Mindig egy élmény Xavierrel találkozni. A háltáltan kölyke, nem átall olyan hatalmas poénokkal szórakozni, minthogy botot vegyen nekem karácsonyra és társai. De mindezek ellenére sem tud olyat csinálni, hogy ne kedveljem. A lelkem mélyén még talán szeretem is, de előbb fognak piros etióp gyerekek potyogni az égből, minthogy én ezt elismerjem. De tudom, hogy kicsit olyan ő nekem, mintha a fiam lenne. Nem született gyerekem, nem is vágynék rá, Xaviert „örökbe fogadni” a szárnyaim alá venni egyszerűbb volt. Kicsit magamat láttam benne, amikor először megláttam az egyetemen. Nem támogatta őt senki, mert nem volt kinek támogatnia, így apja helyett apja lettem. Mondhatjuk, hogy kivételeztem vele, de azt hiszem ebbe a hiába minden fiatal tanár bele esik. Azóta azért már elengedtem a kezét picit, de nem is kell már pelenkázni. Nagyfiú már, jólmenő ügyvéd, nem kell neki, hogy ott álljak a háta mögött. Mondjuk az olyan ügyeket, mint a szirén királyi család ferde utakon tévelygő tagja…na azokat megnézném, hogy hogy oldja meg. Amikor eljött, és elmesélte, finoman szólva is gurultam a földön a röhögéstől. Pont jó, hogy szinte minden héten eljön az irodámba, hogy megigyunk valamit, és beszélgessünk, megvitassuk az ügyeinket. A hetem fénypontja szokott lenni. Az, hogy mikor toppan be, az mindig tőle függ, nem nagyon szoktam számítani rá, majd egyszer csak beesik, én meg félre teszek mindent, aztán majd ha elhúzott, újra felveszem a fonalat. De erre a mostanira nem vagyok felkészülve. Úgy csörtet be az irodámba, mintha legalábbis az anyját öltem volna meg, és úgy is néz rám, hogy ha szemmel ölni lehetne, esélyesen már kinyúltam volna. Félre teszem az olvasgatott aktát, és megkerülve az íróasztalt, nekitámaszkodom a lapjának. Összefonom magam előtt a karomat, miközben figyelem a tajtékzó férfit. - Mi a franc ütött beléd fiacskám? – nézek rá szúrós szemekkel. – Úgy nézel ki, mint akinek a hátában forgatják a kést!
Még mindig annyit rohangálok Los Angeles és New York között, mint a bolygó hollandi. De hát azért ezeket az összeröffenéseket ki nem hagynám. Még akkor sem, ha ezúttal Theo nem fogja zsebre tenni, amit kap. A világért nem vallanám be, hogy valójában nagyon is örültem a nyomozó részeg. éjszakai SMS-einek. Ugyanakkor frusztrál a tudat, hogy mi a fenét hordhatott össze rólam ez a vénség, amíg iszogattak. Meg egyáltalán minek iszik vele? Persze, akkora tuskó azért nem vagyok, hogy már út közben is asztalokat borogassak. Theo titkárnőjének még mosolyogva köszönök oda, ám amint belépek az irodába, elkomorul a tekintetem és csak úgy csattan mögöttem az ajtó. -Te!... – mutogatok, mint valami olasz gengszter, ahogy beljebb haladok az irodába. Még jobban felbosszant, ahogy halál nyugodtan felkel a helyéről és a hátamban forgó késekről magyaráz. Mintha nem ő lenne az, aki forgatja. -Ez mi? – kérdezem, miközben előhúzom a telefonomat és visszakeresem azt a bizonyos üzenetet arról, hogy vállalhatatlan vagyok, meg hogy jól áll az öltönynadrág. Egyébként tényleg jól áll, ha már itt tartunk. -Mi a jó szart hordtál te össze az én ügyfelemnek? Egyáltalán mit iszogatsz te vele? – kérdezem egy fél decibellel halkabban, de továbbra is indulatosan. Szándékosan használom az ügyfél kifejezést, noha ezer más oka is van annak, hogy nem örülök az ő közös itókázásuknak. De ha már itóka, akkor egyébként rám is rámférne egy. Ki is szolgálom magam a minibárból egy Millerrel, amit tüntetőleg Theo asztalának sarkával nyitok ki. Nem mintha olyan rosszul sült volna el az az SMS-ezést. Sőt, tulajdonképpen egészen kellemes irányt vett a dolog, ám beárnyékolja a rengeteg kérdőjel a fejemben, hogy mégis mit hordott össze ez a lámpásszökevény a hátam mögött.
