Csütörtök este apáé és az ő csütörtök estéje az enyém. Az évek alatt talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondtuk le, és azok kivételes esetek voltak, a mait mégis le szerettem volna mondani, és csak reggel döntöttem úgy, hogy mégis megyek. Az oldalamon a zúzódások továbbra is elcsúfítottak meztelenül, az ajkamon viszont csak apró csík jelezte a pontot, ahol szétnyílt és vérzett; a szemem körül már erőteljesebb sminkre volt szükségem, mert a duzzanat már leapadt, de a lila makacs szín és egyelőre még ragaszkodott a bőrömhöz.
Apát akarom, megölelni és elfelejteni arról, ami Oliverrel történt.
- Szia, kicsim – szorosan ölel magához nekem pedig eltorzul a fájdalomtól az arcom, sajog a bordám és kiengedek minden levegőt, hogy összemenjek és ne tudjon olyan erővel szorítani; jelenleg éppen megfojt a szeretetével és nem tudom kiélvezni a tompa fájdalomtól. – Hogy vagy? Indiait csináltam, remélem éhes vagy… meg, elfelejtettem mondani, de áthívtam az egyik új tanárunkat, egy hónapja kezdett, de irtó jó fej, nagyon megkedveltem – ömlik belőle a szó, miközben leveszi fekete műszőrme kabátomat. Azt, amelyiket Florian választott nekem.
- Óh… - felszalad a szemöldököm, mert én ma este színészkedek és eljátszom, hogy minden rendben van… még nem is tudom, hogy mennyire, hiszen az eredeti terv az volt, hogy elrejtsem a tényt apa elől, hogy két nagydarab fickó berángatott egy kocsiba és közben még össze is vertek.
- Annyira jókat lehet beszélgetni vele, bevallom mostanában sokszor feltartottam, hihetetlenül érdekes, és szerintem imádni fogod, majd meglátod, hogy mennyire… - ajnározza tovább levegővétel nélkül, én pedig gyanakodva fürkészem az arcát; nem szeretném megszakítani, helyette a csengő teszi meg. – Hopp, na már itt is van, mindjárt be is mutatom – indul vissza az előszobába és míg ő eltűnik, én leülök a helyemre a már előre terített asztalhoz, aminek a közepén sorakozik a rizs, a húsos valamint a húsmentes fogás, valamint egy kancsó víz és üveg bor. Apa egyenesen imádja a vacsoravendégeket.
- Avery, örülök, hogy eljöttél, gyere csak be – a lakás nem nagy, a belmagassága viszont kifejezetten az, a hangok könnyedén terjednek egyik szobából a másikba; a hang említésére automatikusan szorul össze a gyomrom és a szívem szinkronban, keresztbe teszem a lábam és a kövekkel kirakott körmeim kezdem tanulmányozni. Más Averyk is léteznek és ezt előbb, vagy utóbb el kell fogadnom, ne foghat el rosszullét, valaha valakit Averynek hívnak. Vagy Jensennek. – Gyere, a lányom már itt van, majdnem egyszerre értetek ide, könnyű volt idetalálni? – apa közben az ő kabátját is elveszi és az enyém mellé akasztja, majd a szűk előszobából az annál jóval tágasabb nappali-étkezőbe tereli.
Nyolcfős asztal, igazi antik darab, különböző, egyedi székekkel, az egyik falon festmény nyúlik végig egy óriási bikáról és a hátán végigfekvő meztelen női alakról, a levegőt megtölti a frissen gyújtott füstölő illata. Említettem már a szoba túloldalán, a nappali részre ereszkedő kristálycsillárt? Apa lakása egy más világ.
- Szóval, ő itt a lányom, Nixie – apa lelkesen tolja befele Averyt, mintha magától nem tudna menni, az érkező léptek zajára felnézek a körmömről és érzem kifutni az összes vért az arcomból. El fogok ájulni, mindjárt elájulok, bele kell kapaszkodnom az asztal vaskos lapjába; és ez még semmi, egyelőre a döbbenet eltorlaszolja a többi érzelem útját.
Az nem lehet, hogy ő meg én egy szobában vagyunk, az apám lakásán.
- Nixie, ő itt Avery, mint már mondtam a legújabb tanárunk, zongorát és éneket is tanít. Csüccs az asztalfőre nyugodtan, gondoltam úgy a legkényelmesebb beszélgetni is – veregeti meg apa a vállát, majd megkerüli az asztalt és megemeli a bort. – Kértek? – kínálja körbe, mire némán, de annál hevesebben bólogatok, a pillantásommal továbbra is az életembe visszapofátlankodó férfit követem. Gyűlölöm, mégis mióta kilépett az életemből vártam a napot, hogy visszajöjjön.

