Az agyamra megy a tömeg, a fények, a vidáman nevetgélő gyerekek, minden. Nem tudom miért. De tényleg. Valamikor, ezer éve, kissrác koromban nagyon szerettem a karácsonyt. Aztán megházasodtam, és ide költöztünk New Yorkba. Utána mindig jött a vitatkozás, hogy melyik nap melyikünk szüleihez menjünk, és ez rányomta a bélyegét az egészre. Ahogy minden másra is, az egész életünkre. De átkozott legyek, ha elválok, annál jobban szeretem, hogy van valaki, aki vár haza. Csak a karácsonyt utálom.
Nyugodtan sétálgatok mégis az emberek között, zsebre dugott kézzel, elnézegetem a kirakatokat, a táskákat, az ékszereket. Vennem kéne valamit Dorának. Valami szépet és drágát. Megérdemli, amilyen türelmes asszony, ha én a helyében lennék, már rég elváltam volna. Hagyom, hogy minden ilyesmi lassan kiperegjen az agyamból, hogy kicsit elfelejtsem az ügyeimet, és az egész szarságot, ami az életem mostanában. Nagy mélázásomban leszek figyelmes egy magányosan ácsorgó pasasra, éppen a tér kellős közepén. A telefonját bámulja, ami próbál hangosan utasításokat adni neki, hogy merre menjen. Ide érzem, hogy fajtámbeli, erős dzsinn. Kíváncsivá tesz, hogy mit áll ott magában a tér közepén, így oda lépek hozzá, még vaskos Texasis tájszólásomat is előveszem az agyam hátuljából.
- Hékás, te meg mit lógatod itt az orrod, komám? -rikkantom oda neki, ahogy mellé érek. – Segítsek, vagy húzzak az anyámba? Még választhatsz!

Óh, de rohadtul semmi kedvem ehhez az egész nyüzsgő, csillámporos, nyálaszenés forgataghoz! Egyáltalán nem is itt akartam kikötni, csak azt a rohadt plázabejáratot akartam megkeresni, és venni egy kis apróságot Noelnek. Fogalmam sincs, mi a fenéért fárasztom magam még mindig ilyenekkel minden egyes karácsonykor, amikor úgyis tesz rá, hogy mit kap tőlem.  Különben is, ha minden jól megy, az lesz a legnagyobb ajándékom számára, ha nem kerül hűvösre a saját hülyesége miatt.
Pedig általában veszettül jól tájékozódom, most kicsit úgy érzem, kisütötte az agyam a sok bódé, amiktől semmit nem látok, a rengeteg ember, akiktől még annyit sem, és a hülye GPS is, ami képtelen normálisan útbaigazítani. Már épp azon vagyok, hogy hagyjam a francba az egészet, és zsebrevágva a telefonomat nyílegyenesen elinduljak az egyik irányba, hogy kiérve a térről már biztosabb támpontot tudok keresni, amikor valaki megszólít. Először nem is tudom, hogy engem-e, de amikor felpillantok, látom, hogy tényleg hozzám beszél, sőt, közelebb is jön. A felismerés pedig egy pillanattal később követi - a nyomorult fények az okai, ebben biztos vagyok.
- Nincs isten - nyögöm ki nyúzott arccal, és csak utána jövök rá, hogy ezt bizony hangosan is kimondtam, de nem nagyon érdekel. Bárkinek szívesen a szemébe mondom, ha idegesít a puszta létezése is.
- Ha azt mondom, hogy az utóbbi, tényleg eltűnsz, mintha itt sem lettél volna? - nem mondom, hogy reménykedve kérdezem, mert amennyire ismerem, feszt az ellenkezőjét csinálja úgyis annak, amit kérek tőle. Értem én a fordított pszichológiát, csak nem érzem szükségesnek. Egy pillanatnyi hezitálás után zsebre vágom a telefonom, egyelőre úgysem megyek vele semmire.

