Még egyszer ellenőriztem a mobiltelefonom kijelzőjét, hogy biztosan ne csússzak ki az időből. Megígértem Evelynnek, hogy vacsorára mindenképpen otthon leszek, márpedig amilyen ritkán szoktunk bármit is megfogadni egymásnak, ez az egy pontosan akkora súllyal bírt. Szinte éreztem, hogy összenyom. Valami nem volt rendben köztünk az utóbbi időben, és bár egyelőre semmit sem tettem, hogy ezt megpróbáljam valahogyan megoldani, mégis újra és újra visszalopakodott a kérdés a gondolataim közé: mit kéne tennem? Hogyan kell szóba hozni az ilyesmit? Apa halála óta egyszer sem ültünk le, hogy az érzéseinkről, a gondjainkról, a félelmeinkről beszéljünk egymás előtt. Mintha teljesen bezárkóztunk volna, és bár éreztem, hogy ez egyáltalán nem egészséges, túl gyáva voltam bármit is tenni ellene.
Fáradt, nehéz sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Ledobtam a tollam a jegyzeteimre és az íróasztalomra görnyedve megtámasztottam összekulcsolt kézfejeimen a homlokom. A fáradtság elemi erővel nehezedett rám, a koponyámat nyomorgatta. Talán ki kéne vennem néhány nap szabadságot és meglátogatnom a tengert? Elsandítottam a naptáram felé. Novemberig nem lett volna esedékes. Tényleg igaz lehetett az a szirén mondás, hogy minél öregebbé válunk, annál megterhelőbbé válik az élet a szárazföldön. Nos, nekem igenis ki kellett bírnom valahogy, nem terveztem ugyanis már most magára hagyni a húgomat.
A bögrémért nyúltam, felhörpintettem az aljáról az utolsó korty kávét, aztán adtam magamnak egy-egy pofont és nagy robajjal hátratoltam a székem, felkeltem az asztaltól. A tollat az ingem mellső zsebébe tűztem, felkaroltam a verseskötetet az asztalom sarkáról és kifelé indultam. Szerencsére a történelem tanszékig csak egy szinttel feljebb kellett mennem.
- Tanár úr? - kocogtattam meg a félfában a nyitva hagyott ajtót, fél lábbal még a folyosón ácsorogva. A legtöbb diák már hazament, az azonban nem lepett meg, hogy Lucas még most is dolgozott. A munkamorálunk sokszor hasonlónak tűnt, és ami a legijesztőbb volt az egészben, hogy emberként néha nálam is jobban bírta a tempót. - Nem zavarlak? Lenne rám egy perced? - Ha megengedte, csak akkor léptem beljebb, az asztalához ballagtam, megemelve a kezemben fogott kötetet, hogy láthassa a borítóját és a címet rajta.
- A jövőheti William Blake előadásomba szeretném belevenni az amerikai függetlenségi háborút is, de nem igazán találok hozzá jó szakirodalmat. Vagyis hát éppenséggel túl sok van és nehéz eldöntenem, melyik a leghitelesebb. Te jobban benne vagy a témában, tudnál segíteni? - Nem terveztem túl sokáig feltartani, így nem is mentem beljebb, az asztala mellett ácsorogtam türelmesen, egyik lábamról a másikra billenve.

A legutóbbi zhkat javítottam ki az asztalra feltett lábbal mikor elkezdtek elkalandozni a gondolataim. Először Dahlia irányába kúsztak és újra átgondoltam az eksüvőnket. Már megvolt a ruhája, le volt foglalva a hely és a lagzi helyszíne is. Nekem ugyan nem sok beleszólásom a dolgok alakulásába és kinézetébe de... csúnya ezt mondani de nem is érdekelt.
Nem izgatott túlzottan hogy milyen virágok lesznek a templomban, milyen lesz a csokra, milyen zenére fogunk táncolni. Abban se voltam egészen biztos hogy el akarom őt venni. Szörnyű dolog ezt mondani de... így volt. Nem voltam biztos már semmiben.
Egyre többet álmodtam a göndör hajkoronáról, egyre jobban éreztem a hűvös, virágos illatát az orromban ébredés után. Nem Dahlia illata volt azt megiserném.
Az ujjaim szórakozottan köröztek a kihűlt teás bögre karimáján a szemeim fókusztalanul eredtek a második nagy elfháborút elemző eszzére.
Vérontás.
Ezen a szón állt meg a szemem és pislogás nélkül bámultam rá. Miről is olvastam éppen... Már nem is emlékszem igazán...
A vámpírok is vért ontanak... És Dahlia el akar vinni a hétvégén bemutatni a családjának. Átgondoltam én ezt? Nem hiszem. Persze tudom hogy a vápírok évszázadok óta nem esznek embert a szó szoros értelmében és hé egy vámpír a mennyasszonyom de nincs itt senkim akinek hiányoznék rajta kívül és...
