Eltelt pár nap azóta, hogy letartóztattuk azt a mocsadékot. Vérfarkas volt, ahogyan én, egy jelentéktelen kis omega hím, aki azzal próbált erősnek látszani, hogy védtelen nőket erőszakolt és ölt meg. Tudtam, hogy ő az emberünk, a zsigereimben éreztem, a szaga végig kísérte a lakástól, addig az utcáig, ahol rátaláltunk. És senki más nem hitt nekem, csak Eden. De ő töretlenül állította, ahogyan én is, hogy ő az emberünk. A kapitány előtt is megvédett, megmondta neki, hogy bízik a megérzésemben. Persze meghallgathattam, hogy ha tévedek, ki vagyok rúgva, és a kollégáktól is hallgattam eleget, hogy biztos csak azért szagoltam ki, mert egy másik „kutya” és téved a szimatom. Senki sem hitt nekem, csak Eden.
Eden.
Ezzel a névvel aludtam el, és vele keltem fel reggelenként. Előttem volt az arca, fülembe csengett a hangja, orromban éreztem az illatát. Az első napomon végzetesen belecsavarodtam, és fogalmam sem volt, hogyan űzhetném el ezt az érzés. Mama, mikor egy tisztább pillanatában volt, azt mondta, ne adjam fel. Hogy Eden lehet Az az egy, aki mellett majd békére lelhetek, aki a boldogságom kulcsát tartja a zsebében. De nem hittem neki. Képtelen voltam rá. Nem lettem volna elég jó hozzá, úgy, ahogy annak idején szegény kicsi Cain mellé sem voltam elég jó. Pengeélen táncoltam, elég volt egy apró széllökés, hogy visszazuhanjak a mélybe, és nem akartam Őt is magammal rántani. De nem tudtam kiverni a fejemből.
Ma reggel is fáradtan érkezik be, jó félórás késéssel, de már hozzászoktam. Miután láttam az erejét akcióban, az első utam a könyvtárba vitt, hogy elolvassak mindent a nekromanciáról. Szóval elméletben tudtam, mivel jár, de fogalmam sem lehetett róla valójában. Nem szóltam semmit, de a kávéja már ott várta az asztalán. Az első utunk pedig a kihallgatóba vezetett.
Ott ült a férfi, összebilincselt kézzel, oldalán a kirendelt védőjével. Valamikor én is ültem a helyén, de vele ellentétben én nem hepciáskodtam. Ez a különbség az omega és az alfa között. Az omega inkább lerágja a lábát, ha sarokba szorítják, míg az alfa elismeri, ha hibázott, és kivár.
- Lám, lám, megérkezett a hullagyalázó, és a pincsije! -acsarkodott ránk, miközben kihúztam Edennek a széket.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy így beszélj öregem! -morrantam rá, láttam, hogy ösztönösen összerezzen, de az ügyvéd felbátorította.
- Te meg nem vagy abban a helyzetben, hogy dominálni próbálj felettem!
- Ohhh, dehogynem vagyok, nem az én kezem van megbilincselve! – vontam meg a vállam, és Eden mellett állva rágyújtottam egy cigarettára. Lassan a társam felé nyújtottam a dobozt, apró, gyengéd mosolyt villantottam felé, hogy tudja; ott vagyok mellette, kérdezzen akármit, a farkas nem árthat neki. Majd én megvédem.

Eric Alastor. Ez a név körözött a fejemben napok óta. Ez figyelt a jelentések és az akták tetején, ezt gépeltem be napjában ötször.
Ő volt az aki megölte az anyát és a lányát. Sorozatgyilkos volt. Más nem értette meg úgy  ahalált mint én. Más nem érezte a szagát, nem érezte a hideg, sötét aurát ami körbelengte a farkast. Nem először ölt. És tudtam hogyha nem kapjuk el akkor nem is utoljára fog.
Senki nem hitt nekem hogy ő az emberünk. Senki a világon csak és kizárólag Marcus. Marcus volt az aki kiszagolta. Ő volt az aki elkapta, velem a hátán.