A két férfinek ugyan semmi kedve egymáshoz, a sors mégis összehozta őket ezen a varázslatos délutánon. Igazából mi sem lehetne tökéletesebb egy kellemes karácsonyi csevelyhez de az egymás iránt érzett ellenszenv mégis erősebbnek hat.
Theo viszont nem tűnt el és Ewan sem járt közelebb a pláza bejáratához így jobb volt ha egymáshoz csatlakozva indulnak el. Érdekes módon alig pár lépés múlva isteni tojáslikőr illat csapta meg az orrukat. Egy fiatal dzsinn lányka ingyenes mintákat kínálgatott az arra járóknak és ugyan mi állítaná meg ezt a két fess fiatalembert attól hogy megkóstolják az istenien ilatozó és sunyin magas alkoholtartalmú tojáslikőrt?
A hó lassan hullani kezd a fejük felett és feltámad a hideg szél az utcán. Egy kis tojáslikőr gyorsan átmelegítené mindkettőjüket.

Vigyorogva néztem a nálam jóval fiatalabb férfi arcába. Ismerem látásból, Xavier révén, bár az a fiú is…hát na fiatalság. Mert igen, ők még fiatalok, még ott van a tojáshéj a seggükön. Nem gondolok magamra úgy, mintha kimondottan öreg lennék, de egyrészt, hozzájuk képest az vagyok, másrészt, jelenleg matuzsálamnek érzem magam. Idióta karácsony. Hánynom kell tőle.
- Na látod cimbora, ebben igazad van, nincs isten -vigyorom csak még szélesebb lesz, láthatóan nem kedvel engem. De hát nem is én vetettem szemet rá, hanem az a szalmakazalfejű kis senkiházi, akit van szerencsém fogadott fiamnak nevezni. Neki kell szeretnie, nem nekem. Én meg olyan vagyok, amilyen, vagy elvisel valaki, vagy lehet menni balra el.
- Ejnye no, hát nem tűntem el, ez van öcsém. Gyere, menjünk egy melegebb helyre, mielőtt idefagysz nekem a kőre! Vendégem vagy egy italra!
Nem kell messzire mennünk, hogy megérezzem az illatot, éppen kapóra jön a tojáslikőr ebben a cudar időben. Fene se vágyott a hóra, utálok cidrizni. Az ital kellemesen megmelenget belülről, jól fog esni még egy. Vagy kettő. Vagy több.
- Gyere csak szépfiú, odabent tuti jobb az idő! – a hátára téve a kezem kezdem befelé terelgetni az ajtón. Bent majdnem teltház van, kellemes alapzaj, és persze jó meleg, éppen ez kellett a csontig hatoló hideg után. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy mit keres itt, elvégre csak egyszer láttam, és nem New Yorkba valósi, ha jól tudom.
- Amúgy, mi szél fújt erre téged? Ha jól rémlik, nem itt élsz.

Már megint kénytelen vagyok egyetérteni egy ügyvéddel. Hova züllik ez a világ?! A végén még elég csábító lesz az a tojáslikőr, amit az a dzsinn lány kínálgat. Szívesen választanám hát a “balra el”-t, ha lehetne, de az alapvető illem meggátol benne, azt meg sajnos elég mélyen belém vésődött.
- Hát lehet ezt visszautasítani? - olyan lelkesedés csendül a hangomból, amitől a legvidámabb bohóc is megkísérelne eret vágni magán.
Minden esetre ezek után könnyebben küldöm le azt az alattomos tojáslikőrt, amit a kínálópohárban nyújt felém a lány. Aztán elveszek még egyet, biztos, ami biztos.
Azért a szépfiúra így is megugrik a szemöldököm, de gond nélkül hagyom magam beljebb terelgetni a zsúfolt, de legalább meleg helyre.
- Már nem sokáig. A főnököm a karácsonyi prémium mellé mellékelte az áthelyezési kérelmemet. Természetesen nem én írtam. Úgy gondolták, hogy ráfér a new yorki kapitányságra egy kis vérfrissítés meg egy jobb statisztika - elhúzom a számat, miközben odafurakszunk a pulthoz. Ha már bejöttünk, legalább legyen értelme.
- Egy whiskyt kérnék, tisztán - adom le a rendelésemet Theonak, ha már ilyen előzékenyen felajánlotta, hogy meghív egy italra. Én aztán semmi jónak nem vagyok elrontója. Általában.

