiknek szülői itt dolgoznak.
Nem mutattam örömöm, s meglepettségem, mikor egyik pillanatban fogta magát a kicsi és az ölembe kéredzkedett, s ott játszott tovább. Persze, az összes iratott arrébb tettem, ám ő minduntalan rátalált a színes tollal egy-egy elékószáló papírra.
De régen volt már, hogy Lancet is az ölemben tartottam, s játszottunk! Lassan már az ő gyerekeiket fogjuk az ölünkben dédelgetni....
Gondolatban egy pillanatra visszazuhantam abba a múltba, ahol a lugason keresztül szűrődő szőlőlevelek árnyékában játszottak velünk.
- Óhohó és az micsoda? - Adtam meg magam végül a gyereknek, aki minduntalan mutogatta, mit is rajzolt... a határozatra. Egy nyusza. Az meg egy sárkány... kismalac... honnan jött a kismalac, nem kérdezem, de tény, a kunkori farkinca nagyon aranyosan nézett ki pici ujjacskája alatt, ahogy rajzolgatta.  
Csak sóhajtottam egyet, mikor bezárult mögöttük az ajtó és én csak integettem a kicsinek. Ennyit a zord jellemzésemről.
Azt hiszem, ideje végre a saját családommal is foglalkozni. Holott a gyerekek már nagyok, saját életüket élik lassan, s saját gyerekeik lesznek.  Minél előbb ki akartam innen most lépni, így felreppentem a levegőbe, noha jobban szeretek gyalog járni. A föld az én világom és a kristályok.
A folyosóra reppenek be, éppen őelé és azonnal megtorpanok, aggódva nézek rá. Ó tündérporok, sír! Baj van!
- Mi a baj, életem? - ölelem át egyből, s szívem aggódva dobogni kezd. Milyen baj lehet? A gyerekek? Ó ne! És a szárnyai... már régen lógtak így, nagyon régen.
- Minden rendben van, Titania, édesem – simogatom a hátát, hogy megnyugtassam.
Simítgatom hátát, míg meg nem nyugszik, s csak utána bontakozok ki annyira öleléséből, hogy még karjaimban lehessen, s ugyanakkor láthassam orcáját is.
- Elmondod, mi történt? - simítom le szemei sarkából finoman könnyeit.

Mikor tegnap este aludni tértem, még nem gondoltam volna, hogy ma egy apró hír a feje tetejére fogja állítani az egész világomat. Nyugodtan szuszogtam férjem mellkasán fekve, ahogy a keze a derekamon pihent. Nem vágyhattam volna többre. Az, hogy nem sikerült újra teherbe esnem, nem azt jelentette, hogy házaséletünk megromlott, csak egyszerűen már úgy éreztük, nincs tétje a dolognak. Talán kicsit jobban is élveztük.
Erre most itt vagyok, lassan lépkedek a folyosón, mert repülni képtelen vagyok. Letaglózott a hír, a legjobb értelemben. De kicsit félek is. Mi van, ha úgy érzi, már túl öreg ahhoz, hogy apa legyen újra? Ha a fiaink nem tudják, vagy nem akarják szeretni a kicsit? Mi történik, ha emiatt a kis csoda miatt romlik el minden, és ahelyett, hogy szeretném, gyűlölni fogom őt, mert tönkre tette a családunk, azzal, hogy túl későn érkezett. A boldogság, és a félelem furcsa kettőssége dolgozik bennem, és ezért képtelen vagyok felemelkedni a földtől.
Aztán meglátom a férjemet. Most nem sétál felém, mint már annyiszor, most repül, és én egy pillanatra gyökeret eresztek, csak hogy utána meglendüljenek felé a lábaim. Szükségem van rá, hogy átöleljen, hogy érezzem az illatát, hogy azt mondja, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Hogy megnyugtasson, mint már annyiszor. Nagyobb szükségem van rá, mint valaha.
Úgy szaladok a karjaiba, mint mikor még friss házasok voltunk, mikor még úgy lángolt a szerelmünk, hogy szinte elemésztett mindkettőnket. Még most is forró, ám ez már nem az a heves lángolás, sokkal inkább a lassú parázs, amely képes akár egész éjszaka melegen tartani a tűzhelyet. Miért félek most mégis? Miért vonom újra kétségbe? Talán nem is tőle félek, hanem attól, hogy csalódás fogok okozni neki, hogy valamilyen módon nem lesz olyan boldog, mint én, a kicsitől itt a hasamban.
