Vannak előnyei annak is, ha nincs senki az irodában. Amikor teljesen csendes az egész épület, és van időm egy picit elgondolkodni. Szeretem, hogy pezseg itt az élet, hogy az ügyvédbojtárok gyakorlatilag egymásnak adják a kilincset, és minden tíz évben van legalább egy kiemelkedő fiatal. Kellenek az ügyvédek, ezt nem vitatom, de felesleges a tehetséget középszerű válóperekre, és polgári peres eljárásokra pazarolni. Annak, akiben ott van az a bizonyos szikra, nem elég egy piti tolvaj, vagy egy telekvita, amiért Joe bácsi Jack bácsi telkére dobott egy almacsutkát harminc évvel ezelőtt, és azóta almafa lett belőle. Erre jók a futószalagon, más irodákból kijövő friss doktorok. Mégis, néha, amikor minden diákom máshol tartózkodik, jól esik egy kicsi csend. Öreg vagyok én már óvóbácsinak, és kedvem sincs a vitás ügyeiket megoldani. Ilyenkor kicsit magamba tudok mélyedni.
Ahogy az aktuális ügyek papírjait, meg az éppen beérkezett önéletrajzokat nézegetem, azon kapom magam, hogy a gondolataim újra egyetlen valaki körül keringenek. Valaki körül, aki szemérmetlenül fiatal hozzám, és aki mégis úgy vonzz magához, mintha saját gravitációs mezővel bírna. Nem tudom kiverni a fejemből a nagy, barna szemeket, amikben még mindig úgy csillog a lelkesedés, mint az első napon az egyetemen, mikor rám borította a kávémat. Újra és újra magam előtt látom a törékeny, gyönyörű szárnyakat, a mosolyát, kecses alakját. Meg kell rázzam a fejemet, hogy valahogy kiűzzem a fiatal tündért a gondolataim közül, de nem sikerül azt sem megtennem. Mióta Cain itt van, nem létezik rajta kívül senki más, ami még számomra is meglepő. Pedig Dorothea egy éves kiküldetésre utazott, valahova Szudánba, vagy hova a francba, így aztán bőven szabad lenne a pálya bármire is. De nem. Már egyik ügyvédbojtár, mutatósabb kolléga vagy kolléganő sem érdekel. Csak Caint akarom. Ő pedig valamiért makacsul ellenáll nekem, pedig olyan érzéseket keltett, amiket nem tudok megmagyarázni. Szerencsére már elég idős vagyok hozzá, hogy összeszedett tudjak maradni, nem számít, mit érzek éppen, de Cain néha képes volt a tűrőképességem határára lökni. És nem segített, hogy makacsul visszautasított. Egyáltalán nem.
Újabb fejrázás kíséretében inkább felálltam, és a kávégéphez sétáltam. Szükségem volt egy erős feketére, az elkészítése legalább a kezemet, és a gondolataimat is lefoglalta egy pár percre. Ahogy vártam, hogy lassan lefőjön az ital, kintről hangokra lettem figyelmes. És mire megmozdulhattam volna, hogy kimenjek, megnézzem, mi a helyzet, egyszerűen kivágódott az irodám ajtaja, hogy egy nő robogjon be rajta, akár a hurrikán. Alacsony, sötét hajú tündér volt, színes szárnyakkal, és két túlságosan is ismerős sötét szemmel. Nem értettem a beviharzását, de egy másodperc alatt összeszedtem szétszóródott szürkeállományomat, hogy úgy viselkedjek, mint akinek van két diplomája, meg három szakvizsgája, és ért ahhoz, amit csinál, nem pedig úgy, mint egy szerelmes kamasz. „Szerelmes”. Nem tudom, miért ez a szó jutott eszembe.
A nőre mosolyogtam, a lehető legprofesszionálisabb arckifejezésemet felöltve, miközben kézbe vettem a bögrémet.
- Segíthetek valamiben kisasszony? Vagy esetleg keres valakit?