Egy normális ember azt mondaná, hogy nem normális dolog egy diplomaosztó után azonnal a temetőbe menni. De sokkal több kedvem volt egy hideg sírkő előtt ácsorogni, mint végig jópofázni a partit, amit apám szervezett. Amin nem is igazán ismertem senki. Sok idős faszi, és a feleségeik, apám barátai, és üzlettársai. Gratuláltak volna, leereszkedően kézrázogatások közepette, miközben úgy néznek rám, mint egy rakás lócitromra, csak azért, mert fiatal vagyok, mert most kaptam kézhez a diplomámat, mert most kezdtem az életemet. Elmentem volna inni a barátaimmal, ha lettek volna barátaim, de nem voltak. Annyira a tanulásra koncentráltam, arra, hogy évfolyamelső legyek, hogy az egyetemi élet közben elzúgott mellettem. De nem is vágytam rá, hogy a „barátok” visszahúzzanak. Nem tartoztam így egyik világba se. Nem tartoztam apámhoz, és a sikeres üzletember, és politikus baráti köréhez, mert taknyosnak, hátulgombolósnak tartottak, és nem illettem be a korosztályomba sem, mert unalmasnak, és koravénnek láttak.
Így a ceremónia után azt mondtam apámnak, hogy egy kicsit kiszellőztetem a fejemet, és hamarosan ott leszek a partin. Magamhoz vettem egy üveg pezsgőt, és úgy, ahogy voltam, talárban kimentem az anyám sírjához. Nem éreztem különlegesnek ezt a mai napot, ugyan olyan volt, mint az összes többi. Más napokon is eljöttem ide, leróni a kegyeletemet, és emlékezni egy kicsit Anyára. Más napokon ugyan nem voltam talárban, és nem szorongattam a kezemben egy darab papírt, aminek igazából semmi értelme nem volt. Csak álltam egy darabig, szemben a hideg kővel, majd gyengécske mosoly kúszott az arcomra.
- Szia Anya…hát…szóval ez a nap is eljött. Hivatalosan is politológus lettem…persze Apa szerint ez felesleges, és ő is egész jól boldogul a politikában papír nélkül is. De…nekem ez fontos volt. Colin is örült…- éreztem, ahogy a könnyek összetolulnak a szememben. Nem akartam sírni, gyűlöltem, gyengeségnek tartottam. Egy férfi ne sírjon. Így lassan letöröltem a kiserkenni akaró könnyeket, nyeltem egy nagyot. – Jó lett volna, ha te is ott lehetsz ma…talán te büszke lettél volna rám. De…hoztam egy üveg pezsgőt…a kedvencedet. – szusszantam, mert rájöttem, hogy feleslegesen beszélgetek a hideg kővel.
Lassan leültem mellé, a vállamat nekitámasztottam, és kinyitottam a pezsgőt. Ittam pár kortyot, majd lehunytam a szemem. Mintha vártam volna, de nem tudom, mire, vagy kire. Újabb korty következett, újabb mély levegő, és ezt váltogattam, míg az üveg tartalma el nem fogyott. Csukott szemmel hagytam, hogy az alkohol lassan eltompítsa a külvilágot, és akkor megéreztem a kezet. Az arcomat simította végig, mintha csak egy enyhe szellő lenne, és azonnal kipattant a szemem. Természetesen nem láttam senkit, de még mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Azóta sem tudom, hogy mi is volt ez, csak a szesz a véráramomban, vagy valóban az édesanyám látogatott meg egy pillanatra. De nem akarom egyhamar újra érezni.

Azt hinné bárki, hogy izgalmas dolog leendő törzsvezérnek lenni, de az egész nagyjából csak annyiból áll, hogy apám minden dögunalmas papírmunkát a nyakamba varrt, és azzal nyüstölt, hogy elmúltam már ötven éves, éppen itt lenne az ideje feleséget választanom, családot alapítanom, ésatöbbi. Őt nem nagyon érdekelték a nyilvánvaló tények, hogy a fajunk igenis válságban van, hogy valamit tenni kellene, mert ha így haladunk, a törzsszövetség széthullik, és lázongások lesznek. Apám már elég öreg ahhoz, hogy mindezek már egyáltalán ne izgassák. Úgy gondolta, ez legyen majd az én gondom, és az unokáié meg a dédunokáié. Már csak az foglalkoztatta, hogy megszülessenek azok a szóban forgó unokák.
