Nem akartam elhinni mikor megláttam az ügyeleti beosztást. Öt éve dolgoztam a kórházban, és öt éve havi legalább tízszer voltam az éjszakai ügyeleten, ami minimum 600 alkalmat jelent.
Többnyire összeraktak Opheliaval amit szerettem, mert nekem nem kellett csinálnom semmit csak figyelnem ahogy mindenkivel kedves és gúnyolódnom vele ezért, de őt még az se bántotta. De most... A Moore név mellett nem a Henderson név állt.
Nem.
Moore és Ravalee.
Ennek nem lesz jó vége.
Hétköznap este volt, így az eddigi tapasztalatok alapján tudtam hogy úgy este kilenc után semmi dolgunk nem lesz csak ülünk az orvosi pihenőben, jó távol a pletykás nővérektől akiket ki nem állhatok és nézzük egymást. Vagyis esetünkben inkább öljük egyást.
Talán nem is akkora baj hoy együtt oszottak be. Meglesz a szórakozásom ma estére.
Nem tudtam elfojtani a vigyoromat ahogy a köpenyem zsebébe mélyesztettem a stetoszkópomat és visszamentem a sebészetre megnézni hoy futott-e be valami izgalmas.
Sajnos nem volt éppen semmi így csak az aktákat nézegettem mintha nagyon fontos és elfoglalt lennék hogy a betegek és kedves hozzátartozóik ne jöjjenek oda hozzám mindenféle hülyeségeket kérdezni, minthogy túlélik-e a műtéteket, vagy hoy mi bajuk van.
Honnan tudjam, hagyjanak békén.
A fejemben eközben más sem járt mint hogy Ravaleevel fogom tölteni az estét. Egyszer már... töltöttem vele, giaz akkor a véralkohol szintünk igen magas volt, és azóta a kapcsolatunk sem volt képes normalizálódni. De talán pont ezért volt olyan jó piszkálódni vele.
Már megkaptam. El kellett volna veszítene az érdeklődésemet de nem ment.
Eljött a nyolc óra és mindenki elindult haza az utolsó esti vizit és a vacsora után. A kórház kiürült, csend lett.
Lassú léptekkel kocogtam le a sürgősségire ahová be voltunk osztva. AZ orvosi pihenőben már láttam a barna hajkoronát és szinte hangtalan léptekkel osontam oda.
A kanapén ült és olvasott valamit mikor mögé léptem és a feje két oldalára támaszkodtam a kezeimmel. Valami uncsi orvosi lap volt. Azt hiszik hogy az ilyen cikkekke a rákot is gyógyítani lehet.
- Hosszú esténk lesz, pláne ha ilyen ostobaságokat olvas, doktornő - jegyeztem meg hirtelen. Reméltem hogy sikerült megijesztenem. Le se sikerült törölni a gúnyos vigyort az arcomról ahoy rám nézett.

Láttam a táblát. Pont ezért szedtem össze a kórházban található összes könyvet, magazint és szaklapot, jelentkeztem mindenféle laparoszkópiás műtétekre, amikre nyilván nem engedtek be, mert nagyobb szükség van rám itt, meg bedobtam két mentális xanaxot, mielőtt bevetettem volna magam a pihenőbe. Az esték általában nyugodtak, túlságosan nyugodtak ahhoz, hogy kettesben töltsem Dr. Moore-ral, tömegkarambolért vagy egyéb szerencsétlenségért imádkozni viszont meglehetősen etikátlan lett volna az én pozíciómban.
Így hát maradtak az olvasnivalók és a vak remény, hogy a gondolatban bevett, fél maréknyi nyugtató segít megőrizni a hidegvérem a reggeli váltás megérkezéséig, és nem fogok olyasmire vetemedni, amit később bőszen megbánnék - mondjuk gyilkosságra, vagy érzéstelenítés nélküli, nyitott agyműtétre egy nagyon is egészséges és élő kollégán.
Természetesen ehhez az ügyeletes nővérnek legalább fél tucatszor jeleznie kellett, hol kedves szavakba burkolva, hol parancsolón, hogy a világon semmi szükség rám a betegek között, attól egyikük sem fog gyorsabban gyógyulni, hogy kórteremről kórteremre járva nem hagyom őket aludni, ahogy attól sem, hogy őt idegesítem újra és újra átnyálazva az aktákat. A végén kicsit hevesebben kellett már rám szólnia, mire hajlandó voltam megadni magam az Adriannel kettesben átvirrasztott éjszaka gondolatának és mint a ringben ácsorgó bokszoló, aki az ellenfelét várja, úgy ültem le a kanapéra, felcsapva az ölemben az újságok egyikét.
