Hatalmas nap volt a mai, az egész ház felbolydult. Dahlia ma végre férfit hoz a házhoz! Annyi időt kellett erre várni, és nagyobb dolognak kellett volna éreznem, mint ami valójában volt. Hosszasan kifaggattam a lányt róla, hogy ki is ez a férfi, és ő elmondott mindent. Azonnal tudtam, hogy nem szerelmes. Persze, szerette a vőlegényét, örömmel ment volna feleségül hozzá…hogy mikor a most még ifjú ember majd őszöreg aggastyán lesz, nyugodtan keressen helyette valaki mást. Valaki életerőst és fiatalt. Tudtam, hogy a fiúnak mégis itt a helye. Még nem mutatta meg magát a Jövő, de éreztem, hogy így kell történnie. Neki ma ide kell jönnie
Az egész ház felbolydult, és alkonyat tájban megérkeztek a távol élő gyermekeim és unokáim is. Ahogy egybegyűltünk a szalonban, körbe pillantottam a díszes társaságon. Az arcok nyugodtak voltak, de mögöttük megannyi érzelem kavargott.
Callista a felhők között úszott a boldogságtól. Egyetlen lánykája végre férjhez megy, végre valahára! Mintha már nem emlékezen a tragikusan elhunyt férjére, aki ugyanúgy ember volt, mint a lány választottja.
Aphrodite engem méregetett, miközben azt forgatta a fejében, hogy hogyan engedhetem ezt. Hogy hagyhatom, hogy egy ember jöjjön a családunkba, és már nem számított, hogy Jonathan, aki üres fejjel ült mellette a kanapén, egykor szintén ember volt. Mellette lánya, Veronica fejében egyre csak az irigység forgott, hogy miért unokanővérét találta meg előbb a szerelem, és miért őt fogadja el az egész család. Castor szokásához híven nem törődött a helyzettel, látványosan piszkálta a telefonját, miközben a kettővel arrébb lévő székről üvöltöttek Benedictus gondolatai. Attól félt, hogy ez az új férfi rontja az esélyeit arra, hogy Pátriárka lehessen belőle. Orion felől az őszinte érdeklődést véltem felfedezni, mindig is izgatták az emberek. Hűséges jobbkezem Pietro igyekezett olyan feszülten figyelni, amennyire csak képes volt rá, hogy észrevegyen valami olyasmit, amit az én idős szemeim esetleg nem látnak. Dimitri nyugodtan olvasott, és néha megfordult a fejében, hogy Dahlia miért késik már tíz egész percet. És akkor ott volt a legkisebb, Florian. Egy hatalmas fotelba süppedve ült, bánat és keserűség felhőjébe burkolózva. Aggódtam a fiúért, de nem ez volt az aggodalom ideje.
Kitárult az ajtó, és belépett rajta a két fiatal, a leendő házaspár. Dahlia arcán széles mosolya, nem volt egészen őszinte, éreztem kételkedését, és azt, hogy a szerelem, amit érez, nem olyan erős. A fiatalember felől a félelem bűze áradt. Körbe nézett a szobában, mint aki fogóckodót keres a szélviharban és szeme Florianon állapodott meg. Kihúztam magam ültömben.
- Lucas…-kezdte széles mosollyal, vőlegénye szemébe nézve, de mintha újra a Kicsire akart volna nézni. – Ők itt a családom! Ismerjétek meg Lucas Heathrow professzort…a vőlegényemet!
Figyeltem, ahogy a kék szempár a Kicsire függeszkedett, és nem is akart másfelé nézni. A szíve hevesebben kezdett verni, mintha kicsit ki is pirult volna. Florian pedig észrevette.

Izgatottnak kellett volna lennem? Nem, nem hiszem, de illett volna legalább egy icipicit örülnöm. A nővérem végre férjhez megy, mekkora szó ez, micsoda örömhír az egész családnak. Elképzelni sem tudtam, miféle pancser az, aki önszántából akarná hozzákötni az életét a hisztikirálynőhöz. Tuti egy lúzer. És valószínűleg még ronda is. Vagy ha nem is ronda, Dahlia ízlése, nem az enyém. Végül is nem az én férjem lesz, nem nekem kell, hogy tetszen.
Az istenért nem akaródzott felkelni ma. Ennél rosszabbul már nem is aludhattam volna. Újra Róla álmodtam. A kékszemű férfiról. De ez most sokkal több volt, mint az eddigiek. Régen, csak mosolygott rám álmaimban. Aztán ahogy idősödtem, elindult felém. De mielőtt hozzám érhetett volna, mindig felriadtam. Annyira akartam, hogy elérjük egymást. Az arca mindig homályos volt, nem láttam tisztán, mintha a könnyeimen keresztül szemlélném őt. Kék szemei, szőke haja és kedves mosolya látszódott csak, az összkép homályos maradt. De tegnap éjjel…végre elért hozzám. Kezét az arcomra simította, és csak nézett, azokkal a gyönyörűséges szemeivel. Nem szólt semmit, még csak meg sem nyikkant, csak megcsókolt. Álmomban is elolvadtam a csókjától, ölelése meleg volt, biztonságot adó, csókja puha és hívogató. Megadóan omlottam a karjaiba, átöleltem a nyakát, úgy simultam hozzá.
A telefonom ébresztőjének kegyetlen hangja ráz fel álombéli lovagom karjából. Szempilláim ólmosak, a fejem pedig már most hasogat. Szörnyen aludtam. Gyakorlatilag nem aludtam sehogy. De ma van a nagy nap, legalább nézzek ki úgy, mint egy normális ember. Váltok két szót, aztán ott sem vagyok, jövök vissza a toronyba. Legalábbis ez volt a terv.