Kiállt mellettem úg yahogy egy igazi partnernek kellett. Ő volt az első.
A kapitány folyamatosan piszkált vele, ő sem hitt nekünk, de gondolkodás nélkül kiálltam Marcusért. Ez mindkettőnk igazsága volt és már csak Alastort kellett meggyőzni.
El fogjuk kapni. Éreztem a csontjaimban.
A kihallgatás reggelén is késtem. Az altatóknak hála nem hallottam az ébresztőmet így sikerült jól el is aludnom. Persze kipihent nem voltam de ahhoz már hozzászoktam. A szemeim szúrtak és borzasztó táskák ültek alatta. Kimerült voltam. Rámfért volna egy alapos alvás de ennek nem most volt itt az ideje.
Talán majd egyszer ha megszűnik a bűnözés elmehetek a tengerpartra pihenni. Sosem láttam még a tengert de mindig is akartam.
Beérve az őrsre az irodánkba siettem ahol Marcus fogadott.
- Jó reggelt - köszöntem fáradtan. Az asztalomon már ott várt a kávém amit egy hálás mosollyal fogtam meg és indultam el azzal a lendülettel is a kihallgató felé. Nem lesz egyszerű menet. Éreztem a csontjaimban.
Belépve a férfire pillantottam, mellette egy fáradt, rosszul szabott öltönyt viselő ügyvéd ült. Hát... Nem lehet mindenki olyan mint Theo West...
A farkast körüllengte a halál hideg fanyar szaga. Meg kell találnom minden áldozatát. Muszáj.
- Üdv Mr. Alastor - nem is foglalkoztam a beszólásával csak leültem a nekem kihúzott székre és belekortyoltam a kávémba.
A fiatal farkas összemorgott Marcussal aki úgy teremtette le hogy felszaladt a fél szemöldököm és felpillantottam az ácsorgó férfire. Ez mi volt? És én ezt még miért nem láttam rajtad?
Elfogadtam egyet a felém nyújtott cigarettából.
- Nos Mr. Alastor, most hogy itt van a védelme is elkezdeném a kikérdezét. A jogait korábban elmondtam, ahogy azt is hogy a jelen kihallgatást rögzítjük későbbi megtekintés céljából. Én Eden Ravalee nyomozótiszt vagyok a jelvényszámom 8567, a kihallgatáson jelen van még a partnerem Marcus Cranshaw és Mr. Alastor ügyvédje - daráltam le a szokásos szöveget amit minden egyes kihallgatás előtt végig kellett mondnai hogy a főnök ne akarjon seggberúgni.
- Honnan ismerte Mary és Eva Stewartot? - kezdtem meg a kikérdezést nyugodt hangon. Az arcát fürkésztem..

Nem gondoltam volna, hogy az első ügyem így fog alakulni. Mikor elmondták, hogy mit kell csinálni, valahogy úgy jött le a dolog, hogy csak aktákat kell tologatni, és asszisztálni a nyomozóknak, akiknek alig akad munkájuk. Aztán belépett az életembe Eden, és hirtelen minden a feje tetejére állt. És most itt álltunk, egy nyomozás kellős közepén, amiben, ha tévedünk, azt Eden állása bánhatja. Én nem tudtam volna nagyot esni, nekem mindegy volt, de neki nem. De tudtam, hogy nem tévedünk. A gyanúsítottunk olyan volt, akár egy veszett állat. Láttam a szemében, hogy ő az a fajta farkas, aki így lázad a konvenciók ellen. Hogy képes lenne mindenkit megölni, aki az útjába kerül, csak hogy bizonyítsa a fajtánk nemlétező felsőbbrendűségét. Láttam már ilyet, nem is olyan régen. Az a kis beszari görcs is megfutott előlem, Eric Alastort sem fogom kicsúszni az ujjaink közül.
