Nem tudtam aludni, így már hajnalban ott tipródtam a kapitányság küszöbén. Annyi érzelem kavargott bennem, amennyit nagyon régen nem éreztem. Izgatottság keveredett egy csipetnyi aggodalommal, és nem kevés szégyennel. Szégyelltem magam, hogy idáig csúsztam. Hogy egy rehabilitációs központba kell járnom, minden második nap, hogy egy felügyelőtisztnek kell jelentenem, hogy merre jártam, kivel, és mit csináltam, hogy még a munkahelyemet is ők választották ki nekem. Mindezt úgy, hogy közben, Hollywoodban az ikerhúgom évek óta ünnepelt sztár. És nem rá voltam irigy, hanem magamat szégyelltem. Hogy a profi sporttól idáig sikerült süllyednem. Tudtam pedig, hogy Rora nem szégyenkezik miattam, de néha azt kívántam, bárcsak megtenné. Mert mindketten tudjuk, hogy megérdemelném.
Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. Úgy is éreztem magam, és mindenki úgy is nézett rám. Az igazság az, hogy nem állok túl messze tőle, a lepukkant lakókocsimmal. Ráadásul, ma reggel, ahogy zuhanyoztam, hirtelen bedöglött a melegvíz. Aztán az egész vizesblokk. Pont jókor, mit ne mondjak. A ruháim nem száradtak meg rendesen, így vizesen kellett felvennem őket, a hajam katasztrófa volt és a szakállamat már nem jutott időm rendbe tenni. És mindenki ennek megfelelően is nézett rám. Nem igazán izgatott, egészen addig, míg meg nem láttam valaki gyönyörűt. Egy elfet, aki sietős léptekkel igyekezett egy iroda felé. Közben gyorsan engem is végig mért, de ugyanolyan semmitmondó pillantással, mint bárki más. Csak egy vérfarkas voltam, egy rendőrőrsön megszokott látvány a fajtám. De én nem tudtam levenni róla a szemem. Akkor is bámultam, mikor az ajtó becsapódott mögötte, és már nem láttam. Az illata olyan erővel vágott fejbe, hogy minden mást kizárt. Szívem a szokásosnál is jobban vágtázott és csak elbűvölten álltam a pultnál.
Háromszor szóltak ki a főkapitány irodájából, mire meghallottam a saját nevemet. Még mindig kótyagosan indult el befelé, igyekeztem kijózanítani magam a sokkból. Nem értettem, miért volt rám ilyen hatással.
Bent az újdonsült főnököm gyorsan ledarálta, mik lesznek a tennivalóim, mint nyomozóasszisztens. Akár rendőrkutyát is mondhatott volna, a hangzása ugyan az. Alja munka volt ez is, mint a többi, olyan mocskos munkákat kellett elvégezni, ami a nyomozóknak derogált. De munka volt. Pénz járt érte, egészen sok is, ki tudtam fizetni Anya ellátását anélkül, hogy Rorának segítenie kellett volna. Nem szerettem, ha ő ad pénzt. Jobban örültem, ha magára költötte, megérdemel minden szépet és jót ebben az életben. Aztán a főnök hirtelen közölte, hogy ideje megismerkednem az új társammal. Kinyílt az ajtó, és akkor már tudtam: végem.
A kellemes illat betöltötte a nagy irodát, semmi más nem létezett többé. Csak a gyönyörű, fekete hajú elf, csinosan szabott öltönyében, kócos hajával, finom vágású arcával és furcsa, szomorkás, fáradt tekintetével. A szívem a torkomban dobogott, a világ forgott velem. Nem értettem, mi történik velem, de megrémített.
- Cranshaw, hadd mutassam be a társát! Ő az egyik legjobb nyomozóm, úgyhogy emberelje meg magát! Ha bármi panaszt hallok magára, kivágom innen, és nem fog érdekelni semmilyen rehabilitációs program! Világos?! -reccsent rám élesen a kapitány, ami azonnal kijózanított.
- Világos, uram! – válaszoltam halk, nyugodt hangon. Megszoktam már ezt a hangnemet. Ahogy igazából már mindent megszoktam. Sosem fognak többnek látni, egy állatnál, de magamnak köszönhetem.
Megköszörülöm a torkomat, és közelebb lépek az elfhez. Apró mosoly kúszik az arcomra, szépsége, alakjának, arcának finomsága újra elbűvöl. Kezet nyújtok felé, bár nem várom, hogy viszonozza. Igyekszem udvarias lenni, és fel vagyok készülve bármire. Mindenki máshogyan reagál rám.
- Marcus Cranshaw vagyok…nagyon örvendek, nyomozó! -mutatkozom be kurtán, kinyújtott kezem kicsit megremeg. Szeretném, ha  bőrünk összeérhessen, de megértem, ha nem akar velem kezet rázni. Az ő helyében én se akarnék magammal.

Ahogy kinyitottam a szemem már éreztem is az ismerős, kissé fájdalmas szúrást a szemhéjaim mögött. Megint úgy négy órát aludhattam. A gyógyszerek egyre kevésbé segítenek. Egyre nehezebb ealudnom és a rémálmok újra egyre gyakoribb vendégek az éjszakáimon.
Mielőtt elkezdtem a gyógyszereket szedni rendszeresek voltak a rémálmok, de legalább fel tudtam belőlük ébredni. Most be vagyok zárva a saját fejembe, a sötét álmaim közé.
És el sem tudom aludni a gyógyszerek nélkül.
Flo szerint csak egy alapos dugás kéne nekem de úgy érzem ennél azért többről van szó. Talán csak fel kéne mondanom és máris nyugisabb lenne az életem.
Lassan kimásztam az ágyamból hogy az apró lakást átszelve kúsztam a kávéfőzőhöz. AMint ittam pár kortyot máris éreztem ahogy a feszítés a vállaimból és a folyamatos fejfájás múlni kezd. A koffein lassan szétáradt a testemben és úgy éreztem lassan megint fogok tudni funkcionálni.