- Se…semmi..baj…sőt…-hangon elcsuklik, újra sírva fakadok. A mellkasába fúrom az arcomat, belekapaszkodom hátán az ingbe. Simogatása megnyugtat, érzem, hogy tényleg minden rendben van. Vele mindig rendben is lesz minden, ő nem lenne képes haragudni, dühösnek lenni rám. Én ostoba, mit is gondoltam.
Elenged, de nem egészen, karjai még mindig tartanak. Felnézek rá, elmosolyodom, ahogy keze az arcomra simít, arcom élével kicsit követem is az ujját.
- Most…most voltam a gyógyítónál…-mondom szipogva, hangom még mindig remeg. – Mondtam, hogy…furcsán érzem magam…mostanában…és…-kezemmel felnyúlok, hogy megsimíthassam tökéletesen metszett arcát. Te csoda, te édes, te drága, hogy szerethetlek ilyen nagyon? – Oberon…szerelmem én…várandós vagyok!
Ahogy legördülnek a szavak a nyelvemről megkönnyebbülök. Könnyes szemekkel halkan felnevetek, vállaimat kicsit megrántom, szemem sarkában összeszaladnak a ráncok. Azt mondják, ezek ott alakulnak ki, ahol sok nevetés volt.
- Újra apa leszel kedves…ennyi év után!

A gyomrom összeugrik a lehető legkisebbre. Életem szépségét sosem szerettem sírni látni, hozzá a vidám, csilingelő kacagás való. Aggódva ölelem át, hogy megnyugtassam. Bár majd megőrjít a kíváncsiság és az aggodalom, hogy mi is történt, mi megríkatta.
Simítom hátát, meg-megérintve szárnyainak tövét, tudva, hogy az is meg tudja nyugtatni. Hagyom könnyezni mellkasomba, sírása átdübörög rajta s így bennem is, visszhangot verve, feldobva az összes lehetséges gondot, ami megtörténhetett. Kivel beszélt tegnap? Mit mondott este? Ígértem neki valamit, s elfeledkeztem róla? Tán a két fiunk okozott valamit? Neeem, az nem szokott ilyen lenni.
Ah, mosolyog! Talán még sincs akkora baj? Ez így összességében jobban összekavar, mintha továbbra is szomorú arcát látnám. A türelem viszont a lehető legnagyobb erény. Tovább cirógatom, simogatom az arcát, komoly mosollyal, aggódva és értetlen várakozással.
A mosolyom azonnal lelohad, ahogy elmondja, gyógyítónál volt. Ó, nem-nem, nem lehetsz beteg, hiszen majd kicsattansz az egészségtől! Bizonyára könnyed reggeli rosszullét.
Aggódón pillantok rá, ahogy arcomhoz simul tenyere. Behunynám, s elvesznék az érintésében, aggodalmam viszont annál jóval nagyobb. Kérlek, tündérek minden keresztanyja, hogy minden rendben legyen és ezek a megkönnyebbülés könnyei csupán!
Még a lélegzetem is visszafojtom, úgy várom a mondat végét.
Aztán meg elfelejtek levegőt venni. Láthatóan minden működés leállt az agyamban.
Aztán hirtelen indul be, még levegőt egyáltalán nem vettem. Bizonytalan mosoly ül ki arcomra, sokkal inkább csodálkozón meglepett.
Figyelem boldogságát, ahogy azonnal kiragyog és csillogó tekintettel néz rám, de ez már nem a sírásé. Olyan örömé, amely...
De mikor? Mindennek egyből az okát, így egy pillanatra átsuhan némi komolyság az arcomon, ahogy végiggondolom az elmúlt időket.
Kellemesebbnél kellemesebb emlékek és élmények cikáznak emlékeimből elő, aztán az örömöm félresöpri az egészet s levegőt véve, újfent elmosolyodom, szemeim sarkába kiülnek majd leperegnek az örömkönnyek, két kezem tenyerét arcomhoz igazítom, mintha el sem akarnám hinni az örömhírt.
- Ohoho – hallatszik ki hangom mögüle, s újfent kitárom felé karom.