Szerintem még soha életemben nem láttam ilyennek ezt a kölyköt. Persze, volt már, hogy zabos volt rám valami miatt, de most, tényleg mintha ki akarná tekerni a nyakamat, valami olyasmiért, amit nem tudom, hogy elkövettem-e egyáltalán. Odakint Bethnek még bűbájosan köszön, aztán rámtöri az ajtót. Átforgatom az agyamban az elmúlt ügyeimet…nem…sehol sem tettem neki keresztbe, úgyhogy ez valami más lesz. Csoda, hogy az ajtó nem szakad ki a tokjából, ahogy bebassza maga után. - Én. – válaszolom rezignáltan, egy cseppet sem rémít meg. Inkább komikus. Aztán az arcomba tolja a telefonját, az üzenettel együtt, amin nem tudok nem elvigyorodni. Véletlenül futottam bele Williamsbe, de kellemes meglepetés volt. - Ez egy sms fiacskám, azt hittem, tudsz olvasni. – vigyorgok rá, annyira mulattat, hogy már rendesen vörös a feje a méregtől. Mert ahhoz képest, hogy „csak az ügyfele” Ewan furcsán sokat kérdezett róla. Gyakorlatilag azalatt az idő alatt, amit a bárban töltöttünk, és a kedves nyomozó úr az én kontómra istenesen bepiált, csak Xavierről volt szó. A legapróbb részletekig meg akarta ismerni, és akkor csúszott ki a számon ez a félmondat. Az egész valahogy úgy hangzott, hogy „Xavier néha vállalhatatlan, de az egyik legjobb tanítványom, és kiváló ügyvéd.” Úgy tűnik, az illuminált állapot kihatott a férfi hallására is. - Ha épp tudni akarod, összefutottunk az utcán. Úgy tűnt, mint akinek fingja nincs róla, merre jár, úgyhogy meghívtam egy italra, aztán segítettem neki megkeresni az úticélját. – figyelem, ahogy a minibárhoz sétál, és kap egy „megnepróbáld!” pillantást, de mindhiába, a méregdrága mahagóni íróasztal sarkával kell sört bontania. Lassan elhagyom az asztalt, hogy én is kövessem a példáját, és megtöltsek egy poharat a hűtőben várakozó whiskeyvel, aztán visszahuppanok a kényelmes székembe. - És ha már itt tartunk, pont nem az esetem az „ügyfeled”. – hangsúlyozom ki a szót. – Csak éppen egy jó pillanatomban kapott el, és mivel át volt fázva, úgy éreztem, jót tenne neki egy ital. Megforgatom a borostyánszín folyadékot a poharamban, komótosan belekortyolok, becsukom az asztalomon szana-szét heverő aktákat, majd visszanézek rá. - Egyébiránt, de nem állt rólad a szája. Mindent tudni akart rólad.