Amint megszólal, megismerem; nem is kellene hozzá a hangja, bőven elég a beszédstílusa, hogy tudjam, Avery lépett be éppen apám lakására, valami, amiről azt hittem, soha nem történhet meg. Mégis elnyomom a tudatot, homokot rúgnék rá, mint macska a friss ürülékére, mert kell még az a fél perc, mielőtt megpillantom és összeomlik körülöttem a világ.
Nem vállalta a kockázatot. Nekem ő volt a szerelem, az igazi, a nagy Ő, akit soha nem akartam, nem is tudtam elengedni, míg én csak egy voltam neki a sorban. Valaki, akit képes volt elengedni, míg nekem soha nem sikerült teljesen.
- Eszméletlenül jól hangzik, szeretem a különlegességeket, ki tudja, talán a jövőben ez lesz a mindennapos és mi most elsőként próbálhatjuk ki. Kipróbáljuk, mit szólsz? Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert a jó bor mikor nem kellene, igaz? Nagyon kedves tőled – apám csak mondja és mondja, közben az üveget forgatja a kezében és megindul befelé, lelkesedése kiterjed az egész lakásra és én burokban érzem magam. Egy megvert és kis híján megerőszakolt nő burkában, mindezt egy félreértés miatt, és az élet most még ezt is a nyakamba küldi, miért akar teljesen kicsinálni a sors?
- Látod, néha meg kell szegnünk a szabályokat, meglepően jó dolgok sülnek ki belőle – kacsint rá az apám, miközben tulajdonképpen arra bíztatja, hogy néha hajtson át a piroson… mert ki más mondana ilyeneket, mint az én néha teljesen a fellegek közt járó, igazi művésznek született apukám?
A szobát hiába tölti meg a feszültség, nem tűnik fel apának, mint ahogyan az sem, hogyan kerített pillanatok alatt hatalmába a rosszullét és ha rajtam múlik, nem is fogja észrevenni; úgy készültem, hogy esélye se legyen észrevenni, valami nincs rendben és ha nehezített pálya, hát nehezített. Legrosszabb esetben belülről közben teljesen meghalok.
- Nem fogok kezet, balszerencsés – nyársalom fel a szavaimmal és a tekintetemmel szinkronban a felém nyújtott kéz tulaját és mindenféle rezzenés nélkül a hangomban hazudok a szobának; apának mindenképpen, Averyt pedig nem érdekel, megsértem-e a kamubemutatkozásának az elutasításával, hiszen ő is képes volt végigtiporni a szívemen, míg nem foszlott szét teljesen. Valamit megölt bennem akkor és mégis azt vártam, mikor kaphatom vissza a szerelmét, míg meg nem láttam most és tisztult ki a kép előttem teljesen a lehető legrosszabb időpontban.
Nem akart eléggé, nem én voltam neki A NŐ, akiért igazi áldozatot hozott volna. Márpedig aki igazán szeret, az a tűzön is átmegy érted.
- Nem, ne viccelj, így találtam ki, kérlek – erősködik apa miközben az én gyomrom görcsben feszeng és hánynom kell, a szívem úgy remeg, mint a fészkéből kilökött kismadár a rideg betonon. Nem fogom sokáig bírni, már a mielőbbi távozásomat tervezem, és azon gondolkodok, hogyan tudnám kicsempészni magammal a fürdőbe a telefonomat és írni Floriannak meg Casnek, hogy azonnal mentsen meg valamelyikük. – Helyes, én is így gondoltam, jó bor nélkül nincs vacsora – tölti meg először az én poharamat, aztán az asztalfőn ülő árulóét is ízléses mennyiséggel.
Üvölteni szeretnék, helyette mosolyogva emelem meg a poharamat és csakis apát nézem a koccanó kristályok felett, mert ha tovább kell néznem Őt, agyonnyomnak az érzéseim. Azt nem szeretném.
- Hogyne, persze, közben vegyetek nyugodtan – int sürgetően apa a felsorakozott fogások felé, én pedig a bort kortyolom. Égeti a torkom, a gyomrom, nehezen csúszik, de a vacsora még nehezebben fog görcsbe feszült testembe érni. – Gondoltam nagyon jól kijönnétek Nixievel, valamiért mindig eszembe jutott az egyikőtök a másikról és fordítva és soha nem árt hasonló érdeklődésű embereket megismerni, nem? Hirtelen jött az ötlet, azért nem is említettem, de gondoltam csak nem probléma – mosolyog Averyre, majd ő is szed magának a még gőzölgő ételből. – Jó, talán egy kis hátsó szándékom is volt, nem tudom, meséltem-e már, hogy Nixie musicalekben játszik, igaz kicsim? Eszméletlen hangja van… - apa büszkesége, a kedvence a két lányából, most mégsem tetszik, ahogyan dicsekszik velem, mint ahogyan az sem, hogy egy asztalnál kell ülnöm a férfival, akinek az arca, valahányszor pár éve ránéztem, esküvői harangokat szólaltatott meg a fejemben.