Tépelődöm egy kicsit a hatalmas szekrény előtt állva, mielőtt egy egyszerű fekete öltöny mellett döntök. Ha van egy kis szerencsém, a leendő sógorom meg sem lát, és nem kell kellemetlenül jópofiznom vele. Loboncommal meg sem próbálok kezdeni semmit, esélytelen harc lenne úgyis. Fújok magamra egy kis parfümöt, vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben, aztán levonszolom földi maradványaimat az alsó szinti szalonba. Besüppedek a kedvenc fotelomba, és csak morcosan nézek magam elé. A szoba alapzaja is sérti a fülemet, szívem szerint felordítanék, hogy mindenki kussoljon el végre. Megérzem magamon Nagytata vizslató tekintetét, jól van öreg, nyugi, nem fogok a helyszínen a kardomba dőlni, ígérem. Csak szarul aludtam, majd, ha letudjuk ezt a kötelező bazsalygást, elmesélek mindent. Cserkészbecsszó.
Tíz percet késnek, ami éjnek évadán, nemsokkal vacsoraidő előtt, több, mint faragatlanság. Az inas bejelenti őket, de Dahlia addigra már bent is van. Büszkén kapaszkodik, egy magas, szőke, kék szemű, szakállas arcú férfiba. Ha nem lennék halott, most valószínűleg belém fagyna a vér, én ezt az arcot már láttam. Tudom is, hol. A Tinderen, úgybizony! Az álmok hirtelen meg sem fordulnak a fejemben. Kábé két éve matcheltem ezzel a fazonnal, még rinyáltam is Edennek, hogy miért likeol, ha utána nem ír rám. És most itt van. Észvesztően jóképű, éppen az esetem, de a nővérem már beleeresztette minden karmát, és nem ereszti. Engem kezd nézni, mintha én lennék a mentőöv a fuldoklónak, és én visszanézek rá. Nem is tudok más felé nézni, a kék szemek megbabonáznak. Ki vagy te? Mit tettél velem?

Nehezen indult a nap. Mostanában minden nap nehezen indul. A fejem még az ostoba álmokkal volt tele amik mostanában minden egyes nap követtek. Egy hosszabbak egyre részletesebbek egyre valósághűbbek voltak.
Éreztem a hűvös virágillatot az orromban ébredés után, ami egy kicsit sem volt hasonlítható Dahlia édes, vaníliás ilaltához.
De ez az álom most más volt. Most ne láttam magam előtt a bongyor kócos fejet. Kétségbeesetten kerestem hogy hol van de nem láttam egész addig míg egy pár vékony, hűvös érintésű kar nem fonódott hátulról a mellkasom köré.
A virágillat beborított és mintha minden egy pillanat alatt került volna a helyére. A kezeim a vékonyka csuklóra simítottak, és felemelve az egyik egy gyengéd csókot leheltem az apró hófehér tenyérbe. A bőre hideg volt az ajkaim alatt.
Éreztem ahogy a karcsú csontos test a hátamnak simul, az arcát a lapockáim közé fúrja. Éreztem a mosolyát. Éreztem ahogy a göndör hajkorona a tarkómat cirógatja.
Kimondta a nevem. Halk, rekedt hangon, mintha csak egy szélben elvesző sóhajtás lenne, de kimondta a nevem.
- Lucas... - suttogta, édesen, mintha csak a szerelmét becézné. Kinyitottam a szám hogy válaszoljak.
- Lucas! Lucas! Ébresztő! Édesem! - ez már egy másik hang vot. Magasabb, máshonnan jött. Az álmom, az ölelő karok, az illat egy pillanat alatt foszlot szét és kinyitottam a szemeim. Dahlia gyönyörű arca támaszkodott felettem.
- Mmmhi...? - nyöszörögtem ahogy ráfókuszáltam az arcára végre. Azt sem tudtam hogy hol vagyok...
- Kelj fel édes, még el akarok menni inget venni neked a vacsorára - siettetett Dahlia mire zavartan ültem fel és megdörgöltem az arcom.
- Van ingem... - dünnyögtem.
- De nem olyan ami illik oda. Na gyerünk kelj fel teázz meg amit szeretnél. Én lezuhanyzom - el is tűnt a fürdőszobában én pedig magamba roskadva néztem utána. Már most semmi kedvem nem volt a mai naphoz.
De nem volt választásom. Megteáztam és reggeliztem Dahlia türelmetlen tekintetével végigkísérve aztán elmentünk kiválasztani nekem a megfelelő inget. Vagyis ő választotta ki nekem a megfelelő inget. Egy ugyanolyat mint amilyenem már van. De nem ellenkeztem. Jobb a békesség.
Miután ő is elkészült és már jócskán késésben voltunk végre elindulhattunk a Thornewood birtokra. A szívem a torkomban dobogott ahogy leparkoltam a hatalmas kúria előtt és Dahlia belém karolva húzott befelé.
Odabent rengeteg vámpír várt. Mind engem néztek ahogy beléptünk, én pedig zavart mosollyal néztem végig rajtuk
Aztán... megpillantottam egy srácot. Dahlia egyik öccse lehetett akiről már mesélt, Florian. Engem nézett a nagy sötét szemeivel a göndör hajkoronája alól.
A gyomrom mintha hirtelen a bokámig süllyedt volna, bár fogalmam sem volt mi ez az érzés de ne tudtam elszakítani tőle a tekintetem egészen addig míg maga Tiberius Draco nem lépett elém.
- Lucas, üdvözlünk nálunk - nyújtott kezet nekem én pedig kissé ideges mosollyal udvariasan megráztam a kezét.
- Hatalmas megtiszteltetés önnel találkozni uram. És az egész családdal is, nagyon köszönöm a meghívást - hajtottam fejet finoman. A szemeim újra visszatértek Florianre. Nem tudtam mi ez... Nem tudtam miért nem tudok elnézni róla de... Valami nem hagyott nyugodni. Hiába léptek elém a családtagok bemutatkozni, hiába feszített mellettem Dahlia olyan büszkén... Mintha egy mágnes húzott volna a fiatal fiú felé.