Egy kopogás riasztott fel a gondolataimból és felkaptam a fejem. Alec, egy másik professzor az egyetemről állt az ajtóban a szokásos bocsánatkérő mosolyával ez a srác mindig a puszta létezéséért is bocsánatot kér. Kedvelem emrt intelligens és jó vele beszélgetni. Ő talán az egyetlen akit barátomnak tudnék itt nevezni. Talán neki hiányoznék egy kicsit ha megennének a vámpírok a hétvégén... haha...
- Alec! Szia! Bocsi elbambultam, sok volt az esszé... - vettem le a lábaim az asztalról és a túloldalt levő székre mutattam - Foglalj helyet kérlek. Kérsz egy teát? Nem zavarsz egyáltalán gyere ülj csak le - integettem neki felállva és kiöntöttem a saját már jéghideg zavaros teámat és feltettem forrni egy kis vizet. Milyen jó ha az ember irodájában van egy minikonyha is és nem kell kirohangálnia. A minikonyha egy csapot és egy kispolcot takar, vízforralóval és bögrékkel rajta.
- Hallgatlak, miben segíthetek? - néztem rá miközben vártam hogy fellforjon a víz.
Hamar elmondta mit szeretne én pedig bólogatva indultam el a könyvespolcom felé.
- Ohh rengeteg szakirodalmam van a függetlenségi háborúról... Ezer éve nem olvasta Blaket szóval nem tudom melyik illene hozzá legjobban de talán tudok ajánlani pár jó könyvet vagy cikket - bólogattam kikeresgélve három négy knyvet. Már kívülről fújtam őket pontosan tudtam hol kell őket kinyitni.
- Ezt nagyon ajánlom - nyújtottam át egy ütött kopott szürke könyvet - Van benne egy fejezet ami csak a vérarkasok hadbaállítását taglalja, szerintem érdekes lehet - vigyorogtam visszaülve az asztalom felé. A történelem témával mindig könnyen be lehetett lelkesíteni.

"Ismerem az érzést"-féle, együttérző mosolyt küldtem Lucasnak, ahogy szabadkozni kezdett. Nem véletlenül jöttem ki vele a legkönnyebben az egész egyetemen: a történelem és az irodalom sokszor kéz a kézben jártak. Nem lehetett átfedés nélkül tanítani őket, és sosem lehetett ép idegrendszerrel átverekedni magunkat az esszéhalmokon. Épp ezért sem akartam túl sokáig feltartani a kollégát, úgy ítéltem, volt neki is bőven elég dolga.
- Nem-nem, köszönöm, tényleg csak egy kérdés erejéig jöttem. - A hellyel kínálást azért elfogadtam, mert mégis csak illetlenség lett volna még azt is visszautasítani. Lehuppantam a mutatott székre és kíváncsian körbenéztem azt méregetve, változott-e bármi is, mióta legutoljára erre jártam. A figyelmem aztán hamar Lucason rögzült, követtem a pillantásommal, ahogy a könyveihez lépett, és amikor felém nyújtott egyet, felkeltem a székből, mielőtt átvettem volna. Hümmögve megnéztem az ajánlott fejezetet, belelapozgattam.
- Figyelembe véve a tényt, hogy Blake maga is vérfarkas volt, és a költészetének legjelentősebb szakasza pont a háborúellenes verseiről szól... Azt hiszem, ez tökéletes lesz. Ennél mélyebben nem is merek belemenni, a diákjaim között sok ember is akad, puskaporos hordó ez a téma. - Egy-egy mű elemzése gyakran csap át a sérelmek felhánytorgatásába és bűnbakkeresésbe, amit az óráimon el akartam kerülni. Most béke volt, csak ez számított. Egy pillanatra elakadtam, amikor rájöttem, hogy Lucas is ember - erről a tényről hajlamos voltam elfeledkezni -, és noha semmiféle sértő szándék nem lapult bennem, mégis szabadkozón pillantottam rá.
- Nem bánod, ha ezt kölcsönkérem? Jövőhéten visszajuttatom hozzád. - A verseskötetemhez csaptam a kapott könyvet, ám úgy éreztem, rögtön itt hagyni őt elég nagy udvariatlanság volna, meg aztán rég nem beszélgettünk. Az évnek ezen időszaka nagy hajtással járt minden tanár számára. A tekintetem megállapodott az asztalán árválkodó képkereten és elmosolyodtam.
- Na és hogy haladtok az esküvői előkészületekkel? Gondolom, még mindig rengeteg a teendő. - Nem mintha bármit is tudtam volna az esüvőkről, vagy magáról a jegyességről, de amennyire hallomásból ismertem a menyasszonyát, meg úgy a nőket, mindig tudtak valamit szervezni. Ez is egy túlbonyolított kifejezésmódja annak az egyszerűségében gyönyörű érzelemnek, amit szerelemnek hívnak.
