Vannak azok a reggelek, amikor egyszerűen van valami a levegőben. Valami megfoghatatlan, és megmagyarázhatatlan. Mikor az ébresztőóra csörgése előtt néhány perccel kipattan a szemed, és már ugranál is ki az ágyból, mert tudod, hogy valami történni fog. Az a reggel is egy ilyen volt. Dorothea éppen nem volt otthon, már kezdtem hozzászokni, hogy nem fekszik mellettem, nem morog, hogy miért kelek korán. Hogy nem kell a szomszédok előtt megjátszani a jó házaspárt, és nyugodtan hazavihetek akárkit. Apám mindig mondogatta, hogy Dora túl jó hozzám, és igaza volt. Ne érdemelte meg, hogy így viselkedjek vele.
Komótosan készülődtem, rendbe szedtem a papírjaimat, és az órám anyagát, aztán elindultam az egyetemre. Nevetségesen szép napunk volt, szeptemberhez képest, és nem tudtam elűzni azt az érzést. „Valami történni fog”. Útban az egyetem felé megálltam egy kávéért, mint minden reggel, miközben vártam, előhalásztam a táskámból az új ügyem aktáit. Újabb pro bono ügy volt, az a fajta, amiért a nejem minden alkalommal le akarta harapni a fejemet. Mert miért vállalom el, ha nem kapok érte pénzt. Na igen, ez nagy kérdés, de azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikor a lelkem mélyén élő irgalmas szamaritánus egy pillanatra megmutatkozik. Van elég pénzem a simlis bankárok és nagypályás gengszterek védelméből egyszer-egyszer igazán belefért egy ilyen is. Ez az ügy érdekes volt.
Éppen ezért temetkeztem bele az iratokba, ahogy a kávémmal a kezemben sétáltam át a kampuszon. Felesleges volt a kávé, igazából csak megszokásból ittam, az íze kedvéért és egyebek. Ahogy a diákok kerülgettek ki, én fel sem néztem, mert nem volt rá szükség.  A lányok összesúgtak, ahogy megláttak, innen onnan kuncogás hangzott fel, ahogy egy-egy csapat gólya elsétált mellettem. Néha felpillantottam, hogy megnézzek magamnak egy hosszú combot, vagy csinos hátsót, hogy utána visszatemetkezzek a papírba. Ez egészen addig volt működőképes, amíg egy fej nem koppant a mellkasomon. Próbáltam a kávém után kapni, de nem sikerült megakadályozzam, hogy a forró ital végig boruljon az alkaromon. Legalább az ingem ujját elkerülte.
- A picsába! -káromkodtam el magam, de ez inkább a forró folyadéknak szólt, mintsem annak, aki rám öntötte.
A bűnös, édes hangon kezdett el bocsánatot kérni, felnézve ijedten csillogó barna szempárt, két szímpompás, idegesen verdeső szárnyacskát, és egy gyönyörű, fiatal tündérfiút pillantottam meg. A szárnyai visszaverték a napfényt, szivárványszínben pompáztak a hátán, barna haja kicsit az arcába lógott, teste törékeny volt, és formás. Önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Hé, hé, nyugalom! Nem történt semmi visszafordíthatatlan! – mosolyogtam rá, óvatosan megérintettem a kezét, ami az alkaromról próbálta felitatni a rá ömlött italt. – Látja, minden rendben van, nem kell pánikolni! Nem égette meg magát sehol, fiatalember?

Ahogy leszálltam a buszról úgy éreztem magam mint egy kisiskolás az első napján a suliban. Izgatott voltam és úgy éreztem a gyomrom fel és alá liftezik a torkom és a bokáim között.
Mikor reggel felkeltem Marcus még aludt, így nem reggeiztünk együtt ahogy szerettem volna, nem mondhattam el neki hogy milyen izgatott vagyok, hogy mennyire várom hogy végre elkezdjem az tanulni amire egész életemben készültem.
Eljött az én időm.
Az idő nagyon kellemes volt, a nap cirógatta az arcomat, és a pulóverem a karomon lógott, nem volt rá szükségem.
A kampusz felé sétálva izgatottan figyeltem az embereket körülöttem. Mindenféle fajta és méretű lények voltak körülöttem. Mindüket egy cél hajtott... ugyanaz mint engem. Hogy ügyvéddé válhassanak és jobbá tehessék a világot.
