Velem szemben ül az asztalnál, nem tudom kimondani a nevét, csak némán bámulni a szinte különös tűzben égő fekete szemeit. A nyugodt arcot vöröslő száj díszíti, egyedül a rózsaszín szemfestéke zavarja meg a békét kereső lelkem. Mi a neve? Mellettünk fényes takaróként ragyog a város a nagyon pontosan elhelyezett színeivel. Megcsinált. Mi a neve? A szűk, babarózsaszín ruha szorosan öleli körbe az alakját. Nem veszem észre, hogy az emberek sikítva rohannak el mellettünk, asztalok borulnak fel és a villódzó káprázat kezdi elveszíteni a megcsináltságát. Ő engem néz, az aprónak tűnő szájával egyetlen szót formáz amit nem értek. Egyszerűen nem hallom mit beszél. Odalent szirénák bőgnek, emberek sikoltoznak, a fények tovább villódznak. Nem értem mit beszél. Mindig ugyanarra az egy szóra formálja az ajkait. Kinyitja a legyezőjét, a mintázata zavaróan töri meg a bézs bőrének gyöngyházfényét. Árnyék vetül az arcomra, a nagy karmos mancs betöri az ablakot. Értem nyúl itt, a kilencedik emelet magasságában. Felrángat a székből, a bőrömbe nevető szilánkok fúródnak bele. Visszanézek, látnom kell Őt, aki rózsaszín ruhájában ott áll most már egy asztal tetején és integet utánam. "Szajonara" ami nem is így hangzik. Nem is ezt mondja. Nincs is ott.
Megrezdülök a jégkockák alatt a hűvös vízben. Kénytelen vagyok felébredni az álomból. A szobai tv-ből még mindig a Godzilla üvölt. A vödörért nyúlok aminek az alján maradt még annyi víz, hogy lenyeljem a Libriumot. Egészen belecsúszom a vízbe, a fejfájás makacs maradványként táncol a fejemben a tegnap éjjel emlékein. Megnyugtat a jégkockák ütődéseinek hangja, lassan hatnia kell a gyógyszernek is. Kivágódik az ajtó, a tompa puffanása eljut hozzám is. A fal meg egészen mintha puha lenne, magába fogadja az ajtó gombját meg minden. Feltolom magam a kádban. Szipogva nézem a törölközőben belépőt. Megcsúszik a csempén és valami egészen valószerűtlen lassításban nézem végig ahogy hanyatt esik, a blokkoló tenyerével az üres gines üveget préseli szét. A vér annyira sötétnek hat a hófehér környezetben. Mindketten döbbenten nézünk. "Fel kellene porszívóztatni." Ennyit mond, tényleg ennyit. A csuklójára csorgó vérerecskét nézem, bólintok és igent mondok. - Az agyadban is. - valahogy ez hangosabb lesz. "Sötét van itt. Miért van sötét?" annyira ártatlan a kérdés, hogy ki kell magamból préselnem egy megértő arcot. - Mert napszemüvegben vagy. - felállok a kádban, szipogva lépek át a peremen és vizesen térdelek elé. A drága kezét fogom meg, kihúzom a fűrészesre tört szilánkot a sebből, ami így még jobban vérezni kezd. Megpróbálja visszadugni. Lenyalom a vérét, a combjára hajtom a fejem mint a kutya amikor vigasztalni kívánja a gazdáját. A távolból csörög a telefon. - Anyádat kórházba vitték. Apád hívogat. - nem mond erre semmit. Sosem mond semmit, mintha nem is értené, érted. Nyálas, sós vért köpök a túl fehér törölközőjére, elkenem a számmal, mintha ezzel törhetném meg ezt a rohadt fehérséget ami felemészti a helyiséget. "Hol van Clayton?" - simogatja a túl hideg hajamat a nagyon meleg, még mindig vérző kezével. - Gyümölcsevő versenyen. - felelem nagyon halkan, mintha azt súgnám meg neki, hogy a tegnapi srác csak 15 éves volt. Pedig annyi, ezt nem mondom meg. "Alvadt vér van az ágyon, igen." Mintha nem tudnám magam is, mintha nem lettem volna ott én is. - Hívom a szobalányt. Legyél készen két óra múlva, kérlek! - több esedezés kerül bele mint szeretném, kevesebb mint amennyit talán igényelne. Felállok, a már hanyatt fekvő alakját nézem. A leggyönyörűbb törött darab aki csak létezhet. A legerősebb megnyomorított aki születhetett. - Kérlek! - víz csorog rólam rá. Vérfolt éktelenkedik a törölközőn. Valahol mind gyönyörűek vagyunk. Sayonara, Tokyo!