Kicsit azért elégedett vagyok magammal, ahogy elfogadja a felé nyújtott tojáslikőrt, és utána még egyet, még mindig jó a megygőzőkém. Kíváncsivá tett ez az ifjú dzsinn, annyi biztos. Kíváncsi vagyok, hogy Xavi mit lát benne, azon kívül, hogy kinézetre igencsak tetszetős. Még nekem is el kell ismernem, pedig semennyire nem az esetem. Az, hogy ő a háta közepére sem kíván engem, az már kicsit kevésbé érdekel, úgyis beterelgetem a bárba. Odabent legalább nincs csontig hatoló, farkasordító hideg.
-Lehet, de nem érdemes! -vigyorgok rá, igen, egyártelműen jobban tetszett volna neki, ha eltakarodom, de már így járt.
Mgsem ellenkezik azellen, hogy betuszkoljam az ajtón. Bent állott idő van, de legalább meleg.
- Ehhhh...hatalmas élmény egy ilyen főnök mit ne mondjak...de járnak rámhírek, hogy így működnek a dolgok a yardon. Nem olyan vészes város New York, meg lehet ám szokni! -hümmögök a bajszom alatt. Nekem mondjuk pont nem sikerült,
- Két whiskey lesz, ha egy mód van rá, ne az alsó polcos szarok közül, köszi! -intek a csaposnak aztá nvissza fordulok Ewan felé.
- Na és, Xavit hogy viselted? Mint valamikor tanára, a nevébenis elnézést kérek, ha vállalhatatlan volt. -vigyorodom el, miközben Ewan felé nyújtom az időközben megérkezett poharát. - Igyunk...az új munkádra! Talán jobban fogod bírni New Yorkot, mint ez a vén csont itt!

Ez amúgyis egy szar nap, így nem tudom, mennyire írható az a két tojáslikőr West számlájára, de… nem mindegy? Igazából még jól is esik, amilyen időszak kellős közepén vagyok, és akkor még nem beszéltünk az idegesítően ünnepi tömegről magunk körül.
Persze a kér alattomos feles csak a bár melegében üt be igazán, és egy pillanatig el is gondolkodom, hogy kell-e nekem az a whiskey, de… majd legfeljebb lassan iszom.
- Mindent meg lehet szokni - vonom meg a vállam végül. Az persze más dolog, hogy ha máskor kap el az áthelyezés kérdése, nem is ellenkeznék annyira. nem ez az első eset, hogy költöznöm kell. Az egyetlen, ami miatt zavar az egész, az Noel, de amíg el nem intéződik az ügye, legfeljebb fizetetlen szabadságot veszek ki. Nem mintha ne futná néhány hónapra az évekre visszamenően ki nem vett szabadnapokból, de hála az új rendszernek, nem lehet átvinni őket egyik évről a másikra.
- Ami meg a főnökömet illeti, becsületére legyen mondva, hogy legalább olyan képpel adta át a levelet, mint aki citromba harapott - mosolygok? Igen, valami olyasmiféle van kibontakozóban az arcomon. Neki sem fűlött a foga ahhoz, hogy elengedje a legjobb emberét. Akarom mondani dzsinnjét, de hát ez van.
A rendelés hallatán némi elismeréssel szökik feljebb a szemöldököm, miközben Westre nézek, de nem kommentálom egyelőre különösebben.
- Tanára? - kérdezek vissza a hangyányi részletre, ami valahogy nem passzol ahhoz, amilyen közvetlenséggel beszél Thorntonról.
- Azt hiszem, nem lettem a szíve csücske - jegyzem meg fapofával, miközben elveszem a felém nyújtott poharat. Azt az apróságot kihagyom, hogy én sem viselkedtem a legvállalhatóbban Thornton társaságában.
- Az új munkámra! - koccintom össze a poharam Westével mérsékelt lelkesedéssel. - Mindent jobban fogok bírni, ha legalább ennek a bolondokházának vége lesz.
Intek a tömött, feldíszített bár felé savanyú képpel, mielőtt belekortyolnék a whiskey-be.
- De legalább ez még mindig finom - lötybölöm körbe a pohárban lassú mozdulattal az italt.