Nem akartam Darius után újra szerelmes lenni. Soha többé. Makacsul kerültem a szerelmet, bár lett volna az évszázadok alatt megannyi lovagom. Lassan 300 éve lesz már annak a végzetes napnak, és azóta…hát azt is túlzás lenne mondani, hogy bármit éreztem. Pár ember váltott csak ki belőlem érzelmeket. A Nagytata és Pietro ragaszkodást, Eden a valódi, felhőtlen örömet és őszinte szeretetet, és nagyjából ennyiből álltam. Az elmúlt szerelem emléke kísértett. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mi történt volna, ha velem marad. Ha nem lett volna olyan, amilyen…már akkor sem élne. Volt időm ennyi év alatt feldolgozni, ami velem történt, és elengedni őt, de nem sikerült. Féltem, hogy majd egy nap visszatér, valaki más bőrében, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, hogy újra bántson, újra kínozzon.
Mégis vágytam a szerelemre, a gyengédségre, és nem volt senki, akivel megoszthattam volna ezt a vágyamat. Nem volt senki, csak a férfi az álmaimból. A szép kék szemek, az erős, meleg karok, a dobogó szív. A kellemes, mentolos és teás illat, amibe keveredett a régi könyvek furcsa, savanykás illata. Nem tudtam, micsoda vagy kicsoda ő, de úgy kapaszkodtam belé, mintha valódi lenne. Ahogy karjai körém fonódtak, a világ hirtelen fényes és biztonságos lett, csodálatos és nyugodt, ahogy hallgattam egyenletes szívverését, nyugodt lélegzését. Olyan jó volt mellette. Különlegesnek éreztem magam. Szépnek. Álmaimban gyakran kimondta a nevemet. Hangja mély, dallamos és puha volt, akár a selyem, végigcirógatott. Senkitől sem szerettem, ha a teljes nevemen hív, de az ő hangján a „Florian” úgy hangzott, mint a legszebb szerelmes költemény.
És akkor jött az eljegyzés híre, aminek nem tudtam szívből örülni. Nem akartam őt bazsalyogni látni, nem akartam, hogy a kellemesen melankolikus légkörbe belerondítsanak a leendő férjével. Irigy voltam. Miért ő, és miért nem én? Miért nem találok már lassan három évszázada szerlemet? Tudja őt egyáltalán szeretni valaki? Olyan unalmas, és néha olyan hisztis…szerencsétlen balfácán, aki úgy döntött mégis elveszi. Hát, nem irigylem.
Annyira jó lenne ma este csak a Nagytatával lenni. Verseket olvasni neki hajnalig, hagyni, hogy a rosszkedv és a szomorúság átmosson. Talán holnap elmegyek a házhoz. Talán újra be merem majd tenni a lábam, talán végre a földig romboltatom az egészet, hogy írmagja se maradjon. Kellett volna valaki, aki segít ebben, valaki, aki mellettem áll.
Mikor megjelent a férfi, Dahliaval kart-karba öltve, hirtelen azt éreztem, amit Dariusnál is. Egy Perc, nem volt több, és magába bolondított. Éterien kék szemei rám meredtek, és foglyul ejtettek, azt éreztem, abban a másodpercben, hogy neki akarok adni mindent. A szívemet, a lelkemet az éjszakáimat és a nappalaimat egyaránt. Ismertem az arcát, jobban, mint egy ismeretlennek illeni kellett volna, és tudtam, hogy nem csak a Tinderről. Az nem jelent semmit, ostoba randiapp, senki sem ott találja meg élete párját. Valami mélyrehatóbb, sokkal erősebb érzés volt ez, ahogy rám nézett, Sorsnak nevezném, ha hinnék benne. Odalépett elé a Nagytata, kitakarva előlem őt. A kezem reszketett, a légzésem szaporává vált. Szívem, ha még verne, most úgy kalapálna, ahogy egy kismadár vergődik a kalitkájában. Lehunyom a szemem, próbálok megnyugodni, anyám hangja ránt ki a kezdődő pánikrohamból.
- Florian! -mondja, kicsit rikácsolva. – Ne legyél neveletlen, mutatkozz be a fiatalembernek!
Veszek egy nagy levegőt, kikászálódom a fotelból, amibe eddig be voltam ékelődve. Oda lépek, felnézek rá, majd’ másfél fejjel magasabb. A kék szemek megbabonáznak, alig tudok megszólalni. Hirtelen esik le, hol láttam még őt…hiszen ő az egyik tanárom!
- Khmm…Nagyon örülök, Florian vagyok! – mondom egy halvány mosollyal, és egy hirtelen gondolattól vezérelve átölelem. Karjaimat az ő karjai alá fúrom, kezeimmel a hátára simítok, Dahlia dühösen cicceg mellettem, amiért ellöktem a kezét, de nem érdekel. A mellkasa meleg, a szíve dobog, tea és régi könyv illata van.
- Florian! -csattan fel anyám, de a Nagytata leinti.
- Hagyd a fiút Callista!
Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Mintha porrá omlanék össze, ha ki kell bontakozzak az ölelésből. Attól félek, ha elengedem, megjelenik az ajtóban Darius, hogy a hajamnál fogva cibáljon vissza az életbe, amit magam mögött hagytam. Lucas…te lehetsz az én megváltásom! Kérlek, legyél az!

Megesik hogy olykor beülök Alec óráira és végighallgatom az előadásait, ha nekem éppen nincsen órám. Szeretem ahogy beszél, igazi, mindent elsöprő szenvedéllyel. Szeretem ahogy verseket olvas fel, amik olyan húsba markolóan őszinték és olyan tökéletesen fejezik ki az érzelmet, hogy féltékeny leszek amiért én nem tudok ilyet írni.
Sokszor úgy érzem képtelen vagyok én is ilyen erősen érezni azokat az érzelmeket amiket ők olyan költőien, olyan erősen, olyan kifinomultan leírtak. Mintha én csak egy fátylon keresztül áthatnám a világot.