A szárnyaim izgatott rezgéssel mutatták ki az érzelmeimet ahogy átvágtam a vakítóan zöld füvön a vöröses téglaépület felé. Annyira vártam hogy végre elkezdődjenek az óráim.
Titania mindig azt mondta hogy az agyam olyan mint egy szivacs. Pont ezért akartam tovább tanulni. maradhattam volna a palotában, kényelmes életet élve de az nem lett volna az én életem.
Nekem több kellett.
És ha Marcus majd abbahagyja a ketrecharcolást, és összeházasodunk, kelleni fog valaki aki jól keres. Ő pedig pihenhet és... kereshet magának kényelmes munkát.
Tizennyolc éves voltam, fiatal, naiv, teli álmokkal és reményekkel.
Az egyik információs pultnál egy csomóan álltak, nem akartam én is feltartani a sort inkább csak vettem egy térképet és azt követve indultam el tovább.
A 112-esben lesz az első órám, Dr. T. Westtel... Kriminológia 101... oké ezt csak megtalálom könnyen. Mennyire lehet eltévedni egy iyen épületkomplexumban?
A válasz: nagyon.
Negyed órája bolyongtam már az udvaron, teljesen lemondva arról hogy időben beérjek az órámra és még mindig nem találtam meg a termet ahová mennem kellene... Ez igen kellemetlen.
Magamban motyogva vágtam át a füvön mikor hirtelen nekisétáltam valakinek.
Nagyot koppantam a mellkasán, ő pedig felkáromkodott. Az orromat megütötte a kávé illata és havány nedvességet éreztem a karomon ami azt jelenthette hogy a pulóveremre ömlött szegény ember kávéja.
Rémülten pillantottam fel a magas, szélesvállú dzsinnre.
- Annyira sajnálom! Nem figyeltem bocsánat! Ezt a buta térképet figyeltem remélve hogy majd segít eltájékozódni de nem ment... Sajnálom - kaptam elő rögtön egy csomag zsepit hogy letakarítsam a karját.
- Nem nem jól vagyok, csak a pulcsim lett olyan. Annyira sajnálom, nem figyeltem - szabadkoztam sűrűn miközben letöröltem a karját.
Erős karjai voltak. És szép kezei...

Ahogy sétáltam a kampuszon, nem akart elhagyni az a furcsa érzés a gyomromban. Hogy valami lesz. Hogy nem hagyom ma el az egyetemet anélkül, hogy ne történne valami, ami nem minden nap szokott történni. Ha előre láttam volna a jövőt, az csodálatos lett volna, mert bosszantott ez az érzés. Szeretem irányítani a sorsomat, szeretem, ha minden úgy történik, ahogyan én azt akartam. Az élet minden területén, ebből pedig egyenesen következik, hogy utálom a meglepetéseket.
Valószínűleg, hogy Dora a semmiből közölné, hogy el akar válni, én mondanék nemet. Mert ha én vetek véget a dolognak, akkor rendben van arra rákészülök, (és igen, már vagy húsz éve csak rákészülök). Egyszer majd annak is eljön az ideje. Amikor egy pillanatra kilépek a komfortzónámból, és hagyom, hogy letaglózzon a szerelem. De addig nem. Addig maradunk házasok, mert nekem rendben vannak a röpke, kellemes kalandok, és már ő is megunta, hogy állandóan egzecíroztasson miatta. Talán titokban neki is voltak futó viszonyai. Fene tudja, nem is érdekel.
Ez a gyönyörű nap pont alkalmas volt arra, hogy egy kicsit elkéssek a saját órámról. Csak amolyan angolosan. Hogy a diákok szokják, hogy mi itt a módi. Sok kollégám megpróbált velük jópofizni, pajtizni, egy szintre kerülni velük, de én már idős voltam ehhez. Nem akartam a barátjuk lenni. Jobban szerettem, ha tartottak tőlem annyira, hogy készüljenek az órámra, bár a római jogot oktató elviselhetetlenül affektáló tündér nőszemély előszeretettel hangoztatta, hogy az övé az elsőév szelektáló tantárgya. Nyilván. Azért keringtek a zh és a vizsgakérdések évek óta a diákok között, és azért volt minden hallgató szín ötös. A kriminológia évek óta több embert tántorított el. Főleg, mert ugyan nagykanállal faltam az élvezeteket, diákkal soha nem kezdtem. Ez egy olyan etikai határ volt, amit soha nem akartam átlépni.