- Nem hinném, hogy Averyt érdekelné egy buta kis musical, úgy néz ki, mint akit a mélyebb darabok kötnek le… ne untasd velem, apa – mosolyogva tálalom miközben egészen kis adag rizst tálalok a szintén gyerekadag zöldségem mellé. Éppen elég lesz ezt leküzdenem.

- Erre aztán végleg nem mondhatok nemet, ilyen fontos kutatásokban kötelességemnek érzem, hogy segítsek – apa lelkesen tessékeli befele, nem is sejtve, miféle vihart hoz a saját nappalijába ezzel. Honnan sejthetné? Soha egyetlen szóval nem említettem neki Averyt, nem többet, mint egy nevet, ami tetszik… valamilyen módon ki kellett adnom egy egészen apró infót, mikor öt méterrel a föld felett, rózsaszín ködben lebegtem a vendégünk miatt. – Micsoda nevelés, bezzeg a mai fiatalok – változtatja el a hangját öregebbre, szinte ragyog a boldogságtól, hogy ma nem csak egy, hanem kettő embert is vendégül láthat.
Imádja.
- Benne, kíváncsi lennék, hogyan játszaná ki magát a helyzet – felnevet, én meg az asztalnál ülve várom, hogy megérkezzenek az étkezőasztalhoz és keresztre feszítsenek. Apa majd megtart, Avery meg beveri a szögeket, azt hiszem, ez lenne az illő szereposztás.
Megrebben a szemem a válaszára és úgy érzem, gyomorszájon vágott az élet, a kínzásaim nem fejeződtek be a semmi háta mögött, Oliver berendezett kis színpadán, hanem most kezdődtek meg igazán, mert itt kell ülnöm Tőle karnyújtásnyira és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűen mindent apa nyakába borítok és megosztom vele, a kedvenc új alkalmazottja miként vágott át a palánkon fél kézzel, miután a csillagokat is nekem ígérte, mégis visszafogom magam és csak a gondolataimmal dobok Avery irányába lándzsákat.
Szeretném, hogy fájjon neki a puszta létem.
- Olaszok… jól emlékszem, hogy neked is onnan erednek gyökereid? – apa pörgeti tovább a beszélgetést, kíváncsian és közben koccintásra emelik a poharat; félholtnak érzem magam, félig kicsekkoltam az estéről, de emelem a poharam, apába kapaszkodok pillantásommal, a férfiba, aki soha nem bántana. Igen, a nagyszülei, a dédije olasz. Könyvet tudnék írni róla. – Ennek ellenére nagyon amerikai a neved, Hendrix… Észrevettétek, hogy mennyi hasonló betű van a nevetekben? Nixienek Faye a középső neve, mindkettőtökében van iksz… érdekes – tudom, hogy miért vagyunk itt, részben, apa puszta jóindulata és emberszeretete, szerette volna, hogy két hasonló lélek, amit kedvel, egymásra találjon az asztalánál, de azt kívánom jelenleg, bár ne tette volna. Avery pedig tudja, mennyi a hasonlóság a nevünkben, mert egyszer leírtam neki, rózsaszín tűfilccel az ágyában fekve.
- Ezek csak nevek, apa – amint szedtem a zöldségekből, újabb korty borral ajándékozom meg magam, szeretném magamba dönteni, hogy megtöltse a testem és feledtessem, közben pedig még az italt is gyűlölöm, mert hozzá kötődik. Tudtam, hogy mély sebeket ejtett, de hogy még most is ennyire sajog majd és sírni fog a testem a könyörületért, a legvadabb álmomban sem gondoltam.
Apa magyarázata nem segít, sőt fokozza a fájdalmat, mint mikor sós vízbe mártod a friss sebet. Azt támasztja alá, hogy nem tévképzeteim voltak, nem csak beleláttam valamit abba, ami ott sem volt; érzem, hogy Avery engem is néz, én viszont nem szakítom el egy pillanatra sem a pillantásom a velem szemben ülőről, mert nem szeretném látni az arcát, nem akarom, hogy itt üljön mellettem miközben nem szeret.
Régen rengeteg szituációt játszottam el a fejemben, kapaszkodtam abba, hogy valami módon visszatalál az életembe és újból együtt leszünk, most viszont összedőlnek ezek a gyerekes álomképek, mert itt van és én gyűlölöm. Sosem lesz már semmi olyan, mint mielőtt összetört.
