- Már megint túlléptél egy hitelkártya keretet?! – förmedt rám az öregem, mintha ez meglepő fordulat lett volna. Mintha eddig én lettem volna a mintagyerek, aki soha nem csinált ilyet. Hát rohadtul nem. Két hetente ettem meg egy American Express kártyát. Nem is értem, minek szarozunk a hülye hitelkártyákkal. Adná inkább kp-ban oda, amit kérek. Így legalább két hetente láttak, ha már ilyen fényesen megléptem otthonról. Pár hónappal a huszadik születésnapom után voltunk, és láthatóan csak a bátyám aggódott a testi és lelki épségemért. Próbálta arra terelni a szót, hogy ugye, van hol aludnom, ugye nem drogra költöttem a pénzt, ugye nem esik nagyobb bajom, annál, minthogy hozok pár rossz döntést. De az öreg csak a kifogyott hitelkártyán pörgött.
- Hatalmas csalódás vagy nekünk Dante! -kezdett bele a szentbeszédbe. Csak a szokásos, már kívülről fújtam ezt a monológját. – Herceg vagy, és egy herceg nem viselkedhet így! Kötelezettségeid vannak a családod felé! A nép felé! Az ősied felé, akik a vérüket ontották a te kényelmes életed érdekében! És különben is…
- Különben is, nézzem, meg összetöröm az anyám szívét! -vágtam a szavába, mert már kedvem lett volna az íróasztalán heverő korallból készül késsel eret vágni magamon. Anyám pont úgy nézett ki, mint akinek annyira összetörik a szíve. Közömbös arccal ült a nagy, kőtömbből készült íróasztal mellet, és elmélyülten tanulmányozott egy döglődő kagylót. Még meg is jegyezte félhangosan apámnak, hogy valami nem stimmel a kagylókkal, mert egyre több hal meg mostanában.
- Látom mennyire összetört szegényke! -kezdtem műszipogásba, szénfekete uszonyommal dühös kis homokörvényeket kavarva magam alatt. – Tudod, baromi átlátszó, amit műveltek! Kurvára egyértelmű, hogy csak a saját egótok miatt nem tagadtatok még ki! Ártana a renométoknak, ha el kellene fogadnotok, hogy elbasztátok, és rohadtul nem vagyok hercegnek való! Addig jó nekem, míg ilyen egomán idióták vagytok! Mert addig adagoljátok belém a pénzt, és én odafent azt csinálok, amit akarok.
Hatalmas pofon csattant az arcomon szavaim nyomán. Meg se rezzentem, csak bámultam apám dühösen villogó kék szemeibe. Felőlem agyon is verhet, akkor is ez az igazság. Sosem szerettek, és én cserébe nem átallok hálátlan lenni. Lepasszoltak a dadusoknak, ha velem kellett volna lenni sem voltak ott. Az eseményeken mindig a hátsó sorba dugtak, mintha szégyelltek volna. Pedig én olyan sokáig igyekeztem megfelelni nekik. Olyan sokáig igyekeztem jó fiú lenni. Majdnem tíz éven át, aztán meguntam. Úgy döntöttem, hogy ha ők rossznak akarnak látni, akkor rossz leszek. -Soha többet nem merészelj így beszélni velem, te hálátlan kis taknyos! -sziszegte apám, és az ajtó felé pillantott a vállam felett. Egy szolgáló ideges uszonycsapások közepette érkezett, hogy bejelentse: a menyasszonyom
megérkezett.
Na ebben a pillanatban lefőttem, mint a kávé. Mi…menyasszony? Nekem! Na nem…azt már nem, nagyon sok szarságot elviselek, de ezt nem! De már mindegy volt, mert már ott volt a kiscsaj a teremben. Legalább meg kellett ismernem.

Azóta eltelt még tíz év, és az esküvő csak húzódott és húzódott. Néha találkoznom kellett vele. Eltölteni néhány kellemetlen, feszengő órát, miközben gardedámok egész hada figyelt minket. Ő is szarul érezte magát, és én is. Tíz éve ismertem, de a nevét sem voltam képes megjegyezni. De valamilyen ürüggyel mindig sikerült kihúznom magam az „igen” kimondása alól. A bátyám sem házasodott még meg, akkor én hova a francba siessek. Úgysem leszek király, soha. Apámékkal azóta még hidegebb a kapcsolatunk, de állati mázlimra kényesen ügyelnek a látszatra, így a pénzcsapot nem zárták el. Két hetente hazamegyek. Látnak húsz percre, megkapom az appanázsom és mehetek amerre látok.