Sokszor így is éreztem magam, mikor Dahlia málam gyakorolta az előadást és szerelmes költeményeket olvasott fel hangosan hogy gyakoroljon. Mindig figyeltem a könyvem vagy a laptopom felett. Mindig gyönyörű volt, egyszerűen lélegzetelállító. A szavai gyengéden, édesen gördültek le az ajkairól és olyankor mindig azt kellett volna éreznem hogy mennyire szeretem ezt a nőt, és mennyire vele akarom leélni az életemet...
Mégsem ezt éreztem. Persze... szerettem Dahliát. Gyönyörűnek tartottam, intelligensnek és csodálatosnak. De a bizonytalanság befészkelte magát a fejembe és nem hagyott nyugodni.
Az álmaim pedig, a göndör hajú, virág illatú ismeretlenről, a vékony, hófehér karokkal pedig cska mmég jobban elbizonytalanítottak. Komolyan így akarom elvenni ezt a csodálatos nőt? Teli kétséggel? Teli kérdésekkel és értetlenséggel? Nem... ezt én sem akarhatom.
Ahogy megérkeztünkt a Thonewood birtokra a szavaim is elakadt. Az épület aga gyönyörű volt, tökéletesen karbantartva. Ha ezek a falak mesélni tudnának... halálom napjáig hallgatni tudnám a szavukat. Minden történetüket ismerni akarom.
Mégis a gyomrom apró gombóccá szűkült a félelemtől. Valószínűleg minden vőlegény fél mikor először találkozik a jövendőbelije családjával de belegondolni hogy az államok egyetlen, és roppant befolyásos vámpírcsaládjával készülök találkozni... Egy kicsit még jobban összeszorul a gyomrom.
Mind, egyesével lépnek oda hozzám bemutatkozni. Elsőnek TIberius Draco aki bár tudom hogy több mint kétezer éves, egy napnál se mondanám többnek ötvennél. Annyi mindent láthatott már és én annyi mindent akarok kérdezni tőle de ennek most... várnia kell. Most nem ezért vagyok itt.
Orion és Benedictus lépnek hozzám utána, majd a vöröshajú Aphrodite és a fekete hajú Callista, a leendő anyósom.
- Már értem Dahlia honnan örökölte a szépségét... - mosolyodom el zavartan ahogy megrázom a kezét. Ő csak egy halvány mosollyal jutalmazza a bókot, és legszívesebben elkaparnám magam a drága ébenfa parketta alá.
Aztán a leendő sógoraim következnek, Dimitri, aki szúrós tekintettel és erős kézfogással üdvözöl majd... Florian.
A fiú alig tűnik tizennyolc évesnek, hiába tudom hogy valószínűleg tízszer annyi idős mint én. A nagy, sötét szemek csillogva néztek az enyémbe. Olyan apró és törékeny volt hozzám képest és ahoy ránéztem a gyomrom lifteni kezdett a testemben.
Ismerős volt... valahonnan. De nem jöttem rá hogy honnan. De láttam már valahol... De honnan volt ennyire iserős ez a gyönyörű arc...?
- Nagyon örülök Florian - mosolyodtam el lassan, a neve valahogy olyan puhán gördült le az ajkamról.
Hirtelen kitárta felém a karjait és szorosan megölelt. Az illata, a fájón ismerős mégis ismeretlen volt ahogy beborított. Gyengéden átöleltem és a világ egy kicsit megszűnt körülöttünk. Finoman végigsimítottam a hátán.
Ez az Ő illata volt..
Az illat amit már éreztem.
Hosszú percek után engedtem ki Floriant a karomból, láttam Dahlia arcán hogy nem tetszik neki a helyzet. Nem tudom miért volt ilyen döhüs de szinte sütött róla.
Mielőtt azonban bárki reagálhatott volna bármit Pietro rám ugorva ölelgetett meg és két nagy csókot nyomott az arcomra.
A keze akkorát markolt a fenekembe hogy majd kiugrottam a zoknimból.

Szerettem a verseket, szerettem a nagyapámnak felolvasni minden nap, hajnal előtt. Mindig találtam olyat, ami kifejezte, amit éppen éreztem. Épp csak olyan személy nem volt, aki miatt igazán megélhettem volna ezeket a verseket.  Picit irigyeltem is a nővéremet, amiért irodalmat tanít, de a másik, még nagyobb szenvedélyem a történelem sokkal jobban lekötött. Láttam egy kicsi szeletét, de érteni akartam az egészet. Minden apró mozzanatát, és minden szeglete elvarázsolt. Ezért is iratkoztam be az egyetemre, éppen ideje volt megtalálni azt, amiben jó voltam. Nagytata hatalmas segítség volt, szerencsére.
Valahogy mégsem tudtam lelkesedni, mikor Dahlia közölte, hogy a leendő sógorom történelem professzor. Kit érdekel? Csak egy ember, fogalma sincs a történelemről. Én láttam a Bastille összeomlását, végig harcoltam mindkét világháborút, akkor már élőhalottként. Egy ember, aki alig múlt el harminc, mit tudhat? Semmit. Kedvelnem kellett volna a nővérem választottját, de még ismeretlenül is gyűlölte minden porcikám. Nem őt, a gondolatot. Hogy ide jön egy ember, elveszi a testvéremet, és néhány éven belül, mint újszülött vámpír, úgy fog masírozni itt fel és alá, mintha mindig is a családunk tagja lett volna.
Annyira makacsul ragaszkodtam ehhez a gondolathoz, hogy majdnem megfulladtam egy korty levegőn, mikor megláttam családunk leendő új tagját. Egyszerűen lehengerlő volt…és a tudat, hogy én is lehetnék most mellette, egyszerűen letaglózott. Miért nem? Miért nem volt bátorsága rám írni, randit kérni tőlem? Véletlen match lettem volna? Vagy lánynak nézett? Vagy talán ennyire csúnya vagyok, ennyire semmilyen a Tinder profilképem? Miért nem kellettem neki? Hirtelen megint éreztem, ahogy két acélnehéz kéz ereszkedik a vállaimra. Kicsit meg is szorították azt. Körbe néztem, akár egy riadt nyúl, de nem láttam őt. Csak éreztem. „Látod…ostoba vagy!” súgta halk, mély, rosszindulatú hangján. „Ostoba és rusnya…nézz csak rá…fiatal, jóképű férfi, egyértelmű volt, hogy a nővéredet fogja választani. Kinek kellenél te? Te buta, ocsmány kölyök!”. A szavak visszhangot vertek a koponyámban. Könnyek csípték a szememet, meg kellett rázzam a fejem, megköszörülnöm a torkom.
