Ahogy kiszállok a taxiból, érzem, ahogy a Nap első sugarai kicsit megperzselik a bőrömet. Nem igazán akartam haza jönni, de Eden haza zavart, mondván, hogy nekem ma óráim lesznek. Ami tény, de néhány órát akkor is aludnom kellene, ha ma védeném a doktorimat, mert így nem vagyok alkalmas semmilyen szellemi munkára. Felnézek a torony ablakára, megpróbálok elrugaszkodni a földtől, de a gyomrom tartalma elkezd liftezni, ami makacsul a földön tart. A másnapnál csak egy rettenetesebb dolog van: a vámpír másnap. Mert nagyon jóízű az alkoholos vér, de ha túl sokat iszol, abból könnyen lehet egy a tegnapihoz hasonló berúgás, amiből meg egy ilyen másnap. Eden kegyetlen, hogy haza zavart. És még csak fellebegni sem tudok a szobámig, kénytelen leszek a lépcsőn kutyagolni.
A vénséges ajtó hatalmasat nyikordul, ahogy meglököm egyik nehéz szárnyát. Az áruló! És biztos, hogy ezekben a hajnali órákban családom valamelyik tagja már ébren van, leginkább azok, akik munkába készülődnek. Na, őket kellene valahogyan kikerülnöm, mert pont semmi kedvem a szentbeszédet hallgatni. Nem vagyok én olyan borzalmas aranyifjú, azoknak az időknek már régen vége van, de ennyi szórakozás hadd járjon ki nekem. Leveszem a cipőmet, zokniban surranok végig az előcsarnokon, el a Nagytata hálókamrája mellett, fel az elsőre. Anya birodalmába.
Mindig jólesik ezen az emeleten járni, visszaidézi a gyerekkoromat, de most valahogy nem akarok sokat itt időzni. Az órámra pillantok, hét óra elmúlt, már valószínűleg nem alszik, így jobb, ha minél előbb eliszkolok fel. Talán Lucassal is összefutok, bár nem kéne, mert ma még órám is lesz vele délután. Össze kéne szednem magam addigra, hogy normálisan nézzek ki. Így is túl sokat fogok tollászkodni, mintha neki akarnék tetszeni. Pedig nem akarok, de valami elemi erővel vonzz hozzá.
Végig lopakodom a folyosón, és már éppen elérem a lépcsőt, fel is lépek rá, és azonnal, az első lépcsőfok árulkodóan megnyikordul a lábam alatt. Nem foglalkozom vele, mennék tovább, de akkor egy ismerős hang halk torokköszörülésére leszek figyelmes. A francba!
- Anyaaaaa! -fordulok meg fuvolázva, hogy szembe nézzek a morcos, hálóköntösös Callista Draco lélegzetelállítóan gyönyörű alakjával. Viharos a kapcsolatunk, de teljes szívemből imádom Anyát. Most viszont el akarom ásni magam előtte. Remélem ő nem vette észre rajtam mostanában a fekete felhőket. – Izé…szóval, az úgy volt…hogy Edennel elmentünk bulizni…de esküszöm nem ittam sokat, csak egy piiicit…de tényleg…és hogy így…most elmennék aludni, ha nem baj! -vigyorgok rá idétlenül, és imádkozom, hogy ne most akarjon a hogylétemről beszélgetni.

Pont nem akartam összefutni anyámmal. De komolyan, ő volt az utolsó, akit most látni akartam. Mert eddig sikerült elég jól elkerülnöm, és eltitkolnom előtte, hogy valójában mi is bánt. Mert már olyan régen titkoltam, hogy nem is tudtam: milyen érzés úgy élni, hogy nem kell rejtegetned semmit. Pietronak mondtam el először. Több, mint háromszáz év után, neki kinyitottam azt a titkos ajtót, amely mögött ott várakozott a fantom, a maga sötét, hideg valójában. De senki másnak nem mertem még. Ugyan kinek mondhatnám el? A testvéreimnek, akikkel soha nem értettük meg egymást. Orion bácsikámnak, akinek annak idején azt is nehezére esett felfogni, hogy valóban a saját nememhez vonzódom? Ne adj isten Anyának, akinek a lelkébe gázoltam volna azzal, hogy ennyi éven át titkolóztam, mert nem bíztam benne? Ohhh nem, egyik sem volt opció, így maradt a hallgatás.
Nem segített az sem, hogy hirtelen megjelent Ő. A férfi, aki egyenesen kilépett az álmaimból, hogy mosolya beragyogja az egész világomat, és végül mégse legyen az enyém? Hiszen a nővéremet fogja feleségül venni…én pedig maradok a sötétben, saját legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal.