Mindemellett ott akartam lenni Edennek. Ez volt, ami arra sarkallt, hogy még korábban beérjek a munkába, hogy még több időt töltsek az utcán, nyomok után kutatva. Mert Eden jóhíre függött tőle. Mert így is elég fáradt volt, így is elég minden volt a vállán, és a kapitány is egyfolytában piszkálta. Meg akartam könnyíteni a napjait, legalább egy picit, azt akartam, hogy érezze; mellette vagyok, rám számíthat bármiben.
Ma reggel is, látszott rajta, hogy fáradt, hogy nem aludt jól. Néha csak fel akartam kapni, és elvinni őt egy minimum három hetes nyaralásra. Furcsa lett volna? Kétségtelenül. Kellemetlen? Még annál is kellemetlenebb.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá szélesen, majd azonnal elindultam utána. Nem akartam túl sokat szaporítani a szót, így is sokszor az idegeire mentem. Segíteni akartam neki, valahogyan, akárhogyan. Mert megszerettem, és már nem tudtam tenni ezellen semmit. De most nem ezen volt a hangsúly, hanem azon, hogy elkapjuk az emberünket.
Csendben vártam mellette, ameddig beszélt a gyanúsítottal. Kihúztam magam, minden izmom megfeszült, bármelyik pillanatban kész lettem megvédeni a társamat. Eden hangja picit megnyugtatott, de láttam a másik farkason, hogy szétszedné, ha nem lenne a padlóhoz bilincselve a keze. Alig hallható, mély morgást hallottam felőle, mire én is felmordultam, kicsit hangosabban. Eden arcát látva kicsit elmosolyodtam, csak magamnak. Nem látott még ilyennek, mert nem akartam, hogy lássa ezt az oldalamat. Több állati volt ebben, mint emberi, neki mintha kicsit mégis imponált volna. Szívtam egy nagyot a cigimből, közelebb léptem egy lépést az asztalhoz. Nem lett volna nehéz akkor sem ledominálni ezt a senkit, ha nem lett volna megkötözve.
- Nem ismerem őket, már ezerszer elmondtam! – mondta pöffeszkedve, és hátra dőlt. Az ügyvédje láthatóan izzadt. Éreztem rajta a félelem bűzét.
- M…Mr. Alastor az én tanácsomra nem beszél, ameddig nem engedik szabadon…
- Ha meg is öltem volna azt a két bigét…még vagy húsz gyilkosságot próbálsz rámverni, te díszbuzi! -morgott Eden felé. – Miért segítenék villamosszékbe juttatni magamat?!
- Még egy ilyen, és egyesével töröm el az ujjaidat! – szólaltam meg újra, mély hangom még mélyebb lett, belőlem is feltört egy morgás. – Megválogatnám a szavaimat a helyedben, mert nagyon megütheted a bokádat!
- Te csak kussolj…nézz magadra, szelídített farkaska, a rendőrség ölebe…
- Azért reszket a hangod, ha hozzám szólsz? – lassan az asztalra támaszkodtam Eden mellett. Az ereimben száguldott a tesztoszteron, a karomon felállt a szőr. – Kezdj el válaszolni Ravalee nyomozónak, míg szépen mondom!

Nem szerettem az állásomat kockáztatni. Nyilvánvalóan, hiszen ki szereti elveszíteni a munkáját. Mégis, az igazságérzetem most erősebb volt minthogy annyiban hagyjam ezt az ügyet. Éreztem a csontjaimban, éreztem a levegőben hogy Alastor az akit el kell kapnunk.
Az hogy Marcus mellettem állt... olyan motiváció volt amit már nagyon régen nem éreztem. Talán utoljára a karrierem elején. Segített hogy egyben tartsam magam még ha folyamatosan mindennek is a szélén egyensúlyoztam. De segített... Segített átlátni, segített továbbmenni segített egybenmaradni.
Ő tartott a felszínen.
Ahogy beléptem az irodába az arcán széles mosoly szaladt szét amire a szívem olyan nehezet dobbant hogy szinte hallottam Riát a háttérben ahogy elkezdi dúdolni az esküvői indulót.
