Még egyszer ellenőriztem a mobiltelefonom kijelzőjét, hogy biztosan ne csússzak ki az időből. Megígértem Evelynnek, hogy vacsorára mindenképpen otthon leszek, márpedig amilyen ritkán szoktunk bármit is megfogadni egymásnak, ez az egy pontosan akkora súllyal bírt. Szinte éreztem, hogy összenyom. Valami nem volt rendben köztünk az utóbbi időben, és bár egyelőre semmit sem tettem, hogy ezt megpróbáljam valahogyan megoldani, mégis újra és újra visszalopakodott a kérdés a gondolataim közé: mit kéne tennem? Hogyan kell szóba hozni az ilyesmit? Apa halála óta egyszer sem ültünk le, hogy az érzéseinkről, a gondjainkról, a félelmeinkről beszéljünk egymás előtt. Mintha teljesen bezárkóztunk volna, és bár éreztem, hogy ez egyáltalán nem egészséges, túl gyáva voltam bármit is tenni ellene.
Fáradt, nehéz sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Ledobtam a tollam a jegyzeteimre és az íróasztalomra görnyedve megtámasztottam összekulcsolt kézfejeimen a homlokom. A fáradtság elemi erővel nehezedett rám, a koponyámat nyomorgatta. Talán ki kéne vennem néhány nap szabadságot és meglátogatnom a tengert? Elsandítottam a naptáram felé. Novemberig nem lett volna esedékes. Tényleg igaz lehetett az a szirén mondás, hogy minél öregebbé válunk, annál megterhelőbbé válik az élet a szárazföldön. Nos, nekem igenis ki kellett bírnom valahogy, nem terveztem ugyanis már most magára hagyni a húgomat.
A bögrémért nyúltam, felhörpintettem az aljáról az utolsó korty kávét, aztán adtam magamnak egy-egy pofont és nagy robajjal hátratoltam a székem, felkeltem az asztaltól. A tollat az ingem mellső zsebébe tűztem, felkaroltam a verseskötetet az asztalom sarkáról és kifelé indultam. Szerencsére a történelem tanszékig csak egy szinttel feljebb kellett mennem.
- Tanár úr? - kocogtattam meg a félfában a nyitva hagyott ajtót, fél lábbal még a folyosón ácsorogva. A legtöbb diák már hazament, az azonban nem lepett meg, hogy Lucas még most is dolgozott. A munkamorálunk sokszor hasonlónak tűnt, és ami a legijesztőbb volt az egészben, hogy emberként néha nálam is jobban bírta a tempót. - Nem zavarlak? Lenne rám egy perced? - Ha megengedte, csak akkor léptem beljebb, az asztalához ballagtam, megemelve a kezemben fogott kötetet, hogy láthassa a borítóját és a címet rajta.
- A jövőheti William Blake előadásomba szeretném belevenni az amerikai függetlenségi háborút is, de nem igazán találok hozzá jó szakirodalmat. Vagyis hát éppenséggel túl sok van és nehéz eldöntenem, melyik a leghitelesebb. Te jobban benne vagy a témában, tudnál segíteni? - Nem terveztem túl sokáig feltartani, így nem is mentem beljebb, az asztala mellett ácsorogtam türelmesen, egyik lábamról a másikra billenve.

A nyugtatása valamilyen szinten célt ért, ugyanis a köhögésem tényleg elmúlt és helyette játékos dorgálással pillantottam fel rá.
- Szóval, bárhol máshol nyugodtan kimúlhatok, csak az irodád közepén ne? - Nyilván, vagyis reménykedtem benne, hogy nem így értette, de azért egy kicsit muszáj voltam ugratni a szóhasználata miatt.
Hálásan és kissé megkönnyebbülten mosolyogtam rá, amikor elvette a mobilomat, noha az idegességem épp csak születőben volt. Tartottam tőle, mi fog kisülni ebből és hogy tényleg szükségem van-e erre. Még csak azzal sem tudtam megnyugtatni magam, hogy ha nem tetszik az alkalmazás, letörlöm, mert bűntudatom támadt, ha arra gondoltam, hogy tönkreteszem Lucas fáradozását.
