- Azt kétlem – halálos nyugalommal teszem fel az asztalra a lábam. Nála a pofátlanság tudja kiverni a vezetéket. Márpedig a páncéljából igyekszem kirobbantani, mert kell nekem az az apró rezdülés, amiről rá tudom bizonyítani, hogy hazudott, s a hátam mögött mesterkedett. Élvezem használni a hangom, erre az alakra azonban nem kívánom pazarolni. Még a víz mágiámat sem.
- Mondd csak... honnan is van az a karóra? - billentem oldara a fejem és nézek a csuklójára. - Nem vagyok én sanyarú a beszállítóimmal, tudod, ám ezen még én is gondolkodnék – nyújtom ki az alkarom az asztalon. Az ideg játszik a halántékán, ami akkor kezdett el rángatózni, ahogy a cipőm talpa felé fordult az asztallap tetején.
Csendben marad. Más talán türelmetlen lenne, nekem azonban van időm, s találhatok más beszállítót is helyette. S ezt ő is tudja, nagyon is jól.
Két perc múlva a karórámra nézek.
- Nos, letelt a két perc – nem, mintha adtam volna neki. Felállok, hát persze, megijed, miért ne. Kedves vagyok, ám elég szigorú.
- A bíróság majd küld értesítést a tárgyalás időpontjáról – istenem, az emberek annyira kiszámíthatóak. Még mielőtt megszólalna, megérzem a félelem illatát.
- Nem tudnánk ezt megbeszélni? - Most valahogy nem jönne neki jól egy per, s tudja, hogy meg fogom nyerni. Neki pedig lőttek.
- Az a hajó már elment – az ajtó nem csukódik be mögöttem, nyitottsága jelzi, kívül tágasabb. S már nem is foglalkozom vele, mert...
Az sokkal jobban izgat, hogy időben ott legyek, felfrissülve, ledobva minden kelletlenséget. A mágust akarom. A szemeit, a finom rándulást a szeme sarkában, amitől elragadó lesz a tekintete. Nem, mintha jobban lehetne azt fokozni. S az ereje... önkéntelenül mélyet lélegzek a tus alatt.
Szeretem a pénzt, a hatalmat. Ehhez jár a limuzin, ami itt mindennapos, s most mégis úgy döntök, én vezetek, a jelenlegi kedvencemmel. A Bentleyket szeretem, a sportkocsikat is, de azok olyanok, mint a papírzacskók és máshogy szeretem élvezni a sebességet. Más közegben.
A kocsival a főbejárat előtt állok meg, s kiszállva belőle, a bejárat felőli oldalon döntöm neki a derekam, miközben Őt hívom. Nem érdekel, ha tárgyal, ha nem, vagy más elfoglaltsága van. Én hívom.
- Less ki az ablakon – nézek fel, tudva, merre lehet az irodája, s remélve, jó felé intek, felnézek. Alig várom, hogy a hangját is halljam.
- Felkészültél az isteni étrendre? - Az egyik legjobb étterem a városban, sajátom, így lefoglaltattam mára, csakis a miénk, történt meg így már párszor. Nem érdekel, ki mit mond hozzá.
Kezdőlap 
írta: 