Egy halvány mosolyt tudtam én is elereszteni neki válaszul aztán elindultam a kihallgató felé a kávémmal.
Tudtam hogy hosszú délelöttnek nézünk elébe. Tudtam hogy nehéz lesz bármit is kihúzni a fickóból pláne hogy itt van az ügyvédje. Igaz hogy egy rakás szerencsétlenség volt mind a kettő, de pont az ilyenek zárnak be a legjobban. Harminc év rendőségi munkája után ezt már kitapasztaltam.
Belépve a terembe egyből megcsapott az ellenséges légkör. Ezt már megszoktam.
Helyet foglaltam az egyik széken, de Marcus nem ült le a másikra, inkább mellettem maradva tornyosult mindhármunk fölé.
Engem biztonságérzettel töltött el de a másik kettőt... Féltek. Ugyan nem voltam farkas hog ykiszagoljam, de éreztem a levegőben a félelem bűzét. Vad elégtétellel töltött el ez ahogy összerezzentek Marcus hangjától. Ő az én farkasom...
Ahogy elmondtam a szokásos kis szövegemet a fickó felmordult és az ügyvédje egyből védeni kezdte. Hátradőlve a székemben szívtam mélyet a cigarettából és finoman felszaladt a szemöldököm a díszbuzi szóra. Úgyis elkaplak köcsög. Ez a díszbuzi fog egy életre lesittelni.
Heves szóváltásba keveredtek Marcussal akiből egy olyan énje bukkant elő amit még nem ismertem. Alfa volt. Egyértelműen.
Én pedig... valami furcsa módon borzasztóan beindultam tőle.
- Nyugi, csak érzi a vesztét - simítottam a mellettem támaszkodó Marcus karjára ahogy felpillantottam rá. A fickó felhorkant. Én pedig lassan, hideg tekintettel néztem rá.
- Ha azt hiszi megijedek magától nagyot téved. Találkoztam már a fajtájával, nem is egyszer az elmúlt 30 évben. Minden egyes alkalommal lesitteltem őket, csak hogy tiszta legyen a kép - lassan felálltam én is és az asztalra támaszkodva közelebb dőltem hozzá - Bizony, ez a díszbuzi fogja lesittelni Alastor. Elég bizonyítékunk van a vallomása nélkül is. Ha elkezd dalolni talán sikerül kicsikarnom a bíróból egy enyhített büntetést... de ha nem szólal meg... egyenesen beülhet a villamosszékbe, barátom - blöfföltem. Nyilván blöfföltem de ezt nem tudta senki más a teremben csak a mellettem álló farkas.

Ahogy a repülőkön mondják, elhagytam a biztonságos visszatérés pontját. Eden beköltözött a fejembe, bekúszott a bőröm alá, beépült minden gondolatomba. Azon gondolkodtam esténként, hideg lakókocsimban fekve, hogy vajon ez az érzés az-e, amiről az egyik bátyám mesélt. Évtizedek óta házas, vagy féltucat kölyök büszke apja, és azt mondta: szerelem volt első látásra, mikor megismerte a feleségét. És után nem tudott másra gondolni, míg az övé nem lett. Talán Eden az az Egy nekem? Az, akit a bennem élő farkas ugyanúgy kiválasztott, ahogyan én, és aki mostantól az univerzumom középpontja lesz? Bárhogyan is legyen, ilyesmire még csak gondolni sem mertem. De ott voltam Edennek, akármiben is kellettem neki.
És kicsit úgy éreztem, hogy ő is belém kapaszkodott. Ha más miatt nem, az ügy miatt biztosan. Napjában többször biztosítottam róla, hogy támogatom, és mintha ez a tudat néhány másodpercre új életet csepegtetett volna belé. Talán csak annyiban állt a dolog nyitja, hogy tudta: mellette van egy hűséges kutya, aki támad, amikor parancsolja, és kushad, ha azt mondja neki. Nem számított. Kicsit jobban volt, kicsit jobban ment neki a munka. Ez volt a lényeg.