Már épp belemerültem volna az olvasásba, beleringatva magam az illúzióba, hogy Adrian megfutamodott és inkább a wc-n tölti az éjszakát, vagy valamelyik nővért fűzögeti épp, amikor a semmiből meghallottam a hangját a fejem felett. Ennyire sikerült beparáztatnom magam, hogy már a közeledését sem hallottam meg? Nyilván összerándultam ültömben, a gyilkos ösztön felvillant bennem, készen rá, hogy az Edentől tanult fogások egyikével áthajítsam a kanapé felett. Aztán egyszerre ellazultam, ahogy ráébredtem, hogy "csak" ő az, a csalódottság pedig fintor formájában egyből átsuhant az arcomon.
- Ohh. Bocsásson meg, elfelejtettem, hogy a doktor úr szaktudása olyan mértékű, hogy az Orvosi Kamara havi száma ócska bulvár a szemében - Mióta tartózkodtunk egy légtérben? Öt másodperce? Talán nyolc, amíg kiélvezkedte magát rajtam. Nyolc másodperc, és máris az agyamra ment.
- De hát minek is szakmailag fejlődni, ha helyette a megérzéseinkre is hagyatkozhatunk? - Agresszíven lapoztam az újságban és próbáltam orrig belemerülni, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy így nem szól majd hozzám. Férfiak... Egyszer az a baja, hogy a varázserőmre támaszkodva gyógyítok, aztán meg az, hogy próbálok nagyobb rutint szerezni az ő módszerében!
- Nincs jobb dolgod? Egy gyors menet valakivel a takarítószertárban? Tartom a frontot, ígérem - Hessegetőn legyintgettem felé, próbálván elhitetni magammal, hogy kevésbé zavarna, ha randiappnak használná a kórházat a munkaideje alatt, mint az, hogy össze vagyunk zárva x órára egy légtérbe.

Valójában ha belegondolok sosem volt egészen világos hogy hol csúszott félre a kapcsolatunk Ravaleevel. Egyszerűen csak az elejétől kezdve egymásnak feszültünk. Én sosem hittem benne hogy a gyógyító erővel rendelkező elfek lehetnek igazi orvosok, hiszen amit mi évekig tanulunk nekik az nem több mint egy kis hókuszpók.
Persze én is tudok varázsolni, mégiscsak dzsinn vagyok. Mi dzsinnek pedig az igazi, elemi mágia birtokosai vagyunk, még ha ezzel a többi faj nem is ért egyet.
Azóta a bizonyos karácsonyi parti óta azonban csak még jobban elméregesedett a kettőnk viszonya. Soha nem vallottam volna be még magamnak sem hogy valójában meglepoen vonzódtam Ravalee doktornőhöz. Minden megvolt benne amit egy nőben kerestem mégis...
A falra másztam a puszta jelenlététől is. Okoskodó és fontoskodó volt, igazi tanárnéni kis kedvence, amit undorító nyájasságba burkolt. Ki nem állhattam a túlzottan kedves embereket. Mindig készültek valamire.
Én bunkó voltam de legalább nyilvánvalóak voltak a szándékaim.
Ahogy az is egészen nyilvánvaló volt hogy azért lopózom Rihannon mögé és szólalok meg olyan hirtelen hogy megijesszem. És a legnagyobb elégedettségemre össze is jött.
Nem tudom elfojtani az elégedett vigyoromat ahogy összerezzen és fellángoló szemekkel néz rám. Hirtelen azt hiszem lekever nekem egyet de csak elfintorodik. Furcsa csalódottsággal tölt el a reakció.
- Semmi olyan nincs benne amit még ne tudnék drága doktornő - megnyomom az utolsó szót elégedetten mosolyogva. Szinte látom az eret lüktetni a halántékán. Még csak pár másodperce boldogítom és már kikergettem a világból. Azt hiszem egy ez új személyes rekord.