- Nem hiszem, hogy van rá külön szavunk - töprengtem el én is az "anyós apja" témán, ami néhány perccel később már a világon semmit nem jelentett, hiszen felkért tanúnak. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetését éltem át vele, ami persze legalább ugyanannyi felelősséggel is járt. A tanú szerepe nem merült ki egyetlen aláírásban, igenis gondoskodnom kellett róla, hogy az esküvő jól süljön el. És így talán beleszólhattam Dahlia terveibe is, hogy milyen idézetet rakjanak a különböző kártyákra... Habár, ezen a ponton egy pillanatra megjelent előttem a nő arca és elbizonytalanodtam, szeretném-e kockáztatni ilyesmivel az életem.
- Legénybúcsú. - ismételtem kissé monotonná, gépiessé váló hangon, mert erre viszont egyáltalán nem számítottam. - Persze! A legénybúcsú... - Kínos csendbe burkolóztam. Sosem kellett még legénybúcsút szerveznem, vagy részt vennem rajta, de azért volt pár elképzelésem. Például az, hogy összeszedem, kiket kéne rá meghívni, és majd együtt kitalálunk valamit...
- Tinder, twitter, mind egyre megy - legyintettem, mintha a különbség a két app között elenyésző volna - nekem annak tűnt -, és még némileg a legénybúcsún kattogtam, ahogy visszaültem a székre.
- Köszönöm a bizalmat, igyekszem rászolgálni. - mosolyogtam rá meghitten. - Szóval, ha van bármilyen kínos részlet az életedből, amiről nem akarsz hallani, most elmesélheted. - ugrattam, kortyolva a csészémből, és közben kíváncsian figyeltem, mit pötyög a telefonommal. Kicsit ideges voltam a végeredmény miatt, mégis megbíztam benne annyira, hogy teljesen szabad kezet adjak neki. A feltett kérdésekre komolyan felelgettem, mintha interjún lennék, és ahogy elkészült a végeredmény, egészen megkönnyebbültem. Aztán a tekintetem a leírásra siklott és elnevettem magam.
- Ez olyan... Esetlenül hangzik. - Habár nem sokáig kellett volna vitatkoznunk róla, mennyire jól tükrözte a saját esetlenségem. - Meg nem igazán "keresem", inkább csak "nyitott vagyok, hogyha rám akar találni". - Oké, ez egyáltalán nem hangzott olyan jól, hogy beleírjam a leírásba. Ha Lucas engedte, elvettem tőle a telefont és inkább bekörmöltem egy Shakespeare idézetet.
- "Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövő sötét világ.
Késlekedsz még? jőjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
Gyorsan száll az ifjuság." - pötyögtem le hangosan mormogva a sorokat, kicsit lassan és ügyetlenül, mert hát nem erősségem a gépelés, aztán megmutattam Lucasnak büszke mosollyal.
- Így jobb, ugye? - Shakespeare verseivel, drámáival egyáltalán nem lehet mellélőni, ez szent meggyőződésem volt, miközben ismét a telefonom kijelzőjére meredtem. Egyáltalán nem voltam biztos még mindig ebben az egészben. A társkeresés valahogy nem illett hozzám, húspiac szaga volt az egésznek, és ettől idegenkedtem.
- Honnan tudtad, hogy Dahlia neked az igazi? - érdeklődtem végül, remélve, nem hozom kínos helyzetbe a kérdéssel, miközben a telefonomat bűvöltem továbbra is. De hát ha megkérte a kezét, valahonnét tudnia kellett...

- Azért legalább egy kis ideig próbálj meg még életben maradni az irodmon kívül is életben maradni kérlek - nevetgéltem halkan mikor végre megint kapott levegőt és nem fenyegetett annak a veszélye hogy mentőt kell hívnom hozzá egy korty tea és a társkeresés említésére.
Láttam az arcán az idegességet ahogy elvettem a telefonját hogy feltelepítsem rá ezt a csodás alkalmazást. Néha én is nehezen bántam a telefonokkal, mindig megkapta Dahliától hogy milyen öreg lélek vagyok de egy tinder feltelepítése nem volt azért nagy kihívás. Attól meg hogy a régebbi korok zenéjét szerettem, vagy hogy úgy el tudtam merülni egy egy történelmi könyben mintha magam is ott éltem volna, egy mobiltelefonnal még elbírok.