Ahogy oda léptem elé, és felnéztem rá, mintha azt éreztem volna, hogy haza értem. Ösztöneim súgták, hogy öleljem át, hogy bújjak hozzá, ő majd megvéd a kísértettől. Ő majd vigyáz rám, vele biztonságban vagyok. És így is volt. Ahogy karjai körém fonódtak a világ kicsi és biztonságos lett. Akár egy meleg pokróc, burkolt be kellemes illata. Úgy ejtette ki a nevemet, mintha a kedvesét becézné, mintha én lennék a legszebb lény a világon.
Azután elengedett. Szinte éreztem újra a kezet, megragadta a csuklómat, hogy visszahúzzon az árnyékok közé. Pietro volt az, aki most elűzte, ahogy egy tigrisbukfenccel rávetette magát, megpuszilgatta, és hatalmasat markolt a fenekébe. Hirtelen felnevettem, nevetésem halkan csilingelte be az egész szalont, és miután az én drága kuzinom leakadt róla, óvatosan megfogtam az alkarját. Még mindig meglepett volt, és szerintem kicsikét sokkos is.
- Ne haragudj…Pietro már csak ilyen. Nem kell félni tőle…jobbára ártalmatlan. -mosolyogtam fel rá szélesen, az, hogy megérinthettem, újra visszahúzott a fénybe. Az Ő fényébe.
- Jól van…azt javaslom, vonuljunk át az étkezőbe, hamarosan tálalják a vacsorát! -hallottam Nagytata hangját, és Dahlia hátára téve a kezét, előre terelte őket. Végül hátra maradt velem, óvatosan megsimította a hajamat.
- Jól vagy, Kicsi? -kérdezte aggódva, bölcs, öreg szemei fürkészve figyeltek.
- Persze Nagypapa…csak kicsit fáradt vagyok.
Nem szólt semmit, holott tudta, hogy hazudok. Talán azt is érezte, hogy valami fellángolt bennem Lucas iránt.
Odaát az étkezőben, már terítve várt minket az asztal, Nagytata kiosztotta a helyeket. Dahlia ás Lucas az asztal közepén foglaltak helyet, én pedig Lucas baljára kerülhettem. Hirtelen kapott újra a vállamra a rém, jeges rémület fogott el, mikor egy pillanatra láttam az ujjait belém vájni. „Látod…ott ülsz, ahol a helyed van! A balján…ahol a kurváknak lenniük kell! Mit gondolsz, majd elhagyja Dahliat, hogy veled éljen? Egy éjszakára is szánalmasan kevés lennél neki!”
Hatalmasat nyeltem, és ujjaimmal hirtelen pánikolva kaptam Lucas zakója után. Talán nem érzi majd meg, de valahogyan belé kellett kapaszkodnom. Bárhogyan, de éreznem kellett, hogy Darius már nem bánthat. De valahol a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van.

Annyiszor hallottam ár történeteket arról hogy a szülei hogy ismerkedtek meg hogy az már valóságos példabeszéddé alakult a fejemben hogy nőt, aki majd egyszer a gyermekeim anyja lesz, hogyan kell megismernem. Apám minden egyes karácsonykor, születésnapon, házassági évfordulón elmesélte ahogy az iskola igazgatójának lerobbant autóját javította az iskolaudvaron, édesanyám kilibben az iskolából az elsőosztályosokkal hogy átsétáljon velük a múzeumba. Napsárga ruhában volt, a szőke haja amit én is elörököltem fehér szalaggal votl felkötve. Apám ahogy meglátta tudta hogy el fogja venni. Mikor végzett az autóval ott várta, olajos munksáruhában, és egy szál rózsával a kezében az iskola lépcsőjén. Öt évre rá megszülettem.
Akárhányszor hallottam ezt a történetet mindig melegséggel töltötte el a szívemet hogy majd én is így fogom megtalálni azt a lányt. Hogy meglátom az utcán, azonnal tudni fogom hpgy ő lesz a feleségem és még 30-40 év múlva is tudni fogom hogy mit viselt aznap mikor megismertem őt. Hogy egyből tudni fogom hogy ő az igazi.
Dahliával mégsem így volt. Egy unalas szombat estén, a lakásomon pörgettem a tindert mikor felugrott az arca. Gyönyörű volt, széles mosollyal, sötét hajkoronával, ragyogó kék szemekkel. Matcheltünk. Egy hétre rá randevúztunk. Már most, két évvel később sem emlékszem mi volt rajta aznap. Pedig már a menyaszsonyom. Azt hiszem a tündérmesék nekem kimaradnak az éeltemből.
Szeretem Dahliát. Tényleg szeretem még ha a kapcsolatunk nem is olyan mint amiről egy kisfiú álmodozik mikor az édesapja mesél az igaz szerelemről.
Mégis... ahogy megérkeztünk a Draco család otthonába, le se tudtam venni a szemem Dahlia öccséről. A fiú fiatalnak tűnt, nagyon is, hiába tudtam hogy valószínűleg tízszer annyi idős mint én. Az első szó ami eszembe jutott róla az hogy milyen gyönyörű. ALig tudtam levenni róla a szemem. Nem hasonlított annyira Dahliára, mégis vettem észre a vonásaiból belőle. Mégis... sokkal szebnek tartottam mint a tulajdon menyasszonyomat.
Ahogy odabújt hozzám és átölelt, a szívem kihagyott egy ütemet hogy aztán felgyorsulva próbálja bepótolni a kimaradt dobbanásokat. A karomba simult, a fekete öltönye, a haja, mindene azt az édes virágillatot árasztotta amiről már álmodtam korábban.