- Kiválasztottátok már az idézetet a meghívóra? Ha kellene benne segítség, csak szólj. - Igen, ha két ember örökre össze akarta kötni az életét, annak a legizgalmasabb pontja az, milyen szerzőtől és mit nyomtatnak egy darab papírra. Szakmai ártalom...

Az első pillanattól kifejezetten kedveltem Alecet. Ő is olyan kis szórakozott mégis kedves professzor volt itt mint én. Valószínűleg ez volt az oka annak is hogy ilyen jó barátok lettünk hamar.
Nem volt itt túl sok ismerősm hisz a családom és a barátaim nagy része még angliában élt de jó volt tudni hogy itt is van valaki akire talán... barátomként gondoljatok ebben az idegen országban.
Tényleg megkedveltem a srácot és a szakjainknak hála elég sokat is dolgoztunk együtt.
- Ugyanmár, ülj le, igyál velem egy teát. Egy britnek sértés ám ha visszautasítod a teáját - vigyorogtam rá jelezve hogy csak viccelek. Olyan könnyű volt a drágát zavarba hozni. Aranyos srác volt, csak kicsit galamblelkű.
Hamar átnyújtottam neki a könyvet miután megkerestem a megfelelő fejezetet és kitöltöttem magunknak a teát. Makacs vagyok, teázásban ne fogadok el nemleges választ.
- Tudom milyen, mi most vesszük az elf háborúkat, képzelheted micsoda veszekedések szoktak lenni az elfek és a tündérek között az óráimon. Senki nem fogadja el a történelmi tényeket hogy mi történt - ülök le én is vele szemben. A bocsánatkérő pillantására csak legyintek. Angol vagoyk, nem vettem részt a függetlenségi háborúban, sem én sem a felmenőim maximum a fajom. És a fajom csinált nagy hülyeségeket így nem nehéz objektívnak maradni.
- Vidd csak nyugodtan, nekem most még hónapokig nem lesz témám. Ha kell még szakirodalom szólj nyugodtan van még dögivel - vigyorogtam belekortyolva a teámba jókedvűen.
Jó érzés volt hogy itt maradt egy kicsit és ég beszélgettünk. A legtöbb kolléga egy ilyen után rohan pláne az évnek ebben a szakában.
Követtem a tekintetét a Dahliával közös képünkhöz és én is elmosolyodtam. Dahlia gyönyörű volt azon a képen mint... nos mindig. Én meg csak vigyorogtam mintha tudtam volna hogy én vagyok a világ legszerencsésebb ebere.
- Oh megmondom őszintén halvány lila fogalmam sincs. Dahlia intéz majdnem mindent, tőlem eddig csak a torta íze lett megkérdezve de csak azért mert ő nem eszik tortát - csóváltam a fejem. Már azt se tudtam hogy akarok-e házasodni egyáltalán. Túl sok macera az eskövővel... Megemlítette a meghívókat amire megint csak okosan fintorogtam egyet és megvakartam a feje. Azt se tudom milyen papírból lesz vagy milyen színű lesz. Semmit nem tudok egyenlőre a saját esküvőről.
- Oh megmondom őszintén ezt sem tudom... Dahlia valami latint akar rá mert az kifinomult, de én már nem tudom követni. Ha kész lesz a meghívó majd úgyis kapsz egyet - nevettem el magam - Plusz egy főt hozhatsz majd magaddal, szóval addig szerezz egy barátnőt - kacsintottam rá vigyorogva.

- Ohh! Persze, bocsánat! Örömmel elfogadom akkor! - Enyhén pánikolva foglaltam helyet, mert hát eszemben sem állt megsérteni az amúgy is kényes nemzetközi kapcsolatokat azáltal, hogy visszautasítom egy brit teázási szok.... Egy pillanat, ez pont úgy hangzott, mint valami, amit Lucas csak úgy kitalált. Gyanakvón méregetni kezdtem, mintha árulkodó nyomokat keresnék rajta és azt fontolgatnám, beírjam-e a google-ba, hogy tényleg létezik-e ilyen illemszabály, vagy higgyek az ismertségünknek annyira, hogy csendben elfogadjam azt a csésze teát. A vigyora láttán egyértelművé vált szerencsére a helyzet, mire csak dorgálón odaböktem a pillantásommal. Majdnem elhittem. - Azért most már elfogadom azt a teát. - Mert ennyi félrevezetés és győzködés után tényleg kínos lett volna visszautasítani. És egyébként is szerettem a teát, meg úgy bármilyen meleg italt; jobbá tették ezeket a borongós, őszi estéket.