Azért nagyon remélem, hogy a kis hölgy az ajtón kiszűrődő kirohanásom hallatán nem hívja ránk a rendőrséget. Itt nem olyan szépek a rendőrök, mint… máshol. Persze, minden okom megvan rá, hogy ilyen heves legyek, elvégre a mentorom a karácsonyt azzal töltötte, hogy vállalhatatlannak titulált. Ez azért nem tesz túl jót az ember imidzsének. -Na ne mondd! – Láthatóan én annyira nem értékelem a humorát. Általában egyébként szoktam – és gyanítom, hogy ezzel egyedül vagyok, mert rohadt pocsék humora van. Azt persze egyelőre nem igazán óhajtom kibökni, hogy nem csak a renomémat féltem jelen pillanatban. Mondhatni, nem túl rózsás a kapcsolatom a nyomozóval… vagyis hát nem volt. Egyelőre még nem igazán tudom, mennyire helyes ez a múltidő. De tény, hogy a legutóbbi ebéddel azért némileg megfogott. -Hú de nagylelkű vagy! – dohogom, miközben kihalászok magamnak egy sört, és elégedetten figyelem az arckifejezését, miközben kibontom az asztal sarkával. Ennyi szórakozás még nekem is jár. -Rettentően fontos kérdés az életemben, hogy mennyire tetszenek neked az ügyfeleim. – grimaszolok. Nem fogom neki megadni ezt az örömöt, még ha valóban fel is csillant az agyam egyik hátsó, elrejtett kis szegletében a féltékenység. -Legközelebb küldök is neked egy fényképes listát, hogy pontozd őket. – Jobban belegondolva egyébként vannak kifejezetten csinos ügyfeleim is. Igaz, ők nem szoktak ennyire érdekelni. Igaz, ők nem is írogatnak nekem részegen és nem törik rám az ajtót majdnem meztelenül. -Nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni, hogy mit mondtál. – ingatom a fejemet lemondóan, mert egyébként meg pontosan ettől tartottam. Hogy Theo majd jól bemutat. -Megjegyzem igen érdekes, hogy attól az egy italtól elázott. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, elvégre egy italtól senki nem áll annyira fejre, hogy az ügyvédjével kezdjen flörtölni SMS-ben. Nem mintha bántam volna ezt a húzását. De majd erre ő is rájön, ha visszatérek Los Angelesbe legközelebb. Meglátjuk, hogy józanul is így gondolja-e a dolgokat.
Ha nem ismerném Xavit, biztosra venném, hogy most el fogja törni az orromat. Úgy robog be, mintha a világ is összedőlni készülne, remélem, hogy a titkárnőm nem lesz olyan túlbuzgó, mint általában. Bár, ő is ismeri Xavit. Talán van benne ennyi belátás, mert közelebbről megnézve a haragja elég irracionális. Tök feleslegesen puffog. - Gondoltam nem ismered fel egyedül. - valahogy nem tudja letörni a jókedvemet az, hogy ő mennyire ideges vagy mennyire nem. Leginkább is halálosan jól szórakozom rajta, mert ez már tényleg komikus. Féltékenységi jelenetnek is lehetne nevezni. - Én mindig, hisz már ismersz! - elengedek egy elnéző mosolyt, emlékszem még azokra az időkre, amikor csapzott, mindig leégett gólyaként a pénztárcáját keresgélte az egyetemi büfében, hogy végül én legyek az, aki kifizeti az ebédjét, mert úgy voltam vele, ráfér egy kis támogatás. Azért az asztal sarokért meg még számolok vele. - Azt igen helyesen teszed fiacskám - horkantok fel, mert ha csak olyan ügyfelei vannak, mint Ewan, kénytelen leszek azt hinni, hogy pofára válogat. Nyilván nem gondolom ezt, de a puffogása még mindig szórakoztat. Mintha kamasz lenne. Lehet későn érő típus. - Ha bármit is számít, az ügyvédi kvalitásaidat dicsértem elég sokat. Mégiscsak te vagy az egyik legjobb tanítványom. - forgatom meg a szememet, úgy rinyál, mintha legalábbis szokásom lenne lejárani őt az ügyfelei előtt. - Nem csak egy volt...jó huzatja van a nyomozó úrnak. - kortyolok egy aprót a poharamból majd az asztalra teszem. - Nagyon remélem, hogy azután, hogy be nem állt rólad a szája egész este, legalább randizni elhívtad! Mert ahogy elnéztem, igencsak...megmozgattad a fantáziáját. Meg ha már itt tartunk, örülnék, ha azt hallanám, hogy végre randevúzol. Komótosan felállva az íróasztaltól teszek egy kis kitérőt az egyik szekrény felé, ahol a szivarokat tartom. Kiveszek kettőt, és visszasétálok hozzá, meglapogatva a vállát menet közben. Felé nyújtom az egyik szivart, ha elfogadja, gyufát is kap mellé. - Tudom, tudom, ügyféllel nem randizol ésatöbbi, de nekem úgy tűnt, neki nem lenne ellenére a dolog. És ebből a jelenetből arra merek követeztetni, hogy neked sem, de javíts ki, ha tévednék!
