A tollam ütemesen kopogott az asztalon és szinte pislogni is elfelejtettem. Ma már volt egy órám de egy percére se emlékeztem belőle. Soha nem csapongtam annyira a témák között mint akkor. Nem is tudom miről kellett volna előadást tartanom de már nem is volt fontos. Az irodámban ültem a lassan kihűlő teám felett és a tollamma szórakoztam miközben a gondolataim valahol messze jártak.
Valahol... egészen messze. Egy yönyörű kúriában. Ami tele volt történelmi emlékekkel. És volt ott valaki akit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Valaki aki a menyasszonyom öccse volt.
Valaki... akire gondolnom sem lett volna szabad. Úgy éreztem hogy megbolondulok. Hogy elveszítem az eszem. Az eszem ami azóta se hagyta el a kúriát és teljesen elveszett Florian Draco körül.
A toll a kattogtatástól hirtelen szétesett. Valószínűeg tönkretettem a rugóját de ez kellett ahhoz hoy kiszakadjak a gondolataimból végre.
Tennem kell valamit. Tennem kell... bármit csak szakadjak ki végre ebből... Mielőtt tényleg megőrülök.
Felpattantam az asztalomtól és egy pillanatra még megálltam a teám fölött. Még a filter is a csészében volt, szóval borzasztó keserű lehet.
Talán meg kéne innom hogy kijózanodjak...
Nem. Jobb ha nem.
Ledobtam a törött tollat az asztalra, felkaptam a kabátomat és a táskámat és nemes egyszerűséggel kiragasztottam egy cetlit a termem ajtajára.
"Heathrow professzor órái a mai napon személyes okokból elmaradnak. Köszönöm a kedves hallgatók megértését! L. H."
Ahogy felerősítettem a cetlit már suhantam is át az irodalomtanszékre. Csak remélni mertem hogy nem fogok belefutni Dahliába. Nem akartam hogy ilyen állapotban lásson és tudtam hogy elég jól ismer ahhoz hogy tudja, valami nincs rendben.
Neki mégsem mondhatom el hogy nem tudom kiverni az öccsét a fejemből.
Végigsietve a folyosókon, végig az ismerős útvonalon legjobb barátom irodájáig. Az ajtó résnyire nyitva volt így tudtam hogy itt lesz. Sosem könnyebbültem meg még ennyire.
- Alec - léptem be kopogás nékül és kérdés nélkül leomlottam a székre az asztala előtt - Muszáj beszélnünk. De nem itt. Muszáj innom valamit. Azt hiszem megőrültem - néztem a szemeibe kétségbeesetten. Ha valaki... akkor ő meg fog érteni. Remélem. Remélem nem fog elítélni...

Nem gondoltam bele hogy kivel is ülök le beszélgetni. Persze, Alec a legjobb barátom volt de tudtam... oh de még milyen jól tudtam hogy a hazugságok, a titkok és pláne ezek a fajta mocskos dolgok mint a megcsalás... egészen kívül áll tőle.
Ahogy kiejtettem a számon hogy mit tettem, csend ült közénk. Mélységes csend és ahogy felnéztem rá nem láttam mást a kék szemekben csak mélységes döbbenetet. Úgy nézett rám mintha behúztam volna neki egyet.
Mintha hirtelen bejelentettem volna hogy itthagyom a karrieremet az egyetemen hogy csirkék nemét állapítsam meg egy indiai kis faluban, sőt még nővé is operáltatom magam.
Nem... azt még támogatta is volna ha az tesz boldoggá...
Legnagyobb meglepetésemre felkapta a poharát és a csöndet megtörve lehajtotta az italát néhány nagy kortyban. Akkorákat nyelt hogy szinte biztos voltam benne hogy az ital azzal a lendülettel vissza is jön.
De nem... percekig csak meredt maga elé mozdulatlanul én pedig őt fürkésztem. Próbáltam felfedezni a hirtelen jött mágikus képességeimet és beleolvasni a gondolataiba de... Továbbra sem voltam mágus. Fene egye meg.