Gondolataim sűrűjéből rántott ki a forró kávé és az ijedt hangocska. Ahogy megláttam az előttem álló édes fiúcskát, nagyot dobbant a szívem. Szemtelen mosoly szaladt szét az ajkaimon, éppen a fogamra való, édes kis falat lett volna. Erkölcsi kódexem egy pillanat alatt omlott magába, mikor megkívántam, mert nem lehetett nem olyan szemmel nézni rá. Végig futott rajta a tekintetem, szemügyre vettem keskeny csípőjét, formás lábait, szép arcocskáját. És persze a szárnyait, amik olyan idegesen verdestek a hátán, hogy csoda, hogy nem repült fel velük.
- Nem történt tragédia szépségem! -mosolyogtam rá szélesen, bele pillantottam a kezében tartott térképbe. – Ejj, hát miért nem segített az a fránya térkép, melyik tanszéket keresi ilyen nagyon?
Mosolyogva figyeltem, ahogy magyarázott, az elsőévesek eltéveszthetetlen megszeppentségével. Minden szexuális felhang nélkül, egyszerűen csak édesnek találtam, ahogy zavartan verdesett a kis szárnyaival, és vörös arcocskával törölgette a karomról a kávét.
- Bőven elég az, szegény pulóver, nem igaz? -mosolyogva óvatosan megfogtam csinos kis kezét, és eltoltam a karomról. – Semmi gond nincs, látja, már száraz is….na de, melyik előadót is kereste? Talán…de csak talán, tudok segíteni. – kacsintottam rá, és felé nyújtottam a karomat. – Nem kell szégyenlősködni, nem fogom megenni Mr…- hagytam fent a hangsúlyt, hogy bemutatkozhasson. Közben elindultam, lassú léptekkel, még mindig irányt változtathattam ha szükség van rá.

Az a legnagyobb baj velem hogy akaratlanul is vonzom a bajt. Mintha lenne bennem egy nagy mágnes csak azért hogy állandóan történjen velem valami ami bajba sodor. És akkor még csak nem is sejtettem hogy mi minden vár rám a jövőben de talán jobb is. Az nem tett volna jót a lelkivilágomnak.
Mindenesetre most tele voltam reményekkel, vágyakkal és alig vártam hogy elkezdődjön az új, egyetemi életem. Teli lesz kalandokkal, teli lesz új emberekkel, új barátokkal. Izgalmas lesz, jaj olyan izgalmas.
És itt... beütött a crach. A crach amit sehogyan sem tudtam elkerülni, mégpedig a saját ügyetlenségem.
Annyira meg akartam találni a termet ahol az órám lesz hogy belebújtam a térképbe és olyan tökéletesen nekimentem valakinek hogy a kávéja végigborult mindkettőnkön, és majdnem felborultam.
Igaz arra nem számítottam hogy itt a kampusz udvarán ekkora hegyek sétálnak, de arra sem hogy ezek a hegyek ilyen... jóképűek lehetnek.
Magas, szélesvállú, gyönyörű kék szemekkel. Jóképű volt... És ahogy meglátott és elmosolyodott az arca egyik oldlaán megjelent egy gödröcske mire a gyomrom leliftezett valahova a bokámhoz. Basszus... Ki ez és miért ilyen dögös?
De nekem ott van Marcus. AKit szeretek. És aki szeret engem. És hűséges vagoyk hozzá de... Bárki legyen is ez túlságosan vonzó volt az én fiatal szívemnek.
- Ugye nem égette meg magát nagyon? Biztosan forró volt az a kávé... - mondtam aggódva aztán halkan elnevettem magam a szavaira.
- Nem... nem igazán. Azt se tudom hogy most hol vagyok csak hogy valahol a zöld puszta közepén... - nevettem el magam halkan. Sikerült letörölgetnem róla a maradék kávét. A szárnyaim izgatottan, kicsit félve verdestek ahogy felnéztem rá.
- Jogra járok... elsőéves vagyok... am kezdek... ééés a... - belelestem az órarendembe - A 112-es előadóban lesz órám. Kriminológia! - néztem fel rá boldogan amiért rájöttem mit is keresek éppen. Azt mondta segít nekem megkeresni mire szélesen elmosolyodtam. Azt nem is akarom megemlíteni hogy a kacsintásába kicsit beledobbant a szívem.
- Mars. Cain Mars - nyújtottam kezet neki mosolyogva. Megrázta a kezem és elindultunk az épület felé. Gyors léptekkel követtem, hisz a magasságának hála sokkal gyorsabban haladt mint én.
