Miriam Lilianne Griffiths

- Ms Griffiths?
A kaszinót kellemes zenehang töltötte be – kivételesen nem én játszottam -, aminek ritmusára a karomon doboltam, mikor felcsendült egy mély férfihang a hátam mögül. Apánk helyett is én voltam az, aki karban tartotta és vezette ezt a helyet, így nem illetődtem meg a megszólításon, csak visszafogott, ámde illedelmes mosollyal az arcomon fordultam az érkezők felé.
- Miben segíthetek Önöknek? – kérdeztem udvariasan, miközben lopva végig pillantottam a három öltönyös férfin. Soha nem láttam még őket, így biztosan nem fordultak meg nálunk egyszer sem. Kiváló fotografikus memóriám volt, bármit könnyedén megjegyeztem, amit láttam, és ezekkel a férfiakkal soha életemben nem találkoztam még. Persze, bármilyen ügyben jöhettek, így nem feltételeztem egyből a legrosszabbat róluk, mégis egy kellemetlen érzés rántotta görcsbe a gyomromat. Volt valami a kisugárzásukban, ami semmi jót nem sejtetett.
- Nos, mivel úgy tudjuk, hogy Ön ennek a kaszinónak az ügyvezetője, ezért kérjük, olvassa ezt el – felelte a férfi, miközben elővett az aktatáskájából egy A4-es méretű borítékot, és átnyújtotta azt nekem. Felvont szemöldökkel vettem azt át. Nem igazán értettem, hogy miért most, miért itt akartak megbeszélni velem bármilyen ügyet a kaszinóval kapcsolatban, de nem volt mit tenni, kénytelen voltam az ő szabályaik szerint játszani.
Óvatosan felbontottam a borítékot, majd kivettem a gémkapoccsal összekapcsolt papírokat. A szöveget még csak végig sem olvastam, tekintetem egyből megakadt a dokumentum címén: Elkobzásra jogosító nyilatkozat. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, és nem mutatni feltörni kívánkozó zaklatottságomat, miközben gyorsan végigfutottam a dokumentum tartalmát is. Kényszeredett mosollyal az arcomon pillantottam fel a rám nyugodtan váró férfiakra, miután végeztem.
- Kérem, megmagyaráznák, hogy mégis mit jelent ez? Tudomásom szerint még van időnk a tartozások befizetéséig, ráadásul az összeg, ami szerepel a dokumentumban, sem stimmel. Ennél sokkal kevesebb összegről volt szó eddig – feleltem nyugodt hangon, igyekezve nem hagyni, hogy a hangom megremegjen. Hinni akartam abban, hogy mindez egy hazugság, vagy csak tévedés – évek óta én voltam az, aki kezelte a pénzügyeket, és aki foglalkozott apánk tartozásaival. Egyszerűen nem történhetett meg olyasmi, hogy valami elkerülte volna a figyelmemet. Mégis… lelkem egy darabkája pontosan tudta, hogy mi az igazság. Nem ez lett volna az első eset, hogy apának valahogy mégis sikerült megkerülnie minden óvintézkedésemet, és valahogy lenyúlnia azt a kevéske pénzt, amit félretettem, hogy aztán elverve azt csak még nagyobb adósságba taszítson minket. Nevetségesnek tartottam, hogy a lányának kellett nyakörvet tennie az apja nyakára, és őrködnie felette, nehogy valami ostobaságot tegyen, mégis így állt a helyzet nálunk. Évekig sikerült is visszafognom őt, de úgy látszik, ezúttal megtalálta a kibúvókat…
- Nos, meglehet, Ön nem értesült róla, de Mr Griffiths a megállapodásunkat megszegve újabb adósságokat halmozott fel. A visszafizetéséről szóló szerződés alapján ebben az esetben jogunkban áll a kaszinót lefoglalni. De, kérem, ne aggódjon túlságosan, Ms Griffiths, alaposan fel fogjuk mérni a helynek az értékét, és az annak megfelelő összeget levonjuk a családja tartozásai közül. A változásokról majd a későbbiekben értesítjük Önöket. Addig is, a hét végéig van idejük elhagyni a kaszinót, ám, kérem, ne felejtse el, hogy csak a személyes tárgyaikat vihetik el – tette még hozzá a fekete öltönyös férfi, majd anélkül, hogy megvárta volna akár egyetlen nyikkanásomat is, sarkon fordultak mind a hárman, és elhagyták az épületet. Én pedig ott álltam egy helyben, teljesen ledermedve, amíg az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat. Három napunk volt elhagyni a kaszinót, a helyet, ahol évek óta laktunk már, mivel elveszítettük a korábbi birtokainkat is apának hála. És most… és most már ez sem volt.