Aztán... kibukott belőle egy kérdés. Egy kérdés amibe magam sem mertem őszintén belegondolni.
- Hogy... miért...? - kérdeztem vissza bután. És amit mondott... igazat kellett adnom. Nem az a fajta voltam aki megcsalta azt akivel készül összekötni az életét. Soha nem csaltam meg egyetlen barátnőmet se mindegy mennyire volt már kihűlve a kapcsolatunk. Ez egyszerűen nem én voltam...
- Én... nem tudom... - nyögtem meglepetten. Miért tettem? Tudtam jól hogy nem szabad. Tudtam jól hogy Florian tabu és amúgy is... Szeretem Dahliát. Vele akarok élni, nem igaz?
Aprót bólintottam a szavaira mikor a pultos odalépett hozzánk és lerakott elénk két teli poharat és elvitte az üreseket. Azonnal megfogtam és lehajtottam a sajátomat. Nem ment a gondolkodás, pláne nem józanon.
A forróság szétáradt a mellkasomban és megráztam magam.
- Azt hiszem... érzek valamit Florian iránt... Az első pillanattól hogy megláttam őt a Draco családnál... valami... megfogott benne... én sem tudom megmagyarázni egyszerűen csak... nem tudom kiüldözni a gondolataim közül - néztem Alecre kétségbeesetten, mintha ő megadhatná a választ arra hogy miért érzek így.

Kezdtem kétségbeesni, egészen más okból, mint Lucas. Vagy talán pont ugyanazért... Éreztem, mennyire elveszett, mennyire össze van zavarodva és hogy az egyetlen támaszt én jelentem most neki. Az én tanácsomra várt, nekem kellett mentőövet dobnom neki, mikor halvány gőzöm sem volt az egészről. Pedig azt hittem, kifejezetten jó hallgatóság vagyok, aki mindig korrekt és helyénvaló tanácsokkal látja el a krízisben lévőket, most viszont leragadtam a hallgatóság résznél. Az egyetlen értelmesnek sem nevezhető gondolat, amit mantraként ismételgettem magamban, hogy: hű... Őszintén nem tudtam, mi többet mondhatnék. Ha csak flört lett volna, megrázhatnám Lucast, hogy szedje össze magát, de így, hogy az érzéseiben sem biztos... Hogy tudnék úgy tanácsot adni, hogy biztosan jól döntsön és ne bánja meg később? Ez akkora súllyal nehezedett rám, hogy amint kiérkezett a következő ital, gondolkodás nélkül beleittam. Nem sikerült elsőre lehúzni, ahhoz túl erős volt és muszáj volt megállnom köhécselni és levegőt venni, meg erősen fintorogni közben. Az újabb kortyok rögtön összetűzésbe kezdtek a már gyomromban lévővel, és egy pillanatra meg kellett ragadnom az asztal sarkát, mert valaki forgatni kezdte a falakat körülöttünk. Ebben az óvatlan pillanatban végül csak kicsúszott:
- Hű... - Aztán ismét hallgattam. Hol a poharamat néztem, hol az ő poharát, hol őt. Tényleg tőlem várta a választ, mikor még sosem voltam igazán szerelmes? Fogalmam sem volt, melyik Draco iránt lehettek valódiak az érzései.
- Dahliával mostanában... Vannak gondjaitok, azt figyeltem meg. Nem lehet, hogy ezért érzed magad egyre közelebb az öccséhez? - megdörzsöltem a homlokom. Láthatóan én sem voltam biztos ebben, csak találgatni próbáltam, miért támadhattak fel az érzései Florian iránt.
- Nézd, amennyit én tudok erről az egészről.... A szerelemről... Szóval, nem igazán van beleszólásod. Ha komoly, amit érzel, akkor nem fogod tudni irányítani. Én abban hiszek, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor képtelen vagy ránézni másra, vagy úgy gondolni másra, tehát ha Floriant mégsem tudod kiverni a fejedből, az... Annak jelentenie kell valamit - Levegőt vettem, kétszer egymás után, mert az első valahogy nem érződött az igazinak. Ritkán szoktam ennyit beszélni, most mégis úgy éreztem, képtelen vagyok csomót kötni a nyelvemre. A szavak könnyűnek érződtek, elég volt rájuk gondolnom, és már le is pattantak a nyelvemről.