Nehét volt elengedni. Borzasztóan nehéz, mégis... el kellett. ne őt fogom elvenni. Hanem... a menyasszonyomat. Dahliát. Igen.
A furcsa pillanat nem tartott sokáig, vagyis jobb lenne úgy fogalmazni hogy egy még furcsább vette át a helyét egy pillanat múlva. Pietro, aki valamilyen oknál fogva nőnek volt öltözve, rám ugrott, nyomott két csókot az arcomra és belemarkolt a hátsómba. Meg kell mondjam egy pillanatig úgy éreztem Dahlia még az esküvő előtt megőzvegyül de valahogy mégiscsak sikerült újraindítanom magam a kezdetlegi sokkból.
Talán Florian édes, csilingelő nevetése volt? Lehetséges.
- Jobbára...? Ez azért nem túl megnyugtató... - nevettem halkan még mindig kissé talán félve pislogva az említett vigyorgó vámpírra. Fülig ért a szája amiért sikerült így megijesztenie, vagy amiért sikerült egtaperolnia nem tudom.
- Jó kis feneke van, szép volt Lia - kacsintott rá drága menyasszonyomra aki ráfintorgott és Tiberius utasítására elindult az étkező felé. Egy kissé feszélyezve követtem őket miközben megigazgattam a zakómat. Hova kerülte én?
Leültünk az óriási érkezőben a nagy asztal mellé. Dahlia a jobbomon, Florian pedig a balomon foglalt helyet. Velünk szemben Tiberius ült a jobbján Orionnal, a baljén Callistával. Úgy éreztem mindenki engem néz.
Kissé zavartan lesütöttem a szemem és a vékony hófehér ujjak a zako ujjába kapaszkodtak hirtelen. Odapillantottam Florianra de nem szóltam. Úgy nézett ki mint aki... fél?
- Jól érzed magad? - kérdeztem halkan. A hangomat egészen elnyomta a beszélgető Draco család hangja. Én pedig csak Floriant láttam. Sápadt volt, de a szemei csilloggtak. Bár tudtam volna hogy mi folyik abban a csinos buksiban...
- Szóval Lucas - szólalt meg hirtelen Tiberius mire odakaptam a fejem, mint egy rosszaságon kapott gyerek.
- Igen uram? - kérdeztem jólnevelten, ahogyegy kisiskolás felel a tanárbácsinak.
- Mesélj magadról. Honnan érkeztél? Mivel foglalkozol? - könyökölt az asztalra. Nem kihallgatás volt, csak... beszélgetést kezdeményezetett.
- Oh... én.. Brightonban születtem. Az egyesült királyságban. Brit vagyok eredendően, pár éve érkeztem az államokba tanítani. Történelemprofesszor vagyok a George Washingtonban - mondtam kissé zavartan.
- Ott is ismerkedtünk meg - Dahlia keze az asztalon pihenő kézfejemre simult én pedig zavartan mosolyogva bólintottam. Eddig is ennyire hideg volt a keze? Vagy csak msot kezdett el zavarni?

Egy olyan fiatal fiú, mint amilyen én is voltam, könnyen hiszi azt, hogy szerelmes. Túl könnyen is. Talán hallgatnom kellett volna Orion bácsira, és ahelyett, hogy megélem a valódi énemet, a cselédlányok szoknyája után kellett volna kajtatnom. Könnyen találtam volna megfelelő nemeskisasszonyt. Most nem lennék ilyen roncs, lenne egy szép kis vámpír feleségem, talán néhány gyereket is sikerült volna összehozni. Nem ébrednék minden második nap sírva, egy újabb lélekőrlő rémálomból, amiben nem látok mást, csak a dühtől eltorzult arcot, és a kezeket, ahogy újra és újra lesújtanak rám. Nem lennék az, aki minden este mással keresi a megnyugvást, a vigaszt, nem érezném magam ilyen olcsónak, akit bárki megkaphat. De szerelmes voltam. Szerelmes voltam a férfiba, aki csak bántott és kihasznált, és ezt hittem, ez a szerelem. Azóta sem tudom. Mindig elkerült, de már beletörődtem. Van, akinek nem jár a boldogság.
Halálával sem szabadultam meg tőle, mellettem maradt. Minden alkalommal, mikor együtt voltam valakivel, mikor vérét vettem, hogy utána jóllakottan pihegjek a lepedőn, ő ott volt. Olyan szavakkal illetett, amiket kezdtem elhinni magamról. Két hajszálon függött már csak az életem, akiket Edennek, és Pietronak hívtak. Nem azért nem sétáltam ki egy hajnalban, mert nem mertem volna megtenni, hanem mert nem akartam nekik fájdalmat okozni. Nem akartam ezt tenni velük. De nem akartam szerelmes sem lenni újra, mert a szerelem erről szól. A fájdalomról, a megalázástól, a kínról, a gyötrődésről. Mások szerint nem, de honnan tudhatnám?
És akkor megjelent Ő. Egyenesen kilépett az álmaimból, bár ezt akkor még fel sem fogtam. De hirtelen nevet és arcot kapott. Lucas. Képtelen voltam félre nézni, levenni róla a szememet. Pillantása megbéklyózott, ahogy az enyémbe fúródott, és csak bámultuk egymást. Minden férfit Dariushoz hasonlítottam ezelőtt, de őt képtelen voltam. Bár halandó volt, szemem mégis tökéletesnek látta, széles vállaival, szőke hajával, rövidre nyírt, rendezett szakállával és világító, gyönyörű szemeivel. Mintha két mágnes lett volna mindkettőnk mellkasában, és húzott volna minket egymás felé. Nem tudtunk másfelé nézni, csak egymásra.
