Vannak dolgok, amiket az ember jobban szeret személyesen megbeszélni. Ráadásul hiába van Noel és én is Los Angelesben, kétlem, hogy Mr. Thornton jobban örült volna, ha egyik napról a másikra odarángatom. Akkor sem, ha történetesen hajlandó vagyok megfizetni a drága idejét. Így hát magamnak vettem egy repjegyet az ország másik felére, hogy alig több, mint két nappal a hívásom után már az irodája ajtajában álljak. Legalább addig sem viszketek a frusztrációtól, hogy nem beszélhetek Noellel, és a közelébe sem engednek, sem neki, sem az ügyének. Persze ez nem tartott vissza attól, hogy beváltsak néhány szívességet, és belenézzek az aktájába. Azóta az agyam olyan szinten pörög a lehetséges lépéseken, hogy lényegében nem aludtam semmit. Technikailag ez nem igaz, mert a repülőn is aludtam, de álmomban is az ügy részletei kísértettek. Általában ez tesz kiemelkedő nyomozóvá, de most csak az őrületbe kerget a saját agyam.
Mégis, nyoma sincs rajtam a kimerültségnek, amit érzek, az öltönyöm úgy áll rajtam, mintha most hoztam volna a tisztítóból, és nem egy több órás repülőutat tudnék magam mögött.
Amikor az asszisztense - akire nyilván nem sajnálok egy udvarias köszönést, hasonló mosollyal körítve - bekísér Thornton irodájába, anélkül mérem fel a terepet, hogy egy pillanatnál is tovább levenném a tekintetemet a széles vállú, szakállas alakról. Sztereotípia vagy sem, a legtöbb nagy nevű ügyvéd nem ezt a stílust képviseli. Nem mintha bármi bajom lenne a külsejével, amíg megmenti az öcsémet a börtöntől. Ráadásul a hivatalos stílus, amit magára vesz velem, mint leendő ügyfelével szemben, messze szimpatikusabb, mint amit a múltkori nyomozás alkalmával nyomozóként tapasztaltam. Hiába fáj bevallani, ez egy jó pont, így hát hezitálás nélkül fogadom el a felém nyújtott kezét, hogy röviden, nem túl erősen, de határozottan megszorítsam.
- Mr. Thornton, örülök, hogy ilyen hamar sikerült beszorítania a napirendjébe - udvarias szavak, abban nagyon otthon vagyok, nem sokkal másabb ez, mint a munkám bármely hivatalos része. Csak a nyomás sokkal nagyobb. - Úgy gondoltam, vannak olyan ügyek, amik nem telefonos kitárgyalást igényelnek. Az öcsém ügye is ilyen. Noel gyanúsított egy gyilkossági ügyben. Jelenleg őrizetben van, a vallomását egy kirendelt ügyvéd jelenlétében vették fel, de a lehető legjobb védelmet akarom biztosítani számára, ehhez pedig elengedhetetlen egy jó ügyvéd, akinek átlagon felüli a statisztikája a nyert ügyekre. Jelen esetben Ön, amennyiben elvállalja.
Le sem kell ülnöm, hogy mindezt elmondjam. Nem az idejét rabolni jöttem el idáig, és bár a hízelgés távol áll tőlem, nem vagyok rest elismerni, ha valaki kiemelkedő valamiben.

Ha valami kamaszos marhaság lenne, bárki biztos lehet benne, hogy nem pattantam volna lóhalálában repülőre. Volt pár olyan zűrje Noelnek, amikor tanító jelleggel hagytam a saját levében főni néhány napig, két-három éjszaka az őrsön még nem tett rosszat senkinek. Amúgyis hamar rájöttem, hogy szemrebbenés nélkül palira vesz, és kihasználja a rendőrségi kapcsolataimat, ha hagyom. Ez azonban nem az a helyzet, amikor van választásom, legalábbis a szar alakok császárának érezném magam, ha pont most nem próbálnék megtenni mindent, ami tőlem telik, hogy segítsek az öcsémen. Ha nem bűnös, azért, hogy ne kerüljön börtönbe, ha pedig mégis, hát azért, hogy a lehető legkisebb büntetéssel ússza meg. Ehhez nem kell beszélnem sem vele, nem kell ismernem a részleteket, még ha tudom, nem, inkább hiszem, hogy Noel sosem lenne képes megölni valakit. Önvédelemből, balesetből talán, de szándékosan soha. Ennyire nem ismerhettem félre őt, nem igaz?