- Pontosan. Az ösztön alapja a tudás és aki a tudás birtokában van annak felesleges ilyen lapokat olvasgatni... ja várjunk csak azt hiszem megértettem hogy miért is olvasod őket... - mondom ártatlanul mintha nem gúnyolódni akarnék vele. Mit is mondhatnék? Egy fasz vagyok.
- Nincs, minden nővér hazament, aki meg itt maradt nem való a takarítószertárba - fintorgok rá ledobva magam a szemben levő fotelbe - Szóval most más elfoglaltságot kell találnom az elkövetkező nagggyon sok órára. Azt hiszem meg is van - finoman félrebiccentem a fejem ahogy ránézek és ha csak rámnéz hogy megsemmisítsen a szemével csak egy újabb pimasz vigyor bukik ki belőlem.

Mások általában azért imádkoznak, bár képesek lennének szemmel ölni; engem inkább mély megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ilyesmi nem lehetséges, mert eszem ágában sincs börtönbe menni egy olyan alak miatt, mint Adrian Moore. Márpedig a pillantásomban elég magas a gyilkos szándék aránya, így valószínűleg nem élné túl, ha efféle képességekkel rendelkeznék. Ez az ő hibája, természetesen. Eldolgozhatnánk egymás mellett békében - na jó, inkább fegyverszünetben -, hideg közönnyel, mint két érett, felnőtt személy, de nem, neki állandóan az idegeimen kell táncolnia. Nem volt soha senki, akit utált gyerekként? Nem tanulta meg, hogyan nézzen levegőnek másokat? Esküszöm, jobban esne, ha azt tettetné, nem létezem, minthogy folyton belém áll.
Ahogy ezt végiggondolom, furcsán elszorul a mellkasom, mintha kételkednék a saját állításomban, de sietősen elterelem a gondolataimat inkább.
- Persze. - Gúnyos horkantással adom tudtára a véleményem a tudását illetően. Tény és való, ezt még én is elismertem a háta mögött, ha kellett, hogy nagyon jól ért a szakmájához. Ez az egyetlen oka, amiért még nem ástam el a kórház mögött... Viszont abban erősen kételkedem, hogy a világ minden rendelkezésére álló tudását elsajátította volna már rövidke évei alatt, és ne lenne hely még számára a fejlődésre. Ez az önhittség borzasztóan idegesített.
- Még szerencse, hogy a varázserőm tudás nélkül is működik - vonok vállat, mintha hidegen hagyna a megjegyzése, pedig annyira belém áll, hogy arra késztet, viszonozzam a döfést. Tanulhat egész életén át, ha jól esik, nekem elegendő a gyógyító mágiámra támaszkodnom - elméletben, nyilván, mert a gyakorlatban ennél sokkal maximalistább vagyok és nem érem be az adottsággal, amit kaptam. Keményen megdolgozom érte, hogy háttértudás is legyen mögötte.
- Vagy csak túlságosan rendben van az önképe ahhoz, hogy veled akarjon bemenni... - morgom savanyúan az orrom alatt, de sajnos arra ügyelek, hogy ő is meghallja. Esküszöm, jobbnak tartom magam ennél az oda-vissza szurkálódásnál, mellette mégis úgy érzem, nincs választásom. A legrosszabbat hozza ki belőlem. Komolyan szégyellném magam Eden előtt, ha így látna. Ezen felbuzdulva megpróbálom összekaparni megmaradt méltóságomat és elengedni a fülem mellett, hogy holmi olcsó elfoglaltságnak tart, de hát a gyilkos szándék nem hogy kikopna a tekintetemből, inkább megsokszorozódik.
Passzív-agresszíven lapozok az újságban és a következő oldalra erőltetem a pillantásom, de egyetlen szót sem sikerül felfognom. Azért úgy teszek, mintha nagyon belemerülnék, ezzel próbálván enyhíteni Adrian jelenlétén, ami lassan szétterjed az egyre szűkebbnek ható szobában és bekebelez körülöttem mindent. Kitartóan játszom a sértődött hallgatást, műtéttel kéne szétfeszíteni az állkapcsom, hogy bárki is kicsaljon belőlem akár egyetlen szót is, de óráknak tűnő percekkel később megunom, hogy bámul és összecsukom az újságot. Szemtől szemben lenni vele felér egy büntetéssel, úgyhogy kerítek magamnak valami ürügyet és felpattanok a kanapéról, az újságot nem túl elegánsan az asztalra ejtve. A pulthoz lépek és a kávéfőzővel kezdek babrálni, legalább addig is háttal lehetek neki. Csak azért sem szólalok meg vagy kérdezem meg, kér-e ő is. Ha rajtam múlik, egyetlen mukkanás nélkül átvészelhetjük az éjszakát.