A kávésbögrémet szorongatva mentem ki a mosdóba még lezuhanyozni mielőtt elindultam munkába. És igen. Én a zuhany alatt is kávézom. A hajammal nem kifejezetten foglalkoztam, már igencsak az arcomba lógott de se időm se kedvem nem volt elmenni fodrászhoz. Jó lesz az most még, majd megkérem Flot valamelyik hétvégén hogy nyírjon meg.
Bár lehet hogy nem merném bevállalni az ő hajnyírási képességeit.
A borostámmal most nem foglalkoztam még pár napra voltam attól hogy hajléktalannak tűnjek vele így miután felöltöztem elindultam be az őrsre. Persze útközben muszáj volt megállnom a sarki starbuckban hogy vegyek magamnak egy rémesen túlárazott kávét a rettenetesen unott szirén baristától és azzal felszerelkezve induljak tovább az őrs felé.
Az szokás szerint zsongott már kora reggel is és igazából senki nem is törődött azzal hoyg fél órát késtem a munkakezdésemhez képest. Megszokták tőlem.
Szükségük van rám és a képességemre.
Belépve egy pillanatra egállok hogyfelmérjem az idebent uralkodó káoszt és elengedjem a fogdába igyekvő járőröket.
Ahogy felnézek megakad a szemem egy nagydarab szedett vedett fickón. Engem néz a nagy kék szemeivel. Úgy áll ott mint egy megvert kiskutya, szinte azt várom hogy elkezdjen csóválni amiért valaki rápillantott. A szemeim végigsiklanak rajta aztán elnézve a magas, szőke vérfarkasról elindulok be az irodámba. Még a nevem is kint van.
EDEN RAVALEE DETEKTÍV MPD
Tisza VIP vagyok. Éppenhogy leteszem formás fenekem a párnázott székre már hallom is a kapitányunk drága mély, rekedtes hangját hogy most azonnal húzzam a belem az irodájába.
Hát ki vagoyk én hogy ellent mondjak a mi szeretett kapitányunknak? Felkapom a kávém és azt szürcsölgetve csozogok be a nagy, napfényes irodába. A nagy fény bánrja a szemem így kicsit hunyorogva nézek végig az előbb odakint álló vérfarkasra. Ahogy a kapitány ráreccsen egy pillanatra a férfira pillantok majd vissza az ezekszerinti új partneremre.
A férfi egy vérfarkashoz képest eglepően nyugodt hangon válaszol mire kicsit felvonom fél szemöldököm.
A férfi közelebb lép hozzám, jó egy fejjel agasabb mint én mégis annyira nyugodt aura veszi körül hogy nincs az a nyugtalan érzésem körülötte mint a többi farkas körül. Őket körbelengi a halál szaga, akárcsak engem. Rajta nem érzem ezt.
Átteszem az egyik kezemből a másikba a kávémat és finoman megrázom a kezét.
- Eden Ravalee. Szólíts Edennek nem kell a nyomozósdi - mondom nyugodt, kissé rekedtes hangon és elengedve a kezét a főnökre nézek.
- Mehetünk? Vagy van még valami?
- Hol vannak a múltheti akták Ravelee? Elküldte már őket az archívumba - fonta össze a karjait.
- Fooolyamatban vannak uram - biccentettem mire a kapitány a fejét csóválta. Nem volt boldog tőlem de én sem voltam magamtól. Ketten vagyunk.
A kapitány elhesegetett minket én pedig elindultam vissza az irodám felé, nyomomban az új személyes farkasommal.
- Az lesz az asztalod - mutattam az üres asztalra az ablak előtt - Ez az enyém. Ha keresel valamit inkább szólj ne pakolj rajta, mert azt nem szeretem - a hangom színtelen, kissé unott ahogy leülök a székembe és belekortyolok a kávémba. Keresztbe teszem a lábam és felé fordulok a székkel.
- Pár dolgot jobb ha előre tisztázunk - mondtam hátratúrva az arcomból a hajam - Nem vagyok beszélgetős fajta, nem utállak feltétlenül csak ilyen az arcom, soha ne kérdezd meg hányadik kávémat iszom, sokat kávézom. És... nekromanta vagyok. Jobb ha tőlem tudod meg nem másoktól - fejezem be a felsorolást a szemébe nézve.

Nem akartam már most utálni ezt az egészet, de nehezemre esett jó pofát vágni. Ahogy mindenki úgy méregetett, mint egy bűnözőt, hogy azonnal megvan róluk a véleményem. Hallottam miket sutyorognak rólam. Hogy mit keres ez itt, hogy a rohadt rehab program, mennyi ideig fogja itt bírni az újabb kutya, „Én két hetet adok neki” „Én két napot se”. Igyekeztem elengedni a fülem mellett ezeket a hangokat. Próbáltam nem felidegesíteni magamat, Nehéz volt. Egy dzsinn jött el mellettem, egyenruhában, és meglökött a vállával. Visszanézett rám, láttam az arcán, hogy azt várja, hogy nekiugorjak. Nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt engedhettem volna, pedig éreztem, hogy a vérem lassan ipari hőmérsékletre forr.
Lehunytam a szememet, és vettem három mély levegőt. Magam elé képzeltem az Alaszkai tájat, ahogy a felügyelőtisztem tanácsolta. Szinte éreztem a havas hegyek feletti hűvös szelet, a fenyőfák illatát, hallottam a sirályok rikoltását. Magam elé idéztem Anyát. Anyát, aki beteg, akinek nem tudjuk, mennyi ideje van még hátra, akinek szüksége van rám. Annyit kaptam tőle, amennyit három élet alatt sem tudnék viszonozni, akkor sem, ha minden lélegzetvételemet neki szentelném. Georgetown-ban, egy gyönyörű otthonban szereztem neki helyet. Nincs is ott másik vérfarkas, de szerencsére nem nézik ki őt. Rora két hetente haza jár, hogy lássa, én pedig naponta bent vagyok. Értük kell élnem, értük kell erősnek lennem, senki másért. Ha csak magamért élnék, már rég feladtam volna. Már nem élnék, megöltek volna a szorítóban, vagy túllőttem volna az anyagot. De én soha nem számítottam. Attól a pillanattól, hogy én lettem a férfi a családban.
