Emlékszem még milyen volt első alkalommal színpadra állni alig fél éves tánctudással a hátam mögött, a reflektorfény bántotta a szememet mégis gyengéden simogatta a bőrömet és cirógatott, bátorított arra, hogy folytassam; a közönség bár szótlan volt mégis olyan érzés támadt fel bennem, mintha rólam susognának mindenféle sértő dolgot. De megszólalt a zene, a dallam, ami már belefúródott az elmém összes falába és kellemesen csapódott vissza a közönség irányába tánclépések formájában.
Nem tartott sokáig, legalábbis nem emlékszem az egész táncra csak arra miként pattogott örömében a szívem, hogyan kapkodtam a levegő után és homlokomról forma 1-es versenyzők módjára zúgtak lefelé a cseppek. Vért izzadtam és örömöt találtam. Mosolyom ezer wattos fogkrém reklámba illő lett volna, ahogy a kicsi énem, az alig nyolc és fél éves Milo meghajol a hatalmas emberek között, akik tapsolnak neki. Nekem tapsoltak. Akkor és most is, az álmom nem változott, de a többi igen és távolabb sem lehetnék attól, ahonnét indultam.
A tükörben már nem egy félős gyerek néz vissza rám, aki nem tudta mihez kezdjen magával, hanem egy céltudatos, majdnem teljes férfi mosolyog, aki a héten már hatodik alkalommal ölti fel magára kedvenc jelmezét a színházi előadás miatt. Mosolygok. Úgy igazán, szívből és mélyről jövően, amit nem sokszor engedek meg magamnak, nem lehetek gyenge.
- Silver, még két perc és jönnek a kalózok. – kopog be a szobámba Ginger, a majdnem személyi asszisztensem, aki a színházas életemet egyezteti össze a táncolással meg a többi futó projekttel. Ha ő nem lenne, akkor már rég elveszítettem volna helyéről a szárnyamat, fejemet a nyakamról.
- Máris. Chrissy megérkezett? – pördülök meg tengelyem körül, hogy megemelkedve a levegőbe már ne a tükörképemet bámuljam, hanem a jobb kezemet, aki kelletlenül már-már idegesen forgatja a tábláját kezében. – Hm? Ginger? Nem érek rá egész nap, mondjad. – köszörülöm meg a torkomat és közelebb szállok hozzá, hogy a nálam egy fejjel alacsonyabb lányt még jobban zavarba hozzam.
- Szóval… izé, nem jön.
- Mi az, hogy nem jön?
- Hívott az az új srác valakije… nem ér ide a próba miatt. – nem néz a szemembe. Vajon fél tőlem? Vagy attól miként fogok reagálni és netalántán mondok neki valami olyat? Sóhajtok, bólintással nyugtázom majd megérintem a vállát, hogy felemelje tekintetét rám.
- Chrissy ilyen, nem dőlt össze a világ. Na, spuri innen és mire lejövök várjon itt a spenót turmixom. – adom ki az utasítást, mintha mi sem történt volna közben meg belül az érzelmeknek csúfolt dolgok szépen lassan kezdenek mocorogni egymás irányába.
Megint lerázott.
És annyi nem volt benne, hogy Ő maga hívjon fel és közölje…
Mindegy.
Mély levegő, amit engedek szétáramlani majd kiengedem, hogy ezzel egyidőben minden negatív gondolat, érzés távozzon belőlem. Utoljára nézem meg magamat a tükörben, kizökkenésképp megpofozom arcomat majd repülök is a többiek után, hogy másodpercekkel később már a színpadon játsszam el Hook kapitány fiát, Harryt.