Finomabban ölelem át, óvón.
- S te pedig újfent anya – sóhajtom boldogan fülébe, s belekuncogok a vállgödrébe.
Fogalmam sincs, mennyi ideig állunk így, nem is érdekel. Újra végigperegnek az emlékek a fiúkkal, s el sem hiszem, hogy már ilyen nagyok.
- De miért nem szóltál, kedves, hogy nem érzed jól magad? Pihenned kellett volna – nézek rá aggódón. Fontos, hogy jól legyen és jól érezze magát.
- Gyere, ülj ide, kérlek! - az izgatottság is kimeríthette, a hír is, nekem még mindig örömharsonaként zeng szívem.
De még mielőtt mozdulnánk, kezem vállára, majd a hátára csúszik, s örömtől telítetten, megcsókolom.
A puha tollakkal béllelt fonott pad várhat...

Nem merem azt gondolni, hogy boldogabb vagyok, mint mikor megtudtam, hogy várandós vagyok a fiúkkal, de valahogyan ez most más boldogság. Hiszen már elengedtük a reményt, hogy így, életünk delelőjén még egyszer, újra átélhetjük együtt a csodavárás izgalmát, hogy újra ringathatjuk majd az apró jövevényt a karjainkban, hogy minden olyan lehet, mint mikor alig voltunk huszonévesek. És most mégis itt van. Nem nagyobb, mint egy áfonya, idebent, a méhemben pihen, erősödik, várva a napot, hogy majd ránevessen édesapjára, testvéreire, rám, és a világra.
Oberon mégis úgy ölel át, mintha hatalmas baj lenne, mintha éppen a világ készülne összeomlani. Szegénykém, félelmetes lehet, hiszen olyan ritkán lát sírni. Mégsem a szomorúság könnyei ezek, hanem az örömé, bár szárnyaim lógatásával könnyedén bánatnak lehet látni. És én oda bújok hozzá. Egy kicsit szükségem van rá, egy kicsit éreznem kell testének melegét, hogy itt van velem, és valóban minden rendben lesz. Ő az én váram, a legerősebb bástyám. Nélküle nem tudom, mi lenne velem.
Szegény egyetlenem úgy aggódik, de nem tudok könnyen megnyugvással szolgálni neki. Még össze kell szednem magam. Még fel kell fognom, hogy mi történik, hogy valóban itt vagyunk egymás karjaiban, egymás kezével az arcunkon, és épp egy ekkora hírt készülök elmondani.
Visszafolytja lélegzetét, hogy egy hatalmas szusszanással indítsa újra, és látom, hogy pöregti magában az estéinket. Édes, drága, habókos férfi, miért kell mindenben a logikát keresned? Imádom, hogy szinte percre pontosan keresi, hogy az új kis jövevény vajon melyik éjszakán fogant. Mintha számítana. Nem számít semmi, csak hogy itt vagyunk, és ő is itt van…kettőnk között, a hasamban.
Lesimítom arcáról az öröm könnyiet, olyan csodálatos férj, olyan nagyszerű apa, és én olyan nagyon szeretem. Jobban szeretem a világnál, a tavasznál, a zöld mezőknél és mindennél. És végre ismét meg tudom adni, amire vágyott, boldoggá tudom tenni.
- El sem merem hinni…újra kisbabánk lesz! -szipogok boldogan, halkan felnevetek, ahogy átölel, és a vállamra hajtja a fejét.
- Nem tudom…egyszerű betegségnek tűnt csupán, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. – halkan felnevetek, tényleg nem gondoltam rá, hogy reggeli rosszullét kínoz.
- Ohh jaj, Oberon…minden rendben van! -simogatom meg a kezemen pihenő kezét. – Hiszen még csak a nyolcadik héten járok!
Belemosolygok csókunkba, karjaimat a vállaira csúsztatom, nyaka köré fonom, boldogabb vagyok, mint valaha is lehetnék. Hosszú percekig csókolom, mikor lassan elszakadok tőle végre, megfogom az egyik kezét, hogy a hasamra vezessem, ahol ugyan még semmit sem érezni, de egy egészen apró domborulat már felfedezhető.
- Érzed? Itt van…és a miénk! Végre…újra! -mosolygok szélesen, kézfejét simogatva. Arcom sugárzik a boldogságtól.