- Ilyenkor egy egészen kicsit hálás vagyok, hogy a népem nagy része a tenger mélyén él. - ingattam a fejem. Ez nem azt jelentette, hogy a szirének ne műveltek volna borzalmakat, de legalább nem tudtuk olyan erővel rászabadítani magunkat Amerikára, mintha mi is a szárazföldön éltünk volna.
- Hálásan köszönöm! A teát is. - vettem át tőle közben a bögrét és megfújtam párszor, mielőtt aprót szürcsöltem volna belőle. A könyveket az asztala szélére csúsztattam, így mindkét tenyerem a poháron melengethettem. Mosolyogva hallgattam az esküvői előkészületekre vonatkozó szavait, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy Dahlia kézben tartott mindent. Pont ilyennek ismertem én is.
- Nos, jó esetben csak egyszer házasodunk, végül is érthető, amiért ekkora a felhajtás körülötte. - vontam vállat engedékenyen, habár még mindig nem osztoztam ezen a szellemiségen. Jobb szerettem a meghittebb, kevesebb felhajtással járó dolgokat. Ahogy hirtelen rám terelte Lucas a témát, zavartan elnevettem magam.
- Hogy én? Nem, dehogy, majd Evelynt viszem. Mostanában olyan lehangoltnak tűnik, talán jót tenne neki egy kis mulatozás. - Vagy megyek egyedül, abban sincs semmi szégyellnivaló, hiszen úgysem én leszek a lényeg. Rá is legyintettem, hogy én meg a párkeresés... - Különben sem úgy megy az már manapság. A ti megismerkedésetekről még lehet majd a gyerekeknek mesélni. Sorsszerű is, édes is, de ma? Az ember feltölti az arcát és idegenek húzkodják össze-vissza a... Twitteren, vagy hol. - összeráncoltam a homlokomat, mert nem voltam biztos benne, hogy ez volt az applikáció neve. Kevertem az Instagrammal? Nem, az a rózsaszínes izé volt, amit Evy reggeli közben folyamatosan fel-le görgetett. A Facebook meg az a kék, azt tudom, oda tavaly nyáron felregisztráltatott, igaz, profilképet azóta sem tettem ki. Elkalandozó gondolataimat egy fejrázással visszafókuszáltam a jelenbe, és a teából kortyolva Lucasra pillantottam.
- Csak azt mondom, hogy régen egyszerűbb volt az ismerkedés. Könnyebb. Ezek a modern dolgok már semmire sem jók. - Elvégre hogy jöhetne létre két lélek között valami mélyebb kötelék, ha csak egy fotót látnak első benyomásként a másikról? Nincs mögötte érzelmekkel teli pillantás, sem csak neki szóló, titkos mosoly. Teljes mértékben ódzkodtam ezektől.

Az első dolog ami eszembe jut ha Alecre gondolok az az hogy mennyire ártatlan. Ő tipikusan az a fajta ember aki nem érti a szarkazmust és ha egy kicsit rosszabb kedvvel szólsz hozzá azt hiszi egy életre elásta magát nálad.
Pont ezért kedveltem őt. Őszinte és tiszta szívű férfinek ismertem meg, és ez volt az amiz igazán kedveltem benne. Nem olyan volt mint a többi ismerősöm itt.
-Helyes válasz - kuncogtam miközben felkattintottam a régi, ütött kopott vízmelegítőn a elegítős gombot és vártam hogy morogni kezdjen ahogy szokott.
Míg vártunk megkerestem a könyvet és beszélgetni kezdtünk:
- Ahh igen... a fél karom odaadnám hogy láthassam a víz alatti városaitokat a saját szememmel... - sóhajtottam - Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a 18. századi szrién építészetről. Annyira megnézném azokat a házakat... Irigykedem - vigyorogtam témát váltva. Hiába a történelem az én területem, nem szeretek a háborúkról beszélni. Az volt a történelem szükséges rossza. Jobb szeretem a másik népek kultúráját, egymás megismerését. Hisz a történelemben annyi gyönyörű töörténet van.
- Igazán nincs mit, egy kis cukrot bele? Citromlevem sajnos nincs, tudom hogy ti amerikaiak úgy isszátok de engem a hideg ráz tőle - nevettem halkan a saját teámat kevergetve.
- Na igen... - dünnygtem elgondolkodva. Komolyan Dahlia lesz mellettem életem végéig? Miért olyan nagyon furcsa ez nekem...?
- Ez lesz az álomesküvője. Én pedig cska örülök ha ő boldog. Ez minden jó házasság titka - mosolyogtam bele a csészémbe néhány korty tea után. Nem nagyon akartam az esküvőről beszélni, féltem hogy kicsúszik belőlem a bizonytalanság ezzel kapcsolatban szóval inkább rátereltem a témát.
És egy pillanat alatt zavarba hoztam ezzel.