Erről beszélek, amikor azt mondom, hogy Theo humora pocsék. Elvégre tudom, hogy ő is tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kérdésem nem erre vonatkozott, sokkal inkább arra a kijelentésre, miszerint „vállalhatatlan vagyok”. Meg hogy az ügyfeleimmel iszogat karácsonykor. Így aztán nem átallom az asztalát sörnyitónak használni, annak ellenére, hogy szörnyen próbálkozik rondán nézni. Pont annyira komolyan veszem, mint ő az én kérdésemet – kölcsön kenyér visszajár. -Én elküldöm neked, de akkor lepontozod! – nézek rá felvont szemöldökkel, mert… nehogymár! Egyébként sem féltékeny vagyok – na, jó, talán egy kicsit –, hanem inkább amiatt esz a penész, hogy miket hordott össze. Valahogy nem számítok semmi jóra Ewan SMS-einek felütése után. -Igen? És ebbe hová sűrítetted be, hogy én „vállalhatatlan vagyok?” – kérdezem, miközben az ujjaimat felemelve macskakörmöket mutatok. Egyébként sem vagyok vállalhatatlan, legfeljebb vannak pocsék pillanataim, de ezeket legrosszabb esetben is csak Theo láthatja, mivel a magánügyeimet nemigen szokásom a nagyplénum elé tárni. Igen kevesen vannak azok, akik elég közel állnak hozzám ahhoz, hogy bizalmat is szavazzak nekik. Csak rázom a fejem, méghogy jó huzat… ismerem én Theo közös itókázási szokásait, egy pár tivornyát már lenyomtam vele én is. Olyankor én sem vagyok éppenséggel szép. Igaz, ő se, mert engem se kell nagyon félteni. -Miért izgat ennyire a szerelmi életem? Tudtommal van sajátod. – kerülöm ki először a kérdést. Egyébként sem mondhatnám, hogy egy remete vagyok, mert nem lenne igaz. De csak azért nem randizom, hogy „ilyen is legyen”, mert ahhoz egy kicsit drága az időm. Bármennyire is mérhetetlenül tisztelem – többnyire – Theot, a házassága nem pont az a példa, amit a saját életembe is szeretnék integrálni. Ha úgy van, egy-két kaland belefér, de azért randizni, hogy valakivel ellehessek egy húgymeleg pocsolyában, értelmetlen. -Valójában ő nem az ügyfelem. Hanem az ügyfelem bátyja. – sóhajtok fáradtan, a tarkómat dörzsölve. -Egyébiránt meg azt mondta, hogy SMS-ben nem fogadja el a meghívást. Kénytelen leszek házhoz menni. – A mondat végére már elvigyorodom, miközben elveszem a felém kínált szivart is. Habár a cigarettáért nem rajongok, egy jó szivar már egészen más kérdés. Meg aztán nem valószínű, hogy attól a szökőévben egyszer elfogyasztott szivartól fog sorvadásnak indulni a kopoltyúm.