- Másrészt viszont... Volt szerencsém végignézni, hogyan jöttök össze, Dahlia meg te. Titeket látva mindig úgy gondoltam, egy kicsit jobban értem már, milyen lehet szerelmesnek lenni. És egy egészen kicsit irigykedtem is rátok... Igaz, hogy az esküvő miatt mostanában akadnak  gondjaitok, de okkal kérted meg a kezét. Én nem mondhatom meg, mit kell tenned, de ha nem állítod meg ezt az egészet Floriannal, el fogod őt veszíteni, és nem tudom, hogy ezt nem bánod-e majd meg utólag. - Tétován ingattam a fejemet. Természetesen azt akartam, ami Lucasnak a legjobb, és azt nem szerettem volna, ha beleerőlteti magát egy olyan házasságba, amit már nem akart. Mégis nehezemre esett elhinni, hogy ami közte és Dahlia közt volt, ilyen egyszerűen véget érhet. Nem mintha eddig túl sok hitem lett volna a szerelemben, de ha ennyire múlandó és törékeny, akkor megéri egyáltalán kínlódni vele?

Egy pillanatra megbántam hogy kitálaltam Alecnek. Egy egészen rövid pillanatra mintha kívülről láttam volna magam. Mintha kívülről láttam volna hogy mennyire ostoba vagyok. Láttam a megfeszült vállaim, az összeszorított állkapcsom ahogy a folyamatosan ürülő whiskyspoharat markolom, olyan erővel hogy kifehérednek az ujjaim.
Mindent képes lettem volna eldobni azért az egy csókért? Ott volt a tökéletes életem, a tökéletes, gyönyörű, intelligens édes mennyasszonnyal az oldalamon, egy olyan élet kapujában amire mindig is vágytam... Ugye...?
Egy társ, aki mellettem áll jóban rosszban, aki kedves, szép és okos... Akivel majd gyerekeim lehetnek, akivel megöregedhetek... Legalább én. Mert ő akkor is tündöklően fiatal lesz mikor én már rég az enyészeté.
Sosem beszéltünk arról hogy vámpírrá változtatna. Tudtam hogy a családja hogyan áll a dologhoz, de még meg sem harapott soha, nemhogy ilyesmik szóva jöjjenek. Nem is tudtam hogy élni akarok-e az örökkévalóságban. Igaz az a párezer év valójában nem örökké tartott nekem mégis... annak tűnt.
Elkínzottan néztem fel Alecra akinek egy rövid csodálkozó szócska szaladt csak ki a száján, semmi más.
- Ezzel nem sokat segítesz - nevettem el magam halkan, keserűen. Tudtam hogy nem szabadna ennyit agyalnom ezen. Tudtam hogy el kéne felejtenem ezt a botlást Floriannal és arra koncentrálnom hogy Dahliával töltsem el az életem maradékát. Mégis ez a gondolat most valahogy borzasztóan kétségbeejtett.
Alec végül lassan megszólalt és a lassan folyó szavakból egész gyorsan egész áradat lett.
Annak amit mondott... voltl értelme. Az orrnyergemre simítottam az ujjaim és lassan megdrögöltem mintha egy szűnni nem akaró fejfájást akarnék elmúlasztani.
Igaza volt, Dahliával csak az esküvő miatt vannak gondjaink. Lehet hogy csak ezért kerestem a társaságát...
Tényleg így volt? Ha csak rágondoltam, finom remegés szaladt végig a gerincem mentén, a gyomrom apró reszkető gombóccá zsugorodott, a fejem zsongani kezdett. Sosem éreztem korábban ilyesmit.
