Ayishah Quraishi

Az Egyesült Arab Emírségek 2015-ös diszkriminációellenes törvényében továbbra sem szerepelnek a nemi diszkriminációt érintő ügyek. A 2005-ös szövetségi törvények értelmében ahhoz, hogy egy nő házasságot köthessen, a férfi gondviselőjének kell összeállítania a házassági szerződését – legyen ez mondjuk egy apa, egy báty vagy éppen egy kijelölt férfi, egy akármilyen férfi, hiszen férfi nélkül senki sem vagy nőként –, és ha már megköttetett a házasság, akkor a férfi önhatalmúlag el is válhat a nőtől, ellenben a nőnek ugyanúgy kérvényeznie kell a válást, mint mondjuk egy normális helyen bárki másnak. A férfi nem köteles eltartani a feleségét, amennyiben a nő nem hajlandó hitvesi kötelességeit teljesíteni – törvényes kifogás híján –, illetve totális engedelmességet várnak el tőle. Például, ha a férje engedélye nélkül mer dolgozni, az már törvénytelennek minősül. A házasságon belüli erőszak nem szabályozott a törvény által.
És ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy amíg az Emírségekben vagy, hiába tündér az apád, ugyanezek a szabályok állnak rád is, bogaram. Valószínűleg éppen ezért ért akkora sokként, amikor a puccsot követően Pakisztánból Dubajba menekültünk, minden ugyanúgy maradt, mint annak előtte volt.
Éppenséggel csak egy kicsit kurvára szarabb lett minden.


Ezt a „kurvára szarabb”-at nyilván kifejthetném bővebben, de akkoriban még aligha fogtam fel, hogy mi történt. Meglehetősen lassan állt össze a kép, mint amikor egy kaleidoszkópot végre a megfelelő szögbe forgatsz, és egészen új látvány tárul eléd: az emlékeim és a jelenem együttállása felfedte előttem azt a konstellációt, amely más megvilágításba helyezte apámat, más fényben láttam tőle a puccsot, más fényben láttam a bátyám és az anyja elvesztését, más megvilágításba helyezte a méregdrága cipőimet – mert mi más lehetne méregdrága, ha a csador alól éppen csak a huszonnégy karátos arannyal díszített szandálom látszódik ki, valamint a szitakötőkére emlékeztető szárnyam? –, és már nem volt kedvem tovább úgy tekinteni erre a luxusrabigára, mintha több lenne aranyketrecnél.
Nem volt könnyű az asztalra csapni, de az állataink segítettek. Aztán persze előbb a lovaktól, aztán a kutyáktól, aztán a macskáktól szabadult meg, az egereknek csapdákat tett ki, és hallgattam a sikítozásukat éjszakánként, amíg nem fordultam a pókokhoz és a szúnyogokhoz segítségért, akik addig dünnyögtek a fülébe, amíg végül kölcsönösen az őrület szélére nem sodortuk egymást. Számtalan parázs vitán vagyunk túl, méregdrága festményeket szaggattam késsel, ő porcelán- és üvegcsodákat tett tönkre, azzal fenyegetett, hogy börtönbe csukat – mert ugyebár megtehette volna, lásd fentebb –, de akkor is találtam volna valakit, aki visszajár hozzá, és kísérti a nevemben.
Kénytelen volt belátni, hogy több hasznomat veszi, hogyha nem akar kiházasítani valami sehonnai sejk negyedik feleségének, hát inkább hagyta, hadd járjam a világot, én pedig megszűntem habibának lenni, nem húztam magamra többé csadort, sem burkát, és összeszorított foggal tűrtem, hogy anyám nem támogatja a felszabadulásomat, mi több, hogy ő maga még mélyebben temetkezett a rengeteg sűrű anyag mögé, mintha az általam okozott szégyen elől elrejtőzhetne a leplei alá.
Talán ez lökött újra meg újra még messzebbre és messzebbre tőlük.

Az „Alice” meglehetősen klisés névnek tűnhet, de amikor 2014-ben egyszerűen betiltották Szaúd-Arábiában a Lindával, a Sandyvel meg több külföldi hangzású névvel együtt, akkor a bennem élő lázadó és szabadságharcos – említettem már, hogy a lázadásom és szabadságharcom nagyfokú szabálykövetési rögeszmével társul? nem? pedig isteni jó buli van ám a fejemben, elhihetitek – magától értetődőnek vette, hogy ez lesz a nekem való név. Illett az éppen építgetni kezdett brandemhez, könnyebben szájra jött az „Alice Q” minden alkalommal, amikor TED talkot tartottam lovasterápiával kapcsolatban, és az Instagramomra is jobban vonzotta az embereket, mint bármiféle habibi jellegű közel-keletiség, ami 2001 után kifejezetten nem csengett jól a nyugatiak számára.

A rivaldafény furcsamód megkönnyítette az apámmal való együttműködést, ugyanis – bár sok oldalról támadtak – a világhírnév egyúttal védelmet is biztosított, és kitartó munkával, rengeteg pénzzel és ügyvédek egész hadával – hihetetlen, hogy emberi jogalkotókat vontunk be a családi viszályainkba – sikerült visszaszereznünk a minket megillető helyet a közel-keleti tündérhierarchiában.

És amikor mindezzel megvoltunk, és kivirágoztam mind nőként, mind üzletasszonyként, mind influencerként, mind terapeutaként, akkor végre az apám orra alá csúsztathattam azt a fényképet, amit már legalább három éve őrizgettem, és megkérdezhettem tőle, hogy mond-e számára valamit az, hogy atlaszcédrus.
Mondott.