Amikor ilyen, akkor imádok még pluszban rátenni egy lapáttal. Mert szórakoztató a morgása, mert szeretem idegesíteni. Ez azért is van, mert akik egyáltalán nem érdekelnek, azokkal kedélyesen elcsevegek az időjárásról, úgy, hogy már a nevükre sem emlékszem, miközben azok, akik valamelyest közel állnak hozzám, néha élvezhetik az ilyen sziporkáimat. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy mindig és mindenkivel jópofizzak, és megpróbáljak görcsösen barátokat szerezni. Azok, akiket a szívembe zártam, megbecsülöm, és Xavier az egyik. - Ezer örömmel. – vigyorgok rá, szerintem utoljára az egyik csoporttársammal csináltam. Mikor unalmunkban azt néztük, hogy ki néz ki a legjobban a tárgyalóban. De Xavi mintha, na jó, nem csak mintha, féltékeny lenne. Kedvelem Ewant, szó se róla, de messze áll az esetemtől. - Az egész mondat valahogy úgy hangzott el, hogy „Xavier néha vállalhatatlan, de az egyik legjobb tanítványom volt, és kiváló ügyvéd”. Arról én már nem tehetek, hogy a nyomozó úr hallása erősen szelektív. Mosolyogva forgatom meg a szememet, a „vállalhatalan” pillanatokhoz nem elég, ha valaki csak néhányszor látta őt. Ez egy ilyen szakma. A külvilág felé mindig az összeszedett és higgadt arcunkat kell mutassuk, és csak kevesen vannak, akik megláthatják, milyen is az, amikor egy ügyvéd kiengedi a fáradt gőzt. Esetemben a feleségemnek kellett volna ennek lennie, de már évtizedek óta egyszer nem borultam ki előtte. Sokkal egyszerűbb volt néhány pohár jóféle whiskey felett kiadni a feszkót. Az nem kérdezett, nem balhézott, csak szépen feloldotta a problémákat. Xavit sem kell félteni, ha ivászatról van szó, szerintem életem legrondább másnapja is hozzá köthető. - Annak már olyan mindegy! – legyintek egyet. – A tiéd pedig…vedd apai aggódásnak. Szeretném, ha legalább te találnál valakit, akiért megéri a fáradtság. – félre teszem a poharamat az asztalra. Szerelmi életnek erős lenne nevezni egy kihűlt házasságot, és a mellette halmozódó megannyi viszonyt. Nem panaszképpen, mert nem bánom annyira. Nincs nekem időm ilyen rózsaszín, cukormázas baromságokra, mint a szerelem. Ez így nyugisabb, és könnyebb. - Ez azért egy picit mégis megkönnyíti. – elnézem, ahogy az a kaján vigyor szétszalad a képén, és nem tudok nem elvigyorodni én is. – De borzasztó neked kölyök, mindjárt megsajnállak. Ahogy elveszi a szivart, visszasétálok a székemhez, és lehuppanok bele. Legalább már az asztal nem akarja rám borítani, ami örvendetes. - Azért, hogy őszinte legyek, kicsit megleptél. Szerintem még soha nem láttalak ilyennek, azért is nos…érdekel a szerelmi életed. Mert ez valami új. – ahogy meggyújtom a szivaromat, felé nyújtom a gyufásdobozt. – Remélem nem tévedek.
Azt, hiszem, a legjobb kifejezés a jelenlegi állapotomra a „fel tudnék robbanni”. De aztán az ajtócsapkodást és az első kiabálást letudva legalább odáig eljutok, hogy normál hangerőben folytassam a beszélgetést, noha fikarcnyit sem vagyok nyugodtabb. Csak a viselkedésemet sikerül rendezni. Bár kétségtelen, attól azért érzek némi elégtételt, hogy az asztal sarkával bontom ki a sörömet, mert legalább így nem csak ő bosszant engem, hanem én is őt. Egy-egy. Megforgatom a szemeimet, de tudja mit? Tényleg átküldöm neki, legalább nem fog unatkozni, mert a jelek szerint túl sok szabadideje van. -Hát, köszönöm ezt a rettentően vidám reklámot. – grimaszolok, mert igazság szerint ettől nem hangzik sokkal jobban. Más helyzetben persze örülnék neki, hogy elismeri az ügyvédi kvalitásaimat. Azokat, amikkel mellesleg Ewan tökéletesen tisztában van, különben nem keresett volna fel. És persze, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Theo házasélete milyen frenetikusan áll, elvégre… igen sokszor vagyok jelen, amikor további egyénekkel gyarapítja azt a házasságot. Éppen ezért kéne inkább azzal foglalkoznia ahelyett, hogy én kiszemeltjeimet itatja. -Majd meglátjuk. – felelem, tüntetőleg a falat fixírozva, elvégre még én se igazán látom, hogy hova vezet ez az egész, meg aztán egyelőre még kár lenne bármiféle messzemenő következtetést levonni egyetlen ebéd alapján. Még akkor is, ha előtte még nagyon utált. Meg valljuk be, nekem se volt