Hamar fel is pattintottam a telefonra a tindert és míg vártunk hogy feltelepítse és letöltse magát ami azért az egyetem wifijével nem volt a legegyszerűbb megoldás, feltettem Alecnek a nagy kérdést.
Esüszöm jobban izgultam mint mikor Dahlia kezét kértem meg pedig akkor sikerült ráborítanom egy pohár bort is szegényre.
- Jól esik hogy így örülsz neki. Reméltem hogy elvállalod - mosolyogtam szélesen és boldogan ahogy visszaültem az ölese után. Egyől olyan borzasztó izgalomba jött amire nem is számítottam töle. Igaz ahogy megemlítettem a legénybúcsút a gondolatra mintha az egész srác összezsugorodott volna rémületében.
- Ne aggódj, elég ha elmegyünk valahová iszogatni meg beszélgetni. Nem kell semmi nagy durranást szervezned - nyugtattam mosolyogva miközben megpaskolgattam a vállát. Annyira ártatlan volt az egész srác. Néha muszáj volt elgondolkodnom rajta hogy vajon szűz-e még. De a válasz valószínűleg igen volt. Nem mintha zavart volna, az ő dolga.
Jóízű nevetés tört ki belőlem az ugratására és megcsóváltam a fejem. Van elég kínos sztorim egy egész beszédhez hogy másról se szóljon de azt nem itt és nem most fogom megoszani.
- Ha elég scotchot teszel elém a legénybúcsún az összeset hallhatod. Egy idő után az asztalon állva fogom szavalni őket ha szeretnéd - nevettem. Részegen rettenetesen sokat beszélek és ezt meg is fogja tapasztalni úgy érzem.
Hamar összeraktam a profilját ami szerintem egész jól is sikerült aztán megmutattam neki.
- Igen tudom, de nem volt jobb ötletem - na meg ő is elég esetlen. Szerintem illett hozzá az idézet de végül kicserélte egy shakespeare idézetre azt amit írtam.
- Ez az idézet olyan szép. Ezt akartam a meghívóinkra de Dahlia szerint Shakespeare túl elcsépelt egy esküvői meghívóra. Így is vérig sértődött rám amiért csokitortát akarok az esküvői tortánknak... Nem is értem.. nők... - forgatta meg a szemem mintha azzal segíthetnék ezen bármit. Mai napig nem értem miért volt ezen így megsértődve. Két napig alig beszélt velem. De ő nem is fog enni a tortából, akkor miért nem lehet az én kedvencem...?
- Sokkal jobb. Tetszik. És illik hozzád - mosolyogtam felkelve hogy felforraljak még egy kis vizet a teámhoz. Az enyém már elfogoytt de kívántam még egyet.
A kérdésére hirtelen megtorpantam a mozdulatban.
Honnan tudtam...? Sehonnan. Csak reméltem. De magamnak sem mertem bevallani hogy talán nem így van. Nem voltam biztos ebben az esküvőben de már ott tartottunk hogy nem volt lehetőségem viszakozni. Szerettem Dahliát. Tényleg teljes szívemből szerettem. De a lángoló szerelem amit az első évben éreztem elcsitult azóta. De ez természetes nem igaz?
- Először... nem tudtam - mondtam finoman miközbben vizet töltöttem a csészémbe - Úgy a harmadik randinkig... nem is voltam biztos benne hogy ez a kapcsolat sokáig fog tartani... Aztán... ott aludt nálam. És... reggel mikor felébredtem a konyhában állt és teát főzött nekem. Ahogy akkor rám mosolygott és jó reggelt kívánt... tudtam hogy azt akarom látni ezentúl minden reggel... - mondtam gyengéd mosollyal és megkavartam a teámat. Nagyon rég volt már olyan alkalom hogy Dahliának lett volna ideje arra hogy teát készítsen nekem vagy hogy így mosolyogjon rám de... Az a kép mai napig kedves emlék a szívemben. Reméltem hogy fogom még olyannak látni a lányt akibe akkor beleszerettem.