Az az erőtlen mosoly az arcán mégsem tetszett. Tudtam, hogy tud ő ennél ragyogóbbat is, de nekem nem sikerült kiváltanom belőle. A kávénak persze örült, annak mindig örült. Ha csak kicsit is, de azáltal, hogy minden reggel hoztam neki egyet, jobbá tettem a napját. És ez nekem elég volt.
Minden egyes porcikám tudta, hogy ő az emberünk. Aki a kihallgatóban vár ránk, és aki még sok más gyilkosságért is felelőssé tehető. De ez volt az, amin keresztül el tudtuk kapni. Ez volt a kulcs, amivel majd rács mögé zárjuk, és utána eldobjuk, hogy ez a mocsadék ne láthassa többé a napfényt. De addig még nehéz út vezetett. Nekem pedig rövid a kanócom. Nagyon is.
Bűzlött az egész szoba. A haláltól, az aljasságtól, a perverziótól, és a félelemtől. Úgy ült ott, mint egy sarokba szorított kutya, lényegében az is volt. Rám azt mondhat majd, amit csak akar, de Edent ne merje még egyszer ócsárolni, mert kitépem a karját. És valószínűleg a hátába állítom.
Figyeltem, ahogy Eden leült, kedvem lett volna a vállára tenni a kezemet. Hogy mutassam, hogy itt vagyok, mellette vagyok, mondjon vagy tegyen bármit most. Rám számíthat. A velünk szemben ülő két férfi rettegett. Megrezzentek a hangomtól, ahogyan Eden is, és egy másodpercre megcsapott a feromonok illata. Mikor épp nem látta, felé fordítottam a fejemet. Mégis mi tört rád, és miért változott meg az illatod ennyire?
Végül nem tudtam felül kerekedni állati énemen, és összemorogtunk. A finom érintés rántotta ki emberi tudatomat az állat dühéből…Eden keze a karomon. Ujjai bársonyosan puhák voltak, mire finoman végigszánkázott rajtam egy remegés. Ha újra hozzám ér, lehet, hogy itt helyben leteperem…
- Tudom…- fújtam ki hosszan a levegőt. Figyeltem, ahogy kiemelkedett a székéből, és az asztalra támaszkodott. Felegyenesedtem, vetettem rá egy lopott pillantást. Elvarázsolt derekának, csípőjének íve, a feneke kereksége, a combjai feszessége. Rá akartam tenni a kezemet, annyira kívántam, mint még soha senkit. De nyugodt maradtam.
- Addig állj féllábon! – vicsorgott az arcába a farkas. – Nem ismerem ezt a két luvnáyt. Nem öltem meg senkit! És ha még egyszer fenyegetni mersz, ha valaha kijutok…megkereslek…és elszórakozunk egy kicsit!
Gyilkos indulat csillant a szemeiben, és még valami. Talán vágy, de nem olyan, mint az enyém. Ez mocskos, undorító, perverz vágy volt, mintha máris látta volna magát, ahogy Eden csontjaival piszkálja a fogát.
Hirtelen futotta el az agyamat a vörös köd. Két nyitott tenyérrel hatalmasat vágtam az asztalra, beleadtam minden erőmet és súlyomat.
- HA AZONNAL NEM KEZDESZ BESZÉLNI, KETTÉHASÍTALAK! – néztem dühösen a férfi arcába, mire leköpött. Egy egyszerű mozdulattal elkaptam a gallérját, és félig áthúztam az asztalon.
- Még egy ilyen, és nem kell a sitt miatt aggódnod, mert kiharapom a hangszálaidat abból a rusnya pofádból! Elkezdessz beszélni vagy megkérem az ügyvédurat és a nyomozót, hogy fáradjanak ki…de mire végzek veled, még az a kurva anyád sem fog rádismerni! – morogtam mély, állatias hangon, a karomon és a nyakamon dagadtak az erek. Az adrenalin száguldott a véráramomban, és kész lettem volna megölni ezt a kis senkit.