éppenséggel a szívem csücske. -Ugye? Hihetetlen, hogy milyen nehéz manapság az élet! – kapok a mellkasomhoz. Igen, azt hiszem, most már azért kijelenthetjük, hogy megnyugodtam. A sör és a szivar ebben általában segít. Még szerencse, hogy épp mindkettő kéznél volt. -Fogalmam sincs. – csóválom meg a fejem. Mármint persze, újnak új. -Az egy pillanatban még savanyúan méregette az irodámat, a következőben meg kivirágoztatott egy fikuszt és velem akart ebédelni. – magyarázom hitetlenkedve, miközben belekortyolok a sörömbe. -De ez egy ilyen… újdonságokkal teli időszak, úgy tűnik. Levelet írt a nővérem. – váltok témát, mert egyébként eredetileg ezért jöttem… volna, ha nem… mindegy, hagyjuk. De ha valaki, hát Theo tudja, hogy Savannah felbukkanása mit jelent. Elvégre 40 évig egyetlen családtagomnak sem jutott eszébe megkeresni. -Levelet. Nem e-mailt. Nem SMS-t. Levelet. – Nem is értem. Ma már senki nem ír levelet. Én persze írtam. Még gyerekként az intézetben, abban a reményben, hogy én is hazamehetek. Hát, nem jött be. De 40 év után azt hiszem, nem olyan meglepő, ha azt gondolom, hogy a nővérem mindössze pénzt akar. Nem kell atomfizikusnak lenni hozzá, hogy valaki tisztában legyen vele, elég szép összegeket keresek. Ezt alapvetően a szeretteimre – ami nagyjából kimerül Theoban… és talán hamarosan valaki másban is – boldogan elszórom. De egy testvér, aki évtizedekig felém se nézett, nem esik éppen ebbe a kategóriába.
Az ilyen pillanatainak szólt az, hogy vállalhatatlan. Mert igen, miközben az irodámban tombol, ajtót csapkod, és csak összegezve úgy viselkedik, mint egy hisztis kisfiú, akkor vállalhatatlan. Ezeket a pillanatait úgyis én láttam a legtöbbet. A legrosszabb másodperceit nem szívesen osztotta meg ő sem mással, ahogyan én sem. Mert nekünk nem lehetett rossz pillanatunk. Ha nekünk az van, azon más emberek egész élete múlhat, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Így a „vállalhatatlan” pillanatait, amikor berúgott, eluralkodott rajta a kétségbe esés vagy a pánik, meghagyta az irodám, és a kedvenc bárunk falainak. És ez renden volt így. - Bármikor. És ne morogj! – forgatom meg a szemem egy elnéző mosollyal. Olyan, amilyen, de a legjobb eddigi tanítványom, és valaki, akit nem féltem közel engedni magamhoz a magánéletben sem. Mondjak, amit akarok, annak, akinek akarom, büszke vagyok rá, hogy ilyen jó ügyvéd lett belőle. A házasságom röpke említése egy pillanatra letörli a mosolyt az arcomról. Mert nem akarok belegondolni, hogy hány rovásom van már az ágytámlán, hogy miért nem vagyok képes ezt az életvitelt magam mögött hagyva végre rendes férj lenni. Nem mintha Dorotheának nem lennének kalandjai, tudom jól, hogy vannak. Ha nem lennének, már elvesztette volna az ép eszét, valószínűleg. Ha Xaviernek valami más jut ki, komolyan cigánykereket fogok hányni örömömben. Mert ezt nem akarnám neki. Én már elvagyok ebben, nem leszek valószínűleg szerelmes, de ő még fiatal egy ilyen házasságnak és párkapcsolatnak alig nevezhető csökevényhez. - Látom rajtad, hogy mennyire ropogtat az élet. – vigyorgok rá a poharam felett. Ez már az a Xavi akit ismerek. Helyes. Nem tudok nem mosolyogni ahogy beszél. - Pff…biztosan nagyon szép a fikusz…- kezdenék poénkodni, aztán megemlíti a levelet. A nővére. Mi a francot akar tőle? Illetve sejtem, hogy vagy pénzt, vagy pro bono védelmet, hogy Xavier húzza ki a szarból, amibe nyakig belekeverte magát, de valahogy egyiket sem szeretném, ha megkapná. Annyiból, amennyit az évek során sikerült kihúzzak belőle, nem kedvelem a családját. - Levelet…persze, mert azt nem tudod rábaszni, mint a telefont. – fújom ki hosszan a levegőt. – AZ ő érdekében remélem, hogy nem jelenik meg, vagy nem kezd el a levelekkel bombázni, mert lehet, hogy kettétöröm. Az egyik tollal kezdtem el játszani az asztalon, miközben másik kezemmel szórakozottam vakargattam a szakállamat. Mint általában, amikor nagyon törtem az agyamat valamin. - Mit gondolsz, a család többi tagja is hozzá csapódhat? Mert ha igen, abból még nagyobb ügy is kerekedhet, arra meg semmi szükséged, a sajtó ízekre szedne. Ha nem bukkannak fel, akkor jó. Ha meg igen…van pár rendőr ismerősünk, szerencsére.