Elsőként a megkönnyebbülés lesz rajtam úrrá. Hiszen olyan vagyok, hogy semmi sem képes elkerülni figyelmemet, sem a munkámban, sem máshol. S bár érzékeltem drágámnál, hogy valami nyomasztja, úgy véltem, még várakozom, s majd elmondja, ha úgy látja idejét. Így elsőként megijedek, hogy amit érzékeltem, nagy baj. De mégsem az, sőt!
Tekintetemben és arcomon a felismerés gyúl, megértve Azt az éjszakát és boldog mosollyal, könnyekkel tekintek rá, melye csak pár csepp, ám elég ahhoz, hogy láthatóan utat keressen magának szemem sarkából.
Nem reméltem már, hogy lesz újfent gyermekünk, s akármennyire is szerettem volna, ha zsivalyos siserahad vesz minket körül, két fiúnknak is teljes szívvel örültem, s mélységesen elfogadtam volna mindenhogyan, hogy az élet velük ajándokozott meg, s ezen áldásból több nem jut nekünk. E nélkül is rajongok életem szívéért, s a két, mostanra már nagyra nőtt gyermekünkért.
- Hidd el édesem, hidd el – veszem karjaim közé, hadd vesszen el közöttük, s hadd védhessem meg mindentől, mi árthat nekik.
- Láttam édesem, hogy valami nyomaszt. Azok a kis fellegecskék ott keringtek reggel körülötted. Hát akkor ez volt az – mosolygok rá.
Komolyan és hitetlenül tekintek rá.
- Drágám, ha minden rendben lenne, akkor nem lennél reggelente rosszul. Még ha ez a baba miatt is van. Egészen pontosan nyolcadik hét és harmadik  nap – puszilom meg a homlokát. Szeretek precíz lenni, s minden nyilván tartok. Ezért sem tudnak túljárni az eszemen. S már-már lassan ott voltam, hogy aggódva kérdem meg életem fényét, menjünk-e gyógyítóhoz, hogy megnézze őt. Nem szeretem a kis felhőcskéket sem homlokán, soha. Semmikor. Megcsókolom kézfejét is, úgy nézek rá.
Tenyerem hamar megtalálja hátát, hogy csókolhassam, boldogan, felszabadult örömmel. Gyermekünk lesz! Titania jól van és egészséges! Ennél nagyobb hír nem is jöhetne!
Összeérintem vele homlokom, nehéz elszakadnom tőle. Kezemet csúsztatja hasán, elértem, mit szeretne, s izgatott lelkesedéssel, mint aki első gyermekét várja, figyelek, majd lehajolok.
- Szia babóca! Nőljél s legyél egészséges, virgonc tündérke! - Mindegyik csemeténknél hasonlóan köszöntöttem őket. Mert ők is tudattal bírnak, hiszek benne. És mert nagyon szeretem őket.
Kiegyenesedek, s tenyerembe simítom arcát, büszke boldogsággal. Nem érdekel, hogy fiú vagy lány. A gyermekünk érkezik! Egy újabb csoda!
- Olyan boldog vagyok, életem! - karolom át újra gyengéden, majd most már tényleg a puha ülőhelyhez vezetem, s el nem engedem a kezét.
- Beszélünk majd az orvosokkal, írjanak fel neked finom étrendet – majd ránézek, észbe kapva, hogy már megint tervezek. - Te hogyan és mit szeretnél, édesem? - Még mindig nem fogtam fel teljesen. Hiszen nem vagyunk már olyan fiatalok és bár még sokáig gond nélkül lehet gyerekünk, tartok attól, hogy ez meg fogja őt terhelni. Akármennyire is boldog most. S mert én így tudom kifejezni gondoskodó szeretetemet.

Annyira gyűlölök neki aggodalmat okozni. Nem szeretem gondterheltnek látni, bár ez fizikai képtelenség, hiszen ő a király. Mindig nyomja valamilyen probléma erős vállait, folyton ott ülnek a problémamegoldási folyamat apró ráncai homlokán. Csodálatosan csinálja, hogy mindünkért így aggódik, nem csak értem, és két gyermekünkért, de minden alattvalóért, és bár a döntéshozás végtére az enyém, nem tudom, mivé lettem volna erős támaszom nélkül. Most, is látta, hogy valami bánt, tudom, hogy látta, mert én is láttam. Éreztem magamon aggodalmas tekintetét, ahogy figyelt, és bár még én magam sem tudtam, mi is folyik velem, bennem valójában.
