Aranyos tőletek, hogy nem adjátok ki a titkaimat, de olyan nagy titkokat sajnos nem őrizgetek, így nem én leszek a legújabb folyosói pletyka. Ennek ellenére egyébként nem különösebben szeretek a magánügyeimről fecsegni. Elvégre a magánügy lényege, hogy nem másokra tartozik. De legyen.
Sokáig Sacramentóban nevelkedtem. És ahogy már említettem, nem mondhatnám túl idillinek, bár legalább nem voltak tányércsapkodós veszekedések sem. Apám mindig is szigorú volt velem és az öcsémmel is. Mindig a legjobbat az iskolában, a sportban. Viszont mindent a kezünkbe adott ahhoz, hogy ezt a teljesítményt produkálni is tudjuk. Késő éjszakáig matekozott velünk, ha kellett és eljött velünk futni a hétvégén. Ezt egyébként mindig is becsültem benne. A hatalom – legyen az vezetőé vagy egy családfőé – felelősséggel is jár. Ő ezt tökéletesen átlátta és magára is vállalta.
Tőle sajátítottam el a mágia alapjait is, már ameddig még tudott tanítani. Nekromanta lévén az én földmágiámat illetően a tudománya erősen korlátozott. Apámat viszont nem kellett félteni, megkereste a legjobb tanítómestert mellém. „A legjobbnál kevesebbel nem szabad beérni” – szerette mondogatni nekünk és az egész életét így élte. A vacsorának mindig tökéletesnek kellett lennie és jaj volt annak, aki akár csak egy percet is késett a megbeszélt találkozóról.
Hogy egy ilyen gyermekkor jó vagy rossz, mindenki döntse el maga. Kétségtelenül meglett ennek a rengeteg szigornak a haszna az életben. Elvégre így lettem az, aki vagyok, és azt hiszem, minden beképzeltség nélkül állíthatom, hogy büszke lehetek az életem munkájára.
A szülői háztól az egyetem kezdetével távolodtam el. Washingtonba jöttem tanulni és végül itt is telepedtem le. Valójában sokkal inkább az otthonomnak érzem, mint Sacramentót. Itt találkoztam életem első nagy szerelmével is.
Kristin… Mit is mondhatnék róla? Kétségtelen, hogy a neve hallatán valahol mélyen még mindig megdobban a szívem. Ilyen ez az első szerelem. Örök nyomot hagy. Elsőéves voltam, amikor találkoztunk. Egész pontosan összeütköztünk, mert nekemjött a campus udvarán. Segítettem neki összeszedni az elejtett holmiját, majd meghívtam egy kávéra a kantinba. A többi már gyakorlatilag történelem. Kristin pontosan olyan lány volt, amilyenről álmodni lehet. Aranyló szőke haj, törékeny alkat, ártatlan, kék szempár. Alázatos és tisztelettudó, aki szinte ösztönből meghajol.
Úgy vigyáztam rá, mint a legnagyobb kincsemre. És hát valójában az is volt. Legalábbis néhány évig. Javában dolgoztam a doktori cím megszerzésén, amikor egy nap váratlanul bejelentette, hogy elhagy. Utólag már magam is megértem. Akkoriban rettentően elhanyagoltam őt, és bár sokszor rimánkodott, én mindig csak hárítottam. Most órám lesz, most a könyvtárba megyek, aztán nekem kell órát tartanom. Sosem értem rá. Ő pedig igazán megérdemli, hogy olyasvalakivel legyen, aki figyel rá és gondoskodik róla. Ezt én akkoriban nem tudtam megadni neki.
Az egyetem végeztével is itt maradtam tanítani és írni. Nyaranta ásatásokra utazom, majd a begyűjtött információkkal hazatérve, az ősz beköszöntével már a billentyűzet felett időzöm. Jelenleg a negyedik könyvemet írom Kongó őslakosainak néprajzáról.
A szerelem azóta is csak futó fuvallatként fordul elő az életemben. Az elmúlt években akadt néhány szeretőm, de valahogy egyikük sem tudott igazán megfogni hosszú távon. Persze, tisztában vagyok vele, hogy most is akad néhány diákom, aki szívesen betenné a lábát a hálószobámba, de nehezemre esik komolyan venni a folyosón vihogó diáklányokat.