Meg akartam ölelni, meg kellett ölelnem. Arcomat a mellkasába fúrtam, hogy érezzem szívverését, a tea és a régi könyvek illata úgy borult rám, olyan ismerősen…mintha álmodnék. Azt kívántam, bár újraélhetnénk hajnali álmomat. Bárcsak megcsókolna, bárcsak azt érezhetném, hogy nem csak egy ismeretlen vagyok, aki túl barátságos, hanem hogy szeret. Hogy engem szeret! De nem lehetett. Ő nem az enyém…akkor sem, ha lehetett volna. Ha még mindig lehetne.
Pietro akciója megnevettetett, mint mindig. Szegény Lucas, látszott rajta, hogy a torkára forrtak a szavak. Hát igen, Pietro egy jelenség, és lám, bátrabb is nálam. Ha fele ennyi bátorság szorult volna belém, megcsókoltam volna, ahogy akartam. Ahogy szívem diktálta.
- Pietro…egy jelenség. Majd meglátod. De tényleg nem kell félni tőle! -mosolyogtam, halk nevetésétől el akartam olvadni. Istenem, micsoda tökéletes férfi! Miért érzem egyre jobban azt, hogy kell nekem? Nem lehet! Nem szabad! Ahogy néztem utánuk, összeszorult a torkom, és megszédült a fejem. Amint messze került, újra megjelent állandó kísérőm, a fantom. Nagyapa jelenléte zavarta meg, miatta kényszerült elmenni mellőlem újra egy időre. Pedig már valamit éppen mondani akart.
Leültünk, és egy pillanat alatt újra visszahúzott a sötét. Darius kezei fájdalmasan markolták vékony vállamat, kezem Lucasba kapaszkodott. Mert ezt kellett tennem.
Aztán rám nézett. Kedves akart lenni, látszott az aggodalom az arcán, és én nem akartam ezzel terhelni. Hiszen alig ismertük egymást, és ha most itt előtte elmondom, mi történt velem, talán az egész családnak el kellett volna. És nem voltam felkészülve rá, hogy még tőlük is meghallgassam a magamét.
- Igen…persze…csak…volt egy…volt egy kis szösz…a zakód ujján! -mosolyogtam rá, de mosolyom nem volt őszinte. – Ne haragudj…- szóltam halk hangon, mint bármikor, amikor ostobán viselkedtem. Mert ez volt az egyetlen, reakció, amire képes voltam egy ilyen helyzetben. Mert Darius folyton haragos volt, ő is biztosan haragszik. Pedig Lucas őszintén aggódott, csak felém fordult, mintha csak engem látott volna. De nem! Én láttam bele túl sokat! Biztosan idegesítettem.
Szerencsére elvonták a figyelmét rólam, ám kicsit megugrottam a székemben, ahogy Darius ujjai megszorítottak. Jegesek voltak, mint mindig. Újra Lucas keze után nyúltam, ahogy hallgattam, ahogy mesél magáról, de végül visszahúztam a kezem, és az ölembe ejtettem. Bénultan hallgattam szavait, eszembe jutott Anglia, és hogy milyen régen jártam ott utoljára. Mostanában az egyetemre is nehéz volt elmenni. Végül újra rá emeltem a szememet, reméltem, hogy nem vesz észre újra. Fel akartam menni a szobámba, elbújni a világ elől, megszűnni teljesen, csak hagyni, hogy a fájdalom elemésszen. Nem akartam belerondítani a közelgő esküvőbe, hirtelen azt éreztem, már nem számít semmi, csak hogy Lucas, ez a csodálatos, kedves és okos férfi boldog legyen.
- És...hogy tetszik Amerika? -kérdeztem hirtelen, olyan vékony, és erőtlen hangon, hogy még magamat is megleptem. Csak azt akartam, hogy beszéljen tovább, nem érdekelt, hogy Dahlia látványosan simogatta a kezét, hogy jelezze, ez a férfi hozzá tartozik. Minden más megszűnt, ahogy őt néztem. Csak a kék szemek voltak, akár a végtelen óceán. Beléjük akartam fulladni.

Mikor megismertem Dahliat egy pillanatra sem gondoltam bele hogy majd egy nap megismerem a családját. Milliószor olvastam már a Draco család múltjáról, történetéről de sosem gondoltam volna hogy egy nap talán én is a tagja lehetek. Egészen addig a pillanatig míg Dahlia oldalán be nem léptem a szalonba. Sokan voltak, a menyasszonyommal együtt tizenkét fő állt és mind egyszerre fordultak felém. Mind sápadtak voltak és gyönyörűek akár egy szobor.
Úgy éreztem borzasztóan kilógok közülük.
Mégis ahogy mind odajöttek hogy bemutatkozzanak nekem úgy éreztem a jéggé fagyott zsigereim kissé felengednek. Tiberius kedvesen mosolygott rám, Orion még rám is kacsintott féloldalas vigyorral. Benedictus kézfogása erős volt és határozott, Aphrodite kissé tartozkodó volt, látszott hogy ők nem szívesen vannak itt. Callista pont olyan gyönyörű volt mint Dahlia. Le sem tagadhatták volna egymást. És Majdnem végül... ott volt Florian. Dahlia öccse. Az a fiú... volt benne valami. Valami amit nem tudtam megfogalmazni de a szemeim újra és újra visszatértek rá. Mintha egy mágnes lenne a mellkasomban ami felé húz.
Pietro érdekes bemutatkozása zökkentett ki. Nem elég hogy meglehetősen érdekesen volt felöltözve de még a fenekembe is úgy belemarkolt hogy éreztem hogy nyoma fog maradni. Dahlia azonnal szemmel verte, nem is kicsit, én pedig zavartan mosolyogtam.
Florian hangja és szavai ugyan kicsit egnyugtattak de nem segítettek lelassítani a szívverésem. A mosolya... lágy volt és édes. Egészen más mint Dahliáé. Dahlia mosolya gyönyörű volt és ragyogó. SZerettem a mosolyát még ha mostanában egyre ritkábban is láttam őszintén mosolyogni.