- Nagyon hálás vagyok a segítségért Theo... - néztem fel rá - Szerntem az első hónapot azzal fogom tölteni hogy a kampuszon bolyongok és nekimegyek mindenkinek - nevetgéltem zavartan.

Néha rettenetesen utálom a meglepetéseket. Na jó, néha mindig. Egy meglepetés bulit nem lehet nekem jó szájízzel szervezni, mert borítékolható volt, hogy vagy ideges leszek tőle, vagy egyszerűen csak húsz perc után megunom, és otthagyom az egészet. Azután a pár meglepetés után, amik még gyerek és fiatalkoromban értek, egy életre elegem volt belőlük. Szerettem, ha minden lépésemet ki tudtam számolni, ha a napjaimban volt egy kézzel fogható rutin, ha olyan emberekkel és ott találkoztam, amilyenekkel és ahol én akartam. Hívhattuk ezt öreges rigolyának, de még nem voltam öreg. Legalábbis a mi fajtánkban még nem számítottam annak. Sokkal inkább irányításmániának mondanám. A szakma átka.
Az ilyen baleseteket is jobb szerettem elkerülni. De ezt most valahogy nem bántam. Az édes hang, hozzá a cuki arc és a két idegesen verdeső szárny olyan látvány volt, amit szerintem bármeddig tudtam volna nézni. És azok a hatalmas szemek…nem sejtettem, hogy meg fog még valaha ilyen módon dobbanni a szívem, és lássanak csodást, sikerült. Mint a vészharang, úgy verdesett csontbörtönében, mert ez sok volt neki. Nagyon rég volt, hogy valaki először nem a gatyámban mozdított meg valamit, de ennek a kiskutya szemű szépséges tündérkének sikerült.
- Ohhh ugyan, semmi olyan, amit pár perc hűvös levegő ne oldana meg. -mosolyogtam rá, ahogy még mindig szabadkozott. Már nem is éreztem az égést a karomon, bár ez talán az ő érdeme volt. Elvonta a figyelmemet róla.
- Akkor szerencsés, hogy összeakadtunk, itt a nagy zöld puszta közepén. – mosolyogtam rá, ahogy vártam, hogy kibökje mit is akar.
Újabb leforrázás volt, mikor kiderült, hogy joghallgató. És épp az én órámról késtünk éppen, édes kettesben. Ami azt jelenti, hogy egy évig minimum minden héten szerencsénk lesz egymáshoz, ha kevésbé tehetséges, akkor talán két évig. De okos fiúnak tűnt.
- Nos akkor irány a jogtudományi kar! -mosolyogtam rá- Micsoda szerencse, én is épp oda tartok. Erre tessék! – a felkarjára téve a kezem irányba fordítottam, és elindultam. Nem akartam még lelőni a poént, hogy épp az én órámra igyekezett annyira, hogy a kávém bánta. Egyelőre jól esett elgyönyörködni benne, egy pillanatra még eljátszani a gondolattal, hogy nem a diákom. A végzősők, és az ügyvédbojtárok…az más tészta. De egy elsőéves, aki alig hagyta még el a pubertást, és ahol a csoportok még alig ismerik egymást...nem szerencsés, ha egy diák és egy oktató viszonyt kezd.
- Nagyon örülök Cain én Theodore vagyok, de szólíts nyugodtan Theonak! – hallgattam el taktikusan a vezetéknevemet. Úgyis vészesen közeledett a kar épülete.
- Ha mindenkire ilyen szépen mosolyogsz is mellé, fájni fog a szívem...-mosolyogtam sokat sejtetően rá, ahogy mellettem rohant. Lassan elértük a nagy, kétszárnyú ajtót, amit kinyitottam előtte, és óvatosan betessékeltem rajta.
- Nos ez lenne az a híres neves jogi kar, a 112-es pedig ott van. -mutattam a földszinti előadó ajtaja felé, ahonnan izgatott morajlás szűrődött ki. Néhány lépéssel odaléptem az ajtóhoz, és egy egyszerű mozdulattal kitártam a tündér fiú előtt. – Csak utánad! Remélem a felsőbb évesek még nem hozták rád a frászt a kriminológiával kapcsolatban…nem szoktam megenni senkit! – mosolyom újra pimasszá vált egy kicsit, ahogy figyeltem az arcát. Mennyi esélye volt ennek a találkozásnak? A csillagok is azt akarták, hogy megtörténjen.