Valami kinyílik bennem, abban a pillanatban, ahogy meglátom az elfet. Mintha csak lenyúltak volna szívem legmélyére, hogy megpiszkálják titkos zárját, és szabadjára engedjenek valamit. Ismertem azt az érzést, amikor megkívántam valakit, elég gyakran előfordult, de ez nem az volt. Őszinte csodálat volt, sokkal inkább, amit akkor érezhet valaki, mikor egy tökéletes szoborra vagy festményre pillant. Mások szemében slamposnak tűnhetett, de nekem…mintha a lénye beragyogta volna az egész hatalmas helységet, minden mást elnyomva. És az az illat. Semmihez sem tudnám hasonlítani. Keveredett benne egy hideg, téli este, fagyos hószaga, a friss tavaszi szellő virágillatával, az otthon melegének fahéjas, és almás illatú, kandallófüsttől nehéz levegőjével. Ott volt még benne a cigaretta fanyar illata, és a kávé aromája, de ezt elnyomta az, ahogyan én éreztem. Biztonság illata volt. Otthon illata.
Egy perc alatt kellett felocsúdnom kábulatomból, és minden olyan gyorsan történt. Becaplattam az irodába, kaptam néhány mogorva mondatot, majd bemutatkozott ő is. Kezet rázott velem. El sem mertem hinni. Keze sokkal kisebb volt az enyémnél, szinte eltűnt benne, érintése puha, és kellemes volt. Nem tudtam nem a szemeit bámulni, amik furcsán csillogtak, de ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint a férfi maga. Eden. Milyen nagyon illik hozzá a neve! Amint hozzám ért, amint hangja megcirógatott, a Mennyországban éreztem magam.
Csendben követtem ki az irodából, át a másikba. Azt sem mertem elhinni, hogy saját íróasztalt kapok, sokkal inkább csak egy helyre számítottam a padlón. Olyan máshogyan kezelt, mint mindenki más. Nem nézett kutyának, ami nagyon jól esett. Át akartam ölelni, meg akartam csókolni, és megrémültem magamtól. Elmondja, hogy miket ne tegyek, elég hosszú a lista. A tekintete dacosan fúródik az enyémbe, mire a szégyen egy újabb hulláma csap át felettem, arra késztetve, hogy pillantásomat megszabadítsam az övétől, és a földre szegezzem. Szégyellem magam előtte, pedig nem is ismerem.
- Értettem Mr. Ravalee…- biccentek egy aprót, hangom még színtelenebb, és halkabb, mint az előbb az irodában. Inkább leülök az asztal mögé, hogy kitöltsem azt az embertelen paksamétát, amit majd a felügyelőtisztnek kell bevinnem meló után. A föld alá kívánom magam.

Éve óta egyedül dolgoztam. Néha kaptam egy egy zöldfülűt magam mellé aki annyira rettegett a képességemtől hogy hamar átkérette magát mellőlem, valami szedett vedett indokkal hogy nem tudunk együtt dolgozni. Nem lepett meg. Én sem akartam magammal dolgozni, de nekem ne volt túl sok választásom.
Ezért is lepett meg kifejezetten mikor a főnök behívatott magához. Persze gyakran behív mert sokat kések és mindig le vagyok maradva a papírmunkával de ez alkalommal teljesen más volt az indok.
A rehabilitációs programról még pár éve pont Riától hallottam először. Emlékszem milyen izgatottan mesélte hogy néhány exheroinista vérfarkassal dolgozik most, akik terápiás farkasként segítenek a gyerekeknek a gyógyulásban. Aranyosnak tartottam a gondolatot és azt is hogy ő is ennyire lelkesedik ezért.
Aztán kezdtek felbukkanni vérfarkasok nálunk is az őrsön, dzsinnek akiknek dühkezelési problémájuk volt, vagy kitagadta őket a törzsük. Nem bántam, nem zavartak. Nem szóltak bele a munkámba és én sem az övékbe.
És most itt állt előttem a korábban odakint látott férfi. Magas volt, szélesvállú és kifejezetten jóképű. Szinte már hallottam Flot a fejemben ahogy lökdös felé hogy hívjam el egy kávéra. Vagy csak rángassam fel szexelni a lakásomra. Mert szerinte más se kell a boldogságohoz csak egy alapos dugás.
A kékes szemek rajtam állapodnak meg mikor belépek és biztos vagyok benne hogy azt találgatja hogy vajon minden detektív ilyen leharcoltan néz-e ki az őrsön vagy csak én nézek ki úgy mint aki most lépett ki az első kemoterápiájáról. Már bele se akarok gondolni micsoda sötét karikák lehetnek a szemem alatt.
Odalépve bemutatkozik nekem, a keze nagyon meleg ami meglep. Általában nem nagyon találkozom élő vérfarkasokkal, szóval nem tudtam hogy ilyen amgas a testhőjük. A tenyere kellemesen érdes, és az én csontos, hűvös kezem szinte elveszik széles tenyerében.
Meglepően szimpatikus a mosolya de az arcom ebből semmit nem árul el.
- Örülök - mondtam színtelen hangon ahogy megráztam a kezét és miután a főnök befejezte a baszogatásomat meg is mutattam neki az apró irodát ahol dolgozom. Meg ahol mostmár ő is dolgozik.
Úgy járt körbe mintha arra számított volna hogy beállítom a sarokba hogy szégyelje össze magát de csak ledobtam magam az asztalom mgé ésbelekortyoltam a kávémba.