Amikor kifejtem a jövetelem célját, szinte vadászom az ügyvéd úr arcán a jeleket, hogy vajon mennyire lepi meg, amit mondok. Valójában elégedetten látom, hogy ha másra számított is, a szeme sem rebben. Elvégre ügyvéd. Nem véletlenül nem bírom a fajtájukat. Aki elég magasra ér, annak túl jó pókerarcot kellett kifejlesztenie, hogy eljusson odáig, és hiába minden nyomozószimatom, szinte képtelenség olvasni belőlük.
Az apró biccentés egyértelmű jele, hogy elvállalja az ügyet, én pedig egy hangyányit megkönnyebbülök. Tényleg csak minimálisan, elvégre volt B tervem. Mindig van B tervem.
- Aidan Westcott kerületi ügyésznél - felelek gondolkodás nélkül. Nem jöttem felkészületlenül, bármennyire is úgy tűnhet. Ráadásul nyomozó vagyok, nagy vonalakban ismerem az eljárásrendet, még ha a jog soha nem is állt közel hozzám.
Amikor a kirendelt ügyvéd elérhetőségeit kéri, benyúlok a zakóm belső zsebébe, hogy kihalásszam a tárcámat, és abból egy gondosan összehajtott, fehér papírlapot, amit kihajtva Thornton asztalára csúsztatok. Rajta Rita Ebbings neve és telefonszáma.
- Szóljon, amint látja, mikor áll készen az indulásra, és megveszem a repjegyeket - nem kenyerem a töketlenkedés, pláne, ha ilyen fontos dologról van szó, úgyhogy szívesen állok rendelkezésére az ilyen apró-cseprő adminisztratív dolgokban is. Nem vagyok ugyan a titkárnője, de így legalább még egy dolog van, amivel lefoglalhatom az agyam.
Amikor a titkárnő belép a tálcával, és a kávé illata megcsapja az orromat, rögtön beindul a nyálelválasztásom. Az alváshiányos időszakaimban konkrétan kávé folyik az ereimben, és alig várom, hogy feltaláljanak egy olyan implantot, amivel a szervezetem endorfin helyett koffeint termel. Sokkal hasznosabb lenne. Mozdulni azonban nem mozdulok, amíg Thornton fel nem néz a monitorról, és meg nem kínál.
- A kávét elfogadom, de inkább állnék. Már ha nem zavarja. Az elmúlt jónéhány órát egy repülőn ülve töltöttem - az asztalhoz lépek, és töltök magamnak egy csésze kávét, csak magában, feketén. Nem vagyok ennyi üléshez szokva, és kicsit úgy érzem, ha leülnék, még a végén elaludnék a széken, ami valljuk be, nem vetne túl jó fényt rám. Majd alkalom adtán megengedem magamnak, hogy kidőljek, de ez nem az a hely és idő.
- Az öcsémnek elég sok összetűzése akadt eddig a törvénnyel, de mind inkább piti bűnök, felesleges menőzések voltak. Hiszem, hogy nem lenne képes szándékosan megölni senkit. Önvédelemből talán, de szándékosan semmiképp - jegyzem meg az első korty kávé után. - Nyilván mindenki ezt mondja, de ismerem eléggé Noelt, hogy ezt minden elfogulatlanság nélkül állítsam.
Fogalmam sincs, miért magyarázkodok, kimondva már feleslegesnek is érzem, elvégre kétlem, hogy az én véleményem bármennyire is befolyásolná a Noelről alkotandó “diagnózisát”, mégis… nem tudok hallgatni. Túl ideges vagyok.