Arca megváltozik, mintha valami fény gyúlt volna az agyában hirtelen. Ki tudja, min töri a fejét, mert mindig töri valamin ez az édes, habókos férfi. Könnyek szöknek szép szemeibe, legördülnek arcán, és csak egy ragyogó mosoly a válaszom rá. Istenem, mikor megtudtuk, hogy Gavet várjuk…milyen fiatalok voltunk. Épp csak pár éve voltunk még házasok, szerelmünk vad lángolással égett, ami a mai napig sem hagyott alább. Szerelemgyerek mindkét fiunk, és az új kis élet is, tudom jól, mert ő az én életem, ahogyan én az övé. Olyan nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen csodás társra leltem benne.
- Igyekszem…de olyan nehéz. Hogy ennyi év után…pedig már feladtuk a reményt. – bújok a karjaiba, biztonságot adó, meleg ölelésébe, ahol mindig otthon voltam, és leszek is, nem számít, mit vet elénk a világ. Ugyanígy óvni fogja majd legkisebb gyermekünket is. Ohh csak maradjon meg…csak legyek elég erős!
- Mert te mindent észreveszel! -mosolyodom el elnézően, ezt szeretem benne a legjobban- Nyolcadik hét és harmadik nap…ohh te, te édes alapos, ne mondd, hogy azt is kiszámoltad, hogy hány órakor fogant! -nevetek, imádom, hogy ezt csinálja, ez teszi őt azzá, aki. Enélkül is imádnám, de ez az a tulajdonság, ami először megfogott benne. Emlékszem, amikor először találkoztunk, rám nézett és még azt is megmondta, hogy két nappal azelőtt mit ettem ebédre. Lenyűgözött, azonnal magába bolondított, és minden nap újra bele szerettem. Láttam az aggodalmat az arcán, de úgy éreztem, nem nagy ügy ez az egész, csak egy apró betegség, volt már, ebből is kigyógyulok majd, és minden rendben lesz, de valahogy csak nem akart elmúlni. Eltelt egy hónap, eltelt kettő, ő még mindig aggodalmas volt, én még mindig rosszul voltam reggelente, néha napközben is, és néhány perccel ezelőttig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg újra gyermeket várok.
- A kicsi miatt bármi megéri, te is tudod.
Érintései olyan jól esnek, biztonságot adnak, meghittséggel töltenek el. Csókja, akárha az első lenne, tökéletes, és hosszú percekig el sem akarom engedni. Egymás ajkára pecsételjük azokat a vallomásokat, amiket már nem kell elmondani szóban nap mint nap, és az új ígéreteket, hogy vigyázni fogunk a mi kicsi csodánkra, óvni és szeretni fogjuk, és jobb szülők leszünk, mint valaha. Már most azt kívánom, bár itt ringathatnám őt, kettőnk között, és olyan távolinak tűnik még, míg megérkezik. Kék szemeit figyelem, miközben igyekszem megmutatni neki, milyen kincset is őrzök, bár még sokat nem érezhet belőle. De néhány hét, és megérezheti az apró szívverést, néhány hónap múlva pedig már apró mozgásokra is figyelmesek lehetünk. Megsimítom fekete fürtjeit, ahogy a hasamhoz, és a benne növekvő gyermekéhez beszél. Ez a pillanat most tökéletes. Soha nem akarom, hogy vége legyen.
-Én is az vagyok kedvesem…akár a két testvérénél…a mi kis csodáink! -mosolygok, hagyom, hogy leültessen, úgysem tudok ellenkezni, nem is akarok.
- Ohhh jaj Oberon! -nevetek szórakozottan, egyik kezemet reflexből a hasamra simítom, már egy egészen apró dudor mutatja, hogy áldott állapotban vagyok. – Még meg kell szoknom a gondolatot, hogy anya leszek. De a gyógyító szerint most már jobban kell vigyázzak magamra, és kímélnem kell magam…az is előfordulhat, hogy a vége felé ágyba parancsolnak majd. -mosolygok, és hirtelen össze szorul a szívem. Minden mozdulatomra ügyelnem kell majd, ha nem akarom, hogy baja essék a kicsinek. Azt nem élném túl.