- Pedig jól állna neked egy barátnő. Kíváncsi vagyok milyen társat választanál - mosolyogtam rá kedvesen. Valaki nagoyn kedves nagyon visszafogott lányt tudtam elképzelni Alec mellé. Akkor még nem sejtettem semmit
- Ugyan mi is a tinderen ismerkedtünk meg először, utána derült csak ki hogy egy helyen is dolgozunk - vigyorogtam ahogy a twittert említette. Persze egyből összehúzta magt és csak mosolygott hogy ő ott nem tud ismerkedni. Oh ha tudná...
Akaratlanul is ezsembe jutott egy pár évvel ezelőtti matchem. Sosem matcheltem srácokkal, nem is nagoyn húztam őket jobbra de... vele match volt. De sosem volt bátorságom ráírni. Túlságosan szép volt.
Pont mint Dahlia. Legalábbis teljesen így voltam vele ikor megismerkedtünk:
- Figyelj ha gondolok, segítek neked csinálni egy tinder profit meg elmagyarázom hogy működik. Nem nagy ördöngösség pláne egy ilyen intelligens srácnak mint te - mosolyogtam rá kedvesen.

Enyhe büszkeség öntött el, ahogy a szirén építészetet említette. Nem tartottam magam sem önérzetesnek, sem tudatosan hazafiasnak, de azért jól estek a népünket illető dicséretek. A szirének létezése elég megosztó volt, sokszor olvastam már olyan idők feljegyzéseiről, melyekben jelenlétük még nem igazán volt kívánatos a szárazföldön, és olyanokból is, ahol gyengéd szépségük ellenére a szirénhangot csupa szörnyűségekre használták fel. Magam sokkal modernebbnek, felvilágosultabbnak tartottam már, ám ettől még nem tagadhattam le sem az uszonyomat, sem a karmaimat, sem a hangom erejét - még ha igyekeztem is ezeket minél kevesebbet használni. Előbb vagy utóbb kénytelen leszek visszatérni a tengerbe, és van ebben a leláncoltságban valami szomorú, amit ha költő lennék, biztos szebben meg tudnék fogni.
- Azért az emberek sem panaszkodhatnak. Én a szabadságotokat irigylem. - Lehetőségek végtelen tárháza sorakozott előttük, azt kezdhettek az életükkel, amit csak akartak. Még ha rövidebb ideig is éltek és nem rendelkeztek kiemelkedő képességekkel, mégis jóval szívósabbak voltak bárki másnál. Hát nem irigylésre méltóak?
- Cukorral jó lesz, köszönöm. Ellenben én kifejezetten odavagyok az angolok tejes verziójáért - vontam vállat engedékenyen, nem csak azért, hogy vakon bókolgassak, hanem mert tényleg így volt. Azt mondjuk már nem értettem, miért esznek folyton valami kekszet az ital mellé, de a délutáni teázás, mint szokás, igazán elterjedhetett volna ezen a kontinensen is.
A válaszán mosolyogtam ugyan, mégis gondolkodóba ejtett egy pillanatra. Valószínűleg viccelt, de az, hogy Dahlia álomesküvője lesz és hogy magának nem látott benne több szerepet, némileg aggasztott. Noha semmi jogom sem volt egyedülállóként belekotyogni a kapcsolatukba, mégis elfogott egy pillanatra a baráti féltés, vajon minden rendben van-e kettejükkel. Mire azonban vettem volna a bátorságot, hogy rákérdezzek, hirtelen rám terelődött a téma. Miért az én szerelmi életemet vesézzük, ha nekem amúgy sincsen?
- Csak azért, hogy jól álljon... - De nem fejeztem be, csak zavartan vonogattam a vállam. Nem akartam azért valakit magam mellé, hogy legyen. Mélyebb értelem, cél vagy kötődés nélkül nem láttam értelmét.
- Oh, ezt nem is tudtam! - Erőtlen kísérletet tettem rá, hogy kicsit visszatereljük a témát rájuk, mert elég kellemetlen volt a saját magánéletemről beszélni, főleg egy nálam ennyivel tapasztaltabb sorstársam előtt, aki már az esküvőre készült. Én meg még nem is... Épp a teából szürcsöltem, mikor kedvesen felajánlotta a segítségét, ami ellen olyan hirtelen akartam tiltakozni, hogy félrenyeltem. Könnybe lábadó szemmel, köhögve ráztam meg a fejem, igyekezvén nem túl látványosan megfulladni.
- Nhem, dehogy, khm.... Nem, az egyáltalán nem szükséges. Mármint... Nem, á, nem. Még csak azt sem tudom, hogyan... - Mivel a szavak cserben hagytak, csak tiltakozón legyintgettem inkább, aztán eszembe jutott valami és elővettem a mobilomat. - Plusz, ez egy elég régi darab, ezen szerintem nem is futnak ezek az okos dolgok.. - Bár Evy tett rá pár applikációt, de azt reméltem, Lucas még annyira sem értett a mobiltelefonokhoz, mint én, és ezzel átejthettem.