Minden erőfeszítésemre szükségem van hozzá, hogy ne viszonozzam a nézését, ne figyeljem meg alaposan, hátha mégsem ő az, hanem egy imposztor, valaki, aki csak nagyon hasonlít, de sosem hagyta a porban elhalni a szívemet. Vészriadó szólal meg a fejemben, amikor a hátsó szándékok felvezetésre kerülnek és ideiglenesen elhallgattatom őket azzal, hogy újabbat szúrok Avery felé, aki szereti a Medúzát és minden mást, ami görbe tükröt állít a társadalom elé. Apa szemöldöke kérdőn húzódik fel és gyűlölöm, hogy ahelyett, hogy ridegen és elegánsan kezelném ezt az egész helyzetet, robbanni készülök, de nem bírok változtatni, lehűteni a bennem egyre forró indulatokat.
Ki hitte volna, hogy a következő találkozásunkkor szívem szerint a villámat döfném a mellkasába?
A felém intézett szavakat rezzenéstelen arccal fogadom, és a bort iszom, az érzelmeket leseperve vonásaimról nézek rá és meg sem moccan egyetlen arcizmom sem a mosolyára. Semmi, csak belülről feszengek, koncentrálok rá, hogy ne látszódjon, mennyire megvisel. Válasz nélkül hagyom, szinte érzem, hogyan próbál apám sugallni felém egy „na de Nixiet” gondolatban, de míg Avery nem szegezi neki a következő kérdést, nem nézem a dorgálni készülő atyai szemekbe.
- Gondolatolvasó vagy? – Francis Maddenen látszik, hogy kissé megzavarta az előző közjáték és nem tudja hová tenni a tulajdon lánya viselkedését; ismer és úgy gondolom arra számított, hogy ragyogok majd, könnyedén flörtölök és faggatózok, csakhogy mi ezeket a köröket már évekkel ezelőtt lefutottuk Averyvel. Akkoriban olyan más volt, annyira jó. – Jó, igazából ha már így a közepébe vágtunk, úgy gondolom az énekhangotok is remekül kiegészíteni egymásét – erősebben szorítom a villát a kezemben és elfelejtek levegőt venni. Nem, nem, nem és nem. – Nixie mindig bevállal valamit a karácsonyi estélyünkön, és úgy gondoltam, mi lenne, ha idén összevonnánk titeket? Mindkettőtöknek van színházi háttere is, igazából már fejben el is képzeltem, a „Baby it’s cold outside”-ot adnám nektek. Na? – hajol előre és úgy pillant egyikünkről a másikunkra, mint egy kisgyerek, aki elektromos vonatot kért karácsonyra a szüleitől és cserébe bármit hajlandó megígérni.
Ha eddig nem fagytam le, teljesen át, hát most erre is sor kerül, hosszú másodpercekig csak kapaszkodok a villámba és mikor újból levegőt veszek, úgy érzem magam, mint egy rebootoló robot valamelyik élhetű robotos filmből.
- Hát persze, apa – mosolyodok el most először úgy igazán, de továbbra sem őszintén. – Legyen, ahogy te szeretnéd – nem akarok tiltakozni, jelenetet rendezni és ha valamelyikünknek el kell utasítania ezt a borzalmas, közös próbákra és interakciókra kötelező projektet, hát nem én leszek az; ezért is csapok le előbb a válaszommal, mint Avery.
Nem vállalhatja el.

- Az élet sokszor elvesz belőlünk kisebb-nagyobb darabokat – apa megértően bólint, pedig az ő életéhez csak adott, legalábbis az én szememben az ő elméjét különböző ásványok, színes kövek alkotják, mindet élete útján szedte fel a porból.
- Nem látom semmi akadályát, főleg, hogyha ilyen borokat hozol magaddal – mosolyodik el Francis, apa, és már fejben tervezi is a következő vacsorainvitálást Avery számára; az ő fejében már remek hangulatban lezajlott a vacsora, mindenki imád mindenkit. Istenem, ha tudná… imádná a gondolatot, hogy ő, meg én, együtt.
Ha tudom, mi vár rám ma este, nem jövök el, lázra panaszkodok, vagy egy utolsó pillanatban közbejött próbára; a fantáziám mindig máshogyan alakította a nagy találkozást, a pillanatot, amikor egymásnak sodródunk újból. Ahogyan elalvás előtt néha elképzeltem, Avery egy faág volt, amibe belekapaszkodhattam és kimentett a túl erőszakos, túl durva folyású folyóból, amibe ő maga lökött bele évekkel ezelőtt, a valóságban viszont kőkemény uszadékként vágott fejbe és a víz alá kényszerített. Azt hittem, a nyakába borulok majd és belekapaszkodok, soha többé nem akarom ereszteni, jelenleg inkább széttörném a tálamat a fején.