Megsimogatom hű társam kezét, újra rá nézek, mosolyom visszatér az arcomra. Ő mindent rendben tart majd, ő vigyáz ránk, nem hagyja, hogy bajunk essen.
- Tudod mit apák gyöngye! -mosolygok és a vállához bújok. – Rád bízok mindent! Olyan rutinos vagy már!

[/i]

Azok a nyűgök menten tovaszállnak, mik a gyermekek nevelésének vadhajtás lenyesései, az éjszakázások, az aggódások, a hirtelen minden terve felborul, csak mert...
Gyerekünk lesz. Annyira csodálatos s hihetetlen! S mégis annyira valós! Mindig is nagy családot akartam, sok kis Titania rohangáljon körülöttem, kacagásuk áthatolhasson minden sötét és komor, elveszett szíven, mint ahogy Titania csillingelő nevetése, szemeinek csllagtükrei kimentettek abból a sötétségből, ahová menekültem apám nevelése és az elvárások elől, úgy gondolva, ha bezárom szívem s lelkem, leszek a tökéletes párja királynőmnek.  Ó, mennyire nem így lett volna! Mennyire csalóka tud lenni egy terv, mennyire törékeny! És ezt akkor nem bántam.
Megcsókolom virágillatú tincset, megsimítom haját is.
- Nekem semmi sem kerülheti el figyelmem! - mosolygok rá, s közben kiigazítok egy huncut tincset arcából, finoman megsimítva orcáját. Aggódtam érte, s már beszéltem egy gyógyítóval, mit lehetne tenni, ha valaki napok óta … furcsa. De megvan az ok és nincs ennél édesebb ok!
- És még pontos idő is megvan! - Győztesen mosolygok, s ajkaimmal finom csókot lehellek homlokára. - De nem mondom meg – kell nekem is egy kis titokzatosság.
Szeretem. Ezt az érzést semmi és senki sem lesz és volt, van képes elvenni tőlem. Ez a csók is arról mesél, arról az örömről, hogy újra osztozhatunk abban az örömben, amire olyan régóta vágytunk. Én legalábbis mindenképpen. Titania nagyon sokat feláldoz azért, hogy családunk legyen, s hogy akarja a gyermeket, hálám végtelenül az övé, szerelmemmel együtt.
Elveszek lélektükreiben, míg keze a kezemet érinti, s ahogy finoman feltérképezem a picurt. Egy finom bizsergést érzek. Kedves, kellemes melegség, finom kacagás. Hangommal üdvözlöm, érintésem után. Annyira csodálatos!
Hátára simul tenyerem, ahogy a padhoz megyünk, s közben a másik kezemmel finoman megszorítom övét. Boldog! Ő is boldog!
- A mi kis csodáink! - mosolygok rá szélesen.
Átkarolom hátánál, ahogy helyet foglal, s hogy kényelmesen elhelyezkedhesen, s magamhoz vonom, óvatosan. A nevetése mindent körbearanyoz mindent, ami körülöttünk van.
- Vigyázunk – komolyan és óvó gondoskodással tekintek rá. - Vigyázunk rád, édesem. Rád és picurra – puszilom meg ismét haját. Nem tudok betelni boldoságommal. - Mindent megteszünk, hogy kényelmesen és jól érezd magad a picivel. Ez most a legfontosabb.
Ha bárki azzal jönne most, hogy a család nem lehet előrébb a tündérség kormányozásánál, az nagyon nagy logikai tévedésben van.
Ahogy hozzám bújik, finoman átkarolom másik kezemmel is, megsimítva, cirógatva karját. Behunyom szemeim. Annyira szeretném, ha ez a pillanat örökre így lenne! Rengeteg sok pillanatot éltem így át mellette és vele. Végtelenül hálás vagyok  neki ezért, s irányába érzett szerelmem csak tovább erősödött az évek múlásával. Összekulcsolom ujjainkat, s úgy fordítom kezünket, hogy kézfejére egy finom csókot lehelhessek.
- Kívánságot teljesítve, édesem - szeretem.