- Van még valami, amivel megkönnyíthetem a munkáját? - kérdezem újabb két korty kávé között, kiélvezve a fekete nyújtotta élményt. Igazán finom, de ettől csak még inkább érzem, hogy tegnap reggel óta alig ettem valamit.

Azt relatíve hamar megtanultam a törvény alkalmazásában, hogy az ügyvédeknek a kihívás olykor nagyobb motiváció, mint a pénz, így nem is vártam igazából, hogy Thornton visszautasítja a megbízásomat. Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tudjam, ez tényleg kihívás lesz.
Az ügyészre adott reakcióját csak sejtem hova tenni, de igazából nem is számít. Inkább csendben kortyolgatom a kávémat, amíg megnézi a naptárát.
- Rendben, akkor holnapután - bólintok, és fejben jegyzetelek. Miért érzem úgy, hogy egy élmény lesz mellette ülni a repülőn? Bár még az is lehet, hogy a legnagyobb csendben eldolgozgatunk egymás mellett, annak örülnék a legjobban.
Jólesik most állni, úgyhogy nem is pillantok a szék felé. Valószínűleg nem lenne szükségem ilyesmire, hogy a felsőbbrendűségemet fitogtassam felé, de amúgyis csak saját magam alatt - vagyis Noel alatt - vágnám vele a fát. Pont ahogy a pincérjével nem szívózik a normális ember - ha nem akar oda nem illő dolgokat a tányérjába-poharába -, úgy a védőügyvédjével sem. Még akkor sem, ha alapvető problémája van a legtöbb hasonszőrűvel. Nem véletlenül nem mentem jogra.
- Tisztában vagyok vele, ezért is hoztam fel - nem mintha nem derült volna ki rögtön, amint Thornton kikéri az öcsém rendőrségi aktáját, de jobb előre felkészülni. Akkor is, ha megint felesleges nagyképűsködésnek veszi az iménti megszólalásomat.
- Ez utóbbi kérdésre sajnos nem tudok válaszolni. Összeférhetetlenség miatt az első pillanatban eltiltottak az ügytől - egy pillanatra megfeszül az állkapcsom. Most először látszik rajtam bármi, ami nem merő udvariasság, vagy a saját egom. Frusztrált vagyok, zavar ez a tehetetlenség. Csesszék meg, én vagyok a legjobb nyomozó az irodában, és pont abba az ügybe nem engednek belefolyni, amin az öcsém szabadsága múlik! Nyilván okkal van ez így, de nem vagyok hozzászokva, hogy ne legyen ráhatásom a dolgok alakulására. Ezért van szükségem a lehető legjobb védelemre, amit biztosíthatok Noelnek.
- Nem állt szándékomban - vallom be mindenféle hezitálás nélkül. - Noel már nem kiskorú, és kétlem, hogy előrelendítené az ügyet, ha előttem kellene beszélnie.
Akkor sem, ha egy büdös szót sem szólnék közben. Na igen, megint valami, amit nem egyszerű beismerni, de ez is hozzátartozik az igazsághoz. Talán ha az elején nem próbáltam volna apánk helyett apja lenni, hanem tényleg a bátyjaként viselkedtem volna… de hát ez is lerágott csont már, felesleges tovább csócsálni. Ami történt, megtörtént, nekem pedig ebből a helyzetből kell kihozni a legtöbbet.
Lehajtom az utolsó korty kávét is, majd leteszem a csészét.
- Köszönöm a kávét! - biccentek Thronton felé udvariasan. - Ha egyelőre nincs más fontos dolog, nem rabolnám a drága idejét. Van még néhány elintéznivalóm, amíg itt vagyok, de tudja, hol talál, ha bármire szüksége lenne.