- Annak örülök, hogy nektek bevált, tényleg. - Én még csak azt sem tudtam, pontosan mit vagy kit keresek, azt pedig, hogy ismerősbe akadjak, még inkább el akartam kerülni.

Szinte látom ahogy Alec szemei felfénylenek mikor a szirén építészetet dícsértem. Persze sokminden van a szirén kultúrában ami lenyűgöz, de az építkezésük és a víz alatti szokásaik messze kiemelkedett a szememben. Minden népnek megvoltak a maga szokásai amik lenyűgöztek, mindenki törénelmében volt olyan részlet amiről bármikor szívesen olvastam, vagy tudtam meg többet.
Alec annyira más volt mint a többi szirén akit isertem. Még sosem találkoztam egy ilyen bátortalan, visszahúzódó és édespofa szirénnel. Kicsit ugyanolyanok voltunk, mindketten kicsit furcsák, kivülállók és szenvedélyesek a szakmánk iránt. Pont ezért volt ő a legközelebbi barátom itt.
- A szabadságunkat? Ugyan... az emberek a saját szabadságukat korlátozzák leginkább - legyintettem mosolyogva miközben mindkettőnknek töltöttem egy kicsit a gőzölgő arany folyadékból.
- Oh kérsz egy kis tejet bele? - csilant fel a szemem rögtön. Hiába, brit vagyok ízig vérig, ha valaki más is tejjel issza a teáját instant legjobb barátok leszünk. Dahlia utálja. Pláne azt mikor kekszet is eszek mellé és beletunkolom. Pedig úgy a legjobb olvasni egy szép hétvégi délutánon.
Az esküvőnk mint téma nem giazán hoz lázba. Nem mintha nem várnám, persze hogy várom, hisz készülök elvenni a legcsodálatosabb nőt a világon akit csak ismerek, de... ez nem az én álomesküvőm. Ha az lenne, egy pici szűkkörű szertartás lenne, szerény körülmények között, egy édes kis lagziva, nem olyan világraszóló ünnepség mint amit Dahlia szervez most. De ki vagyok én hogy beleszóljak? Végülis csak a vőlegénye...
Alec egy pillanat alatt zavarba jön ahogy az ő magánéletemre terelődik a szó. Szinte érzem ahogy tüzelni kezd az arca ahogy tiltakozik. Még majdnem meg is fullad mire aggódva kelek fel és csapkodom meg a hátát hogy ide ne halljon az íróasztalomra.
- Jól vagy? Jesszus, csak érdeklődtem, nem kell ennyire bepánikolni - nevettem miután megbizonyosodtam róla hogy életben marad és visszaültem a helyemre megkeverve a teámat. Alec tovább tiltakozott én pedig mosolyogva csóváltam a fejem.
- Oh simán elfut rajta. De nem erőszak nyugi, csak gondoltam segítek. Biztos aranyos barátnőt találnál... vagy barátot, nem ismerem a preferenciáid - kuncogok. Én is húztam már jobbra egy fiút a tinderen... véletlen volt, elbambultam ő pedig szép volt, de matcheltünk. Néha még most is eszembe jut...
- Köszi... most hétvégén leszek bemutatva a családnak. Rettegek - nevettem halkan belekortyolva a teámba - Igaz, a legjobban az izgat hogy találkozni fogok Tiberius Dracoval... Az az ember hogy mennyit tudna mesélni... bármiről igazából - sóhajtottam szinte szerelmesen. Minden vágyam volt beszélgetni a férfival egy órát. De ha már az esküvő... Jó ideje próbálom megkörnyékezni Alecet és csak reméltem hogy belemegy majd.
- Alec amúgy... kérdezni is akartam valamit - kulcsoltam össze az ujjaim az asztalon és úgy pillantottam rá - Szóval... lennél majd a tanúm az esküvőn? Én nagyon szeretném... és... Ha benne vagy... jó lenne - mosolyogtam szélesen.

Nem sok embert szerettem a szó legtisztább és legegyszerűbb értelmében, sőt, azt is mondhattuk volna, hogy Lucas volt az egyetlen barátom - nem csak az egyetemen, hanem úgy általánosságban is. Valahogy sosem éreztem igazán a népem közé illőnek magam, azonban a szárazföldi létformával sem sikerült teljes mértékben azonosulnom. A gyökereimet nem tagadhattam meg teljesen. Lucas, bár nem rendelkezett semmiféle különleges képességgel, úgy láttam, hozzám hasonlóan kicsit ő is a saját világa perifériájára szorult. Nem tudom, ez hozott-e minket végül össze, de nagyra értékeltem a társaságát, a tanácsait, a barátságát - és azt, hogy mindig ilyen elnézően fogadta, ha valamit hibáztam vagy hülyeséget mondtam.
