[valamikor a múltban]
Meredt szemekkel bámultam az üres papírra.  A lányok körülöttem zavartan pusmogtak, itt voltak mind a négyen és ugyanolyan kétségbeesett tekintettel nézték a fehér lapot. Azt vártuk, hogy ki fog először megszólalni. Ki töri meg a csendet. Kinek lesznek szavai ahhoz, hogy kifejezzék a súlyt, ami a szívünkről most leszakadt, és mázsás kőként a gyomrunkba pottyant. - Nem vagyunk senkik - tátogta egy száj mellettem.
Összehúztam a szemhéjaimat és még erősebben fókuszáltam a zseblámpa csóvájában megjelenő üres sorokra. Hátha megjelenik valami. Bármi.
- Akárkik vagyunk - súgtam vissza, abban reménykedve, hogy a hangomban rezonáló erő majd engem is a vállára kap és elhiteti velem, hogy akárki lehetek.
A lányok egyesével csúsztatták vissza a barna borítékokba az iratokat. - Al - egy hideg ujj érintette meg a csupasz felkaromat. - Mennünk kell - a sötétből hozzám szóló hang nem sürgetni akart, csak felhívni a figyelmemet arra, hogy a Sárkány mindjárt visszatér.
És akkor végünk.
És soha nem lesz esélyünk arra, hogy az üres sorokat adatokkal töltsük fel.
[....]
Almond - olyan könnyű volt, csak becsúszott a fülembe és az agyamat simogatta. A sötétségnek ráncoltam a homlokom, sosem értettem hogy képes valaki csendben suttogni és közben a fejemben, mosolyogva, mint a nyári szellő dudorászni. Kik vagyunk mi?
A hátamról az oldalamra gördültem és feljebb húztam a testemen a takarót. A mellettem fekvő lányra néztem, akinek a hangja újra és újra megcsendült a koponyámban.
Már megtanított válaszolni: már tudtam, hogy ha elég hangosan gondolok valamire, akkor ő is hallani fogja. Mintha az a szél, ami engem simogat, most az én néma szavaimat vinné felé.
De vele ellentétben én nem bíztam a szélben. Tudtam, hogy ő is a Sárkánynak dolgozik.
Talán ez a sorsunk. - válaszoltam egyszerűen, nyugodt tekintettel. Aztán lehunytam a szemem, és az álmaimra koncentráltam.  Hogy tiszták legyenek, símák, mint a mozdulatlan tenger.  

[valamikor a közelebbi múltban]
- Öld meg. - olyan parancs volt ez, aminek az ember nem tud ellenállni. Ott rezgett az Úr hangjában; nincs jogom az ellenvetéshez. Vagy megteszem, vagy megkínoz és nem fogok emlékezni semmire, csak a szabályok betartásának színtiszta örömére. - Viselkedj jól és öld meg.
Nem azért mondta, mert haboztam.
Sosem haboztam. A habozásnak fájdalmas ára van.
Az ujjaim az apró fekete test köré zárultak. Fehér ujjaim eltűntek a sötét bundában, melegedtek. Magukba szívták az élet lüktetését. Könyörögni akartam az Úrnak, hogy ne. Ne vegye el.
De nem ő vette el, nekem kellett.
A szemöldököm a magasba szaladt, kérdőn. Hogyan? - csillogott a szememben. Nem a kérdés, a visszatartott könnyek.  Aztán a kegyetlen arcról a szoba többi részét kezdtem kutatni. Eszközöket kerestem. Halálos fegyvert.
Az egyik kezem végisiklott a törékeny testen -rühes volt, de nem zavart, amikor megtaláltam, most sem zavar. Olyan nyugodtan, hangtalanul hevert az ölemben.
- Használd az erőd. - kioktató hangnemétől kirázott a hideg. Az erőmet? - de nem volt idő újabb kérdésekre: a vállamra csapott. - Használd az erőd. - ismételte ezután szürke hangon, a fülemhez hajolva. Egy hosszú, szinte tökéletes ujj ért a fülem karimájához és siklott végig rajta, eltűrte a hajam . - Lássam.
Olyan meleg volt a lehelete, mint az állat teste.
Az ujjaim a macska nyaka köré fonódtak.  Egyesével záródtak rá, mintha simogatnám, mintha húzni akarnám és az utolsó másodpercekből órákat akarnék csinálni.
Reccsenést vártam, apró karmokat a combomban, hangos nyávogást.
De csak a folyékony bizalom volt az állat szemében. Két nap. Két napot volt velem és még elnevezni is féltem, hátha rágondolok az Úr társaságában.
- Tudod Jáhel, nem azok az igazi szörnyek, akik embert ölnek. - nem sziszegett, nem támadott, ott guggolt mögöttem és nézte, ahogy az ölemben tartom az állat kicsi testét. - azok, akik állatot.
Lenyeltem a könnyeimet, lenyeltem a haragomat. Az ujjaim feszülten remegtek, de nem mertem még egyszer, utoljára megsimogatni az állatot.
Így is tudtam mi lesz a sorsunk. Az Úr megparancsolja Petrának, hogy keltse életre. Aztán végig kell néznie, ahogy újra megölöm.
Kiszáradtak a könnycsatornáim. Felemeltem a fejem és belemosolyogtam a semmibe. - Köszönöm Uram.

most
Amikor megkérdezik mi az első emléked, csak hazudni tudsz. Igazán válaszolni nem.
Véres csíkot húzott maga után a női test. Becsomagolhattam volna, kiszáríthattam volna. De este még le akartam festeni egy portrét.... nem volt időm ilyen apróságokra. Amíg Hayden megoldja a nehezebb dolgokat, addig én elintézem a kisebb eseteket.
Jól bántam a folyékony dolgokkal, na.
Nem kellett megszöknöm. Kinyították az ajtót és elengedtek.
A kezembe nyomtak néhány papírt, néhány instrukciót és egy lökéssel túladtak rajtam.
Gondolom fizettek értem, valaki megvett. Valakinek jó volt, hogy New York utcáin sepregettem el a népet. Válogatás nélkül mentek a kukába a használt óvszer meg a mekis doboz mellé.
Bent sosem tudtuk mi történik azokkal a lányokkal, akik eltűnnek. Azt hittem a Sárkány megeszi őket, késsel és villával, fehér szaténszalvétával a nyakában, véresre sütve, mintha egy darab steak lenne.
Rámosolyogtam Haydenre és leejtettem a nő lábait a férfi lábai elé, aztán követtem a tekintetét.... vörösen kígyózó tekervény.  Még jobban mosolyogtam, majd magára hagytam.
Amikor megkérdezik mi az első emléked, a családodról akarnak hallani, vagy valami kellemesről, amit egy vasárnapi ebéd mellett meg lehet beszélni. Csevegni lehet róla.
Az ujjbegyemet belenyomtam a vérbe és a nyelvem hegyéhez érintettem a vörös masszát. Tudom, hogy a lányok élnek még, hogy nem ették meg őket kiskanállal, két cukorral szervírozva. Tudom, hogy azok, aminek teremtették őket, hogy olyanok, mint én. Fertőtlenítőszert locsoltam a vérre meg oldószert, a gondolatom hullámai könnyedén lesöpörték a talajról a vércsíkokat.
- Azt hiszem takarítóügynökséget kéne nyitnom