Olyan arccal hallgatta végig a kis monológomat mintha legalábbis éppen porig aláznám, nem is nézett rám. Szinte éreztem ahogy hamaroan kéri az áthelyezését mert őt is megrémíti hogy nekromanta vagyok.
A Mr. Ravalee szóra felszaladt a szemöldököm.
- Szólíts nyugodtan Edennek. Én hogy hívjalak? Marcus? Mark? Nagyfiú? Melyikre hallgatsz? - könyököltem az asztalra miközben maga elé húzta a papírhalmot és elkezdte kitölteni.
Tényleg... egész jó pasi volt. Lőttem is egy képet suttyomban Flonak. Hadd irigykedjen. Az asztalon pihenő telefonja megvillant ahogy üzenet kapott és odasiklott a szemem. Egy nagy mosolyú szépséges lánnyal vigyorgott rajta.
Hát persze.
A jó pasik mind foglaltak.

Pár éve az utolsó hely, ahol láttam volna magam az a rendőrség lett volna. Azt gondoltam kényelmes, csillogó életem kitart majd. Hogy örökké az illegális szorítók ünnepelt bajnoka leszek, míg meg nem öregszem, és ahogy egy farkashoz illik, végez majd velem az új bajnok. Egy fiatalabb, egy erősebb, az új alfa, aki majd átveszi a helyem. Azt hittem, én vagyok a világ királya. Aztán pofára ejtett az élet. De valahogy a víz tetején kellett maradni, mert volt két nő, akik rám szorultak. Na jó, valójában nem, de bennem maradt az, amit az egyik bátyám mondott nekem kölyök koromban. Nagyságosan haza látogatott, a nagyképű faszfej, és előadta nekem, hogy nézzem meg, Anya halálra dolgozza magát, ahelyett, hogy én mennék el valami munkát vállalni. Elvégre én vagyok a férfi a családban, miután Apa elment. Aztán ott hagyott minket, mint aki jól végezte dolgát. És én másnap elmentem munkát keresni. Hogy Anya vállát ne nyomja annyi teher. Dolgoztam gyárban, bányában, mindenféle alja helyen. Megerősített, de még a középiskolát sem tudtam befejezni. A boxhoz nem kellett rakétatudósnak lenni, a ketrecben meg pláne nem. És örökre ez maradok. A nagydarab, ostoba farkas, aki nem jó semmire.
És akkor itt van előttem az, akitől hirtelen a feje tetejére állt az egész világom. Gyönyörű, kecses elf, és biztosan okos is, hiszen nyomozó. Ahhoz pedig diplomásnak kell lenni. Ő a társadalmi létra egy felsőbb fokán áll, én pedig még rá sem tehettem a lábam. A rehabon az orvosok ódákat zengtek, hogy a programban résztvevő intézmények milyen befogadóak de én ezt nem éreztem. Lenézést éreztem, mindenki felől őt leszámítva. Ő nem azt nézte, hogy mi vagyok, emberként fordult felém, egész lénye elvarázsolt. Hajlandó kezet rázni velem, vékony, elegáns keze hűvösen simul az enyémbe. Az egész kézfeje akkora, mint a tenyerem, olyan, akár a bársony, puha és simogató, lehűti picit folyton forró bőrömet. El sem akarom engedni. Még többet akarok megérinteni belőle, állatias vágyam megrémiszt. Ahogy elengedi a kezem, inkább gyorsan zsebre vágom.
- Én is örülök -dünnyögöm, hangja színtelen, nem hiszem, hogy tényleg örül nekem. Csak a baja lesz velem. Még nem tudja, de folyton megtalál a baj. Én sem adok magamnak egy hónapnál többet, meg akar majd szabadulni tőlem, nem akar majd kutyaidomár lenni.
Követem az irodájába, és félek. Szinte reszketek is tőle. Félek, ettől a rengeteg új érzelemtől, ami elárasztott. Félek, hogy elbénázom ezt az egészet. Pedig tetszik…annyira, hogy bele őrülök. Nem tudtam nem megnézni magamnak. Gyönyörű, telt formákkal, édes, vékony derékkal, kis feszes, kerek hátsóval, csinos, hosszú combokkal. Bele bolondulok a látványba is. Fel akarom kapni, a falhoz csapni, a lelket is kicsókolni belőle. És mindezek mellett vigyázni akarok rá. Elűzni minden sötét felleget a feje fölül, és úgy szeretni, hogy virágozzon mellettem a boldogságtól. Anya sokat mesélt erről az érzésről. Hogy milyen az, amikor megtalálod a társadat. De nem lehet. Ő a kollégám, ráadásul elf. És biztos vagyok benne, hogy szép család várja otthon. Rám sem nézne.
Szégyenkezve ülök le az asztalomhoz, elmormogok egy kurta választ. El akarok tűnni a szeme elől, a föld alá, gyűlölöm magam, gyűlölöm a helyzetet, amibe kevertem magam, a fajt, aminek fiaként születtem, hisz mindenki állatnak lát minket. Nem lenne nála esélyem, így a minimálisra szorítom a surlódási felületeket.
- Hmmm? -nézek fel, teljesen elkalandoztam. – Hát…a Nagyfiúra már egészen jól hallgatok…Aurora is így szólít.
Elmosolyodom, ahogy meglátom a képet, emlegetett kis szamár, a szokásos „hogy vagy ma?” üzenettel. Elnézem a hátterem egy pillanatra, nyáron készült a Hollywood Hills-i házában. Boldog vagyok, hogy ő boldog.
- Készen vagyok a papírokkal nyomoz…khmmm…bocsánat, Eden. Hová tegyem őket? Hozhatok esetleg egy másik kávét? Vagy bárhogyan hasznossá tudom tenni magam? – kérdezem, és észre sem veszem, hogy elkezdem ugyan azt csinálni vele, mint a nővéremmel. „Miben tudok hasznos lenni?” Talán ez a legnagyobb félelmem. Hogy nem leszek hasznos.
.

