Amikor végre elfoglaljuk a helyünket, és épp megpróbálnám beüzemelni a laptopomat, tényleg meglep, hogy Thornton megszólít. Pláne az, amit mond, és ahogy mondja. Én sem mutattam eddig a legsimulékonyabb és legkedvesebb oldalamat felé, talán ezért is akadok fenn egy pillanatra azon, hogy valami együttérzés-félét hallok ki a hangjából egy futó másodpercre. A mi szakmánk eleve elég másként értelmezi a fogalmakat, és ritka az, amikor bármiben egyetértek egy ügyvéddel. Ráadásul az is kölcsönös, hogy ha ők valamiért kedvesek velem, akkor szívességet kuncsorognak. (Persze ugyanez legtöbbször fordítva is igaz.) Most azonban én szorulok az ő segítségére, így nincs oka jópofizni. Ez pedig azt feltételezi, hogy őszinte, ami… zavarba ejtő következtetés. Talán mégsem akkora seggfej, mint gondoltam?
- Remélem - jegyzem meg körülbelül ugyanannyi meggyőződéssel, amennyit tőle kihallok. Ritkán szoktam illúziókba ringatni magam, és lassan azt is elengedem, hogy valaha élhető kapcsolatom legyen Noellel. Persze még történhetnek csodák és benőhet a feje lágya, de ha a legrosszabbra számítok, akkor csak pozitív meglepetések érhetnek.
Határozottan értékelem, hogy megmutatja, mire jutott eddig. Valahogy tényleg úgy érzem ettől az apróságtól, hogy Noel tényleg jó kezekben van, és ez a tudat megnyugtat. Na meg az sem utolsó szempont, hogy látom, nem hiába fizetek egy fél vagyont a munkájáért.
- Ez úgy érzem, kezdetnek megfelel. A nyomozás remélhetőleg segít majd megtámogatni a védelmet, de az időbe telik - ha valaki, hát én tudom, néha mennyire meg tud akadni egy-egy ügy felgöngyölése, főleg ha olyan terepre tévedünk, ahova engedélyekért kell könyörögnünk, és mire a bürokrácia malmai megőrlik a kérésünket, sokszor elveszítjük a bizonyítékokat vagy a nyomokat.
- Tudja… hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy valamiben egyetértek egy ügyvéddel - neeem, egészen biztosan nem egy félmosoly bujkál a szám sarkában, miközben visszafordulok a laptopom felé, hogy én is nekiálljak dolgozni. Általában elég elkötelezett híve vagyok a munkámnak ahhoz, hogy az alvást előszeretettel szorítsam háttérbe.
Akkor nézek fel legközelebb, amikor a stewardess körbejár, hogy ki mit is kér. Én élek az étkezés lehetőségével is. Nem igazán tudom megmondani, mikor ettem utoljára épkézláb ételt - a koffein és a munka ugyan nem lakat jól, de remekül eltereli a figyelmet az éhségről. Pedig szeretek jókat enni, csak legtöbbször az időt sajnálom rá. Most viszont tökéletes lehetőségem van arra, hogy békésen megebédeljek, mert hát… nem rohanok sehova. Emellé pedig szívesen elfogyasztok egy rövid kávét. Legtöbbször megelégszem a bögrés változattal is, meg az legalább folyamatosan adagolható, de ha már megadom a módját, akkor legyen egy presszó.
- Nem eszik? - pillantok Thornton felé, mielőtt kezembe fogva a kést és a villát, nekilátnék a saját ebédemnek. - Vagy az is csak azoknak való, akik ráérnek? Mondjuk most éppen ráérünk… - persze eszemben sincs cseszegetni, valahol igenis őszinte az érdeklődésem.

Nem úgy kezelem az ügyvédeket, mint a leprát, hanem mint egy szükséges rosszat. Mindez azonban hosszú - és jócskán megalapozott - múltra nyúlik vissza az életemben, nem könnyű hát alkalmazkodnom a helyzet által megkívánt szabályokhoz. Bár engem is meglep, hogy minél több időt töltök el Thornton társaságban, annál több szimpatikus vonása akad. Azért nem esnék túlzásokba, hogy azt állítsam, kedvelem, de legalább egy kicsit enyhült már a kezdeti ellenszenvem. Ez pedig főként a professzionalizmusa számlájára írható. Ha valamit értékelek, az az elhivatottság, legyen ez az élet bármilyen területén, elvégre az én munkahelyi statisztikám sem azért olyan veszettül jó, mert a lábamat lógatni járok be.
Noel hálátlan viselkedésében is egyetértenénk, valószínűleg, de hát mire való egy testvér, ha nem arra, hogy segítsen, amikor szükség van rá? Komolyan nem tudom már, mi pofozhatná valami rendes útra a drága öcsém hülye fejét, de abban holtbiztos vagyok, hogy nem a börtön. Szemét dolog, ha azt remélem, hogy most végre akkora bajba keveredett, hogy felfogja végre, hajszálon függ a szabadsága, és mindene, amije eddig megvolt? Ha az, akkor rohadt nagy szemétláda vagyok, de nem bánom.