- Elfogadom, köszönöm. - Felé tartottam a csészémet. Ha ennyire lelkes a saját kultúrája iránt, hogyan mondhattam volna nemet? Aztán az egész téma valahogy hirtelen fordult át az esküvőszervezésből a magánéletemre, amibe majdnem bele is haltam. Hálásan kalimpáltam, ahogy hátbaveregetett, jelezve, megmaradok.
- Nem pánikolok... - közöltem a pánik teljes jelével az arcomon és a testtartásomon egyaránt. Az arcjátékom újabbat változott aztán, amikor felhozta a preferenciámat és a barátnő vagy barát témát. Egy kicsit összezavarodtam. Sosem képzeltem el még magam férfi oldalán (nem mintha nő mellett olyan sokszor), és hirtelen nem tudtam rávágni semmiféle tiltakozást.
- Nem mintha... Hogy mondjam? Nem számít, azt hiszem. Mármint, lelkekbe szeretünk bele, nem gondolod? Az, hogy milyen nemű, nem igazán számít. A test csak egy váz. - A költői megfogalmazásom ismét pánikba hozott. Szent Józsefre, mivé tett ez a vallomás most engem? Ezt nevezik biszexuálisnak? Vagy annak a másiknak? Kell ezt címkézni egyáltalán? A végén már annyira belezavarodtam, hogy felindultságomban lecsaptam Lucas elé a telefonomat.
- Tudod, mit? Csináld. Légyszíves. Ha nem nagy teher. - toldottam még hozzá, mert határozottságomban sem akartam elveszíteni a jómodorom. Meg hát kicsit még húztam az időt, hátha valamelyikünk meggondolja magát. Nem mintha annyira lázba hozott volna a társkeresés, egyszerűen csak ki akartam deríteni, hogy akkor most melyik nem is érdekel egész pontosan.
- Elhiszem, hogy ijesztő, de nincs miért aggódnod. Dahlia imád, csak ez a fontos. - Elnéző mosollyal figyeltem az aggódását, a továbbiakra pedig elnevettem magam. - Azért ne feledd, melyik Dracót veszed el! - Olyan lelkesedéssel áradozott Tiberiusról... Nem hittem, hogy bármi gond elsülhetne a családi találkán. Lucas főnyeremény volt, melyik család ne fogadná be szívesen? Még ha olyan ritka és különc vámpír família is, mint Dracoék. A teámba kortyoltam, és ahogy azt említette, hogy kérdezne, kíváncsian felpillantottam rá, jelezve, figyelek. Nem szóltam közbe, csak érdeklődve pislogtam, a kérdés hallatán pedig tányérméretűre kerekedett a szemem. Majdnem a teát is az ölembe öntöttem, csak időben észbe kaptam és korrigáltam a csésze megborult helyzetén.
- Mi-- Hogy én... Ott? Pe-persze! - böktem ki végül, és csak reméltem, a tea párájától vált fátyolossá a szemem, nem attól, amitől valójában sejtettem. - Lucas, megtisztelsz! Nagy örömmel leszek a tanúd, ez nem is kérdés. - Széles, hálás és igenis meghatott mosolyt küldtem neki az asztal túlsó feléről. Fogalmam sem volt, mit szoktak az emberek ilyenkor, kezet rázni, ölelkezni? Így csak ültem ott kukán, elérzékenyülten.
- Köszönöm, hogy rám gondoltál, ez nagyon jól esik - A biztonság kedvéért letettem a teát az asztalra, mielőtt tényleg magamra borítottam volna, aztán felkeltem a székemből. Nem igazán tudtam még mindig, mit kéne, végül úgy döntöttem, hogy hát mégis csak tanúnak kért... Úgyhogy, ha ő is felkelt, vagy adta bármi jelét, hogy elfogadja a közeledésem, akkor megkerültem az asztalt és röviden megöleltem.
- De biztosan nem a twitterről viszek oda partnert - szögeztem le sietve, a telefonomra bökve, bárhol is tartott a regisztrációmmal. - Viszont a ti történeteteket szívesen beleírom a beszédembe. Kell majd beszédet tartanom? Szeretnék. - Már pontos elképzeléseim voltak arról, milyen idézeteket tennék a szövegembe és milyen tulajdonságait, közös emlékeket emelnék ki az ifjú párról. Egészen fellelkesültem.