Ha nem ismerném magam, meglepne hogy rögtön az első napon leégetem magam. Majdnem szó szerint, de valami csoda folytán a tűzforró kávé most nem rám borult. Cserébe én borítottam rá valaki másra. Valószínűleg ha nincs ennyire jó passzban olyan könnyedén kettétör mint egy botot.
De legalább ebben mázlim volt. Ha más nekimentem valakinek, az volt olyan békés természet hogy nem csak nem akart elásni az egyik terebélyes tölgyfa alá de még a segítségét is felajánlotta.
Zavartan mosolyogva kezdtem neki magyarázni és még egy kis nevetés is kiszökött belőlem ahogy megismételte a szavaimat.
Olyan érdeklődve figyelt, olyan kedves volt... Kivételesnek éreztem magam bár valószínűleg... ő ilyen természet. Végzős lehet? Idősebb volt mint én, de mint a dzsinneknél általában, nála sem tudtam megállapítani hogy mennyi idős lehet.
- Oh te is jogot tanulsz? Micsoda mázli! Legalább lesz aki beavat a kar rejtelmeibe - nevettem el magam halkan és sietős léptekkel követtem a magas férfit. Ahogy átszelte a parkot ide oda kapkodtam a fejem. Annyi volt az új inger, mégis ha nem figyeltem máris lemaradtam mögötte. Könnyebb lett volna szárnyra kapni és úgy repülni mellette de az sok másik fajnak igen sértő volt. Mintha föléjük akartunk volna kerekedni.
Így hát megszaporáztam a lépteimet és próbáltam lépést tartani a nagydarab férfival ahogy közeledtünk az egyik nagy téglaépület felé. Ebből a távolságból már láttam a fehét márványtáblába vésett betűket.
Jogtudományi kar.
Itt fogom tölteni az elkövetkező öt évem minden hétkköznapját. A gyomrom izgatottan összeszorult és felnéztem Theora.
- Jaj ugyan - nevettem édesen és zavartan. Most flörtölt velem...? Úgy értem... nincs ellenemre mégiscsak meleg vagyok de... Marcus. Én szeretem Marcust. Persze egy kis flörtbe nem halt még bele senki. Ez nem jelent semmit...
Hamarosan már láttam is a 112-es termet.
- Remélem a tanár még nincs bent... - mondtam kissé félve ahogy megmutatta az ajtót és már épp búcsúztam volna ahogy kinyitotta nekem az ajtót és beléptem félig. A terem már tele volt de sehol nem volt tanár így a lelkem kicsit megnyugodott.
- Oh nem nagyon beszéltem még felsőbb évesekkel rajtad kívül... - nevettem halkan aztán... Befejezte a mondatot. Megtorpantam és nagy szemekkel meredtem rá. Éreztem ahogy az egész fejem lángba borul.
- W-west... professzor...? - motyogtam lefagyva. Komolyan... ráborítottam a kávét az egyik tanáromra. Azt hiszem instant karó ez a tárgyam. pedig olyan érdekesnek tűnt.
- Én... bocsánat. Nem tudtam! Úgy sajnálom... meghívom egy kávéra óra után professzor! - szabadkoztam megint kétségbeesetten.

Ha minden balesetem ilyen kellemesen végződik, örömmel bocsátkozom kávékiöntésbe akár minden nap. Bár a mai reggelemet nem tudtam volna elrontani semmi sem, az pedig, hogy egy ilyen szép kis tüneménybe botlottam, csak még jobban felrázta koraőszi jókedvemet. Új érzéskekkel árasztott el az arca, a hangja, az, ahogy a kávét próbálta letörölgetni rólam, ahogy szivárványszín, csinos szárnyacskái idegesen verdestek a hátán. Jó érzés volt. Megdobogtatta a szívemet.
Olyan aranyos volt, ahogy izgatottan magyarázott. Kicsit magamra emlékeztetett. Valamikor én is voltam álmokkal, és tévképzetekkel teli, lelkes kisdiák, aki a kényelmes kisvárosból szakadt ide, ebbe az óriási metropoliszba, és nagyjából olyan elveszett volt, mint a kis tündérke itt előttem. A szemében valami olyan fény csillant, amit legutoljára csak Xavierében láttam. Valami mélyen rejlő bölcsesség, és tehetség szikrája volt ez. Még sokra fogja vinni a jog területén, ezt tisztán éreztem.