De nyilván ez nem ilyen egyszerű...

Valahol mélyen borzasztóan szórakoztat Rihannon tekintete. Látom rajta hogy majd felrobban és ez felettébb mókás számomra. Tudom hogyha módjában állna a tekintetével gyilkolna meg. Szerencsémre nem képes ilyesmire, csupán gyógyítani tud, ami szerintem egy orvosnak meglehetősen... csaló képesség. Ezt nem is átalltam hangoztatni drága kolleginámnak, minden egyes alkalommal kicsikarva belőle egy egy éles, gyilkos szándékú pillantást.
Mindenki odavan érte hogy milyen kedves és hogy mennyire érti a dolgát, de szerintem egy orvosnak inkább a szaktudásával kéne villognia semmint azzal hogy milyen csilivili, nagyerejű varázslatokra képes. Én is nagyszerűen bánok a vízzel, lévén hogy dzsinn vagyok, mégsem állok neki szökőkutasat játszani a kórház kellős közepén hogy mindenki engem imádjon.
Elégedett mosollyal az arcomon huppanok le a vele átellenben levő fotelbe és onnan fikszírozom karcsú, és dühös alakját.
- Nos igen, ki is mondtad, tudás nélkül - ráncolom össze az orrom egy gúnyos pillantás kíséretében. Pontosan tudja hogy mit gondolok róla ahogy én is tudom ő mit gondol rólam. Nem lesznek mondjuk álmatlan éjszakáim miatta. Nem hiszem hogy neki lennének miattam.
Felszaladnak a szemöldökeim a megszólalására és nem tudom elfojtani a féloldalas borzasztóan elégedett vigyoromat.
- Ez elég sokmindent elárul rólad - jegyzem meg én is félhangosan elég erőteljesen visszautalva a kis... karácsonyi kalandunkra. Az rontott el mindent, nem is olyan régen. Igaz előtte se voltunk puszipajtások.
Csendbe burkolózunk mindketten és alig tudom elfojtani a vigyorgást a tényre hogy mennyire nem hajlandó tudomást sem venni rólam. Persze nem váltam levegővé. Őt figyelem, a következő szemét lépésemet tervezve. Ő pedig olyan agresszívan lapoz az újságban mintha legalábbis az én fejem akarná letépni. Egész aranyos ez a dühös tekintet.
Csendben ül végig nem is hajlandó tudomást venni rólam én pedig gondolkodom hogy mivel tudnám még tovább bosszantani. Igaz egyetlen szavamra is úgy ugrik mint pincsikutya a szétrángatnivaló lábtörlőre de alaposan meg kell válogatnom hogy most éppen mivel fogom kikészíteni.
Hamarosan felpattan és elsuhan a pulthoz. Csendben figyelem ahogy kávét kezd készíteni magának. Engem meg se kínál de meg sem lepődöm rajta.
Ahogy kockacukrokat kezd dobálni a bögrébe úgy érzem végre eljött az én időm és felállva, lassú léptekkel sétálok oda mellé. Nem tudom hogy hallja-e a lépteim, de reménykedem benne hogy nem és megint sikerül megijesztenem.
- Nem lesz sok az a cukor? Nem én akartam megjegyezni, de kezd meglátszani... - mondom borzasztó barátságosan. Őszintén szólva néha csodálkozom hogy még nem törte el az orromat.
Mosolyogva nyújtom oda neki a bögrémet hogy nekem is töltsön már kávét ha már úgyis a kezében van a kávéskanna. A mosolyom rezzenéstelen.

Egy időben, még a karrierem veszettül naiv kezdetén eltökélt szándékomban állt kideríteni, miféle traumák érhették Adriant, amitől ennyire arrogánssá és ellenségessé vált másokkal szemben. Akkor még tényleg bennem volt ez a naiv hőstudat, hogy képes lehetek bárkit megmenteni - akár önmagától is, és képes lehetek bármilyen falon áttörni, bármennyire fáj is. Aztán ahogy az öcsémmel kezdtünk eltávolodni egymástól és Adrian udvariatlansága mögé sem sikerült belelátnom már semmiféle traumát, elengedtem ezt az egészet. Ő az első olyan személy az életemben, akivel tényleg soha többé nem akarok megpróbálni jól kijönni, inkább olyan távol szeretném tudni magam tőle, amennyire csak lehet.