- Nagyon helyesen tették… gyönyörű Olaszország, de valljuk be, Amerika az ígéret és a lehetőséget földje – bólogat apa, én pedig félig figyelek csak, a koncentrációm nagy részét az köti le, hogy ne nézzem őt úgy, mint egy sírból visszatért régi ismerőst. Nem. Nem, nem és nem. – Egy nagy forrasztótégely az egész ország… és, hogyan bírja a két család habitusa az összeolvadást? – érdeklődik apa tovább, issza a szavait és látni, hogy mennyire elvarázsolja az új alkalmazottja, a férfi, aki akár a veje is lehetett volna, borzasztóan fáj. Engem is így varázsolt el.
Gúnyosan fújom ki az orromon a levegőt, amikor hazudik és még egyet teker a bordáim közé szúrt tőrön. Mit várnék tőle? Nem tudom, hiszen nem lehet mit, csak teszi, amit a logika megkövetel… én is nagyon jól tudom, hogy nem közölheti azt a főnökével, hogy tudja, mennyi hasonlóság van a nevünkben, mert miután a lányát az egekig dugta, megvitattuk, mégis úgy irritál ez az apró mozzanat, mintha borsot dörzsölne az orromba.
Hitetlenkedő pillantást vetek rá, éppen csak futólag, amikor tovább érdeklődik és bontogatná a témát, és már azt sem tudom, mit érzek pontosan, az érzések olyan gyorsan váltják egymást, hogy be kell öveznem a szívemet, ha nem szeretné, hogy kirepüljön a szélvédőn.
- Nos, bizonyos dolgok az életben, igazából, ha engem kérdezel, minden… - tudom, apa mit akar mondani arról, hogy mindennek oka van és minden rezzenés az életünkben bizonyos fő csomópontokhoz vezet minket, így biztosan a nevünk is valamiért erre a vacsorára terelt, de képtelen vagyok végighallgatni. Nem akarom még az elgondolását sem annak, hogy Avery meg köztem bármi is sorsszerű lenne, mint ahogyan egyszer hittem.
- Azt jelenti, hogy huszonhat betű van az ábécében és vannak gyakrabban használt betűk. Ennyit jelent – vágok közbe ridegen, Averyre nézek és beleszakad a szívem abba, hogy itt ül mellettem, de már nem az enyém, hanem egy idegen. Talán mindig is az volt, hiszen ha az lett volna, akinek hittem, nem hagy szó nélkül magamra.
Örülnöm kellene a reakciójának, az arcára kiülő bizonytalanságnak, ami már-már a kétségbeesést súrolja, de sem ez, sem a kisugárzása nem hozza el az elégtételt, amit szerettem volna és kezdek rájönni, hogy ez sehogyan sem lesz jó.
Még mindig szeretem.
Szeretem, de gyűlölöm azért, amit tett és talán nem is ő volt az, akit szerettem, hanem egy ideál, akit a helyébe képzeltem, egy tökéletes férfi, aki nem halandó így nem is vétkezik. Nem ellenem.
Egyáltalán nem vágyok arra, hogy vele együtt lépjek színpadra, arra pedig főleg nem, hogy egy teljes már-már szerelmes számot adjunk elő, aminek során a szemébe kell néznem, sőt, az sem ártana, ha egymáshoz érnénk. Mégsem mondok nemet, hanem mosolyogva egyezek bele, mer kellemetlen helyzetbe akarom hozni, rengeteg kínos, kínlódó percet hozni neki a próbákkal és miegyébbel, amíg bírja. Tönkretett és bármennyire is gyerekes, de viszonozni akarom a szívességet, ez visz rá, hogy mosolyogva egyezzek bele apám víziójába.
Nem tudom, mi lesz a következő lépése, csak részben számítok rá, hogy nem fog nyíltan tiltakozni és nemet mondani; süllyed a gyomrom a beleegyezésére mégis, mintha kavicsokat nyeltem volna le a borral kísérve.
Apa örül. Több, mint örül, a fellegekbe kerül, a szeme izgatottan csillog ahogyan Averyt, engem, Averyt, engem néz, felváltva és tudom, hogy a fejében már a színpadon lát minket, még azt is elképzeli, milyen ruhában vagyunk, és miként adjuk elő a nagy elképzelését. Nincs mit tenni és nem is én fogom elrontani az örömét, ha kell, végigcsinálom az egészet; erősebb vagyok, mint amikor elhagyott, de csak remélem, hogy előbb őrli fel őt, mint hogy engem végezzen ki. Látom, hogy néz rám.
- Hozom akkor a kottákat, máris érkezek, addig kérlek, ha vannak ötleteitek ne tartsátok magatokban – int felénk mosolyogva, aztán valamit motyog arról magának, hogy mennyire fantasztikusak leszünk a színpadon, miközben elvonul a lakás másik felébe rejtett dolgozószobájába. Abba, ami még a nappalinál is különösebb.
