A szemem lassan elveszítette a fókuszt ahogy a gondolataim egyre távolabb úsztak az étkezőasztaltól, ki a lakásom ablakán ki a ragyogó kék ég felé ki tudja egészen meddig. A teáskanál halk koccanásai eltompultak és a kis örvény ami a barnás ital közepén képződött teljesen magába szippantott.
Újra felidéztem azt a furcsa álmot amit láttam. Nem ez az első alkalom hogy látom, és valószínűeg nem is az utolsó volt, de minden egyes ilyen éjszaka után úgy éreztem mintha a fejemet vattával tömték volna ki. Mintha rossz helyen lennék, rossz testben, rossz időben.
Minden álomban egy sötét, göndör hajkoronát láttam. Egy alacsony, törékeny fiúhoz tartozott, akinek sosem láttam az arcát. Mindig háttal állt nekem. Tudtam hogy oda kell mennem hozzá. Tudtam hogy ő fontos pedig azt sem tudtam ki az. Miért álmodok vele egyre gyakrabban? Miért kísért valaki akit sosem láttam életemben mintha csak egy sötét árny lenne a múltamból.
Az álom többi részére sosem emlékszem. Ne tudom hogyan jutok oda hozzá, vagy hogy miért áll háttal nekem. Ahogy elindulok felé hogy megfogjam a vállát és magam felé fordítsam, amint a bőréhez érnék felriadok.
Ez ma reggel sem volt másként.
Csak bámultam a teámba pislogás nélkül pedig lassan indulno kellett be az egyetemre. Lassan elkezdődött a nap én pedig még baromira nem álltam készen semmire. Még a saját gondolataimból sem tudtam kiszakadni. Szinte éreztem a göndör, sűrű hajkorona illatát az orromban.
Hirtelen egy kéz kúszott a tekintetem elé és csettintett kettőt. Csinos, hófehér kéz, sötétlilára festett körmökkel drága gyémánt eljegyzési gyűrűvel a gyűrűsujján.
- Figyels rám édes? Éppen meséltem neked valamit - hallottam egy kissé ingerült hangot mire elszakítottam a tekintetem a kavargó teámtól és a menyasszonyomra néztem. Dahlia csípőre tett kézzel, dühösen csillogó szemekkel. Amúgy egy tünemény volt, de ki nem állhatta ha nem figyeltem rá.
- Ne haragudj... kicsit elbambultam. Túl sokáig maradtam fent az éjjel... ment az a műsor a középkori elf építészetről... - dünnyögtem és belekortyoltam a teámba - De folytasd kérlek, figyelek - fogtam meg szabad kezemmel a kezét. Egy pillanatra még élesen kifújta a levegőt aztán leült velem szemben.
- Arról beszéltem hogy anya menynire készül hogy elvigyelek bemutatni nekik. Még ételt is tervez rendelni szóval írd össze majd hogy mit ennél. Mi is rendeltünk magunknak vért szóval családi vacsora lesz - mondta elégedetten én pedig szórakozottan bólogattam. Egyszerre rettegtem és tűkön ülve vártam ezt a találkozást. A Draco család híres, pláne történész körökben. Ha csak egy órácskát beszélgethetnék Tiberiussal kettesben... A fél karomat odaadnám érte.
- Persze persze... ebéd közben összeírom rendben? Átküldöm majd emailen - mondtam még mindig kissé kótyagosan és inkább lehajtottam a teám, adtam Dahliának egy csókot és mentem öltözködni. Túlságosan tele volt még a fejem az álommal, meg a mai nap terveivel.
Hamarosan útnak is indultam az egyetem felé. Szerencsére gyalog sem votl messze, ráadásul pont a folyóparton vezetett végig, így legalább valami egy kicsit emlékeztetett az otthonomra. Újra eszembe jutott hogy fel kéne hívnom a szüleimet de... a legutóbbi hívás is csak elkeserített. Anyám izgatottan újságolta apámnak hogy felhívtam.
Apámtól csak annyit hallottam hogy "ki az a Lucas?".
Szemét dolog az Alzheimer.
A hűvös októberi levegő belekapott a zakómba és a hajamba ahogy a mindig szeles folyóparton sétáltam az egyetem felé. Néhány tündér lányka csacsogva elreppent mellem egy jó hangos Jó reggelt professzor felkiáltással.
Nem tudtam nem mosolyogni rajtuk.
Az egyetemen átvágva találkoztam még néhány kollégával a termem felé tartva, mindükkel váltottam néhány szót. És valamilyen csoda folytán még így is sikerült időben beérnem a saját órámra. Az apró csodák az éeltemben.
- Jó reggelt mindenkinek - léptem be a terembe az asztalomhoz sietve. Mindenhonnan visszhangzott a jó reggelt professzor mormogás és leütek. Nemsokára kezdtünk is. Csakazért is eővettem a középkori elf történelmet.
Az álom pedig lassan ki is ment a fejemből. Igaz... nem sokáig tudtam már távoltartani.