Éljenek a közös műszakok!
- Ahh, minek beszélek egyáltalán veled... - sóhajtok fel, két-két ujjammal átmasszírozva a halántékomat. Sejtettem, hogy a műszak végére migrénem lesz miatta, de azt nem, hogy már rögtön öt perc után teljesen kiborít. Miért is utasítottam vissza Eden ötletét? 48 óra a kapitányságon csakis jót tehetne ennek az alaknak...
- Aghh! - Csak ennyit nyögök artikulálatlanul, megeresztve felé egy fintort a következő beszólása hallatán. Mintha a fallal vitatkoznék. Újra és újra lepattan róla, bármivel is próbálkozom, úgyhogy a következő taktikához fordulok: nem próbálkozom. Igyekszem még a létezését is kitörölni a fejemből abban a reményben, hogy ha elég erősen koncentrálok, tényleg levegővé válik.
Megkönnyebbülten lélegzem fel a kávéfőzőnél. Borzasztó jól esik kikerülni a fojtogató aurájából, habár az iránta érzett frusztráltságom nem enyhül ennyire könnyen. Épp morcosan és a kelleténél agresszívebben dobálom bele a bögrémbe a cukrot, amikor a hangja megint az aurámban csendül fel. Megrándulok, ijedtemben a cukor a bögre peremén koppan, onnan meg lepattan valamerre a szőnyegre, isten tudja, merre.
Megölöm. Fenébe az orvosi esküvel, feltelefonálok, hogy készíthetik a műtőt, és addig kibelezem.... Ezzel a jóindulatú szeretettel fordulok felé, és ahogy nyújtja a bögréjét, már emelem a kannát, hogy leöntsem. Képes lennék ráborítani, az egészet. Soha senki nem idegelt még ki ennyire, mint ő. Miért kell mindenben az elsőnek lennie nálam?
Nagy, dühös fújtatással csapom le a pultra a kávét, ellenállva az ingernek, hogy a nyakába küldjem a forró löttyöt. Egyrészt nem akarom, hogy megsérüljön, ami ellent mond azzal, hogy a két kezemmel fojtanám meg, de hát mellette már csak ilyen zavaros minden... Másrészt a fene akarná fizetni a ruhája tisztíttatását. Az kéne még, hogy mossak is rá! Már átadnám magam az agyvérzésnek, legyen, vigyen el, essek össze itt előtte a szőnyegen, úgysem mentene meg és végre véget érne ez a szenvedés, amikor bevillan valami és érdeklődve felpillantok rá.
- Kezd meglátszani? - ismétlem megjátszott riadalommal, a következő pillanatban pedig megragadom a felsőm alját és felhúzom egészen a nyakamba, hogy még a melltartóm is kivillanjon. Aggódva áttapogatom a hasam és a csípőm, lejjebb tolva kicsit a nadrágot a csípőcsontomon.
- Jaj, ne! Tényleg úgy gondolod? - játszom tovább a riadt dívát, és egész egyszerűen kiveszem a kezéből a bögrét, leteszem a pultra azt is, majd megfogom mindkét tenyerét és a hasamra vezetem, a csupasz bőrömre.
- Igazad lehet, nézd! Mintha vastagabb lennék itt, nem? - végigvezetem a kezét a csípőmön, ameddig hagyja, fél szemmel az arcát lesve és a reakcióját. Még az ajkam is riadtan beharapom, aztán megcsóválom a fejem és ellépek tőle, visszaigazgatva az öltözékem és felkapva a kávésbögrémet a pultról.
- Hát, ilyenek ezek az éjszakai műszakok... A lényeg, hogy Marcusnak tetszik. Eddig még nem panaszkodott. - kacsintok rá, bár legszívesebben a homlokomra csapnék, amiért a legelső férfi név, ami beugrott a képzeletbeli barátomnak, pont az öcsém kiszemeltje kellett, hogy legyen. Ezt biztosan azért kapom, amiért mostanában állandóan a szerelmi életén pörgök.