A kihallgatások sosem voltak egyszerűek. Sokszor nehéz vol kicsikarni a vallomást, és hiába értettem a munkámhoz, hiába voltak megingathatlannak tűnő bizonyítékaim a fejem hátuljában mindig ott motoszkált hogy mi van ha mégsem hazudnak nekem. Hogy mi van ha az akit kihallgatok tényleg ártatlan? Azt sosem tudtam volna megbocsátani magamnak.
Szerencsére az ösztöneim eddig sosem hagytak cserben. MIntha nem csak a halál auráját éreztem volna meg hanem azt is hogy ki bűnös és ki ártatlan. Eddig minden esetemet sikerült megoldanom.
És nem Alastor volt az aki el fogja rontani a statisztikámat. Hiába hitte mindenki hogy tévedek, az ösztöneim nem csaptak be most sem. Elég volt annak a rohadéknak a szemébe néznem hogy tudjam...
Nem először ölt és ha elengedjük akkor nem is utoljára fog. Azt pedig nem hagyhatom.
Tudtam hogy nem vagyok túl fenyegető jelenség, és hiába a szavaim, hiába láttam a szemében hogy azért egy egészen kicsit megrettent attól hogy fel tudok mutatni ellene valamit, nem mutatta gyengeség jeleit.
Nem tört meg, de még nem is vártam. Még alaposan meg kellett dolgozni.
Az arcomba hajolva vicsorgott rám, és megfenyegetett, ahogy már sokan előtte. Nem tudott meghatni.
Mégis ahogy elhagyták ezek a szavak a száját Marcus mellettem hirtelen felpattant és akkorát vágott az asztalra a tenyerével hogy biztos voltam benne hogy az alumínium behorpadt alatta.
Újra előkerült belőle az alfa én meg ismét éreztem hogy valami a mellkasom mélyén fájdalmasan nagyot dobban. Valami olyat mozgatott meg bennem amit még soha senki.
Miért nem láttam én benne ezt ezelőtt? Miért mindig olyan velem mint egy kiskutya akit megrúgdotak és most fél az érintéstől?
Most egy alfa farkas állt mellettem és olyan szinten befenyítette a másikat hogy az hátrahőkölve meredt rá.
- Én... én nem... - motyogta jóval kevésbé összeszedetten mint eddig  én pedig ismét közelebb hajoltam.
- Tudjuk hogy maga tette. Az a két nő, akiket csúnyán megkínzott, emgerőszakolt és megölt elmondták nekem a haláluk után. Még lent vannak a hullaházban... Ha akarja szíves örömest felhozom őket hogy elbeszélgethessenek - a hangom halk volt és nagyon nyugodt. TÖkéletes ellentéte Marcusénak és ez csak még félelmetesebbé tette a helyzetet.
Nem jó zsaru rossz zsarut játszottunk most.
Rossz zsaru és rossz zsaru voltunk, és láttam ahogy a férfi ajkai egészen elfehéredtek.
Úgy meredt ránk mint egy sarokba szorított kutya.

Mindig is volt egy erkölcsi kódex, amit nem minden fajtámbeli tartott be. Nekünk a falkában élés már olyan távoli volt, hogy ez az íratlan törvény is szépen lassan kikopott a farkasokból. Sokan, ahogyan az előttünk ülő omega is, engedtek az ösztönöknek, hagyták eluralkodni a gyilkos fenevadat. Ezeken már a rehabilitációs program sem tudott segíteni. Én, szívem szerint kigyomláltam volna őket a társadalomból, de az igazságszolgáltatás megkötötte a kezemet. Mégis, tudtam, hogy egy ilyen, megijed még egy olyan elftől is, mint Eden. De a sarokba szorított állat mindig veszélyes.