Ritkán találkozom a munkám során vérfarkasokkal. Mármint... élő vérfarkasokkal.
A halott vérfarkasokkal sem volt egyszerű dolgozni. Nehéz volt visszahozni őket, nehéz volt mozgatni a nagy izmos testüket és még nehezebb volt szórabírni.
A néhány vérfarkas aki valami bűnt követett el és elkaptuk egészen más tészta volt. Nem szerettem őket kihallgatni mert agresszívak és mindig lenézőek velem. Mert csak egy kicsi törékeny elf voltam, milyen cukik a hegyes füleim, el ne kapjanak egy sötét sikátorban.
Ha annyi pénzem lenne ahányszor ezt hallottam, már nem egy apró kis garzont bérelnék a belvárosban.
A vérfarkasoknak megvolt a maga energiája, mindig körbelengte őket valami véres és erőszakos, még holtukban is. Nem hívtak még ki nyomozni minket olyan vérfarkashoz aki nem erőszakos halált halt. Ez valahol olyan szomorú.
De ez a srác aki itt állt előttem valahogy más volt. Nem éreztem körülötte a vérfarkasok zavaros, furcsa energiáját nem éreztem hogy körbelengené az agresszió és a vér szaga. Ő más volt.
Meghúzta magát előttem mintha most kaptam volna azon hogy a sarokba piszkított.
A hangja halk volt és kellemesen mély, rekedtes. Nem éreztem vele veszélyben magam ahogy a legtöbb rehabilitációs társat kapott nyomozó szokta emlegetni.
Féloldalas mosolyra húzódott az ajkam ahogy megráztam a kezét. Az ujjai kétszer olyan vastagok voltak mint az enyéim, igaz nekem vékonyka, szinte feminim kezem van. Elf tulajdonság.
Beléptünk az irodába ami most kicsit kupis volt de nem tartott voln sokáig összepakolni. Ha lett volna hozzá energiám meg kedvem. De egyik sem volt.
Leültem az asztalomhoz és figyeltem ahogy ő is összehúzza magát a saját székében. Lehet kell neki egy nagyobb szék?
- Kényelmes? - kérdeztem rápillantva a szemem sarkából miközben a kávémat kortyolgattam - Nagoyn összehúztad magad - könyökölök az asztalra a mindenféle papírmunkát tartalmazó mappák tetejére. Nincs kedvem ilyesmivel foglalkozni.
Míg töltögeti a papírokat suttyomban lövök róla egy képet és elküldöm FLonak. Tudnia kell az új társamról pláne hogy milyen jó pasi. Hadd irigykedjen.
Ahogy sejtem egyből emg akar dugatni vele (is). Csodálom hogy még Pietroval nem akart összehozni. Egyenlőre.
Miután kijavítom a megszólításom kissé szórakozottan pislog fel rám. Megtudom hogy a barátnője is nagyfiúnak szólítja. Hm... talán ez egy kicsit több info mint amire kíváncsi voltam.
Elmosolyodik, először őszintén azóa hogy itt van, miközben a telefonjára pillant. Aranyos a mosolya. Olyan mint egy kiskutya. A francba tényleg jóképű.
- Fogalmam sincs, nem volt még rehabos társam - vonom meg a vállam - A kávét megköszönöm, amúgy most max a papírmunkában tudsz segíteni - aminek még én sem álltam neki helyette a mobilomat nyomogatom és kávézok. Lehet tartani kéne egy cigiszünetet?
Én vagyok az álommunkaerő.
- Tudod hol van a büfé vagy megmutassam? Bár gondolom semmiről nem tudod hogy hol van? - biccentem félre a fejem kicsit, mire a hajam végre kihullik a homlokomból.

Volt már dolgom elffel, hogy ne lett volna. Feküdt már alattam is, és a szorítóban is küzdöttem velük. De ő, valahogyan más volt. Eden. Illett hozzá ez a név. Én egy pillanat alatt a Mennyországban éreztem magam mellette, de kellemetlen is volt. Túlságosan tetszett. Túlságosan vágytam a közelségét, érezni az illatát, megérinteni a bőrét. A világon minden más megszűnt, egy pillanat alatt. Nem volt már más, csak Eden. A maga különös, melankolikus szépségével, gyönyörű szemeivel, édesen kócos hajával. Férfi iránt még sosem éreztem ilyet. Megkívántam őket, és amit akartam, mindig meg is kaptam, de nem tudtam volna elképzelni magam egy férfi társsal. És akkor betoppant Ő az életembe. Egy perc alatt kifordított önmagamból, a sarkaiból az egész világomat. Nem bírtam betelni vele, attól féltem, soha nem is fogok. Mégsem adtam magamnak túl sok időt mellette.
Keserű voltam, a kezemhez pedig olyan sok ember vére tapadt, hogy megszámolni sem tudnám. És ott volt a szörnyeteg. Az állat, aki belülről kaparta ketrecének rácsait, akit elzártam, megpróbáltam megszelídíteni. Nem lehetett. Farkas volt, a legjavából, megregulázhatatlan erő, aki emberi felem soha nem tudott uralni. Talán nem is akarta. Néha csak szabadjára akarta engedni a fenevadat, tomboljon, töltse ki vérszomját a világon, hogy utána gyors halál legyen a jussa. Mindig körbelengett a vér, és a halál emléke, akkor is, ha mindig nyugodtnak és összeszedettnek látszottam. Szerintem ezt ő is érezte.
Nem akartam, hogy érezze, nem akartam, hogy azonnal állatnak lásson, így meghúztam magam, inkább, minthogy ott, a kapitány irodájában be is zsebeljek egy kirúgást. Kellett ez a munka. Nagyon.
Nem akartam elengedni apró, hűvös kezét, olyan tökéletesen illett az én nagy tenyerembe mintha egymásnak teremtették volna őket. Olyan tökéletes volt a világ egy pillanatra. A fejemben kavargó gondolatok elhallgattak, csend borult rám, hallottam a szívverésemet. Csak ő volt, és senki más.