- Ohhh ezer örömmel…rejtelmekből aztán akad ott éppen elég. -mosolyogtam cinkosan, szóval felsőbbévesnek néz. Azért ez így túl a tízedik x-en elég jólesett a lelkemnek. Megindultam a kar felé, és figyeltem, nehogy lemaradjon. Nem egészen értettem, hogy miért nem repül inkább, minthogy loholjon a nyomomban, de nem firtattam a dolgot. Körülnézni úgyse nagyon volt ideje, mert elég rendesen késében voltunk. Azért nem akartam ennyit késni. De a sors keze közbeszólt.
A jogtudományi kar épülete ismerős árnyékot vetett, ahogy beléptünk alá. Jóformán második, vagyis inkább harmadik otthonom volt, az irodám után, de a Dorotheával közös házunk előtt. Egy pillanatra, ahogy Caint figyeltem, eszembe sem jutott, hogy Dora egyáltalán a világon van, és a karikagyűrű hirtelen le akarta szakítani a kezemet.
- Szerintem napjában így is vagy kéttucatszor hallod, hogy milyen édes vagy, ez a mosoly csak rátesz egy lapáttal. -mosolyogtam én is vissza rá. Ragadós volt. Óriási és ragyogó, és mintha a Nap is melegebben sütött volna tőle. Túl ártatlan volt ez a fiú ide. A jogi pályára.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy még nincs. -mosolyogtam sejtelmesen, kinyitva előtte az ajtót. Újra elhagyta a száját a felsőbbéves szó, aztán leért neki az információ, akkora koppanással, hogy még én is hallottam. Nem tudtam nem elnevetni magam.
- Nyugalom Mr. Mars, nincs a homlokomra írva, hogy professzor vagyok. De az, hogy végzősnek nézett…a legszebb bók volt, amit ötven éve csak kaptam. Na befelé! – szelíden a hátára tettem a kezem, és megnoszogattam a terem felé. Egy lopott érintés erejéig megsimítottam az egyik szárnyát. – A kávét örömmel elfogadom… - mosolyogva elváltam tőle a széksorok elejénél, és amíg ő helyet keresett magának a zsúfolt előadóban, én az asztalomhoz sétáltam. Hangos csattanás kíséretében tettem rá az aktatáskámat, és szembe fordultam a teremmel.
- Nos, szép jó reggelt kívánok hölgyek és urak, üdvözlöm Önöket a pokolban. A nevem Dr. Theodore William West, és egy gyönyörteli évet fogunk együtt eltölteni a kriminológia csodálatos tudományát tanulmányozva. Amennyiben kaptak zárthelyi kérdéseket vagy tippeket a felsőbbévesektől, javaslom, hogy sürgősen felejtsék el mindet! Minden további nélkül vágjunk is bele…remélem már behatóan ismerik a tankönyvük első száz oldalát…ki lenne olyan bátor, hogy felvázolja nekünk az olvasottakat? – tekintetem végig szaladt az arcok erdején, és hamar kiszúrtam a barna kiskutyaszemeket. Újra rámosolyogtam, de nem szólítottam név szerint. Tartottam elég okosnak, hogy ha készült, meg akarja mutatni, mit tud.

Már egészen elhittem hogy milyen jó lesz nekem az egyetemen. Hogy rögtön megismerek egy végzőst aki majd segít nekem az első évem alatt. Aki majd beavat a szak rejtelmeibe, megismertet a legjobb arcokkal, a legjobb helyekkel aki ellát tippekkel.
Ilyen reményekkel sétáltam a jóképű idegen oldalán. Aki nem elég hogy tényleg, nagyon kedves volt velem annak ellenére is hogy ráborítottam a kávéját, mert nem tudok tájékozódni de még... Flörtölt is velem.
A mosolyom dícsérte, azt mondta édes vagyok én pedig azt se tudtam hova legyek zavaromban. Igaz... Meg kell vallanom nekem sem volt közömbös de... Ott volt Marcus.
Jobban szerettem őt bárkinél, akit valaha is ismertem hiába voltunk csak pár hónapja együtt, tudtam hogy vele leszek örökre.
A terem felé haladva egyre inkább zavarba jöttem és már épp meg akartam kérdezni hogy miért ilyen biztos a dologban mikor...
Nos koppantam egy nagyot.
Az én végzősnek hitt megmentőm nem végzős volt. Még csak nem is diák. Hanem tanár. AZ én tanárom. Akivel most volt órám.
Az arcom lángra lobbant, még a füleim is égni kezdtek. Hogy lehetek ekkora idióta komolyan? Miért nem néztem legalább egy kicsit utána annak hogy kik fognak tanítani.