Eden mellett eddig még soha nem kellett megvillantanom az alfát, és ami azt illeti, nem is akartam. Felette meg sem próbálhattam dominálni, hiszen ő a társam volt. A kihallgatóban állva sokkal inkább az az érzés fogott el, mint mikor egy farkas a párját védelmezi. Rám mondhatott akármit, nem tudott megsérteni, de amikor Alastor őt kezdte fenyegetni, azzal nagyon messzire vetette a sulykot. Úgy az asztalra vágtam, hogy döngött a kezem alatt, Eden felől pedig újabb felhőben szállt felém a feromonok illata. Tetszett volna neki, hogy ilyen vagyok? Azt kötve hiszem. Talán ez az illat más miatt szabadult fel belőle, és jobbnak láttam nem foglalkozni vele, de nehéz volt. Mellette igyekeztem mindig meghúzni magam, mert nem tartottam elég jónak magamat már ahhoz sem, hogy együtt dolgozzunk…kapcsolatról pedig álmodni sem mertem. Ez az illat mégis azt sugallta, hogy itt és most nekem adná magát, ha akarnám. Összezavart, és elvonta a figyelmemet a gyilkosról.
A kis kirohanásom célt ért, hiszen láthatóan megijedt tőlem. Már nem volt akkora az arca, és amikor Eden beszélni kezdett, rá is zavarodottan, és szinte félelemmel nézett. Nekem pedig borsódzott a hátam attól a hangtól, amin beszélt. Abban a pillanatban dögösebbnek láttam, mint addig bármikor, és kész lettem volna ráugrani. Az ügyvéd a vérfarkas mellett már nem is mert semmit szólni, csak hallgatott megszeppenve, Alastor pedig úgy nézett ránk, mint egy támadni készülő, vesztét érző állat. Léptem egy lépést közelebb az asztalhoz, föléjük tornyosultam, úgy néztem le fajtársamra, büszkeséggel és megvetéssel. Eden kimért, hideg hangja mellé tökéletes párosítás volt, mert lassan megtörni látszott.
- Ismertem őket…az anya…néha vett nekem kaját a helyi boltban, a lány pedig…a rehabilitációs központban dolgozott, ahova jártam. Aznap is segítséget kérni mentem oda, azért…azért volt ott a szagom.
- Ha rehabos vagy, mutasd meg a nyilvántartási kártyádat! – morrantam rá, mire rám nézett.
- Mi van?! – úgy nézett vissza rám, mintha növesztettem volna egy második fejet.
- Minden rehabosnak van egy nyilvántartási kártyája, amivel belép a köszpontba, és amivel számontartják, hogy merre jár.
- Hát…hát most nincs nálam…- krákogott, mire hangosan mordultam egyet. Állatias morgás volt, nagyon kevés választott el az átváltozástól.
- Egyre mélyebbre ásod a saját sírodat öregem…- morogtam fenyegetően. – Fejezd be a hazudozást, mert még csúnyábban megütheted a bokádat, mint hinnéd…
Edenre pillantottam. Nem volt már messze a töréspont, de nagyon nem akartam, hogy fel kelljen hozassuk a két nőt a boncteremből.

A mellettem álló nagydarab férfire sandítottam elismerően ahogy kibukkant belőle az alfa. Az első pillanattól borzasztó jóképűnek tartottam, és ahogy megismertem vált egyre nyilvánvalóbbá hogy ő nem olyan fajta farkas mint akikkel eddig összesodort az élet.
Ő kedves volt, alázatos... figyelmes. Nagyon fontos volt neki hogy ne legyen útban és hogy hasznossá tehesse magát. Nem volt olyan határozott személyiség mint mondjuk Yada, aki igencsak meghatározó foltja volt a rendőri kavalkádnak itt, de mégis... egy pillanat alatt megkedveltem. Volt benne valami amire vigyázni akartam. Amivel még több időt akartam együtt tölteni.
Azon kívül is hogy... egyértelműen vonzódtam hozzá, ami igencsak nagy baj volt tekintve mindkettőnk pozícióját. Na meg azt az el nem hanyagolható tényt hogy drága kollégám foglalt és valószínűleg a lehető legkevésbé sem érdeklem jobban mint egy... barátot.
