Vannak azok a reggelek, amikor egyszerűen van valami a levegőben. Valami megfoghatatlan, és megmagyarázhatatlan. Mikor az ébresztőóra csörgése előtt néhány perccel kipattan a szemed, és már ugranál is ki az ágyból, mert tudod, hogy valami történni fog. Az a reggel is egy ilyen volt. Dorothea éppen nem volt otthon, már kezdtem hozzászokni, hogy nem fekszik mellettem, nem morog, hogy miért kelek korán. Hogy nem kell a szomszédok előtt megjátszani a jó házaspárt, és nyugodtan hazavihetek akárkit. Apám mindig mondogatta, hogy Dora túl jó hozzám, és igaza volt. Ne érdemelte meg, hogy így viselkedjek vele.
Komótosan készülődtem, rendbe szedtem a papírjaimat, és az órám anyagát, aztán elindultam az egyetemre. Nevetségesen szép napunk volt, szeptemberhez képest, és nem tudtam elűzni azt az érzést. „Valami történni fog”. Útban az egyetem felé megálltam egy kávéért, mint minden reggel, miközben vártam, előhalásztam a táskámból az új ügyem aktáit. Újabb pro bono ügy volt, az a fajta, amiért a nejem minden alkalommal le akarta harapni a fejemet. Mert miért vállalom el, ha nem kapok érte pénzt. Na igen, ez nagy kérdés, de azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikor a lelkem mélyén élő irgalmas szamaritánus egy pillanatra megmutatkozik. Van elég pénzem a simlis bankárok és nagypályás gengszterek védelméből egyszer-egyszer igazán belefért egy ilyen is. Ez az ügy érdekes volt.
Éppen ezért temetkeztem bele az iratokba, ahogy a kávémmal a kezemben sétáltam át a kampuszon. Felesleges volt a kávé, igazából csak megszokásból ittam, az íze kedvéért és egyebek. Ahogy a diákok kerülgettek ki, én fel sem néztem, mert nem volt rá szükség.  A lányok összesúgtak, ahogy megláttak, innen onnan kuncogás hangzott fel, ahogy egy-egy csapat gólya elsétált mellettem. Néha felpillantottam, hogy megnézzek magamnak egy hosszú combot, vagy csinos hátsót, hogy utána visszatemetkezzek a papírba. Ez egészen addig volt működőképes, amíg egy fej nem koppant a mellkasomon. Próbáltam a kávém után kapni, de nem sikerült megakadályozzam, hogy a forró ital végig boruljon az alkaromon. Legalább az ingem ujját elkerülte.
- A picsába! -káromkodtam el magam, de ez inkább a forró folyadéknak szólt, mintsem annak, aki rám öntötte.
A bűnös, édes hangon kezdett el bocsánatot kérni, felnézve ijedten csillogó barna szempárt, két szímpompás, idegesen verdeső szárnyacskát, és egy gyönyörű, fiatal tündérfiút pillantottam meg. A szárnyai visszaverték a napfényt, szivárványszínben pompáztak a hátán, barna haja kicsit az arcába lógott, teste törékeny volt, és formás. Önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Hé, hé, nyugalom! Nem történt semmi visszafordíthatatlan! – mosolyogtam rá, óvatosan megérintettem a kezét, ami az alkaromról próbálta felitatni a rá ömlött italt. – Látja, minden rendben van, nem kell pánikolni! Nem égette meg magát sehol, fiatalember?