Nem kicsi meglepetésemre, egyik nap apám azzal állított haza, hogy megnősülök. Nem udvarias érdeklődés, vagy felvetés volt, hanem szín tiszt parancs. Megnősülök, mert ő azt mondta. Mert talált egy megfelelő feleséget, akit az apja kérdés nélkül oda adott nekünk. A gyomrom is felfordult. Nem is kérdezték meg szegény lányt, hogy mit akar? És ki tudja, hogy egyáltalán kedvelni fogjuk-e egymást.
- Szóval csak úgy vettél nekem egy feleséget? Hol vagyunk, a középkorban? – fakadtam ki apámra, felpattanva az íróasztalom mögül.
- Ugyan fiam, ne dramatizáld túl! Ez csak házasság.
- Csak házasság?! „Csak” házasság!
- Ne lovalld bele magad fiam! -emelte fel kicsit a hangját.
- Mégis mibe? Abba, hogy úgy kezeltek mindkettőnket, mint egy darab húst, egy tenyészállatot?! Hogy esélyt sem adsz arra, hogy én magam találjak rá arra, akivel majd le akarom élni az életemet? Hogy talán szerelmes legyek?
- A szerelmet túlértékelik. Azt hiszed, én szerelmes voltam anyátokba?! Ugyan már…
- Nem vagyok hajlandó ismeretlenül bele menni a házasságba.
- Nincs más választásod! A törzs nem fogad el úgy, ha nem vagy nős és nem akarsz úgy járni mint…
- JÉZUSOM, APA! – csattantam fel. – Ne hasonlíts hozzá…
- Eszem ágában sincs… - vigyorgott elégedetten, mert tudta, hogy ezzel már megnyerte a vitát. – Holnapután megismerkedtek egymással. Kaphattok néhány hónapot ismerkedésre, de nem túl sokat…éppen itt lesz az ideje, hogy megállapodj!
Nem volt már kedvem tovább vitatkozni. Elkönyveltem magamban, hogy igen, egy férfi egyszerűen eladta a lányát, csak azért, mert a vezére azt mondta neki. Mert az egyetlen kiút a kilátástalan helyzetükből ez a házasság volt. Nekem pedig, mint leendő vezetőnek, nem volt szinte semmi beleszólásom abba, hogy kivel éljem le a hátralevő életemet. Csodálatos kapcsolatnak ígérkezett.

Úgy maradtam, ahogy apám magamra hagyott, a fotelomba beékelődve, egy fényképpel a kezemben, amit apám tett le az asztalra egy hosszadalmas előadás után. És én nem tudtam mást tenni, csak bámulni, és forgatni a fejemben a jövendőbelim nevét. Lysandra. Lysandra Lockwood, furcsán fog hangzani, talán túl sok az "L" betű. A képről egy barna hajú, mély kék szemű lány bámult vissza rám, kedves arccal, nyugodt mosollyal. Apám szerint ő az irányíthatóbb, éppen azért egyezett bele a házasságba, de az ikertestvérétől, Miriamtól maradjak a lehető legtávolabb, mert ő az agyamra fog menni. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy sem, mert egy ikerpár általában közel áll egymáshoz. Nem fogom tudni kikerülni az ikertestvért, ebben biztos voltam, bár ő egy picit jobban érdekelt ő, mint az irányítható Lysandra. Szükségem lett volna egy kis kihívásra, egy nőre, aki nem lesi minden kívánságomat, akit nem tudok dróton rángatni, aki lázad ellenem. Az eddigi barátnőim mind csendesek és behódoló típusok voltak, és ezt már kezdtem unni. Végül is a képpel a kezemben, és egy pohár whiskeyvel az asztalomon aludtam el, az irodámban, ahol az egész életemet éltem. Furcsa álmom volt, Lysandráról, akivel veszekedtünk, pedig még a hangját sem hallottam. Ebben az álomban hosszú hónapok óta először újra élőnek éreztem magam.