- Hogy mondhatnék nemet? - csóváltam meg rosszallón a fejem. Lucas volt a legjobb barátom, elképzelni sem tudtam, hogy ne legyek ott és ne segítsem őt élete nagy napján, arról nem beszélve, hogy tényleg fizikailag képtelen vagyok nemet mondani. Ha a jövő havi adminisztrációt akarta volna a nyakamba sózni, arra is gondolkodás nélkül igent mondtam volna - ez pedig mennyivel megtisztelőbb és kedvesebb feladat! Alig vártam, hogy munkához lássak és megpróbáljam átharcolni Dahlia irodalmi szűrőjén a Shakespeare-szeretetemet. Keményebb menetnek tűnt, mint a legénybúcsú megszervezése, pedig már azzal is a komfortzónámon kívülre lőttünk.
- Persze - mosolyogtam beleegyezőn, de a fejemben hatszázszor áthúztam (pirossal) a mentális jegyzeteim közt az ötletét. Csak iszogatni? Azt bármikor lehet, legénybúcsúja viszont - jobb esetben, az én idealista elképzeléseim szerint - egyszer van az életben.
- Á, te is tudod, hogy nem élnék vissza a bizalmaddal - Igen, én már csak ilyen unalmas voltam, nem szerettem kihasználni mások ittas állapotát, vagy szándékosan leitatni őket. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem voltak más, tisztességesebb módszereim, hogy kiszedjem belőle azokat a történeteket.
Együttérzőn felnevettem Dahlia említésekor.
- Igen, nem igazán van oda Shakespeare-ért, és akkor még nem hallottad a véleményét Dickensről. Mondjuk, azt hiszem, vele találkozott személyesen és csúnyán összevesztek valami költészettel kapcsolatos kérdésen. Meg azt hallottam, tündér volt. - A homlokomat ráncolva próbáltam felidézni, mit mesélt erről Dahlia, de őszintén szólva csak annyi ragadt meg a legjobban a beszélgetésből, hogy mennyire irigy voltam a háromszáz évre a háta mögött és a különböző irodalmi alakokra, akikkel találkozhatott.
- A csokoládé meg szerintem finom - tettem hozzá vigasztalásnak szánva, habár ha nagyon akartam volna, meg tudtam volna érteni, Dahliának, női szemmel, milyen kifogása akadt ellene. De Lucas mentségére, a csokoládé tényleg finom, kompromisszumokra pedig minden kapcsolatban szükség van. Talán igaza volt és tényleg annyival lehetett összegezni az egészet: nők... Még ha ez elég szexistán is hangzott.
- Köszönöm, és a segítséget is - Hálásan rámosolyogtam, és amíg ő elment vizet forralni, addig inkább elraktam a mobilomat, nehogy tovább kelljen foglalkozni ezzel a társkeresős dologgal. A legnagyobb lépést, a felregisztrálást már megtettem, a következőhöz, vagyis a tényleges húzogatáshoz (vagy a törléshez és mély megbánáshoz) még jó sok lelki erőt kellett gyűjtenem...
Lucas emléke annyira intimnek tűnt, hogy megilletődve félrenéztem, mintha akkor megszűnhetne az érzés, hogy éppen belekontárkodtam valami nagyon személyesbe. A mosoly önkéntelenül szélesedett az arcomon. Örültem a boldogságuknak, szép lehetett egy ilyen kapcsolat, egy ilyen személy mellett - mindkét oldalra értendő. Az a kis szúrás, a hiány, ami bennem támadt, gyorsan el is illant, hiszen magam sem értettem igazán, mire irigykedtem pontosan.
- Szerencsések vagytok, hogy megtaláltátok egymást. - Őszintén reméltem, hogy nagyon sok boldogságban lesz részük az esküvő után is. A szememben igazi álompárnak tűntek, persze sok mindent máshogy csináltam volna Dahlia helyében, de hát nem láthattam a kapcsolatuk mélyére. - Úgy érzem, a tea nálad a kulcs mindenhez - sandítottam vissza Lucasra széles mosollyal, majd kiittam az utolsó kortyokat a bögrémből és kézbe fogtam a kölcsönkapott könyvet.