- Nem... Alec... - sóhajtottam újra ránézve - Szeretem Dahliát... legalábbis... eddig azt hittem szerettem... De.. sosem éreztem iránta olyasmit amit most, egyetlen csók után érzek Florian iránt. Mintha egy kis tábortüzet akarnál összehasonlítani a Nappal. Forrónak forró de... eltörpül. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak.... kiürül a fejem ha meglátom. A szívem ki akar ugrani a mellkasomból, a gyomrom pedig liftezni kezd - próbáltam megfogni az érzést, hogy le tudjam írni Alecnek de ez semmi nem volt ahhoz képest amit valójában éreztem.
Hátradőltem a székben és összefontam a karjaim.
- Dahlia csodálatos nő.. de nem most kezdődtek a problémáink... Valójában... reméltem hogy azzal hogy megkérem a kezét minden visszatér abba a kerékvágásba mikor még minden tökéletes volt... - mondtam halkan - Úgy érzem mintha tojáshéjon lépkednék mellette állandóan... Nem csak az esküvőszervezés miatt... amúgy is. Nincs már meg az a szikra amiről az elején annyit meséltem neked... - néztem Alec sötétkék szemeibe. Barátom arcán értetlenség látszott főleg, az arca kissé kipirult az alkoholtól.
- Úgy érzem megőrülök... nem tudom mi volna helyes. Nem tudom... merre kéne tovább mennem... - temettem a kezembe az arcomat. Haza akartam menni. Nem vissza a birtokra, hanem a lakásomba amit azóta kiadtam már. Úgy éreztem már nincs hova mennem... Csak el akartam tűnni a föld felszínéről hogy ez a nyomás eltűnjön rólam.

Próbáltam megérteni Lucast, meg akartam érteni őt, de mintha teljesen más nyelvet beszéltünk volna. Teljesen máshogy vélekedtünk erről az egészről, és kezdtem rágörcsölni, mert úgy éreztem, szüksége van rám és cserben hagyom. Szuggerálni kezdtem a poharamat, hátha az alkohol majd megmondja, hogyan adhatok jó tanácsot, amikor a tüzes-napos hasonlatára felkaptam a fejem. Ezt végre értettem, és jóval közelebb vitt a probléma forrásához. A kétségbeesésem kezdett átalakulni, már nem a sajátomat éreztem, hanem Lucasét, a helyzet bonyolultságát, amibe keveredett, és a saját érzéseinek emésztő súlyát, melyek úgy tűnt, őt is cserben hagyják. Borzasztóan bonyolult és veszélyes helyzet volt, ahol egyetlen rossz lépéssel nagyon nagyot eshettek mindannyian.
De végre értettem. Habár nehezemre esett elengedni a róluk mint álompárról szőtt képet a fejemben, hittem benne, hogy nem lenne ekkora letargiában, ha nem érezne tényleg valamit Florian iránt. Szerettem volna Dahlia oldalára is állni, megnyitni az esélyt felé, az utat Lucas előtt, viszont abban igazat kellett adnom, hogy tényleg nehéz volt vele. A tojáshéjon járkálást én is éreztem, pedig mi kollégák voltunk csupán.
- Nem kétlem, hogy amit Florian iránt érzel, jelenleg erősebb, viszont abban sem vagyok biztos, hogy a szikrák és a lángolás ennyit számítanának egy kapcsolatban. Idővel Florian mellett is kialszik majd a tűz, nem gondolod? Talán ez a szerelem természetes rendje. Tudod, mint egy üstökös, először fényesen fellángol, aztán ugyanolyan gyorsan ki is alszik. Nem lehet, hogy a házasság sokkal inkább egy döntés, egy elköteleződés valaki iránt, mintsem heves érzelmek? - Legalábbis én ezt láttam a szüleimen, hideg megnyugvást, baráti támogatást, mély köteléket, amely nem szerelem volt, de nem is tette tönkre a kapcsolatukat. Anyám botlásáig, persze.  Úgyhogy a kérdésem teljesen őszinte volt. Lucasnak több a tapasztalata, neki tudnia kellett, hogy ez a szikra tarthat-e az örökkévalóságig, vagy csak hiú ábrándokat kerget Floriannal. Erről őszintén fogalmam sincs, mivel még sosem éreztem hasonlót senki iránt.