Úgy éreztem, ha nem szabadulok ki szabad levegőre rögtön, akkor itt bent fogok megfulladni. Arcvonásaimat igyekeztem továbbra is rendezetten tartani, nehogy bárki is megsejtsen bármit is, de minden megtett lépéssel egyre kevésbé tudtam visszatartani a zokogásomat. Amióta anya meghalt, olyan keményen próbálkoztam, minden álmomat félretettem annak érdekében, hogy helyre tudjam állítani a családunk helyzetét, de most… most mindennek hiába. Miért is küzdöttem hát ennyire? Felesleges volt minden egyes perc, amikor visszafogva a könnyeimet erősnek mutattam magam a családom érdekében. Már rég megállíthatatlanul megindultunk a lejtőn lefelé, soha nem állt erőmben az, hogy megállítsam a zuhanást, pusztán késleltetni tudtam az elkerülhetetlent… De lám, most mégis csak földönfutóvá lettünk!
Szinte úgy robbantam ki a kaszinó teraszajtaján, annyira vágytam a friss levegőre, a nyílt térre. A hideg esti levegő csípte minden egyes meztelen porcikámat, de a fizikai fájdalom össze sem volt hasonlítható azzal a kínnal, ami a szívemet tépte. A teraszon lézengett egy-két alak, mire rájuk üvöltöttem, hogy tűnjenek el innen, most azonnal. Mert már képtelen voltam tovább visszafogni a könnyeimet. Ott helyben, ahol álltam, a földre rogytam, és arcomat kezeimbe temetve tört ki belőlem a kétségbeesett zokogás. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. Hogy a világom teljesen a darabjaira hullott, és mindennek az én szerencsétlen, átkozott apám volt az oka. Sokszor vágytam már erre, ám ez volt az első alkalom, hogy ilyen szívből jövő gyűlölettel kívántam azt, bárcsak az apánk örökre eltűnne a föld színéről, és nem tenné tönkre még jobban az életünket Lysandrával…


- Lysandra! – rontottam be az ikertestvérem szobájába dühtől csillogó szemekkel. Általában hidegvéremről voltam ismert, de amint meghallottam apától ezt az új hírt, a vérnyomásom egyből a 200-at kezdte verdesni. – Teljesen elment az eszed?! – förmedtem rá a húgomra, miközben ő teljesen nyugodtan ült a piperés asztalánál, és fésülte hosszú, barna haját. Arcvonásai nem mutattak meglepettséget, így sejtettem, hogy tudta, miről volt szó. Ha lehet, a belőle áradó nyugalom csak még inkább irritált.
- Most miért vagy úgy oda? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét, miközben a tükörből pillantott rám. Még csak hátra fordulni sem méltóztatott! Üvölthettem volna akár torkom szakadtából is Lysandrával, őt akkor sem tudtam volna kihozni a sodrából most. Húgom nagyon érzékeny volt sok mindenre, és szavaimmal általában könnyen meg is bántottam, ezúttal azonban úgy éreztem, hogy lelkiekben minden féle reakcióra felkészült tőlem. Úgy ült ott a kis tükre előtt, mint akit már semmivel sem lehet meglepni.  