Ahogy elindultak az étekző felé én is utánuk pillantottam és kissé bizonytalan léptekkel követtem őket. A ház maga gyönyörű volt, ízlésesen, elegánsan berendezve. Mindenen látszott hogy borzasztó régi és borzasztó értékes. Ha egyedül lennék biztosan napokig csak felfedezném a házat és a benne levő értékeket. A történelem igazi szenvedély volt nekem. Napokig elszórakoztattam volna magam idebent, csupán azzal hogy megnézek mindent.
Leültünk az asztalhoz. Egyedül előttem volt teríték mindenhol máshol csak egy egy pohár volt. Persze... csak én fogok enni. Alig lesz kellemetlen.
Ahogy Florian ujjai a zakómba kapaszkodtak valami... melegedni kezdett a mellkasomban. Szerettem volna megfogni a kezét. Kicsit megszorítani és elmondani neki hogy minden renden van. HOgy nem érheti bántódás. Olyan furcsa lett volna ez?
Igen... egyértelműen.
Aztán a kérdések elterelték a figyelmemet róla én pedig zavartan néztem a család többi tagjára. Oh... Igen... be kéne mutatkoznom.
Florian kérdésére rápillantottam megint. A hangja furcsa volt, erőtlen és vékony. Ahogy a szemembe nézett, annyi minden cikázott benne amit nem tudtam megmagyarázni...
- Oh hát... nagyon más, mint otthon. De tetszik. Sokkal... élettelteli. És sokal melegebb van itt mint Angliában. A tenger hiányzik mondjuk... A város ahol felnőttem a tenger mellett van. Minden nap lesétáltam a partra...- mosolyogtam halványan. Hiányzott a tenger illata, a sirályok vijjogása. A morajlás elhallatszott a házunkig... A tenger... a tenger volt az egyetlen ami itt nem volt meg.
Néhány felszolgáló lépett be és tálalták a vacsorámat. A Dracok mind egy egy tasak vért kaptak. Láttam már Dahliát enni de... ez még mindig furcsa és idegen élmény volt.

Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy valamelyikünk haza hozta az aktuális párját bemutatni. Hogy majd ő lesz „az az egy”. Dim mióta az eszemet tudtam, egyedül volt, vagy ha volt is valakije, azt jól titkolta. Dahlia nagyjából hetven éve hozott haza egy pasit, ő sem volt a Nagy Ő, én meg… Na azt inkább hagyjuk. Egyedül a Nagytata ismerte Dariust, neki is csak futólag mutattam be, és előtte napokig könyörögtem, hogy igyekezzen a legjobb formáját mutatni. Tiberius Draco neve már akkor, háromszáz évvel ezelőtt is félelmet keltett az emberekben.
És akkor most haza állított Dahlia, egy jegygyűrűvel az ujján, egy ember oldalán. Egy olyan ember oldalán, akiben én is megláttam valamit. Olyan idős léleknek tűnt, aki mellett tud élni egy magunkfajta. Éppen ezt érezhette meg mindenki más is, mert nyugodtan, és örömmel fogadták. Anyánk is, mintha máris a család tagja lenne, egyedül a nagyapám felől éreztem egy enyhe tartózkodást. Még tegnap hajnalban is azt mondta, hogy „majd meglátjuk”. A szokásos ködös, többet sejtető hangján mondta ezt, mint aki tud valamit. Mint aki előre látja a jövőt. Én csak azt tudtam, hogy a karjaiba akartam vetni magam- Nagyjából az az érzés lett úrrá rajtam, mint amikor megismertem Dariust, csak a tartózkodás, az enyhe félelem nélkül. Lucasra rá mertem volna bízni magamat, és törékeny szívemet, mert valami azt súgta, ő nem játszana vele, hanem piedesztálra emelne. Hogy ő egy olyan ember, aki mellett biztonságban és szeretetben érezhetném magam minden nap. Éppen ezért bújtam hozzá egy pillanatra, mert éreznem kellett a közelségét. A szemeim újra és újra visszakalandoztak rá, nem egy lopott pillantást váltottunk, míg a szalonban ácsorogtunk.
Nem tudtam nem elnevetni magam arra, ahogy Pietro üdvözölte. Szegénykémbe bele fagyott a vér, de az a zavart hebegése, olyan aranyos volt, hogy meg kellett zabálni. Ahogy rámosolyogtam, szinte hallottam, ahogy a szíve felzakatol, azt hiszem a mellette álló nővérem is hallotta. Mintha szíve kihagyott volna egy dobbanást, mikor rámosolyogtam. Rá végre tudtam mosolyogni. Őszintén, ahogyan régen.
Annyira aranyos volt, ahogy nézelődött, mintha mindent megpróbált volna beinni a szemével, az egész házat az emlékezetébe vésni. Akkor is ilyen volt, amikor a történelemről magyarázott, mintha látta volna az egészet, pedig még éppen csak harminc múlt. Idős lelke volt, ami otthon érezte magát ódon bútoraink között, és örökké el tudott volna nézelődni a kastélyban. Minden tárgynak története volt, így nem is csodáltam az érzéseit. Nagytata majd biztosan mesél neki.
Csendben ültem mellette, kicsit bele is kapaszkodtam ahogy Darius a vállamra mart. De Lucas elűzte, tőle valahogyan megijedt. És ő felém fordult, mintha megnyugtatni akarna, még a keze is megmozdult az enyém felé. Oda akartam hajolni, adni az arcára egy csókot, amiért ilyen megértő velem. De nem tehettem, akkor sem, ha minden porcikám sikított érte.
- A szomszéd városban van tengerpart…nagyjából egy óra autóval, ha szeretnéd…egyszer elmehetnél oda. – mosolyogtam, bár azt szerettem volna mondani, hogy elmegyek vele.
A felszolgálók mindegyikünk poharába öntöttek vért. Gyönyörűnek kellett volna lennie a szépen metszett kristályban, de a látványtól is felfordult a gyomrom. Nem volt étvágyam, csak Lucast akartam figyelni, hallgatni.  Eltoltam magam elől a poharat.
- Nem érzem jól magam…Nagyapa, visszavonulhatok? -néztem az öregre könyörgően. Nem akartam itt lenni
.