- Le vagy te szarva! - mind felnézünk a hangra. Az étteremben tapinthatóvá vágyik az a perverz illat amit a kíváncsiság facsar ki az emberekből. - Le vagy te szarva! - Kristy Darlington, a Mrs. Darlington. Los Angeles fénylő csillaga éppen egy családi vacsorát igyekszik összetartani. A visszafogott indulat viszont képtelen barátságot kötni a bőre alá fecskendezett botox injekciókkal, ezért olyan ábrázata lesz, mint egy túl sok vízzel teli zacskónak. Vajon kiugorhat a szeme a túl nagy nyomástól? Húzgálom az ujjam a borospohár peremén, fuvolázó aláfestésként tompítom a saját kíváncsiságomat. Zavar, hogy tönkreteszik a megbeszélést ahol jelen sem vagyok igazán, mert minden figyelmem az ifjabb Sean Darlington arcocskájára irányul. Láttam a Völgyben egy hete, három napja, 1 napja és 9 órája is. Figyeltem mit tett azzal a lánnyal. Sean kegyetlen, a lelke pedig valahol a Melrose és a Sunset között rohad széttaposva egy csatorna mélyén. A ruhám alatt meghúzódó vágásra gondolok. Ki kell mennem a mosdóba. - Le vagy te szarva! - hangzik el harmadjára is. Sean utánam jön.
Személytelen félelemben kulcsolom a lábaimat a dereka köré. Nem vagyunk egy súlycsoport. - Fájsz! - mormolom el halkan, pedig kiabálnom kellene vagy ilyesmi. Nem gondoltam, hogy szurony van az ágya alatt. Belém harap, annyira fáj, megrohaszt belülről. Küzdök az érzés ellen. Olyannyira, hogy a tarkójára simuló selymes haját simogatva élvezek el. Felszakad a sebem. Egy szurony volt az ágya alatt. Helyet akartam cserélni azzal a lánnyal. Leroskadok a wc kagyló szélére, egész bizarr. A plafont bámulva rágyújtok. Ezredjére is gondolkodom, hova teszi vajon a hullákat?
- Le vagy te szarva! - visszatérek az asztalhoz. A nyakamon éktelenkedő fognyomokat elfedem a hajammal. Bort iszom, már képes vagyok Mrs. Darlingtonra nézni. A gyönyörű szörny egy édesanya képében jött közénk, hogy mind hűtlen férjnek és hálátlan gyereknek érezzük magunkat. "Vérzel." Bólintok. Vagy mégsem. Az anyaszörnyet nézem inkább. Mind gyönyörűek vagyunk.
A homok finoman simogatja a talpamat. Felnézek a házra, a csendes, személytelen és halottnak ható épületre. A legszebb kilátást fogja kínálni egy héten belül. Hűvös ujjakkal szorongatom a zacskót, ami tele van minden fellelhető legális agyzsibbasztóval. - Szar, de gyönyörű. - nézek le a homokban fekvő testre. Erre a szürkülő vázra, ami valahol Cissne-t rejti magában. Leülök mellé, kettőnk közé lököm a tablettákat. Meg akarja fogni a kezem, a mozdulat erőtlensége lesajnálást ébreszt bennem. Nem akarom, hogy megérintsen. Már nem. Betegség szaga van. "Csak azt szeretném tudni, mit olvastál mostanában." A hullámokat figyelem. "Csak szeretném tudni!". Erőlködő köhögés a gyengülő tüdőből. Az aranyszínben pompázó bikinije sem fénylik már úgy, mint előtte. - Csendben. - nem mintha létezne ilyen könyv és nem mintha valaha is olvasott volna bármit. Levegőt se vett néha, elfelejtette. Édes, de nem okos. - Lefeküdtél vele? - kétségbeesetten kérdezem, pedig nem érdekel a válasz. Semmit nem tartalmazhat ami új lenne. "Persze." Lehunyom a szemeimet. Már jönnek érte. Eltűnik a sivatagban, a hűvös szélben majd, mint a többiek előtte.
Feljön a hold. Vonyít a farkas. Több is.
Mi voltunk az éjszakában, a sivatag sötétjében.
Mi, akik ugyanolyan gyönyörűek vagyunk, mint Ti!
Kezdőlap 
írta: 
Céltudatos, akaratos, nagyszájú, bátor *becsukja a szótárat*
Meggondolatlan - néha előbb a cselekvés és csak utána a gondolkodás, Hazug - moi? non! Naiv - Még mindig képes hinni a füleiben szépen csengő szavaknak. Sör és csoki - nem tudom miért került ide.
Átlagos amerikai család, apa és anya meg a három gyerek. A kutyát Bobsnak hívták. Egyikük sem vérfarkas, sokáig úgy gondoltam, hogy nekem sem kellene annak lennem. Ma már csak hüppögő memoárjaimban gondolok ezekre az érzésekre. 
Farkasnak lenni nem egyszerű. De hát mit is tudhatom én, aki elefántcsont toronyban nőtt fel? Nem is várom el tőled, hogy nyugodtan hallgass végig, egy vámpírt, ahogy a farkaslét fájdalmairól elmélkedik. A ti életetek folyamatos küzdelem. Néha még az aznapi betevő falatért is. Mindent meg kell tegyetek, hogy ne szoruljatok végleg perifériára, hogy a világ többi lakója lássa, hogy nem vagytok elfeledhetőek, jelentéktelenek. 