Én utána nézek el, hiába érzem magamon Avery pillantását, nem akarok kettesben maradni vele és már most kezd megdőlni az elképzelésem, miszerint végig tudom ezt az egész cirkuszt csinálni vele. Hogyan, ha alig bírok ránézni?
Megszólításomra fordítom csak felé az arcom és érzem, hogy kirántják alólam a szőnyeget és valahol biztosan nagyon jót nevetnek a helyzeten, de én egyáltalán nem tudom értékelni. Megrezzen az arcom, nehezemre esik érdektelennek mutatni magamat amikor végre újból egymás szemébe nézünk, úgy igazán, újabb hulláma rohamoz meg az érzelmeknek és legszívesebben sírva fakadva esnék neki mindennel a kezem ügyében, kérdőre vonnám; mégsem szólalok meg, az ő következő szavára viszont görcsbe szorul a gyomrom.
Sajnálja.
Szeretném a nyakába vetve kisírni magam, megkérdezni, miért csinálta ezt velem, szeretett-e egyáltalán, újból belé kapaszkodni, de helyette csak nézem, és pörög az elmúlt, nélküle eltöltött időszak, más-más férfiak arca, akiket még akkor se tudtam volna szeretni, ha ők engem imádtak. Ha nem tesz tönkre akkor, nem fogna el időnként az a teljes testemre kiterjedő, kellemetlen viszketés, amire Florian nem akar ellenszert adni már, ha nem kerülök ebbe a spirálba, akkor Oliver körül sem kezdek keringeni, és akkor nem hurcolnak úgy meg, ahogyan pár napja tették. Ha képes betartani az ígéretét, ha őszintén és korlátok nélkül szeret, nem feküdnék minden este összetört szívemet nyalogatva.
- Sajnálod? – hajolok előre az asztalon közelebb hozzá, halkan beszélek, hangom játszott sajnálkozással cseng fel. – Menj a pokolba – suttogom, mert bőven elég erőkifejtésembe kerül anélkül megtenni, hogy a könnyeim is előbújjanak a háttérből.
Hogy tehette ezt velem?
Elnézek róla a pohár borra és leengedem az apám előtt felvett álarcot, pihentetem az arcomat és az újralátás fájdalma kéretés nélkül ül ki rá; miért játsszam Avery előtt, mikor nagyon jól tudja, mennyire fájt? Elég üzenetet írtam neki, elég hangüzenetet hagyott megválaszolatlanul. Egyáltalán meghallgatta? Bárcsak ne küldtem volna neki semmit. A bort lötykölöm, hullámzik a pohárban és ha ő nem töri meg újból a csendet, én nem teszem. Nekünk nincs miről beszélni.
- Szóval, először arra gondoltam, hogy Avery esetleg zongorázhatnál is, de az mellékes, akár én is beállhatok, vagy valamelyik tehetségesebb diákunkat beültetjük, ne legyél annyira odakötve a zongorához – nyújt egy mappát oda neki apa, majd egyet én is kapok. – Felnőtt emberek vagytok, szóval igazából, rátok bízom mikor ültök össze, adjátok meg egymásnak az elérhetőségeteket, ha kellek esetleg zongorakíséretnek, szóljatok, mert nagyon kíváncsi vagyok. Jó lesz így? Arra gondoltam, hogy azt is osszátok fel nyugodtan, melyik sor melyikőtöké, tényleg, teljesen szabad kezet adnék, ha nektek ez így jó, természetesen.

Vigasztalhatatlan vagyok, nincs elégtétel; nem elég, hogy Averyről sugárzik, mennyire kellemetlenül érzi magát, mint ahogyan az sem, hogy némán utáljam. Talán semmi nem lenne elég ahhoz, hogy megnyugodjak, visszatérjek az eddigi kerékvágásba, mert most már tudom, hogy nem csak él, de Washingtonban van, az én apám a főnöke és vígan folytatta az életét.
Nélkülem.
Fortyognak fazekamban az érzelmek, gyűlölet, csalódottság, fájdalom és tehetetlen düh keveredik és rotyog, keserű és savas, miközben ő apával beszélget a családjáról, az országáról, a gyökereiről. Nem akarok itt lenni, hallani a hangját ennyi idő után és mindennek tetejében szánalmasnak érzem magam, hogy még mindig ennyire felkavar.
Már régen túl kellett volna lépnem.
- Nixie is odavolt egy időben Olaszországért. Rá akart venni, hogy majd menjünk el, de mindig azt mondtam neki, hogy félek, annyira megtetszene neki az ottani tenger, hogy soha többé nem látnám – apa is érzi a feszültséget, valamennyire biztosan, látom azon, ahogyan felém pillantgat. Direkt szünetet hagy, hogy hozzászólhassak; továbbra sem teszem, helyette lenyomok egy falatot a torkomon, hogy legyen kibúvóm a beszéd alól.