Dr. West kedvesen csitítani kezdett, és még meg is köszönte hogy azt hittem végzős. Nem... bóknak szántam, de a zavarodottságtól megszólalni sem tudtam.
A hátamnál fogva gyengéden bebújt a terembe és éreztem ahogy az ujja végigsimít az egyik szárnyamon. Finoman végiglibabőrzött a hátam az érintéstől. A szárnyam érzékeny volt, imádtam ha hozzáértek.
- Akkor... óra után? - néztem még fel a magas férfire kissé még mindig pirulva aztán szaladtam keresni magamnak egy helyet az órára. Valahol az első padsorok közepén volt még pár szabad szék bepréseltem magam oda is kissé behúzva a nyakam hallgattam a férfi mély, rekedtesen zengő hangját ahogy bemutatta nekünk az óráját.
Egyből lejegyeztem néhány szót az elővarázsolt füzetembe és a kérdésére én is végigpillantottam a hallgatókon. Az egész könyvet elolvastam már, így nem lett volna nehéz felvázolni az első száz oldalt...
Finoman felemeltem a kezem mivel senki más nem tette.
Amint fel lettem szólítva finoman felálltam és a tőlem telhető legmagabiztosabb módon elmondtam amit az ügyvédi nyomozásról és magáról a tárgyalásokról tudtam meg az első száz oldalból. A professzor tekintetéből látva... tetszett neki az amit tudtam.

Nem állítom, hogy nem szerettem szivatni a hallgatókat, mert valószínűleg rám szakadna az összes plafon, ami alatt valaha megfordultam. Szerettem néha rohadék lenni, olyanokkal, akik megérdemelték. Nem egy, és nem kettő gazdag ficsúrt, és elkényeztetett kislányt láttam már itt az évek során, akik beszambáztak az egyetemre anyuci és apuci pénzén, és azt hitték, övék a világ. Volt persze néhány kivételes tehetség is, nehezebb sorsú, de jóeszű diákok, akikre érdemes volt odafigyelni. Ez volt sajnos a kevesebb, de a hatodik érzékem azt súgta, hogy a mellettem szaladó finom kis tünérfiú is ilyen volt.
Nem nézett ki úgy, mint akinek jó élet jutott ki ezidáig, gazdag szülőkkel, nagy házzal, amiben el lehetett veszni. Kicsit magamra emlékeztetett inkább. Egy olyan fiúnak, akinek alig van valamilye. A kezében szorongatott térkép alatt heverő egyik mappán felismertem a Draco család félreismerhetetlen címerét. Tehát ő lenne Tiberius legújabb pártfogoltja…érdemes lesz odafigyelni rá. Az öreg nem vesz fel csak úgy akárkit az ösztöndíjprogramjába két szépen csillogó kiskutyaszem miatt.
Ennivaló volt, ahogy elvörösödött, és szabadkozni próbált, minden másodperccel csak egyre jobban érdekelt. Vonzott az ártatlansága, és érdekelt, hogy mire képes a tanteremben és majd a tárgyalóteremben. Megpróbáltam lecsillapítani, és óvatosan betoltam az ajtón. Nem tudtam nem ragadozómosolyt villantani, ahogy megéreztem azt az apró remegést. A tündérek szárnya erogén zóna, és ez a fiúcska különösen érzékeny rá, ezek szerint.
- Óra után. – bólintottam mosolyogva. – Már alig várom.
Muszáj volt levakarnom a mosolyomat, nem akartam, hogy a többi diák kenyérre kenhetőnek lásson. Körbe néztem az arcok tengerén, most még sokan voltak, de ez majd változni fog, év végére. Több százból jó, ha húsz maradni fog, de nem is baj. Az ügyvédi pálya nem való mindenkinek.
Kérdésem után mélységes csend ülte meg az előadót. Tipikus. Nem, hogy nem olvasták el, valószínűleg a könyvbe sem néztek bele, vagy a tantervi követelményt sem nyitották ki. Mindenki lapított, mint nyúl a bokorban, egyetlen csinos kéz emelkedett a levegőbe, mégpedig Cainé.
- Hallgatom Mr. Mars! -bólintottam felé, hanyagul az íróasztalnak támaszkodva.
Nem lepett meg, hogy ő viszont kívülről fújta azt a részt, amit előírtam a mai órára, úgy tűnt, hogy az egész könyvet fel tudná mondani. Amíg beszélt, a táskámba nyúlva elővettem a jó öreg mágneses sárga csillagokat, és az íróasztal melletti fém táblára felírtam a fiú nevét, vörös alkoholos filccel, mellé pedig odabiggyesztettem egy csillagot.
