Ugye nagyon fogsz rá vigyázni? kérdezte anya, amikor Eden még csak a pocakjában lakott és annyiból állt a létezése, hogy különböző, random ennivalókat kívántatott meg vele és néha fél óránként járatta pisilni. Ekkor éppen a hasára tapadva füleltem, én is hallom-e azt a mocorgást, amiről olyan izgatottan beszélt, de bugyborékoláson túl semmi különös nem ütötte meg a fülem. Csalódottan lebiggyesztettem az ajkam, mire anya megfogta a kezem és a pocakja egy másik pontjára igazította.
Csoda történt.
A mai napig emlékszem a tompa, hirtelen ütésre a tenyeremen. Annyira megijedtem, hogy reflexből elrántottam a kezem. Bizarrnak, enyhén undorítónak találtam a gondolatot, hogy valami félig kifejletlen izé aludjon már nyolc hónapja anya bőre alatt, a reggelire elfogyasztott szilvás bukta és a déli ebéd mellett... Mégis elvarázsolt. Apa szavai visszhangoztak a fülemben: ő a kisöcséd. Szüksége lesz rád, ha majd megszületik. És ettől az az ufószerű valami értelmet kapott. Nevet kapott. Az öcsém volt, akit mindenáron meg kellett védenem az összes rá leselkedő veszélytől.
Évtizedekkel később, a szüleim sírja előtt állva még mindig élénken él bennem az ígéret. Ugye nagyon fogod szeretni? Először tehernek tűnt, felelősségnek, melyet egy életen át cipelnem kell. Idővel azonban belenőttem. Ahogy a karomba fogtam, ahogy segítettem neki járni, ahogy kioperáltam a szájából az összes kavicsot és játékdarabot, amit sunyiban beletömött, ahogy először mondta ki a nevem... A nővér-szerep valahogy hozzám nőtt, ahogy Eden is. Ezért újra és újra kijártam a temetőbe, hogy emlékeztessem rá magamat és megnyugtassam őket: szeretem őt. És meg fogom védeni.
- Csak néha a dolgok lehetnének egy egészen kicsit... Egyszerűbbek. - leguggoltam a sírkő elé és félresimogattam a ránőtt gazt. Elhatároztam magamban, hogy hétvégén vissza kell jönnöm rendet tenni. Talán megpróbálom elcsalni Edent is...
Az órámra néztem. Lejárt az ebédszünetem, vissza kellett mennem dolgozni. Csókot nyomtam az ujjaim hegyére, melyeket aztán a szüleim gravírozott nevéhez érintettem. Pár hosszú dobbanásig kitartottam a pillanatot, majd mély levegőt véve felegyenesedtem a sírtól. Fázósan a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezem és elsétáltam anélkül, hogy akár egyszer is visszanéztem volna.

Amikor kicsi voltam, anyával volt egy titkos játékunk. Sem apa, sem Eden nem értették és nem látták át úgy a szépségét, mint mi ketten. Anya az élet játékának nevezte, számomra valahogy inkább a boldogságról szólt. Az volt a lényege, hogy bármilyen borzasztó helyzetbe is kerültünk, bármilyen rossz vagy lehangoló napunk is volt, meg kellett találnunk benne a szépet. Ha valami rossz történt velünk, megpróbáltuk kiforgatni és jobbá tenni. Amikor leestem a fáról és eltörtem a csuklómat, anya azzal vigasztalt, milyen jó, hogy varázslattal seperc alatt meg lehet gyógyítani, az iskolából ellenben napokra kimaradhattam. Amikor kigyulladt a konyhánk és odalett az aznapi vacsora, anya nevetett és azt mondta, legalább lesz mire jó kedvvel visszaemlékeznünk, és most apa végre kipróbálhatja azt az éttermet, amiről olyan régóta áradozott.
Sokszor kaptam magam rajta, hogy munka közben is játszom ezt a játékot. Amikor az egyik beteg lehányt vérrel, arra gondoltam, hogy kint csak jobb, mint bent, és legalább tudom, hol gyógyítsam. Amikor az egyik vérfarkas páciensünk tudatmódosító szerek hatása alatt elszabadult és felforgatta az egész kórházat, azzal biztattam a többieket, hogy legalább kizökkentünk a monoton hétköznapokból. Bár nekem közel sem ment olyan ügyesen, mint anyának, még negyven évvel később is igyekeztem az általa tanítottak szerint élni.
Néha azt kívántam, bár az öcsémnek is megtanította volna a játékot!
- Miért ráncolod a homlokod? - kérdezte a kolléganőm, amikor már percek óta hunyorogtam a mobiltelefonom kijelzőjére. Amint észrevettem, hogy rajtakaptak, sietve elraktam.
- Az öcsémet próbáltam elérni. Úgy látszik, a modern technológia egyesek számára nem elég modern. - Játékos rosszallással forgattam a szemem, de valójában igenis fájt, hogy folyton lerázott. El is határoztam, hogy fel fogom keresni személyesen. Akkor merjen elhajtani, ha az ajtaján dörömbölök!
- Férfiak... Előbb-utóbb ők is kirepülnek a fészekből, nem? - nevetett Kaylee, nekem viszont egy pillanatra a torkomra forrt az elhatározásom. Eden felnőtt férfi. Már kinőtt abból a korból, hogy szüksége legyen rám, vagy hogy a kezét kéne fognom. A "testvéri törődés", aminek szerettem beállítani, lehet, hogy egész egyszerűen túl sok volt neki.
- Szerinted...? - Ám alig kezdtem bele borzasztó bátortalanul abba, hogy megtudakoljam, mikor érdemes valakit elengedni, akit mindennél jobban szeretünk, a csipogónk őrült vészjelzése félbeszakított. Egyszerre néztünk rá a kis kütyü kijelzőjére, majd nagyot sóhajtva felpattantunk a pihenő kanapéjáról.
Anya, néha borzasztó nehéz játszani ezt a játékot.