Valamelyik diákom képes volt beírni a
Lenni vagy nem lenni? idézet alá, amit tényleg utolsó mentsvárként és pontszerzési lehetőségként adtam meg a Shakespeare összefoglaló zh-n, hogy
Rómeó és Júlia. Ilyenkor egyetlen röpke pillanatra átértékelem a tanári hivatásomat, de aztán sóhajtok, mosolygósan megvonom a vállam, odafirkantom a nulla pont mellé, hogy tippnek nem volt rossz és megyek tovább. Két pipálás közt azért elpillantok a lustán kattogó falióra felé. Hajnali egy múlt, ami azt jelenti, hogy ha végeztem a rövid kérdésekre adott válaszokkal, még lesz időm nekiállni az esszék javításának. Legalább egyet-kettőt jó lenne átolvasnom, mielőtt Evelyn megébred a neszezésre és leszedi a fejem, amiért már megint nem alszom. Őszintén szólva sosem voltam jó alvó. Gyerekként anya sokat énekelt nekem elalvás előtt, és azt hinnénk, közel három évtized után már hozzászokhattam volna a hiányához, de ezek szerint vannak olyan törések a lelkünkön, melyeket még az idő sem képes begyógyítani.
Még egy Rómeó és Júlia. Mit rontottam el, hogy a leghíresebb Hamlet jelenetet sem ismerik fel?
- Hogy lehetsz ennyire mazochista? 8:30-tól órád van.
Felnézek és a félfában megpillantom a húgomat, ahogy rajzfilmfigurás pizsamában, kócos hajjal dörzsöli a szemét. Bocsánatkérő mosollyal lóbálom meg felé az éppen javított papírt.
- Ez az utolsó! Ne haragudj, felébresztettelek?
Megrovó pillantásától elszégyellem magam, de aztán a vonásai ellágyulnak és bágyadtan elmosolyodik. Válasz gyanánt ráz egyet a fején, majd nagyokat ásítozva a fürdő felé indul.
- Mosdó. - Ennyit közöl csak, mielőtt magára csukná az ajtót, én pedig kihasználom azt a néhány pillanatot, hogy gyorsan befejezzem az adott dolgozat javítását. Mikor Evelyn kijön a fürdőből, a szobája helyett az íróasztalomhoz indul, az enyém mellé húz egy széket és lehuppan rá.
- Sok van még?
A hangja kásás az álmosságtól, a szeme alatt fáradt karikák sorakoznak, mégis elcsodálkozom rajta, milyen gyorsan felnőtt és mennyire gyönyörű lett. Mintha őt a legkevésbé sem viselte volna meg a családi dráma.
- A rövid válaszokkal mindjárt végzek, az esszék igazából ráérnek holnap is.
- Ez? - bök rá kérdőn egy kisebb papírkupacra, és amikor helyeslőn biccentek, elveszi annak a felét. Átnyúl az asztalomon, vesz magának egy piros tollat, majd szó nélkül javítani kezd. Hálás mosollyal és túláradó szeretettel figyelem néhány pillanatig, aztán én is folytatom a munkát.
Hosszú percekig dolgozunk csendben, talán fél óra is eltelik, mire az utolsó papírral is végzünk. Én még bírnám, de Evy olyan álmosan nyújtózkodik mellettem, hogy megesik rajta a szívem.
- Énekelnél nekem valamit? - szólal meg hirtelen, meglepve egy kicsit. Évek óta nem kérte, hogy énekeljek.
- Honnan jött ez most?
Vállat von, mintha maga sem tudná, viszont kerülni kezdi a pillantásom. Érzem, hogy van valami, amit nem mond el. Kifaggathatnám, de úgy érzem, sem az idő, sem a hely nem alkalmas most a nagyobb lelkizésekre, úgyhogy csak megadó mosollyal felkelek a székemből.
- Persze.
Felderül kicsit az arca. Felkel ő is és szó nélkül előre megy. Még összerendezem a papírokat és leoltom a villanyokat, mielőtt követném. Mire a szobájába érek, már a takaró alá kucorodott. Habozok kicsit, ahogy leülök az ágya szélére és megpróbálom felidézni, miket énekeltem neki, amikor kisebb volt.
- Azt a dalt, amit anya neked szokott - Kérlelő hangja megtöri a csendet, és most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami történt, amiről nem tudok. Mérlegelem, mennyire éri meg rákérdeznem és mennyivel lenne hatékonyabb várnom még egy kicsit, végül az utóbbi mellett döntve mély levegőt veszek és lehunyom a szemem. Hangom mélyen, rekedten tör fel, kicsit köszörülnöm kell rajta, aztán újra nekilendülök a dalnak. Ezernyi emléket szakít fel bennem, érzelmek armadáját. Kérdések, kimondatlan vallomások törnek a nyelvemre, és mire a dal végére érek, kínzó kimerültség zuhan rám. Evelyn békésen szuszog. Halvány mosollyal ráigazítom a takarót, aztán a sötétben kibotorkálok a szobájából, a sajátom felé indulok. Ólom súlyúnak érzem a végtagjaim.
Meddig fog ez még így menni? kérdezem magamtól némán, de nem érkezik rá válasz. Beborulok az ágyamba és a párnámba temetem az arcom.
- Csak még egy napot... - suttogom, mielőtt egy másik, egy szebb világba zuhannék.
Kezdőlap 
írta: 
A végtelen türelme, amit a diákok felé tanúsít, nem beszélve kellemes, olykor kissé altató hangjáról. Az előadásai általában a teljes nyugalom jegyében telnek, az angol irodalom iránt viselt szenvedélye pedig egészen motiváló tud lenni. Emellett extrán felelősségteljes és megbízható, bátran lehet hozzá fordulni bármivel.
A szociális skilljei elég fejletlenek, gyakran nem igazán ura a társalgásnak és elég könnyen elveszíti a fonalat. Időnként a szirénlét a tengerhez űzi, ilyenkor napokra el szokott tűnni. Hajlamos minden terhet a saját vállára venni, és még ha meg is szakad benne, akkor sem kér segítséget.
Anya • A legromantikusabb történeteket mindig a tragédiák hátlapjára írják. Alec édesanyjának sosem az apja volt az igazi, hanem egy ember férfi, így bár a családi kötelességtudat egy darabig összetartotta őket, néhány évvel később végül lelépett a szárazföldre. Alec apja elnézte a félrelépéseket, amíg megpróbálták fenntartani a családi idillt, amikor azonban az anyja kedvesét elvitte egy betegség, a nő olyan letargiába esett, hogy többé nem vágyott vissza a tengerbe. Inkább a haláláig a szárazföldön maradt, a szeretett férfi sírja mellett. Alec a mai napig nem érti és nem élte át ezt a fajta szerelmet, de titkon vágyódik megtudni, milyen lehet annyira szeretni valakit, hogy inkább te is meghalsz vele.
Nagytestvérnek lenni sosem könnyű. Pláne ha az évek során a szüleitek nem tanítottak meg titeket arra hogy hogyan mutassátok ki azt hogy szeretitek a másikat. Az édesanyád inkább mást szeretett helyettetek az apád pedig jelen sem volt igazán az életedben. Mint egy kísértet, néma és hideg, semmilyen érzelmet nem tanított meg nektek pedig ha valammire igazán szüksége van egy gyereknek, azok a szülei és a tanításuk hogy hogyan éljék az életüket.