- Kitűnő Mr. Mars, ezzel kiérdemelte az első csillagát. Leülhet!– mosolyogtam rá, majd a többi hallgató felé fordultam. – Én a maguk helyében példát vennék Mr. Marsról…remélem senkinek nem kerülte el a figyelmét a tábla. A legaktívabb, legjobban teljesítő, és legtehetségesebb hallgatók ezekkel nyerhetik el a helyüket a nyári gyakorlaton, az irodámnál. Akinek a neve a szemeszter végére nem lesz fent a táblán, ne is próbálkozzon! – közöltem hidegen, majd a zöld táblához lépve a krétával felkanyarítottam rá néhány szót. A szokásos évkezdő előadás volt, ám most valami mégis más volt. Minduntalan visszakalandozott a szemem a tündér fiúra, aki bőszen jegyzetelt. Mire az óra véget ért, lassan újra elfoglalta az arcomat az az elégedett mosoly. Már a kezem alatt éreztem őt.
- Nos, Mr. Mars…mehetünk?

Hiába szabadkoztam ő csak mosolygott rajtam mindentudón mire csak még jobban zavarba jöttem. Éreztem ahogy az arcom lassan lángra lobbant és végül csak elhallgatva lehajtottam a fejem. Végül csak elhívtam kávézni hogy ne ássam el magam örökre előtte. Reméltem hogy nem fogja félreérteni a dolgot, bár... eléggé affelé hajlott a viselkedése hogy... akármilyen zavarbaejtő is volt de... úgy nézett ki tetszem neki.
És ha nem lett volna Marcus, akit olyan nagyon szerettem valószínűleg én is... nagyon vonzódtam volna hozzá. De hát a tanárom volt! És láttam az ujján a karikagyűrűt. Én pedig nem vagoyk olyan fiú.
Soha nem is leszek (de)
Rámosolyogtam még egyszer ahogy a helyemre siettem. Próbáltam kiverni a fejemből a gyengéd érintését a szárnyamon. Ott még... senki nem igazán értintett meg Marcuson kívül. És nem is akartam. AZ az ő területe volt.
Leültem az egyik üres helyre és figyeltem ahogy végignézett rajtukn. Olyan volt mint egy ragadozó ahogy végigmért mindenkit. Mintha bármelyikünk torkát átharaphatná bármelyik pillanatban.
A kérdésére mindneki mélyen hallgatott én pedig lassan felemeltem a kezem.
Éreztem a pillantásokat mikor Dr. West név szerint szólított fel, máris mindenki elítélt de lassan felálltam és mit sem törődve a lenéző pillantásokkal elmondtam amit tudok. Tartsanak strébernek ha akarnak, egyszer majd mind nekem fognak dolgozni.
Hamarosan felkerült a táblára a nevem egy csinos kis sárga csillaggal mellé én pedig szélesen mosolyogva ültem le. Elégedett voltam magammal, és a lehetőség hogy egyszer Dr. Westnek dolgozhatok... Felvillanyozott.
Ha elég jó vagyok nem csak a nyári gyakorlatomat tölthetem ott, de talán még az ügyvédbojtárja is lehetek egyszer, és utána, neki dolgozó ügyvéd egész addig míg egy saját irodát nem nyitok.
Az óra elkezdődött én pedig hevsen jegyzetelve szívtam magamba minden információt.
Borzasztó érdekesen magyarázott és alig vártam a jövő hetet hogy újra végigülhessem az óráját. Annyira izgalmas volt a tananyag és az előadásmód is. Tudtam hogy egy nap neki akarok dolgozni.
Az óra végeztével összepakoltam a dolgaimat és elindultam a tanári asztal felé. A professzor már várt rám széles mosollyal.
- Igen... csak egy óra múlva kezdődik a következő órám... Öhm... Környezetvédelmi jog - lestem  bele az órarendembe - Remélem... Önt sem tartom fel - pillogtam rá kicsit félve mielőtt elindultunk volna kifelé. Némán sétáltam vele kifelé őt követkve a kávézó felé. Egyenlőre lehetetlennek tűnt hogy valaha is kiigazodjak idebent.
- Ha szabad megjegyeznem... hihetetlenül érdekes volt az előadás. Nagoyn tetszett - néztem fel rá pár perc csend után.