Rihannon az a fajta ember volt aki nem tudta elviselni ha valaki valamiért nem kedveli. Addig addig taposott míg meg nem lett kedvelve, meg nem lett paksolva a kis feje és minden boldog volt és szivárványos. Talán ez volt az első dolog ami idegesíteni kezdett benne. Miért kéne mindnekinek kedvelnie? Az nem őszinte. Inkább mondja meg valaki hogy ki nem állhat és elmehetek a francba minthogy nekiálljon bájologni velem.
Mindemellett okos volt, sőt, az egyik leginteligensebb nő akivel valaha találkoztam, csinos, kedves... Egyszerűen túl tökéletes volt ahhoz hogy meg tudjam kedvelni. Na meg... két ennyire tökéletes ember mint ő és én ritkán jönnek ki egymással.
Ő mindent a képességével gyógyított meg rendes, igazi orvoslás helyett amint én tanultam egész életemben. Túl sokat küzdöttem és tanultam ahhoz hogy egy kis varázserő lemosson a pályáról.
Ezután hát semmi esélyünk sem volt arra hogy valaha is jóban legyünk, pláne hogy ő nem volt úgy elájulva a sármomtól és a képességeimtől mint kellett volna neki.
Sőt... Sokáig kifejezetten hidegen hagytam. Ami tarthatatlan állapot volt ezért mindent amit csak tudtam megtettem hogy csak rám fgyeljen. Mint a gyerekek az oviban.
És bejött...
Ha eleget piszkáltam, ha eléggé bemásztam a bőre alá akkor rám figyelt. És még ha mérges is volt... de engem figyelt.
Most is olyan dühösen dobálta bele a kockacukrokat a bögréjébe mintha minden egyes szemmel engem büntetne. Tuti azt képzelte hogy engem fojt bele a kávéjába.
Odaosonva ijesztettem meg megint mire az egyik kockacukor el is pattant a fenébe de nem kezdtem el keresni. Csak szarrágó vigyorral néztem rá és tartottam a bögrémet hogy töltsön már nekem is legyen olyan tündérbogarantyú. Persze nem töltött. Inkább lecsapta a kancsót a pultra, mondjuk ez még mindig jobb mintha az egészet a nyakamba borítja, és nem válaszolt.
Nem hagyhattam hogy figyelmen kívül hagyjon így tovább piszkáltam. Ahogy a súlyát említettem riadtan nézett rám.
Egyből leesett hgy csak rájátszik de ahogy felhúzta a pólóját nem tudtam nem oda nézni. Mégiscsak férfiből vagyok, és még ha nem is kedvelem Ravaleet... Csinos nőből van.
Kissé meglepetten hápogtam ahogy megragadva a kezeim tette őket a csípőjére. Válaszolni se tudtam csak pillogtam rá mint valami szűzfiú akit először érintett meg nő.
- Mi..., Én...? - hebegtem habogtam mire ellépett tőlem és megigazgatva a ruháját indult el vissza a kanapéhoz.
Aztán mgemlített egy nevet mire felszaladtak a szemöldökeim. Marcus? Ki a fene az a Marcus?
- Nahát Ravalee bepasiztál? - remélhetőleg csak én hallottam ki hogy a hangom egy fél oktávval magasabb az átlagnál. Mi ez a borzasztó heves féltékenység ami mintha lehúzná a mellkasomat...?
- Nem is pletykáltak még róla, új a dolog? - mentem utána, eljátszva hogy csak könnyedén beszélgetek vele, nem éppen azt próbálom kideríteni hogy mégis ki ez a pasi és mit akar pont tőle.
Mi ez a birtoklási vágy bennem hirtelen?
Leültem vele szemben újra és ráfüggesztettem a szemeim. Nem lehet pasija... Pletykálták volna... látszana rajta...
- Szóval mesélj! Ki ez a Marcus? - könyököltem a térdemre előadva hogy mi bizony puszipajtások vagyunk és alig várom hogy kipletykáljuk ezt a dolgot.