Szerettem azt az időt, amikor Gav és Lance voltak pici babák. Amikor minden éjjel többször fel kellett kelnem, hogy megszoptassam, vagy épp bepelenkázzam őket, hogy utána még néhány percig figyelhessem őket, ahogy elégedett szusszanásokkal aludtak bölcsőjükben. Két gyönyörű kisfiú lett belőlük, és két még szebb fiatal felnőtt. Szeretem őket, és büszke vagyok rájuk. De bármennyire is csodálatos a családom, női mivoltam szenvedett csorbát azáltal, hogy képtelen voltam újra teherbe esni. Pedig olyan sokat próbálkoztunk. Először még célzottan, utána ahogy fogyott a remény, úgy lettek ezek az alkalmak pusztán a kölcsönös örömszerzés pillanata. És egy kicsit féltem is, hogy házaséletünk megsínyli majd. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, hiszen Oberon csodálatos férj, és semmi sem változtathat egymás iránt érzett szerelmünkön. Hiszen ő az én támaszom, ő az aki komolyságával mindig segít, és mellettem áll. Megmentett, nem is egyszer, attól, hogy eláruljanak, hogy hátba szúrjanak. Úgy hiszem, egymást mentettük meg, ez kovácsolt bennünket össze. Most is úgy ér hozzám, mintha a legbecsesebb műtárgy lennék a világon.
- Ohhh tudom, nyomozó úr, tudom. – nevetek rá, ahogyan keze az arcomra simít, úgy figyelem, mintha ő lenne az indoka még annak is, hogy forog a Föld. Mert így is van. Mert ő az én világom közepe.
- Jaaaj te…meg az az éles eszed! -nevetem el magam, csókja jobban esik, mint egy korty víz a sivatagban. – Hát jó…ne mondd meg! -kacagok még mindig, hadd maradjon csak az ő titka. A kicsi itt van, növekszik, és erősödik, ahogy annak lennie kell.
Értem, és tudom, hogy mit érez, csókja elmond mindent. Néma vallomás, arról, hogy bár több, mint harminc év áll a hátunk mögött, szerelme még mindig töretlen, és tudja, hogy az enyém is az. Semmi sem szakíthat el egymástól két lelket, akik egymásnak születtek. A boldogsága ragadós, olyan öröm nekem, amilyet még soha nem érteztem. Ahogy már most beszél a pöttömhöz, hogy úgy ragyog az arca, akár a nyári égbolt csillagai, hogy szemében ott lángol az a hamisítatlan atyai boldogság, ami két fiunk érkezését is kísérte, az felbecsülhetetlen. Ha nem tudnám, hogy milyen volt az apja, azt mondanám, az én apámtól vette a mintát ehhez a szeretnivaló viselkedéshez. De azt hiszem, csak görcsösen nem akar olyan lenni, mint a saját apja, miközben ő a legtökéletesebb ezen a világon. Nekem és a fiainknak legalábbis biztosan. Ahogy örökké az is marad.
Nem tudok és nem is akarok tiltakozni, ahogy a padhoz vezet. Kell majd még eleget fogja a karomat, mikor már nagy lesz a hasam, mikor majd alig tudok már járni egyedül. Most még csak egy apró dombocska jelzi az új élet jelenlétét, ahogy lassan helyet foglalok.
- Bizony ám, és most már hárman vannak. -mosolygok boldogan, és újra megsimítom a hasamat.
Boldogan bújok oda hozzá, kezemet a vállán nyugtatom, miközben egyenletes légzését figyelem. Mert vele csendben lenni is jó. Olyankor a szívünk együtt dobban, és csak ő van és én, és a kettőnk között lévő kapocs.
- Tudom, hogy így lesz szerelmem. -mosolyogva felnézek rá, olyan nagyon ambíciózus, túl is fogja vállalni magát, ahogy ismerem. Mert egy kincs, egy drága lélek. – Minden rendben lesz…mert te majd vigyázol ránk. Mielőtt megszokhatnánk, hogy várandós vagyok, már itt is lesz.
Egy pillanatra én is lehunyom a szemem, és csak pihenek mellette. Lehunyt szemhéjaim mögött látom, ahogy fiatalon, Gavet ringatja a bölcsője mellett, és olyan büszkeséggel és szeretettel néz rá, ami szavakkal leírhatatlan. Mert csodálatos apa, és mindennél jobban szereti a gyermekeinket.