A Potomac mocskos volt és büdös mindig is. De legalább víz volt. Nem is gondolkodtam, csak fejest ugrottam bele, miután a karomon a lángszóró nyoma még mindig undorítóan égett. Rohadtul fájt, de sikerült a tűzvonalba keverednem. Szó szerint. Nem tudtam, hogy a dzsinn férfi mi a fenét akar itt, mit keres a Nagyvezír egy piti bűnöző társaságában, de itt volt. Üzletről beszélgettek, területekről, és a vita egyre csak fokozódott. Nekem semmi más dolgom nem volt, mint figyelemelterelés. A kis, köpcös dzsinn, akit a törzse kiátkozott, és úgy gondolta, majd ő lesz a legnagyobb király az alvilági körökben szánalmas figura volt. Mégis, úgy páváskodott velem, mintha halálosan szerelmes lennék belé. Én voltam az ő babája, a szép kis kirakat a „nagy” gengszter mellett. A térdére ültetett, átfogta a derekamat, undorítóan taperolt. Rosszul voltam tőle, ahányszor csak hozzám ért, de mellette voltam. El akartam tüntetni a színről, mert a kikötőbeli illegális tevékenységei mérgezték az óceánt. Az otthonomat. Így úgy tettem, mintha ő lenne életem szerelme, mintha vele lenne a világon a legjobb a szex, hogy egy nap majd tőrt döfhessek a hátába.
Vele szemben a másik dzsinn, Oliver Hudson, a Nagyvezír, igencsak kellemes látványt nyújtott. Szőke haját hanyagul fogta össze, zakója alatt félig nyitott inge belátást engedett tökéletes felsőtestéhez. Észbontóan nézett ki, és önkéntelenül is arról kezdtem fantáziálni, hogy vajon, milyen lehet az ágyban. Közelebb hajoltam felé, a kis bohóc térdéről, keresztbe dobtam a lábaim, hagytam, hogy tekintete elkalandozzon, hogy megnézze magának hosszú combjaimat, keskeny csípőmet és kerek hátsómat. A köpcös ezen akadt ki valószínűleg, mert a következő, amire emlékszem, az, hogy a karomat telibe trafálja a lángcsóva. Felsikoltottam, egy szirénhez méltó, éles sikollyal. Szeretem, ha megégetnek, de nem ennyire. Leugrottam az öléből, és a sötét, undorítóan kavargó Potomac folyó felé vettem az irányt. Nem gondolkodtam, nem érdekelt a méregdrága designer öltöny, sem a zsebemben lévő több ezer dolláros telefon. Vízre volt szükségem, most azonnal. Hangos csobbanással merültem el a poshadt vízben. Műanyagszemét, haldögök, és mindenféle egyéb undormány úszkál ebben a folyóban, ami ehhez mérten bűzlik, de akkor és ott megváltás volt. Éreztem, ahogy lábaim lassan egybeolvadnak, hogy megjelenjen büszkeségem, a hatalmas, éjfekete uszony. Csak lebegtem pár másodpercig a sötét vízben, tompán hallatszódott odafentről ordibálás, és szitkozódás, majd hirtelen csend lett.
Felbuktam, hogy körül nézzek, és ahogy szememből kifolyt a szürkés víz, láttam, hogy már senki sem áll a kikötőben, egyedül Ő. Oliver. A partra könyökölve még egy pillanatra elgyönyörködtem benne, míg észre nem vett, és meg nem indult felém.
Ahogy leguggolt hozzám, orromat megcsapta a füst kesernyés szaga. Felnéztem rá, dacosan bámultam a szemeibe.
- Mi van? – szisszentem fel, megmutatva neki ajkaim rejtekében megbúvó borotvaéles fogaimat
- Hogy hívnak, szirénke? -kérdezte, hangja mély, és búgó, tökéletesen illett szépen megformált arcához.
- Dante. Mi közöd hozzá?
- Szóval Dante…-hümmögte, majd egy kártyát nyújtott felém. – Majd hívj fel! Szükségem van a segítségedre, hogy megszabaduljak ettől az alaktól!
Aztán azzal a lendülettel, ahogy leguggolt, fel is állt mellőlem, ott hagyva a mocskos folyóban. Gyorsan az emlékezetembe véstem a telefonszámot, majd útjára engedtem a kártyát a már amúgy is szennyezett vízben. Nem sokkal később én is követtem, hiszen tudtam, hogy a folyó a Chesapeake-öbölben eléri a tengert. Arra volt szükségem. Egy jó nagy, tengeri úszásra. Majd felkeresem ezt a nagyképű dzsinnt, mikor úgy tartja kedvem. Nem fogok úgy ugrálni, ahogyan ő fütyül.