Nem akartam elrontani az alakításomat, pedig szívem szerint ujjongtam volna. Sikerült szavak nélkül hagynom Mr. Adrian Casanova Moore-t! Persze, hiszen csakis az ösztönei után ment, és ez alól a nadrágjában hordott dolog sem volt kivétel. Egy percig sem hittem benne, hogy bárkit vagy bármit is komolyan venne magán kívül, már a karácsonyi parti előtt is elkönyveltem, hogy minden nőnél csak egy dologra hajt... És igen, ez bántott, mert bármennyire is bántam az azon a bizonyos estén történteket, azt képtelen voltam tagadni, hogy többet vártam tőle. De hát a hozzá hasonló férfiak sosem fognak megállapodni, ezért is idegesített annyira és ezért is akartam minél távolabb maradni tőle. Semmi közös nem volt bennünk és semmi esélyt nem láttam rá, hogy megadhatnánk a jövőben egymásnak, amire szükségünk volt. Én valami komolyat kerestem, ő ágymelegítőt; csak tudnám, miért rontotta el úgy a kedvemet ez a felismerés.
Aztán persze el kellett rontanom az egészet a meggondolatlan fecsegésemmel. Azt reméltem, talán elsuhan a füle mellett a megjegyzésem, de nyilván most az egyszer figyelnie kellett arra, amit mondok. Jajne, jajne, jaj. Ne. Hogy füllenthettem ekkora nagy marhaságot? Eden kitekeri a nyakam. Sőt, előbb ások saját magamnak gödröt...
- Egyesekkel ellentétben én nem keverem a munkát a magánéletemmel - Ez mondjuk még igaz is lett volna, persze csak abban az esetben, ha valóban lett volna valakim, akit Marcusnak hívnak. Az agyam egyszerűen leblokkolt, mint mindig, amikor hazudnom kellett, így ahelyett, hogy ügyesen kivágtam volna magam, elkezdtem tovább csacsogni az igazságról - egy nagyon is eltorzított igazságról.
- Nyomozóként dolgozik, az öcsém új kollégája az őrsön, ő mutatott be minket egymásnak. Vérfarkas, de meglepően gyengéd, és nagyon odaadóan végzi a munkáját. - Jaj, Ria, fogd már be! Szerettem volna jó erősen a homlokomra csapni, hátha azzal egy kis észt rázhatok az ürességbe a koponyámban. Nem akartam elhinni, hogy tényleg lenyúltam, még ha képletesen is, az öcsém nagy szerelmét egy ócska hazugság kedvéért. Mi volt egyáltalán a célom vele? Miért akartam féltékennyé tenni Adriant? Habár, az elmondásom alapján még Marcusszal is több volt a közös bennünk, mint a velem szemben ülővel.
Sietve belekortyoltam a bögrémbe, addig sem kellett tovább vágnom magam alatt a fát.
- Tényleg erről akarsz beszélgetni? Nem nyomkodnád inkább csendben a telefonod? - Tudtam, hogy túl sokat kérek tőle azzal, hogy bírjon ki csendben néhány órát a sarokban, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzunk, tovább hazudni pedig fogalmam sincs, meddig bírtam volna még akkor is, ha róla volt szó.

Nagyon... nagyon ritkán fordul elő hogy valaki őszintén belém tudja fojtani a szót. Általában a legfurvább dolgokból is simán kidumálom magam de most... Most egyszerűen megkukultam. Rihannon bőre borzasztóan forrónak érződött a tenyerem alatt és szinte egészen ledermedtem ahogy magára húzta a kezeim.
Értem már nőhöz, nem is egyszer sőt azon a bizonyos karácsonyi bulin őt is megérintettem már. Nem is egyszer... Nem semmi éjszakát töltöttünk együtt.
Most mégis mintha egy lángcsóva szaladt volna végig rajtam és az egy víz elemű dzsinnek nem éppen a legkellemesebb érzés.
Elengedett és csacsogni kezdett mire nagyokat pislogva követtem a szemeimmel a mozgását. A mellkasomba mintha egy nagy, morgó vadállat került volna ami a zsigereimet tépte.
Féltékeny... lettem volna?
Lehetetlen.
Persze ahogy kérdezgetni kezdtem elkezdte kikerülni a válaszadást. Furcsa volt de... Érthető hogy titkolni akarta előlem mondjuk, hiszen ki nem állhatott de... Mégis lesújtott a hír.
Azt se tudom miért érdekelt. Nem is kedveltem! Nem vágytam rá... nem... éreztem iránta semmit csak megvetést.