Valószínűleg életemben először nem érdekelnek a módszerek, és hajlandó vagyok szemet hunyni a nem épp hivatalos módszerek felett. Legalábbis elméletben. A gyakorlatot majd adja a helyzet, ha elérünk odáig. Ettől függetlenül persze érdekel, hogy Noel mennyire bűnös vagy bűnrészes, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megmentsem a börtöntől.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem tetszik neki, hogy belekotyogok a dolgaiba, de emiatt nem lesz álmatlan éjszakám. Rendőrként sem azért szeretnek, mert kedves vagyok, és amúgysem kell nekünk kebelbarátoknak lennünk, elég, ha nem öljük meg egymást az ügy végéig.
A visszaszúrást sem veszem különösebben magamra, röviden elköszönök utána, és lelépek, hogy benézzek a new yorki kapitányságra. Van némi megbeszélni valóm velük. Egyébként is, ha más helyzetében merülne fel hasonló, én lennék az első, aki kispadra küldené a rendőrt, aki a legkisebb mértékben is érzelmileg érintett. Nyilván ezt a békát nehezebb lenyelni, ha az embernek magáról van szó, de igyekszem tényleg tartani magam a szabályokhoz. Legtöbbször. Néhány elcsepegtetett információ még senkinek nem ártott, csak hogy egy kicsit jobban átlássam a helyzetet. A jobban alvásról nem beszélek, mert az amúgysem erősségem.


Tökéletesen látszik ez két nappal később is,  amikor cseppet sem tűnök kipihentebbnek a reptér átriumában várakozva. Nem érzem a tűket, egy részem szívesebben utazna vissza LA-be egyedül, de nem véletlenül tettem meg ezt az utat, és nem véletlenül vagyok hajlandó mélyen a zsebembe nyúlni, hogy fizessem az ügyvédúr gázsiját. Elég őszinte embernek tartom magam - egyesek szerint a bunkóság határát súrolóan, oké, átugróan őszinte vagyok - nem rejtem hát véka alá a véleményemet az ügyvédekről sem. Bár ha nem muszáj, tényleg nem kötözködöm, pláne ha épp az adott jogtudor segítségére szorulok éppen. Amit ő rohadtul élvez, ez süt róla, amikor végre megérkezik.
- Friss vagyok és üde, mint a nyári zápor. Remélem, hozott esernyőt - vágok vissza fapofával, mielőtt felemelném a jobb kezem, és a balommal kissé feljebb tolva a zakóm mandzsettáját, rápillantanék az órámra. - Ideje mennünk, ha nem akarjuk lekésni a gépet.
Azzal választ sem várva kapom fel a fekete bőr utazótáskát a lábamtól, és elindulok a terminálunk felé. Ha rajtam múlik, csendben elsétálgatunk egymás mellett, nincs kedvem bájcsevegni, és amúgyis harapós kedvemben vagyok, részben a kialvatlanságtól, részben pedig a frusztráltságtól. Tegnap tudtam meg, hogy át akarnak helyezni a new yorki kapitányságra. Nem repesek az örömtől, és amúgyis közöltem, hogy amíg Noel ügye el nem rendeződik, kizárt dolog, hogy elhagyjam Los Angelest. Ha kell, fizetés nélküli szabadságra megyek, még ha meg is kell húznom a nadrágszíjat. Szerencsére van némi vésztartalékom, bár nem gondoltam, hogy pont egy ilyen helyzetben kell majd hozzányúlnom.
Mire a kapuhoz érünk, szinte az utolsó felszállók vagyunk. Átadom a stuardessnek a jegyem, aki leellenőrzi az irataimmal együtt, és kedves mosollyal az utamra bocsát. Erre azért még én is kipréselek magamból egy félig udvarias, félig őszinte mosolyt, mielőtt tovább lépnék.
A repülőn egymás mellé szól a jegyünk az ügyvédúrral, bár elgondolkodtam rajta, hogy kifizetem a plusz díjat a helyválasztásért, de végül elvetettem az ötletet.
- Ablak vagy közép? - pillantok Thorntonra kérdőn, bár tudom, hogy hülye kérdés. Valószínűleg a világon nincs, aki önszántából a középső ülést választja..