Követtem az irodába, letettem magam a székbe, bár inkább begyömöszöltem magam. Tűrhető volt.
- Persze, kényelmes…kicsit alacsony. -nézek rá egy pillanatra, majd vissza a papírjaimra. – Ezek miatt valószínűleg…kényelmes a szék, nincs vele baj.
A francokat kényelmes, alig férek el benne, és alacsony is. De nem, nincs semmi baj. Nem szabad panaszkodnom, meg kell becsüljem, hogy ennyit kaptam.
Ahogy Rorát említem, kicsit megnyugszom, és felvidulok. Az ország másik feléről is érzem őt, boldog vagyok, mert ő is boldog, biztosan ismét csodálatos napja van. Megérdemli. Minden jót, szépet megérdemel. Mert ő is jó, és szép.
Meg is említem őt neki, és láthatja is egy pillanatra. Hasonlítunk, ezen a képen tisztán látszik. Nem tudok nem elmosolyodik, a képről is ragadós az a nagy mosoly. Az én kis édesem.
- Értem…hát nem lehet egyszerű a rehabosokkal…de igyekszem majd hasznos lenni. Félre teszem akkor őket…majd délután leadom. -mondom egy szórakozott mosollyal. – Papír…ohh persze…nagyon szívesen, add csak ide! -mosolygok, még mindig kicsit szétesve. Mindent megcsinálok, csak ne legyek haszontalan.
- Jaj nem kell…szag alapján megtalálom. -mosolyogtam rá, és elsiettem.
Kikértem az italt, az illat alapján feketén itta, de a biztonság kedvéért vittem neki édesítőt és tejszínt is. Ahogy visszafelé lépkedtem a fekete kávéval, feltűnt a rohangálás, és a kiabálás. Beléptem az irodába, ahol Eden már a kabátját vette. Meglepetten pislogtam körbe.
- Itt a kávé….de mi történik odakint?  

Emlékszem még az első szerelmemre. Gimiben csapott először arcon, mikor tombolni kezdtek a hormonjain. Egy tündér fiú volt, gyönyörű nagy kék szemekkel és sötét hajjal. Nem is mertem hozzászólni. Ha ő odajött hozzám, a cipőmet bámultam. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel amit kiváltott belőlem.
Riának meséltem róla egy keveset de nem mondtam el neki nagyon sokáig hogy fiú. TIzenhat éves voltam már mikor nem bírtam tovább magamban tartani és eléállva elmondtam neki hogy meleg vagyok.
Sosem felejtem el a tekintetét. Hosszan nézett rám és kinyitotta a száját de ne szólt. Egyszerűen felállt és odalépve hozzám szorosan átölelt. Nem is kellett mondania semmit.
Érettségi előtt odaálltam a tündérsrác elé és elmondtam neki hogy tetszik neki. Kölcsönös volt. Két évig együtt jártunk aztán az egyetemeink miatt különváltunk. Néha még eszembe jut, igaz neki azóta családja van, férje, két örökbefogadott gyerkőce. Meghívott az esküvőjére de nem mentem el. Dolgoztam.
Örülök neki hogy boldog... És irigylem.
Azóta egyszer sem éreztem ilyenfajta vonzódást senki felé. Voltak egyéjszakás kalandjaim, néhány rövid, egy évet nem meghaladó kapcsolatom de ennyi. Senki mellett nem tudtam megmaradni. Senki nem volt... az igazi. Senki nem volt olyan akit hosszú ideig el tudtam viselni.
Mégis ahogy a velem szemen álló, kezét nyújtó, mosolygó vérfarkasra néztem volt benne valami... valami ami egy kicsit arra a tündérfiúra emlékeztetett. Talán a mosolya.
Jóképű férfi volt, igaz nem az a fajta akikkel általában kezdeni szoktam. Mégis megfogott benne valami. A széles, élettel teli mosoly, a babakék szemek, a bőrének forrósága. Ritkán szimpatikusak nekem mások ő mégis valami ilyesmi reakciót váltott ki belőlem. Furcsa volt.
Megmutattam neki az irodát is és figyeltem aogy belenyomorgatta magát a székbe. Egylrtelműen nem ült benne kényelmesen de ezt valamiért nem akarta elárulni. Kifejezéstelen arccal figyeltem ahogy próbál benne kényelmesen elhelyezkedni.
- Lemehetünk a raktárba keresni neked egy másikat - jegyeztem meg felvont szemöldökkel. Kétszer akkora volt mint én jó hogy nem fért bele a székbe.
A mosolya egészen megváltozott ahogy a barátnőjéről kezdett beszélni. Irigyeltem a lányt. Bár rólam beszélne így valaki. Ria állandóan a hegyes fülem rágta hogy kéne már nekem valami rendes fiú, még néhány orvos ismerősével összehozni... Kevés sikerrel.
- Nagyon fontos lehet neked... - jegyeztem meg halkan, apró, kicsit kesernyés mosollyal. Irigyeltem. Tényleg irigyeltem... nem csak őt amiért boldog, de a barátnőjét is amiért így szereti őt valaki. Mikor szeretett engem bárki is a nővéremen kívül?
- Eddig nincs veled gond... - az órámra pillantottam - Igaz még csak tíz perce vagy itt - vontam fel a szemöldököm. Persze csak vicceltem de ez általában soha nem tűnik fel senkinek.
A kávéhozás említésére egyből elrohant mintha parancsba adtam volna neki hogyha nem hoz egy perc húsz másodpercen belül kávét akkor lelvöm. De ki vagyok én hogy megállítsam kávéhozás közben?
Míg elvolt bejött egy hívás a kapitánytól. Új ügy, szükség lesz rám és a... képességemre.
Apró sóhajjal hajtottam le a maradék kávém és elkezdtem belebújni a kabátomba. Marcus erre ért vissza.