Csacsogni kezdett én pedig szinte pislogás nélkül hallgattam. Vérfarkas. Nyomozó. Az öccse mutatta be őket egymásnak.
Mi a franc, azt se tudtam hogy van egy öccse?!
- nahát nahát Ravalee tele vagy meglepetésekkel! Azt se tudtam hogy van testvéred - vontam fel a szemöldököm kissé szemrehányón - Mi mindent titkolsz még előlem, ejnye? Mégiscsak kollégák vagyukn! AZ ilyesmiket illő lenne elmondani! - meg azt is hogy van pasija! Miért nem tudtam róla?!
Hátradőltem a fotelemben és keresztbefontam a karjaimat. Nagyon terelte a témát, ezért én csak méginkább tudni akartam mindent az újdonsült pasijáról.
- Naná! Érdekel hogy ki tud elviselni téged ilyen hosszú ideig - mosolyodtam el szélesen - Van képed is erről a csodálatos férfiúról? - érdeklődtem megtámasztva az államat. Tudnom kell hogy hogy néz ki.
Nem mintha bárki is jobb képű lehetne nálam de...komolyan érdekelt milyen Ravalee ízlése ha utánam talált valaki mást. Tuti valami bányarém. Más nem lehet....
igaz...?.

A legősibb istenek lássák a lelkem, sosem volt kenyerem a hazudozás. Sőt, általában Edent is kifejezetten ellene neveltem. Enyhe képmutatást éreztem, bűntudatot és pánikot is, mert előre láttam, minden egyes elejtett hazugsággal annál mélyebbre gabalyodom ebbe az egész káoszba, míg a végén már sehogyan sem jöhetek ki belőle jól. Mégsem tudtam megállni, mert Adrian tovább kérdezgetett. Mi a fenéért érdekelte ennyire a magánéletem? Szerettem volna rákenni, hogy ez az egész kamu-barátosdi az ő hibája, de még így is tisztában voltam vele, hogy én kezdtem az egészet. Nem okolhattam érte, még ha annyit meg is tehetett volna, hogy csendben elengedi a témát.
- Talán elmondtam volna, ha valaha megkérdezed, de úgy láttam, jobban szeretsz megjegyzéseket tenni és piszkálódni. - Az öcsémet határozottan meg akartam védeni előle. Családcentrikus lévén elég lett volna egyetlen rossz szót tennie rá, hogy kikaparjam a szemét, így hát érthető, ha sosem hangoztattam Edent a munkahelyemen. Nem neki, legalábbis. Amúgy sem szerettem összemosni a munkát a magánéletemmel.
A megjegyzése hallatán szúrós pillantást vetettem rá. Még ha Marcus nem is volt igazából a barátom, akkor is sértett a megjegyzése, ami pont azt bizonyította, mennyire őrült ötlet volt ez az egész.
- Köszönöm az érdeklődést - mormogtam szárazon, a képre vonatkozó kérdését hallva pedig feltört belőlem egy nagy sóhaj és átdörgöltem a homlokom. Nonszensz volt az egész, hogy pont neki mutogassak fotókat az öcsém kollégájáról.
- Nem értem, miért olyan fontos neked, hogy néz ki... Tudtommal nem vagyunk barátok, hogy a szerelmi életemet boncolgassuk. - Meg aztán lepleznem kellett a tényt, hogy egyetlen közös képünk sem volt. Hát ezért nevelt anya mindig arra, hogy nem szabad hazudni! Már látom, hogy az igazmondás mennyi fejfájástól megkíméli az embert. Úgy éreztem, Ade nem fog békén hagyni, amíg nem bizonyítom be Marcus létezését, ezért elővettem a mobilomat és felcsaptam a galériámat. Lementettem facebookról egy képet róla, azt nyitottam meg és toltam a kedves doktor úr orra elé.
- Tessék. Ha nem bánod, a kapitányságra nem viszlek be bemutatni neki. - Vagy akkor ott is hagyom, Eden egész biztosan örömmel beváltja az ajánlatát arról, hogy bent tartja néhány napra. - Miért olyan meglepő, hogy van valakim? Inkább az lenne a meglepő, ha neked lenne - Ezt nem feltétlenül sértésnek szántam, hanem az életmódját illettem kritikával. Simán lehetett volna barátnője, ha hajlandó lett volna megállapodni és egy kicsit moderálni magát.