Úgy viszket a tenyerem, hogy letöröljem azt az elégedett, életvidám kifejezést az arcáról! Na nem azért, mert jobban bírom a depressziós embereket, hanem mert úgy sejtem, az én nyomorom jelenleg nagymértékben hozzájárul az ő jókedvéhez. Még jó, hogy nem kezd el pattogni itt mellettem, mint egy nikkelbolha. Pedig jobb napjaimon messze nem vagyok ilyen harapós, de ez az egész helyzet túl sok energiámat elveszi ahhoz, hogy még jópofizni is maradjon belőle. Az legalább az ügyvédúr pártján áll, hogy nem is vár el tőlem ilyesmit. Sőt! A szúrós válaszomat olyan könnyedséggel reagálja le, amit a legjobb balerinák is megirigyelnének.
Nem mondom, hogy elmosolyodok az esernyős megjegyzésére - én, olyat, vele, soha! -, de valahogy határozottan kevésbé vagyok mogorva utána. Talán ez is hozzájárul, hogy ki tudjam préselni azt az udvarias mosolyt a stewardessnek, aki leellenőrzi a jegyeinket.
Arról már nem is beszélve, hogy nagy előzékenyen felajánlom a választás lehetőségét, amikor az ülésekhez érünk. Lehetett valami abban a reggeli kávéban, amit elfogyasztottam a hotelben. Természetesen az ablakot választja, így hagyom, hogy előre menjen, és a folyosó felőli széken foglalom el a helyemet. Oké, a business class egy fokkal kényelmesebb ebből a szempontból is, de szeretem nézni a fel- és a leszállást. Hát ez most bukta, nem fogok az ölébe mászni, hogy lássam a tájat.
Én is rögtön előveszem a laptopomat, és bekapcsolom, amint elhelyezkedtünk. Őszintén szólva azt hittem, hogy majd kényelmesen eldolgozgatunk egymás mellett az út alatt, ezért is lep meg, amikor megszólal mellettem. Felpillantok rá, és néhány másodpercig úgy figyelem, mintha most látnám először.
- Köszönöm! Sajnos ő az egyetlen, aki nem így látja - az utolsó szavakra enyhén elhúzom a számat. Még reménykedem benne, hogy lesz olyan idő, amikor rájön, hogy mindig a legjobbat akartam neki.
Nincs lehetőségem visszafordulni a már betöltött laptopképernyő felé fordulni, mert Thornton folytatja, és hamar kiderül, hogy hosszabb lesz a dolog, így le is hajtom a laptopot, jelezve, hogy figyelek.
Nem kellene, hogy meglepjen a felkészültsége, mégis így történik. Persze ennek nyoma sincs az arcomon, de most először érzek valami különös megnyugvást, hogy Noel tényleg a lehető legjobb kezekben lesz. Rábólintok a megállapításaira.
- Bár nem értek a jogi részhez, de ez valóban jó kiindulásnak tűnik. A felállított pszichológiai profil ma már ugyanolyan súllyal esik latba, mint bármely más bizonyíték - sokak szerint a pszichológia még mindig humbugnak tűnik, de nyomozóként tudom, hogy rengeteg segítséget tud nyújtani egy nyomozás során egy jó pszichológus vagy profilozó, így eszemben sincs vitatni a terület valódi tudományosságát.
A tekintetem végigfut a képernyőn, és bár nem olvasom el - kis túlzással felesleges lenne, úgysem értenék belőle az alap szintnél többet -, a lényeg mégis megragad egy-egy kulcsszóból. Elgondolkodva hümmentek, majd ismét Thorntonra pillantok.
- Miért van olyan érzésem, hogy maga sem elkötelezett híve az alvásnak? - alig két napja állítottam be hozzá a megkeresésemmel, és mégis ennyire felkészült. Nyilván ő is valamilyen sablonokkal dolgozik alapszinten, mégis látszik, hogy az elrendezni való más ügyei mellett, amiket most itthagy az öcsém védelmének kedvéért, foglalkozott Noel ügyével is.