- Bejött egy ügy, vedd a kabátod, terepre megyünk - elvettem a kezéből a papírpoharat, az ujjam véletlenül az övéhez ért és áttettem az üres kávéspohár tetejét erre hogy ne boruljon ki vezetés közben - Köszöönöm a kávét.
- A kocsimmal megyünk, gyere - indultam el kifelé amint a kezében volt a kabátja. Kitűztem az övemre a detektívjelvényt is hogy biztos beengedjenek a helyszínre és kocogtam le a mélygarázsba a kocsimhoz.

Abban a pillanatban értettem meg, hogy az egyik exem, mit érezhetett mellettem, amikor megláttam Edent. Mázsás súllyal szakadt rám, mekkora senki vagyok, a saját hibámból, egy utolsó, lecsúszott, tisztuló félben lévő drogos, egy lepukkant lakókocsiban. Mikor Caine volt mellettem, a világ királyának éreztem magam. Nem szerettem szegényt, de jó volt vele lenni, biztos pontot jelentett, az akkor még folyamatosan változó életemben. Hozzá hazamehettem, azt csinálhattam vele, amit csak akartam, és ő ellátta a sebeimet, főzött, és úgy ajnározott, mint egy istent. Nem jöttem rá, mennyire kihasználom, míg rács mögé nem kerültem. Egyszer jött el beszélőre, és ahogy a plexin keresztül figyeltem, karikás, kisírt szemeit, beesett, fáradt arcát, rájöttem, hogy nem tehetem ezt vele. Én hibáztam, nem engedhettem, hogy ketten bukjunk. Előtte állt az élet, ügyvédnek tanult, okos volt, jó meggyőzőképességgel. Mennie kellett tovább…nélkülem. Ocsmányul, a legkeresetlenebb szavakkal küldtem el, úgy vágtam ki az életemből, ahogy egy sebet kauterizálnak. Gyorsan, és kiméletlenül. Sírt, de nem könyörgött, csak felállt, és magamra hagyott, saját felelőtlen döntéseim súlya alatt megfulladni. Megérdemeltem. Azóta sem hallottam róla, de remélem boldog. És remélem, majd egy nap jóvá tehetek mindent.
Nekem nem járt többet a boldogság, tudtam jól. Így inkább magamra vettem annyi terhet, amennyi alatt már nem éreztem azt a tátongó ürességet a szívem mélyén. Lassan halálra nyomott, de nem érdekelt, csak meneteltem tovább előre, rendületlenül. Fülemben mindannyiszor visszacsengtek az egyik nővérem szavai, ahogy azt hajtogatta, ez a legkevesebb, amit Anyáért tehetek. Egyedül Rora boldogsága dobta fel a napjaimat kicsit. Ő elért mindent, amit akart, és ez jó. Én arra kárhoztam, hogy mindenhonnan kinézzenek, és egyedül maradjak. És ez így volt jól.
Az előttem álló elf egyértelműen nem volt az én súlycsoportom. Gyönyörű volt, míg én ápolatlan, okos és iskolázott, nekem meg néha olvasni is nehezemre esik. De volt benne valami...valami nem evilági, ami megfogott. Ami miatt érdekes lett, ami arra késztetett, hogy vigyázni akarjak rá. Szerelmes lettem, bár azt sem tudtam mibe. A szépség, és a tökéletesség gondolatába. Ebbe a gyönyörűséges elfbe, és nem akartam. Nem akartam így érezni, hisz ő sem érezhet így soha. De lenyeltem a gombócot. Abban már jó vagyok.
Nem volt kényelmes a szék, és az asztal is alacsony. Valószínűleg nem számítottak rám, de nem akarok panaszkodni. Az első napon nem jó. Meg utána sem. Örülhetnék, hogy ennyit kaptam. Felsandítottam a másik asztalnál ülő fekete hajú, karcsú jelenésre, megállapítottam magamban, hogy ez nagyon nem lesz így jó, mert túlságosan tetszik, aztán újra zavartan elmosolyodtam.
- Jaj nem kell….jó lesz ez…az asztal is alacsony kicsit, valószínűleg a magasságom a baj. -mosolyogtam félszegen.
Rora említése is megmelengette a szívemet, a kép mosolyt csalt az arcomra. Ő mindig velem volt. Örökké vigyázott rám, és imádom ezért.
- Igen az…ő a másik felem, az első pillanattól…most Hollywoodban van, két hetente jár csak haza. Nagyon hiányzik. – mosolyogtam szomorkásan, ahogy a kép elhalványult. Ikerkötelékünk olyan szoros, hogy fizikai fájdalmat okozott a hiánya. Nem elviselhetetlent, de folyton ott volt a tompa szúrás a koponyámban, mintha csak tűvel döfködnék belülről. Tudtam, hogy ő is érzi.
- Hát…akkor térjünk erre vissza újabb tíz perc múlva, nemigaz? -mosolyodom el a viccére, kicsit éles a humora, tény, de nem zavart. Kaptam már rosszabbat is.
Siettem a kávéért, és siettem vissza. Nem akartam megváratni, de nem voltam lélekben felkészülve rá, hogy rögtön az első napomon terepre visznek. Eden nem volt boldog… nagyon nem.
- Azonnal. -bólintottam, mielőtt a kezébe nyomtam a kávét. Ahogy elvette, az ujjaink össze értek egy pillanatra, kellemes melegséggel töltve meg a kezemet. Nem rántotta el a kezét. – Szívesen…bármikor! -mosolyogtam, miközben már félig bent is voltam a kabáromban.