Meglepő volt ezt a kis tündért itt látni, a jogi karon. A hozzá hasonló fiatalok nem éppen az ügyvédi pályát választják, hiszen túlságosan finom, érzékeny a lelkük ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül tudjanak védeni gyilkosokat és bűnözőket. Amit én megtettem, nem is egyszer, bár egyik-másik védésemre nem voltam éppenséggel büszke. Cain mégis itt állt előttem, vörös arccal, megszeppenten habogva, végül pedig elhívott kávézni, mintegy kárpótlásul. Tetszett a gondolat, hogy együtt ülünk egy kávézóban…hogy közelebbről megismerhetem, de bármennyire is tetszett, nem tehettem. Nem érdekelt volna, hogy Dora mit gondol, hiszen már évtizedek óta űztük ezt a játékot, de diákokkal nem kezdtem, akkor sem ha az enyémek voltak, és akkor sem, ha nem. Az ügyvédbojtárjaim…az más. Ők vannak olyan okosak, hogy ne rontsák le a renomémat egy botránnyal, hiszen akkor nekik sem lesz munkájuk…ráadásul eddig még mindegyik akarta. A diákok azonban hajlamosak többet bele látni egy ilyen kapcsolatba. Ők hajlamosak szerelembe esni arra pedig nem volt szükségem.
Cain mosolya, és szárnyának érzése a kezemen még akkor is velem volt, amikor már a helyén ült, és a füzetét tanulmányozta elmélyülten. Benne láttam potenciált. Xavier szeme is így csillogott az első kriminológia óráján, és a zsigereimben éreztem, hogy ez az ártatlan arcú, kedves kis tündérke jobb ügyvéd lehet egy napon még a legnagyobbaknál is. A többiekben már nem voltam ilyen biztos. Sokan úgy tespedtek, mintha semmi sem érdekelné őket, jópár arcra pedig kiült az „apám úgyis megveszi nekem a diplomát” kifejezés. Ha rajtam múlik, biztosan nem.
Ahogy jelentkezett, név szerint szólítottam, jó pár arcra pedig kiült az undor és az utálat. Szegényke egy perc alatt elástam az egész évfolyam előtt, de láttam rajta, hogy jobban érdekli a kitűzött cél elérése mint az, hogy barátkozzon és bulizgatni járjon. Tökéletesen mondta fel a feladott témakört, mégsem a tankönyvet idézte szó szerint, a saját szavaival, szépen, választékosan megfogalmazva összeszedettebben mint ahogy én el tudtam volna mondani. Én hajlamos vagyok rá, hogy sztorikkal elterelem a saját figyelmemet. Szívem szerint két csillagot adtam volna neki, de hát az nem lett volna elegáns így az első napon.
Teljesen biztos voltam benne, hogy ő lesz az első, akit jegyzetért fognak zaklatni a lustábbak, mert úgy sercegett a tolla a papíron, hogy azt hittem menten kigyullad a füzete. Nem mondtam semmi különöset, csak a szokásos szöveget, amit már előadtam ezerszer, mégis megfűszereztem néhány most történt esettel. Nem mindegyik az enyém volt, egy-kettőt kölcsönöztem Xaviertől, mert ő is ki tudott fogni cifrákat. Néha visszatévedt a szemem a tündér fiúra, elterveztem magamban, hogy végig követem a tanulmányait. Az már borítékolható volt, hogy az idei gyakorlatát nálam fogja elvégezni, talán még a jövő évit is ki tudom neki járni a fejeseknél.
Mikor véget ért az óra, nem tudtam nem újra elmosolyodni, ahogy megindult felém. Szépnek, kívánatosnak találtam, közben pedig a szakmai előmenetele is érdekelt. Nem is tudtam, mikor váltott ki belőlem bárki utoljára ilyen érzéseket.
- Ohhho környezetvédelmi jog…szüksége lesz arra a kávéra Mr. Mars, jobban, mint hinné. Ohh engem dehogy, én ma ezt az egy órát tartottam csak – nevettem el magam, a vén tünde, aki a környezetvédelmet oktatta sikerrel adhatna ki relaxációs cd-ket, engem az értekezleteken is rendszerint álomba untat azzal a monoton hangjával. – Mr. Mars, ha még egyszer bókol, kénytelen leszek egy jegyet rontani az átlagán, mert azt fogom hinni, ezzel akar megvenni. – mosolyogva kinyitottam neki a terem ajtaját. De örülök, hogy érdekesnek találta, igyekszem ügyelni rá. Jöjjön, tudok erre egy remek kávézót! Én fizetek…és nem fogadok el kifogást!