- Nem mehetsz hozzá Connor Lockwoodhoz – jelentettem ki ellenkezést nem tűrően, miközben hátrasimítottam a hajamat, majd karba tett kezekkel megálltam az ajtóban, hogy megakadályozzam, a húgom elmenekülhessen ez a beszélgetés elől. Igaz, nem úgy tűnt, mint aki ezen törte volna a fejét, de nekem volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan már inkább szabadulna meg tőlem. Csakhogy ez nem lesz olyan egyszerű.
- És ugyan miért nem? Már minden el van rendezve – válaszolta ő, mire ezúttal rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldökömet.
- Mert nem ismered egyáltalán őt. Biztosan tudsz te is a róla szóló pletykákról. Lys, az a srác két pillanat alatt szét fog szedni téged! – fakadtam ki, miközben megengedtem magamnak, hogy egy kevés kétségbeesés vegyüljön a hangomba. Azt akartam, hogy Lys hallgasson rám, legalább ebben az egy dologban. A húgom azonban szavaimat hallva sértetten felvonta az orrát, miközben felugorva a székéről felém fordult.
- Hát ennyire ostobának és gyengének gondolsz engem, Miri?! Szerinted én nem tudom, hogy miféle dzsinnek mondják őt?! De van bármi más választásom?! Veled ellentétben én nem vagyok csodaember, én nem tudok egyszerre olyan sok munkát elvállalni mint te! Ez viszont egy visszautasíthatatlan lehetőség arra, hogy legalább egy kicsit tudjak segíteni a családunkon! – tört ki Lys, s habár szavai először dühösen csengtek, mondandója végére kibuggyantak a könnyek is a szeméből. Ezt látva az én haragom is egyből elpárolgott, mert rájöttem, hogy igaza volt Lysnek. Talán nem helyeseltem azt, hogy a pénz miatt menjen feleségül akárkihez, de mi mást tehettünk volna? Vagyis, egy dolgot tehettem: méghozzá, hogy találok neki egy sokkal jobb jelöltet Connor Lockwoodnál.
- Tudom, és ne haragudj, Lys, nem így gondoltam – léptem közelebb a húgomhoz, miközben vigasztalóan átölelve a vállát leültettem az ágyra magam mellé. – Én csak nem szeretném, hogy bármilyen bántódáson essen, és félek attól, hogy az a férfi mit művelne veled. Te valaki sokkal jobbat, sokkal gyengédebbet érdemelsz… Nem egy ilyen pökhendi, felfuvalkodott hólyagot, akinek a legnagyobb gondja az életében az, hogy reggel milyen öltönyt húzzon fel – magyaráztam neki együttérző hangon, mire ő csak megrántotta a vállát.
- Talán. De én is szeretnék végre tenni valamit a családunkért, Miri. Ki fogom bírni őt, én is tudok erős lenni – próbálta bizonygatni Lys azt, amiről mindketten tudtuk, hogy nem igaz. Ezt azonban már nem volt szívem a szemére vetni, így inkább csak egy halvány, meleg mosolyt küldtem felé.
- Van egy ötletem – jelentettem ki, mire Lys kíváncsian pillantott rám. – Személyesen még nem találkoztál vele, igaz? – kérdeztem, mire a húgom csak nemlegesen megrázta a fejét. – Én fogok találkozni vele először. Kiadom magam neked, hogy kiderítsem, milyen ember is ő valójában. Ha úgy ítélem, hogy a rossz híre pusztán légből kapott kitaláció, akkor hagyom, hogy hozzámenj – jelentettem ki büszkén. Lys gyanakodva figyelte az arcomat, mert hátsószándékot sejtett, amivel nem is tévedett sokat. Mert valójában eszem ágában sem volt hagyni, hogy Lys hozzámenjen ahhoz a tuskóhoz. Vele ellentétben én nem kételkedtem abban, hogy a róla szóló hírek igazak. Ezért csak annyit kellett elérnem, hogy Connor legyen az, aki önszántából visszamondja az eljegyzést.
- Megtennéd értem? – kérdezte óvatosan, mire széles mosoly terült el az arcomon.
- Hát persze, Lys. Érted bármit – válaszoltam, miközben megpusziltam a feje búbját, fejben azonban már azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan is tegyem tönkre ezt az eljegyzést.