Na, hát pontosan ezért nem szeretem, ha az ügyfelem körül sündörög. Mert az a félmondat azért annyira sokat nem segített a dolgon. Persze, az már teljesen más lapra tartozik, hogy ez a megjegyzése végül mit eredményezett, mert hát… meglátjuk, mi sül ki abból a kósza SMS-ezésből. Kétségtelenül a kedvemre való volt, de az még a jövő zenéje, hogy vajon józanul is megtartja-e ezt a lelkesedését a kedves nyomozó. De egyelőre nem szeretném, ha Theo beleütné az orrát, így is éppen eléggé benne van már az a bizonyos ormány. Okkal hűtöm le a kedélyeit, még ha ez nem is annyira tetszik neki. Persze, vannak terveim és ezek nem titkosak, de akkor is megtartanám egyelőre a dolgot kettőnk között. Sőt, igazság szerint még egyelőre nincs is semmiféle dolog, legfeljeb… lehet, hogy örülnék ha lenne valamiféle dolog. -Képzelheted! – röhögök fel. -Majdnem rámtörte a szobaajtót, mire rohanok ki csurom vizesen, egy szál törölközőben, majdnem pofára is estem a kádban. Azt hittem, ég a ház. Erre ott áll az ajtóban fapofával és virágzik a fikusz. – Azt már nem teszem hozzá, hogy megpróbálta ráfogni a szomszédokra. Egyébként is éppen vele SMS-eztem utána a kocsiban arról, hogy Ewan szemrevételezi éppen a hátsó felemet. Ami egyébként természetesen príma, mint az összes többi részem. De vannak kevésbé vidám és tomboló híreim is. Egyelőre elképzelésem sincs, hogy mihez kezdjek azzal az átkozott levéllel. -Hmm… jogos meglátás. – ingatom a fejemet grimaszolva. A papírt legfeljebb a konyhaasztalra tudom rábaszni, amit egyébként meg is tettem. Én sem voltam éppenséggel felhőtlenül boldog, amikor megláttam, hogy kitől érkezett a levél. Főleg amilyen semmitmondó volt. -Fogalmam sincs. Az se igazán derült ki az irományából, hogy mit akar. – sóhajtok fel, felvont szemöldökkel. -De szerintem pénzt. – teszem hozzá, nem vagyok hülye. Nem is értem, hogy tulajdonképpen milyen reakciót vár tőlem ez a tyúk. Mondhatni, kissé elkésett ezzel a levéllel.
Kezdőlap 
írta: 
Mindig egy élmény Xavierrel találkozni. A háltáltan kölyke, nem átall olyan hatalmas poénokkal szórakozni, minthogy botot vegyen nekem karácsonyra és társai. De mindezek ellenére sem tud olyat csinálni, hogy ne kedveljem. A lelkem mélyén még talán szeretem is, de előbb fognak piros etióp gyerekek potyogni az égből, minthogy én ezt elismerjem. De tudom, hogy kicsit olyan ő nekem, mintha a fiam lenne. Nem született gyerekem, nem is vágynék rá, Xaviert „örökbe fogadni” a szárnyaim alá venni egyszerűbb volt. Kicsit magamat láttam benne, amikor először megláttam az egyetemen. Nem támogatta őt senki, mert nem volt kinek támogatnia, így apja helyett apja lettem. Mondhatjuk, hogy kivételeztem vele, de azt hiszem ebbe a hiába minden fiatal tanár bele esik. 