Bele is szerettem, majd elvesztem a habjai közt és azóta sem eresztette el a hullámat. Hiába bomlok.
- Nixievel igen – apa mosolyog és biccent egyet, majd halk sóhajjal kortyol ő is a borból. – Nagyon jó, egyébként – emeli meg a poharat, kitérőt tesz a nehezebb téma mellett, hasonlóan, mint én szoktam. – Nessával, a másik lányommal, már más a helyzet, de a Napot és a Holdat se láthatjuk egyszerre, nincs igazam? – teszi fel a költői kérdést, ezzel rászögelve erre a koporsóra is a szögeket. Mit kellene mondania még életének egyik legnagyobb kudarcáról?
Érzem, hogy Avery lábujjain tiprok ólomcipőkben, mikor semmibe veszem az egész neves témát, de egyáltalán nem érdekel; pontosabban túlságosan érdekel, túlzottan a lelkembe mar és nem bírnám hallgatni, hogyan von apa még több párhuzamot kettőnk közé. Fáj és több fájdalomba nem vagyok hajlandó beleengedni, az üss vagy fuss elvén most már előbb marok, mint hogy meneküljek.
Sarokba szorított kígyónak érzem magam, mi mást kellene tennem?
Mindennek ellenére mosolyogva egyezek bele abba, hogy együtt lépjünk fel, csak ő és én kettesben, mert abban reménykedek, hogy őt eléggé kellemetlen helyzetbe hozta már az este ahhoz, hogy tiltakozzon. Helyette mire észbe kapok, apa már a kottákért megy és érzem, hogy akkora falatot haraptam le ebből a rég kiszáradt kenyérből, hogy meg fog fojtani.
Eddig csak a fejünk felett lebegett a múltunk súlya, de amint kettesben maradunk, lendületesen zuhan a nyakunkba, úgy nyom agyon, hogy attól tartok, egyikünk sem kerül ki élve a romok közül. Én legalábbis nem voltam teljes, mióta eltűnt, kámforrá vált a semmibe.
Mégis egymásra nézünk, valamiért összekapcsolódik a két tekintet és szavaival akkora lángra lobbantja az eddig kezemben lóbált gyufát, hogy az egész szoba belobban; ha nem küldöm jóval melegebb éghajlatra, torkomat égetik porrá a bensőmből felcsapó düh lángjai.
Elnézek róla, nem rejtegetem magam mosoly mögé, hagyom az eddig csak mélyben kavargó fájdalmat előbújni arra a rövid időre, míg kettesben maradunk az asztalnál és a poharamat nézem. Azt hittem, az örökké neki tényleg azt jelenti és bár látom, hogy célba találtam az előbb, nem tudom sajnálni… miért sajnáljam őt, amikor képes volt szó nélkül egyszerűen kirúgni az életéből?
- Nincs mit megbeszélni – halkan szólalok meg, nehezemre esik kierőltetnem magamból a szavakat és inkább hangzik robotias válasznak, mint emberi érzelmekkel telinek; igyekszem minél előbb visszautasítani a fal mögé, amit az újralátás hozott ki belőlem. Apa nem tudhatja meg, nagy részben azért, mert mindennek ellenére valami bizarr módon nem akarom bemártani Avet.
- Nem is tudom… én azt mondom, nézzük meg így is, meg úgy is, mert egyenesen fantasztikus látvány lenne, ha egymás mellett állnátok, két ilyen szép fiatal ember látványa mindig olyan gyönyörű tud lenni. Próba cseresznye, végül is, Nixie mondjuk jól mutatna a zongora tetején is – apa csak úgy dobálja az ötleteket, bennem pedig egyre nő a szorongás és kerekedik a gondolat, hogy nekem tényleg időt kellene töltenem és előadnom Vele, hacsak nem mondom én le.
Vagy készítem ki eléggé őt ahhoz, hogy lemondja… valami mégis azt mondatja velem, hogy képtelen lennék rá.
Némán figyelem a párbeszédjüket és nehezen tudom elképzelni, hogy én meg Avery ténylegesen együtt dolgozzunk a történtek után; sok segítségre lesz szükségem ahhoz, hogy végigcsináljam, de professzionálisnak kell maradni, nem igaz? Kénytelen vagyok gondolkodni, bekapcsolódni, mély levegőt veszek és megköszörülöm a torkom, nem akarom, hogy érződjön a hangomon, mennyire felzaklat ez az egész.