Imádom anyát. De tényleg. Teljes szívemből, ahogy egy fiú csak szeretheti az anyját, és szégyellem magam előtte. Szégyellem, mert rossz döntést hoztam, pedig ő figyelmeztetett, de a kamaszos önérzet és dac erősebb volt. Félek, hogy megtört lelkem titkolózását árulásként éli majd meg, hogy meggyűlöl miatta. Ezért nem akartam összefutni vele.
Erre tessék, itt állok előtte, undorítóan aznaposan, hulla fáradtan, és megtört lélekkel. Hirtelen reszketni kezdek, mintha a sírás fojtogatna, de megerőltetem magam. Talán sikerül kivágnom magam ebből.
- Tényleg nem volt sok na…-nyunnyogom, össze fonom mellkasom előtt a karjaimat, így védve magamat, hogy mitől, azt nem is igazán tudom. - …csak pár koktél volt, meg…két részeg tündér vére, de még élnek, cserkészbecsszó.
Ahogy rám néz, tudom, hogy esélyem sincs. Elvesztem, ebből már nincs kiút, így választ nem adva, megadó sóhajjal indulok el, befelé az elegáns dolgozószobába. Nem ülök le, csak megállok az egyik fotel előtt, tornacipőm gumi orrát fixírozom, kicsit véres lett az egyik, hát oda se neki. Aztán felnézek, újra anyám gyönyörű-komoly arcára, és félszegen elmosolyodom.
- Amúgy…tényleg minden oké anya…a suli megy, a jegyeim jók, és jól érzem magam a bőrömben. Minden rendben van, nem kell aggódnod! – hazudom újra, ezezredszerre is ugyanazt az alap mondatot. „Jól vagyok.” ami azt jelenti, hogy szükségem van rád, „Nem kell aggódnod!”, vagyis, kérlek, figyelj rám, mert meghalok egyedül!

Annyira igyekeztem halk lenni, de azt hiszem, az idősebbeket még nem tudom kicselezni. Míg gyakorolnom kell, hogy hogyan sunnyogjak el, feltűnésmentesen egy családtagom mellett, mert ez most nem jött be. Bár, még a Nagytata is horkol, a fene gondolta volna, hogy anyám ilyenkor ébren van. Tudom, hogy halálra dolgozza magát, de reméltem, hogy még alszik. Nem csak azért, mert akkor sikerült volna kivitelezni a tervemet, hanem azért is, mert aggódom az édesanyámért. Túl sokat dolgozik mostanság, gyönyörű arcán fáradtság ül, szemeiben pedig talán más is, amit nem tudok értelmezni. Amihez nem ismerem elég jól lelkének minden féltve őrzött titkát.
Most mégis úgy néz rám, hogy egyetlen pillantásával képes lenne átszúrni. Tény és való, túl régóta sunnyogok már csendesen a folyosókon, túlságosan kevés dolgot osztok meg vele. Kezdek eltávolodni tőle, ami furcsa, és rossz érzés is, mert mindig közel álltunk egymáshoz. És szó sincs arról, hogy kezdenék felnőni. Alig múltam el háromszáz éves, ez a mi mércénkkel mérve még nem felnőtt. Arról van szó, hogy lassan visszaránt a múlt, magába szippant egy gonosz feketeség, elnyeli minden örömömet, minden jó érzésemet, hogy ne maradjon belőlem semmi, hogy esetleg majd én is csatlakozzak ebben a feketeségben gomolygó árnyakhoz. Ezt nem akarom, de nem tudom, hogyan mondhatnám el, mi nyomja a lelkem.
- Tudom, tudom…- dünnyögöm, már tudom jól, mi jön a „különben” után. Bevonszolom magam a dolgozóba, megállok vele szemben, de nem merek ránézni. Elhadarom a szokásos hazugságomat, de most nem éri be vele. Most nem elég egy vállrándítás, és egy „jól vagyok” ahhoz, hogy meggyőzzem, hogy tényleg minden rendben van. Úgy fixszíroz, mint a Nagytata, mikor megpróbálja kiolvasni belőlem a válaszokat. Nem tudok tovább lesütött szemmel állni, tekintetem kapaszkodót keresve találja meg az ő gyönyörű, bölcs pillantását.
- Olyan ostobaságnak tűnik…olyan régen történt, hogy nyomasszon, és mégis, most valahogy erősebb, mint eddig bármikor. – nyelek egy nagyot, nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. – Ami Dariussal történt közöttünk…mostanában újra és újra eszembe jut…- újra lesütöm a szemem, az igazság már ott hintázik a nyelvemen, de képtelen vagyok kimondani. Képtelen vagyok felszakítani a sebeket, szembenézni vele, hogy épp azelőtt állok, akitől segítséget kellett volna kérnem, és mégsem tettem meg. – Tényleg butaság…valami késleltetett depresszió, vagy nem tudom…majd túl leszek rajta, és megint minden rendben lesz.