Barátok és ismerősök nélkül érkezni egy teljesen ismeretlen országba olyan, mintha egy kidőlt fa próbálna újra gyökeret ereszteni a száraz, halott földben. Mikor ideérkeztem borzasztóan egyedül voltam. Se barátok, se a családom, se egy iserős arc. Még az angol nyelv is furcsának tűnt, hisz nem egészen úgy beszélték mint én. Az első pár hónapban, csak eentem az egyetemre, tanítottam, aztán hazamentem és elaludtam egy könyv felett. A diákjaimon kívül nem szóltam senkihez, és ez borzbabsztó nehéz volt.
Aleckel az egyetemi könyvtárban futottünk össze először, ugyanazt a könyvet akartuk kivenni, Philip Pullman Arany iránytűjét, de csak egy példány volt belőle az egész könyvtárban. Alec szinte összehúzta magát előttem de én átengedtem neki a könyvet. Akkor kezdtünk el beszélgetni. Azóta alakult a kettőnk barátsága. Mindketten kicsit furcsák voltunk, kicsit mások, kicsit kiszorultunk a világ peremére de ott... mindketten önmagunk voltunk. Furán kicsit bogarasan, kedvesen és jókedvűen. Ezek voltunk mi. Ezért lettünk ilyen jó barátok.
Lelkesen vettem elő a kis tartós tejet a pici hűtőből ami még idebent volt és töltöttem mindkettőnknek egy kicsit a teájába. Aztán ahogy az irányába fordítottam a beszélgetést majdnem megfulladt annyira elkezdett pánikolni. Halkan elnevettem magam mikor biztosított hogy ő bizony nem pánikol a lehető legkevésbé sem mire el kellett fojtanom egy kuncogást. Hát persze hogy nem.
- Oké oké... csak vegyél levegőt jó? Nem akarom hogy az irodám közepén múlj ki... - paskolgattam a hátát aztán visszaültem vele szemben és belekortyoltam a teámba. Mosolyogva hallgatom. Igaza van... hiszen a másik lelkébe szeretünk bele nem feltétlenül abba hogy hogy néz ki vagy honnan jött. Persze a vonzalom az kell de...
- Ebben igazat kell adnom - mondtam elgondolkodva. Megint az álmaim jutottak eszembe. A virágillatú, csontos vékony kis test a karjaimban.
A telefon csattanása riasztott ki a gondolataimból mire kicsit még össze is rezzentem. Alec anynira bepipult a kijelentéseitől hogy csak odaadta a telefonját hogy tegyem fel rá neki a tindert.
- Nem nagy teher - nevettem el magam halkan és magam elé húzva a mobilját egyszerűen elkezdtem letölteni a tindert neki. Ez el fog tartani egy darabig úgyis.
- Igen igazad van... néha elfelejtem hogy nem a leendő majdnem apósomat készülöm elvenni. Hogy hívják az anyós apját...? - gondolkodtam el megdörgölve a szakállamat. Pont olyan hosszú volt hogy még jól nézzen ki a hétvégén. Talán Dahlia is hagyni fogja hogy így maradjon és nem nyiratja le vele reggel.
Aztán feltettem a nagy kérdés Alecnek aki látszólag egyáltalán nem számított a dologra és teljesen elérzékenyült és majdnem megmerényelte magát a forró teával.
- Óvatosan óvatosan na - nevettem én is a csésze után kapva. Széles mosollyal néztem rá ahogy elérzékenyülve köszönte meg a lehetőséget és ahogy felállt én is felkelte kitárva a karomat.
Alaposa megszorongattam ahogy megölelt és kicsit megveregettem a hátát.
- Köszönöm... Örülök hogy elfogadtad. De ugye tudod hogy így a legénybúcsúm rendezése is rád marad? - kuncogtam ahogy elengedtem és megveregettem a vállát. Követtem a gesztusát a telefon felé.
- TInder, nem twitter... a twitter az egy.... másik app. Majd megmutatom - legyintettem. Egyszerűb ennyivel letudni minthogy megpróbáljam elmagyarázni.
- Örülnék ha mondanál beszédet és biztos vagyok benne hogy Dahlia is szívesen hallana - mosolyogtam visszaülve a székembe - Rád még rád is merem bízni ezt a szöveget, tudom hogy gyönyörű beszédet fogsz írni - megittam az utolsó korty teámat és letéve a csészét a kezembe vettem a telefonját. Idje neki is elkezdeni egkeresni a boldogságát.
- Na szóval kell nekünk egy email cím - elkezdtem bepötyögni- név... születési idő... preferenciák... - sorban töltögettem ki neki mindegyiket de úgy hogy ő is lássa és bele tudjon szólni ha valami nem tetszik neki. Még egy képet is csináltam róla és hamar meg is lett a tökéletes tinderprofil neki. Amint végeztem felé fordítottam a készüléket hogy lássa.
- Mit gondolsz? Jó lesz így? Nem tudtam mit akarsz írni a leírásba - nevettem halkan