- Szerda, talán… Kedd, vagy szerda – kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek és egy egészen apró másodpercig átfut a gondolat a fejemen, hogy nem is lesz annyira szörnyű. Mert, végül is…
- Akkor legyen minden héten egyszer, szerintem - kap az alkalmon apa. – Annyi lenne az ideális, hogy legyen valami jó kémiai is köztetek a színpadon… - elgondolkodik egy pillanatra, én pedig nagyon szeretnék valami keserű megjegyzést tenni a köztünk lévő kémiáról, ami már döglötten fekszik a múlt porában. Kátrányt is öntöttem rá, hogy ne lássam. – remélem Jane nem fog megharagudni, hogy ennyi időre elrabollak tőle, de majd azzal a gyűrűvel úgyis jóvá teszed – kacsint Averyre, én pedig visszakapom apára az arcom és az agyam kétségbeesetten feszül rá, kapaszkodik bele az elhangzottakba.
Mert az nem lehet a valóság.
- Már bocsáss meg, kicsim, de szerintem abban egyetérthetünk, hogy a legtöbb nőnek nagy álma az a bizonyos kérdés, nem? – teljesen ártalmatlan kérdés, amivel valószínűleg próbál könnyed témába kezdeni, de ennél jobban nem lőhetne félre; érzem kiszaladni az összes vért az arcomból, majd egészen fura dolgot csinál a testem és egyszerre rándul össze törzsem egésze, a savam felfut a torkomig és nagyot kell nyelnem ahhoz, hogy eltüntessem.
Sikítani akarok, rugdalózni és beütni magam az ágyamba, hogy felébredjek ebből az örökké tartónak tűnő rémálomból; lehet, hogy Oliver mégsem eresztett el, hanem elvágta a torkomat és most már a pokolban vagyok, a saját személyes poklomban, ahol Avery valamiért visszatáncolt az életembe egy menyasszonnyal az oldalán?
Úgy érzem magam, mint akinek most feszítették fel igazán a szemét, elém tárul a való világ egésze, ahol Averynek nem, hogy annyit sem jelentettem, hogy szakítson, de már régen tovább lépett… rég meg kellett tennie, ha meg akarja kérni annak a nőnek a kezét.
Egy pillanatra teljesen kikapcsol az agyam és csak akkor térek magamhoz, amikor már felálltam és apa aggódó arcával találom szembe magam; talán kérdez is valamit, és nem hallom, talán az egész egy hallucináció.
- Ha megbocsájtotok egy pillanatra – hadarom, mielőtt hátat fordítva nekik, teljesen megsemmisülve sietnék a fürdőig, az ajtó csapódik mögöttem és remegő ujjakkal fordítom el a zárban a kilincset, majd teljesen megnyitom a csapot, botorkálok egyet-kettőt és már adom is ki az eddig benyakalt bort a vécécsésze felé hajolva, a hideg falba kapaszkodva.
Nem tudom, a hányás vagy a könnyek jönnek-e először, de mire felegyenesedek, a rúzsom, a szempillaspirálom, minden elkenődött, a vállam rázkódik és sírok; úgy igazán, zokogok, talán most tudatosult igazán, hogy a tündérmesék nem igazak, a herceg nem jön vissza és el lettem hagyva az egyetlen szerelmem által.
Talált valaki jobbat, akit jobban szeret, akivel boldogabb, aki mellett meg akar állapodni.
Kapkodok, a gyomortartalmam gyorsan lehúzom, szipogok, kiöblítem a szám szájvízzel, fel-alá sétálok a fürdőben, közben tovább zubog a csap, fehér zajként simogatja a lelkem hátulját, míg a főterén teljes káosz tombol, feltört a pokol a macskakövek alól.
Nem maradhatok bent túlzottan sokáig.

Francis zavartan néz el a sietősen távozó lány után, homlokát ráncolja és aggódik, mégis meghagyja a teret Nixienek; kevésszer látta ennyire feldúltnak, de ha valamit megtanítottak a lányai az évek során számára, az az, hogy ha ennyire kiakad a feszültségmérőjük, jobb nem megközelíteni őket, amíg nem csillapodnak a kedélyek. Különben megrázzák az embert és az sokáig éget.
- Ne haragudj, Avery, fogalmam sincs, mi ütött ma belé, egyáltalán nem ilyen szokott lenni – megköszörüli a torkát és marasztalásul tölt a fiatal férfi poharába, majd a sajátjáéba is. – Biztos valami feszültség a színházban, tudod, milyenek a színészek – legyint egyet, szeretné minimalizálni a dolgot, még akkor is, ha attól tart valami nagyobb van a háttérben. Valami olyan, amit majd kettesben vitatnak meg a lánnyal. – Biztos vagyok benne, hogy legközelebb már teljesen más lesz, tényleg, meg kell ismerned, fantasztikus jelenség, az egész szobát beragyogja – mosolyog, majd elpillant a fürdő irányába, aztán vissza Averyre. – Remélem nem okoz tényleg gondot ez az egész fellépős dolog, de álmaimban láttam, és azt hiszem ezt tényleg meg kellene valósítani… majd meglátod, ha együtt énekeltek, érzem, hogy csodás lesz.