A parkolóház felé menet nem tudtam nem újra megnézni magamnak. A hátsója vonzotta leginkább a tekintetemet, olyan kerek volt, hogy kedvem lett volna tisztességesen belemarkolni. Gyönyörű, és csábító volt az egész alakja, úgy, ahogy volt-
- Fél füllel hallottam a kapitányékat…kettős gyilkosságról beszélgettek, egy anya és a lánya. Valami azt súgja, nem lesz szép. – süppedtem bele az anyósülésbe, itt is kicsit szűkösen ültem. Meglepő sebességgel taposott a gázba, kicsit meg is kellett kapaszkodnom, nem néztem volna ezt ki belőle. A tetthely körül már rajzottak a rendőrautók, amiktől önkéntelenül is összerándult a gyomrom. Régi. rossz beidegződés volt ez. Zsebre vágott kézzel szálltam ki a kocsiból, a tetőlemez felett átnéztem rá.
- Szükség lesz rám odabent, a szalag mögött, vagy inkább itt segítsek? -kérdeztem tompa hangon.

.

Ria mindig azt hajtogatja hogy rendes fiú vagyok. Okos, jó munkahellyel, elviselhető keresettel, és még jóképű is vagyok szerinte. Sosem értette hogy miért nincsen valakim, én pedig ugyanígy voltam vele. Mindketten értetlenül álltunk a másik szinglisége előtt de sosem akartunk jobban belemenni a dologba. Mindketten rengeteget dolgoztunk és egyikünk életébe se fért volna bele egy rendes kapcsolat. Na meg mellette én egy kész roncs is voltam.
A nekromancia teljesen kikészítette az elmémet, elárasztott rémálmokkal, és függővé tett... nagyon sok dologgal. Gyógyszerek, cigaretta, kávé.... és hát minden hétvégén leittam magam Floval. Nem nevezném épp egy egészséges környezetnek. Ki akarna minden éjjel arra ébredni hogy a párja ordítva vergődik fel a gyógyszerek okozta mélységű rémálomból. Na ugye hogy senki.
És... ez jó is volt így. Néhány kaland, pár hónapos kapcsolat de ennyi. Nem volt sok állandó ember az életemben, Rián és Flon kívül. A legtöbb kollégámnak a nevére se emlékeztem, csoda hogy a kapitányom nevét meg tudtam jegyezni.
És most itt álltam, szemben ezzel a vérfarkassal. Akin látszott hogy nem a legjobb formájában van éppen. Akin látszott hogy ráférne egy alapos borotválkozás meg egy jó forró zuhany, na meg egy kiadós ebéd is. És csak azon tudtam gondolkodni hogy ő mennyire jóképű. Hogy édes a mosolya. Hogy kellemesen forró a bőre az enyém alatt.
Volt valami ami megfogott benne.
Nem panaszkodott ahogy bele kellett préselnie magát a székbe amit az akkora lényekre terveztek mint én nem a kétajtós szekrény vérfarkasokra. Az aszalra úgy kellett rágörnyednie. Minden volt csak nem kényelmes.
Figyeltem ahogy szenved és belekortyoltam a kávéba. Persze mikor felajánlottam hogy hozzunk neki egy új asztalt csak ellenkezett.
- Biztos vannak odalent magasabb asztalok Marcus - jegyeztem meg félrebiccentve kicsit a fejemet. De nem. Neki jó ez az asztal. Megvontam a vállam és keresztbe dobva a lábaim kortyoltam bele megint a kávémba miközben belelestem az épp aktuális ügy aktájába.
hAhogy a barátnőjéről kezdett beszélni kicsit összeszorult a torkom.
Irigykedtem a lányra amiért ez a srác az övé... A másik fele ahogy ő mondja. Bár ezekszerint távkapcsolatban vannak ami... nem. Eden. Mi a francra gondolsz szedd már össze magad!
- Nem lehet könnyű... - húztam el a számat mintha lenne bármi fogalmam a távkapcsolatról. Még ha egy városban is élek a kiszemeltemmel se tudok együtt maradni vele. Mi lenne velem ha az ország másik felén élne?
- Igen... valahogy úgy - mosolyodtam el féloldalasan. Végre valaki érti a viccet és nem megsértődik rajta. Egyedül Flo és Ria képesek dekódolni a humoromat. A többiek meg nem értenek semmit.
Elment nekem kávéért de amint visszaért már pakolhatott is hogy linduljunk terepre. Kapta a kabátját, én megkaptam a kávémat, meg felkaptam a zakót és a kabátomat, a sötétbarna sálat hanyagul a nyakmba dobtam. Úgysem nagyon fog kelleni vezetés közben.
Elindultam lefelé a kocsimhoz, ami odalent várt. Szerencsére egy SUV-om volt, amibe Marcus is elfért. Mit csinált volna ha egy smartom van?
- Nincs olyan gyilkossági ügy ami szép - sóhajtottam eülve a volán mögé és bekötöttem magam. Beindítottam a motort és a férfira néztem.
- Kösd be magad. Rendőri utasítás - szóltam rá és amint kattant a biztonsági öv kilőttem a parkolóból. Gyorsan hajtva, de biztos kézzel vezetve vágtam át a városon.
- Láttál már holttestet? - kérdeztem mintegy mellékesen ahogy bekanyarodtam a rendőrautókal telített kis utcába. Hamar találtam parkolóhelyet és kiszállva elindultam megkerülni az autót.
- Ha van hozzá gyomrod gyere velem. Jobb ha mellettem tanulod meg mi lesz a dolgod mintha csak az elméletet ismered - intettem neki a fejemmel és felvillantva a jelvényemet egy közelben álló járörnek átbújtam a szalag alatt és elindultam befelé. Ahogy beléptem megéreztem a halál édeskés, rozsdás szagát. Ez lengett körbe engem is. Odabent volt már pár helyszínelő akik sszesúgtak a jelenlétemre. Hiába... volt hírnevem már.
- A srác velem van - böktem a farkasra mögöttem ahogy a helyszínelők vezetője értetlenül mért végig minket - Végeztek a helyszíneléssel? Felkelthetem őket? - léptem oda hozzá. A kezeim élyen a zsebemben pihentek. Az egyik félig nyitott ajtón keresztül láttam egy hófehér lábszárat a földön. Az egyik halott lesz az.