- Szerinted a fiúk mit fognak szólni? -töröm meg végül a kettőnk között beállt békés csendet. – Kicsit későn jön a picuri…de azt hiszem, mindennek megvan a megfelelő ideje. Remélem ők is így látják majd.

Elfogadtam egy idő után, hogy nem lesz majd csemeténk, harmadik, negyedik,  sokadik. Azt kívántam Titanianak, hogy elfogadom, ha ő, vagy szervezete úgy gondolja, ennyi csemete elég, ami nekünk adatott. Élvezzük azt, amink van. S hiába voltak késztetéseim alkalmanként, hogy de jó lenne még egy lurkó a családba, a nemet elfogadtam. Csodálatos anya, ahogy foglalkozik a gyerekekkel, akik már felnőttek és lassanként a saját lábukra állnak majd.
- Óh, dehogy! - mosolyodom el szerényen. Tudom, hogy az eszem nagyon vág, ám szerintem egy nyomozóéval fel sem érne. Annyi mindenre szükséges figyelnie. A szemeit figyelem, elveszve benne és örömünkben.
- Mindig is az volt – támasztom homlokom mosolyogva az övéhez. Vele nevetek, csilingelő kacagása újfent elragadtat. Csak mellette tudok ilyen lenni, ilyenné válni. Tündérnek nagyon is komor, komoly s távolságtartó, mondhatni, rideg viselkedésű voltam. S némileg vagyok is. Az igazi Oberont Titania találta meg bennem, s húzta ki belőlem, aki tele van kíváncsisággal, érdeklődéssel, kérdésekkel és szavakkal, jókedvvel. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi minden van bennem. S a mai napig sütkérezek ebben, magamhoz vonva Titaniat is.
Pillangót lehetne velem fogatni, ragyogok a boldogságtól. Újabb tag érkezik hozzánk, és ez olyan gyönyörű! S hogy Titania is szeretné, mindennél többet jelent. Ha boldogtalan lenne tőle, vagy nem szeretné, úgy elfogadnám, hogy nem akarja. S látva, hogy éppen az ellenkezője történik, van benne. Csodálatos!
- Igen – suttogom mosolygva, szélesen.
Elveszek benne, karjaim óvón ölelik körbe, s illata csak csodálatosabb, csak ragyog, ahogy sütkérezik ebben. Boldogan figyelem.
Orrára adok most egy puszit, gyengéden. Megköszönve, hogy bízik bennem.
- Minden rendben lesz – döntöm a fejem az övének, belefúrva orrom fürtjeibe, s oda is egy csókot csenek bele.
- Ó, ez esetben minden pillanatát élvezzük ki teljesen – gyorsan tud szaladni az idő. Pici kis gyufányi ujjacskákat cirógattam nem is olyan régen, óvatosan, félve vettem mind a kettőt a kezembe, de el nem szaladtam volna ettől. Szöszi hajukat simítottam, figyeltem, ahogy alszanak. És puff, felnőttek. Saját életük van. Ekkor értettem meg azt, amit az egyik szülő mondott nekem, mikor a legidősebbet tartottam karjaimban. Abból látjuk, hogy öregszünk, hogy a gyerekek nőnek fel. S nem mondom most azt, hogy hirtelen fiatalnak érzem magam. Sok út és idő vezetett idáig. S szeretném mindazt a tapasztalatot és biztonságot adni Titanianak és a gyermeknek, amit közben megszereztem.
Kérdésére megsimogatom felkarját, elgondolkodom kicsit.
- Szerinted, mit fognak reagálni? - nézek rá érdeklődve, s figyelemmel hallgatom, kíváncsian, s csak azután fűzöm hozzá saját gondolataimat.
- Gavain célzásnak veszi majd, hogy neki is ideje megállapodnia. Lance úgy veszi, hogy jött egy rivális. Ám amint meg fogják látni a picurt, vajként olvadnak szét – mosolygok. Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják.
- Ennek most volt itt az ideje – simítom meg újra felkarját. - S nagyon boldog vagyok.
Egy ideig csendben karolom.
- Fontos, hogy mit eszel, iszol, s pihenned is szüséges – fejem máris tervezési módba kapcsol. Ezzel fejezem ki a törődést, noha már finomadtam annyit, hogy nem kezdtem el egyből osztogatni a terveket. Mert elsősorban az a fontos, ő mit és hogyan akar.