Látom ám! Ugyanúgy képtelen tartani a fapofát a "dicséretemre", ahogy én is. Elégedetten fordulok a laptopom felé, hogy nekiálljak dolgozni, amíg meg nem érkezik a stewardess a rendelésfelvétellel.
Persze a kedves utastársam úgy adja elő az egészet, mintha egy taxiban ebédelni bármennyivel is jobb lenne, mint egy repülőn. Vagy csak én vagyok az, aki mindenben a rosszat látja? Hát de hogy lehet valakinek alapból ilyen flegma stílusa? Bár lehet, hogy ezt az iránta tanúsított ellenszenvemnek tartogatja. Nem mondom, hogy rám nem szokták használni a "fellengzős" meg "seggfej" jelzőket, de nem azért fizetnek, hogy kedves legyek. Amúgyis az én étvágyam ugyan el nem veszi az, hogy egyedül kell ennem, megszoktam már. Meg ha már fizet az ember a repülőjegyért, legalább használja ki a lehetőséget.
Mégis, borzasztóan kedves vagyok, hogy nem szólok be semmit, hanem csak értőn rábólintok a válaszára. Nem mondom, hogy nem látom értelmét a kötekedésnek, inkább csak értékelem, hogy ő sem cseszeget lépten-nyomon. Élni és élni hagyni, vagy mifene.
Ráadásul még jó étvágyat is kíván - még ha csak illemből is -, amit természetesen megköszönök, mielőtt hozzálátnék az ebédemhez. Egészen vállalható a menü ahhoz képest, hogy repülőkaja. Az utóbbi egy-két évtizedben drámai javulást mutatott az efféle ételek színvonala, így már nem tartok tőle, hogy bármi ehetetlennel találkozom.
Azért evés közben néha Thornton monitora felé téveda tekintetem - mert hát valljuk be, nincs túl sok látványosság idebent -, és feltűnik a könyvekre jellemző oldalformátum. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy rákérdezzek, mit olvas, de aztán elvetem. Egyrészt én is utálom, ha megzavarnak, amikor végre jut időm egy jó könyvre, másrészt arról sem kellene tudnom, hogy nem valami szakszöveget búj.
Inkább kényelmesen elhelyezkedek az ülésemben az utolsó falat után, kezemben a kávés pohárral, és kiélvezem a ritka pillanatot, amikor a kávét sem kutyafuttában hajtom fel, hanem szépen, kortyonként. Oké, nem egy kávéházi különlegesség, de egészen vállalható ez is.

Nem hiszem azt, hogy mindent jobban tudok, még ha a stílusom okot is ad hasonló következtetésekre. Egyszerűen csak vannak helyzetek és emberek, akik jobban kihozzák belőlem a seggfej oldalamat, mint mások. Talán pont ezért is lepem meg még magamat is, amikor nem csak nyíltan egyetértek az ügyvédúr szavaival, de még el is mosolyodom.
Aztán végül azon is hamar túlteszem magam, hogy egyedül kell elfogyasszam az ebédemet. Persze nem tudom megállni - hívjuk nyomozóösztönnek, mert hát a kíváncsiság olyan hétköznapi kifejezés -, hogy ne lessem meg, mit is olvas Thornton. Nem tudom, mennyire lep meg a Gyűrűk Ura. Mármint az meglep, hogy nincsenek paragrafusok abban, amit olvas, de Tolkien elég klasszikussá vált már, és úgy érzem, illik hozzá. Csak tudnám, mi a francért fordul meg ilyesmi a fejemben. De nem kommentálom, inkább csendben befejezem az ebédemet, majd ismét felnyitva a laptopomat visszatérek a munkához. Muszáj olyasmivel foglalkoznom most, amire oda kell figyelnem, mert így legalább nem Noel ügyén jár egyfolytában az agyam.
Amikor leszálláshoz készülünk, én is bekapcsolom a biztonsági övet, és elpakolok a táskámba. Szerencsére a kis bőrönd is fedélzeti poggyász méret, így én is hamar kijutok a reptérről a leszállás után. Miután elbúcsúzom Thorntontól, én is taxit fogok, és jobb híján hazafelé irányítom. az igazat megvallva nem nagyon érdekel, mivel és hol tölti az idejét az ügyvédúr, amíg Noel ügyében a lehető legnagyobb profizmussal jár el, ebben pedig - bár soha nem vallanám be hangosan - egyre kevésbé kételkedem. Van valami a kiállásában, vagy inkább az eddig mutatott hozzáállásában, amitől bízom benne, hogy a lehető legjobb munkát fogja végezni.
Azért nem tudom megállni, hogy hazaérve, még a zuhanyzás előtt, fel ne hívjam Mike-ot, és be ne próbálkozzak egy kis információszerzéssel. De nyilván van az a pont, amikor az embert a legjobb barátja - már ha van nekem ilyen - is tapintatosan elküldi melegebb éghajlatra, így hát frusztrált mozdulattal dobom le a telefont a dohányzóasztalra, mielőtt lehámozom magamról az öltönyt, és beállok a kellemesen meleg vízsugár alá.
Most érzem először igazán, hogy elfáradtam.