- Na jó, lassan vissza kell térnem a tanszékre, még sok munka vár rám. Köszönöm a teát, a könyvet és a beszélgetést is. Azért ne hajtsd túl magad, lassan irány haza! - paskoltam meg a kötettel a felkarját dorgálón, hiszen őt várta otthon valaki, legalábbis Dahlia ma korán elment, azt nem tudhattam, hogy megbeszéltek-e valamit estére Lucasszal. Nem is akartam beleszólni, főleg úgy, hogy rám még hosszas túlóra várt az irodában.

- Mondhatnál - dörzsölgettem meg rövidre vágott szakállamat elgondolkodva - De akkor azt hiszem egy éeltre megbántódnék, bebújnék az asztalom alá és soha többé nem jönnék elő - villantottam rá egy vigyort hogy értse hogy csak viccelek. Ugyanmár. Hisz a legjobb barátom volt, biztos is voltam benne hogy elvállalja. Majndem teljesen.
Kíváncsi voltam milyen legényúcsút tud nekem rittyenteni ez a drága lélek. Tudtam hogy túlontúl félénk és tiszta ahhoz hogy beszervezzen nekem egy sztriptízbárt vagy valami hasonlót. De nekem bármi jó volt tényleg. Ha csak ketten berúgunk és császkálunk a városban az is elég.
- Túl édespofa vagy Alec - nevettem halkan a fejemet csóválva. Előtte soha nem ismertem ilyen tiszta lelkű és szándékú személyt mint ő. Nem volt benne semmi hátsószándék, semmi furkálódás... Őszinte volt és kedves. És én imádtam őt ezért.
- Szerintem a tündérekkel eleve van valami baja... kevés olyan tündér jut eszembe akit kedvelne - vonom össze a szemöldökömet. A felsőszomszédom is egy tündér és bár én tök jóban voltam a pasival, néha együtt néztünk meg egy egy kosármeccset egy sör mellett, Dahlia ki nem állhatta.
Szegény Herman.
Alec együttérző tekintettel hallgatta meg a történetem a csokitortáról, meg arról hogy fogalmam se volt mi rosszat tettem vele.
- A csokoládé torta a legjobb dolog a világon. Dahlia nem is eszik, nem tudom mi baja vn vele, ha én egyszer azt választottam - sóhajtottam megdörgölve az orrnyergemet. Sose fogom megérteni. De már nem is igazán próálkozom. Úgy a legegyszerűbb.
Felálltam hogy feltegyek még egy teát míg Alec szépen erakta a telefonját. Valahol méyen egészen biztos votam benne hogy soha többé nem fogja eővenni a telefonját és megnyitni a tindert. Vaószínűleg pár hét múlva letörli, úgy hogy meg se nyitotta egyáltaán. Ismertem már ennyire.
Ahogy mesélni kezdek, kicsit felmelegszik a mellkasom. Ismét eszembe jut hogy mit is szeretek annyira Dahliában. Okos, gyönyörű, kedves... máramikor.. és tényleg... jó vele lenni. Csak néha nehéz.
- Igen... egyetértek - nevetek hallkan és csak remélni merem hogy majd ha összeházasodtunk és elmúlt a feszkó minden olyan lesz mint régen volt.
- Van benne valami - bólogatok mosolyogva. Szeretem a teát, és bármire rá lehet venni egy kis teáva. Mindenkinek megvan a maga gyengepontja.
Alec menni készült így én is felkeltem hogy kikísérjem. Ahogy megpaskolta a felkarom elnevettem magam jóízűen.
- Bagoly mondja verébnek... - vigyorgok szlesen ahogy elkísértem az ajtóhoz - Neked se ártana egy kis pihenés. Nincs olyan alkalom hogy ne látnáak itt bent - csóválom a fejem.
Megrázom még a kezét ahogy elbúcsúzunk.
- Vigyázz magadra. És szólj ha még kell segítség az előadásodhoz - kacsintok rá. Ahogy elindul pár percig még nézem a hátát aztán visszaülök az asztalomhoz.
Nincs még kedvem hazamenni...
Biztos jól átgondoltam én ezt az esküvőt?