- Hé... Semmi baj. Lucas. - fogtam a székemet és közelebb csusszantam hozzá, átkaroltam a hátát, ha engedte, gyengéden megszorongattam.
- Érthető, hogy össze vagy zavarodva, de nem vagy egyedül. Én itt vagyok, előttem nincs mit szégyellned, meghallgatlak és segítek, amennyire tudok. Amennyire szabad. - Olyan volt, mintha a testvérem lett volna. Nem tudnám elítélni, bármit is tenne, és sosem akarnék neki semmi rosszat.
- Figyelj, azok alapján, amit elmondtál... Ne vedd el, ha így érzel, Lucas. Pont azért, mert szereted őt, ne tedd ezt vele, és magaddal sem. - Mert igen, a legfontosabb számomra mégis az ő jóléte volt, és ha a jelenlegi kapcsolatában nem érezte már jól magát, összetörte volna a szívemet látni, hogy mégis belekényszeríti magát és élete végéig benne ragad.

Láttam felcsillanni a szemét a hasonlatomra. Így talán már a felszínéz kapargatta annak hogy miért vagyok ekkora dilemmában. Persze nem várhattam el hogy megértse... Tudtam hogy a szerelem nem az ő asztala. Tudtam hogy még sosem érezte és még sosem volt lehetősége megtapasztalni... Pedig édes, érzékeny srác volt... csak kicsit... más mint a többiek. De ezért is voltunk ennyire közeli barátok. Mindketten kilógtunk egy kicsit, és bár sokmindenben nem értettük egymást, ott voltunk hogy kérdés nélkül, vádaskodás nélkül és ítélkezés nélkül támogassuk a másikat. Pont ezért ő ült most itt velem szemben és nem valaki más.
- Nem tudom Alec... ez amit most érzek... ilyet Dahlia iránt sosem éreztem. Vele ez nem volt ennyire... intenziv. Mellette nem volt olyan hogy nem tudtam gondolkozni. Flo mellett egyszerűen... kikapcsolok... - a hajamba túrtam zaklatottan és újra elkínzott tekintettel néztem fel Alecra - Sosem ijesztett meg az elköteleződés... nem... félek a házasságtól... Legalábbis eddig... mindigis a terveim között volt hogy megházasodom... Mindig is családot akartam... feleséget, gyerkőcöket... és el tudtam képzelni magam Dahliával... A egész életünket elképzeltem aztán... aztán Florian... betoppant... - hátratúrtam a hajam és a homlokom nagyot koppant az asztallapon. Ha már ott voltam, apró, ütemes mozdulatokkal verni kezdtem a fejem az asztalba. E fizikai fájdalom egy kicsit segített kitisztítani kavargó fejem.
Alec mellém csúszott és átkarolt mire felemelkedtem és kissé és pirosló homlokkal ránéztem. Kezdtem érezni hogy a whiskyk a fejembe szállnak. És még nem terveztem leállni.
- Köszönöm Alec... nem tudom mit csinálnék nélküled... Úgy érzem... felrobbanok - sóhajtottam és megfogva a poharat lehúztam. Intettem a pincérnek hogy kérnénk még kettőt.
Alecre néztem ahogy beszélt és sóhajtva kezdtem el piszkálni az ingem ujját.
- Nem akarom megbántani.. Szeretem Dahliát mégha... nem is vagyok belé szerelmes... Legalábbis nem tudom az vagyok-e. Nem tudok már semmit sem... Beszélnem kell vele feltétlenül... El kell neki mondanom hogy mi történt... Valószínűleg ki fogja harapni a torkomat és hagy elvérezni... - nyöszörögtem a kezembe temetve az arcom. Megkaptuk a következő kör whiskynket amit mormogva megköszöntem.
A pohárba kapaszkodtam, mintha minden más mozogna körülöttem.
- Szörnyű ember vagyok igaz...? Meg se érdemelném hogy Floriannal boldog legyek... - sóhajtottam elkeseredve.