És most... ahogy kibújt belőle az alfa. Ahogy egyetlen pillantással, egyetlen mordulással rendberakta a másik farkast valami olyat mozdított meg bennem amit évtizedek óta talán senki. A szívem hirtelen borzasztóan nehéznek, a vérem pedig borzasztóan forrónak érződött. Alig tudtam levenni róla a szemem.
Az igazi kihallgatás megkezdődött mielőtt észbekaptam volna. Túlságosan jó páros voltunk együtt. Még nem volt olyan partnerem akivel abbana  rövid időben míg együtt dolgoztunk ne a jó zsaru rossz zsaru taktikát vettük volna elő. Általában én voltam a rossz zsaru, mert ijesztő vagyok és kimerült. De most... oh most mindketten rosszak voltunk.
Alastor szinte fülét farkát behúzva meredt ránk, levegőt venni is alig mert nem hogy visszaszájalni megint. A kezdeti magabiztossága és a ngy szája köddé vált. Nem tudtam nem elmosolyodni halványan és elégedetten.
Hebegni habogni kezdett, egyértelmű volt hogy hazudik.
Marcusra sandytottam.
- Oh nem gond ha nincs nála a kártyája... minden rehabos bent van a rendszerben, örömmel utánanézek - mosolyodtam el hidegen és gonoszul. Nem volt volt benne semmi vidámság. Azt jelezte hogy elkaptuk.
Marcus hangja vadállatias morgássá vált én pedig finoman a lapockájára tettem a kezem hogy lenyugtassam. Az kéne még hogy átváltozzon...
- Nem rehabos... Körülbelül két percembe telik kideríteni, de kérem spórolja meg nekem ezt az időt és árulja el hogy honnan ismeri azt a két nőt? Mit tett velük? Szeretné ha felhoznám őket és a szemükbe akarja mondani - támaszkodtam az asztalra, a szemeimet le se véve a farkasról.
Az halkan szűkölve nézett rám majd Marcusra. Az ügyvédjére pillantotta és remegő, elfehéredő alsóajakkal visszanézett ránk.
- Hónapok... óta figyeltem őket - bukott ki belőle végül én pedig akár a szimatot fogott vadászkutya hajoltam közelebb.
- Miért? - kérdeztem hidegen. Mostmár bámrit ki tudok húzni belőle. Éreztem.

Valamikor én is ülhettem volna ott, ahol most Alastor ült. Abban az időben, amikor senki és semmi nem volt szent számomra. Amikor leginkább egy láncát vesztett veszett kutyára emlékeztettem. Emberek haltak meg a kezem között. Nem voltak ártatlanok, nem voltak jók, de élőlények voltak. Voltak szeretteik, szüleik, testvéreik, talán még feleségeik és gyerekeik is, én pedig egy eszeveszett pillanatban kioltottam az életüket. Akkor még Eden sem lett volna biztonságban tőlem. Nem számított volna az ügyvéd, a bekamerázott szoba, ketté tudtam volna törni könnyűszerrel. Erre gondolni sem akartam, pedig így volt.
Éppen ezért akartam mindig a hasznára lenni. Mindig igyekeztem, hogy ne érezze úgy: felesleges vagyok mellette, és csak hátráltatom. Mert ahogy az idő haladt előre, én végzetesen szerelmes lettem. Talán nem is belé, hanem az álomképébe, amit az illata, a hangja váltott ki belőlem, de már nem tehettem semmit. Csak annyit, hogy meghúzom magam, hiszen bármennyire is tökéletesnek és gyönyörűnek láttam, ő túl jó volt hozzám, és biztos voltam benne, hogy soha nem kezdene olyan söpredékkel, mint én. Így hát csak mellette voltam, csendben, akár az árnyéka. Amíg ő úgy akarta.
Most mégsem tudtam levenni róla a szememet. Ahogy a feromonjai átmostak felettem, a vérem száguldani kezdett a szívem majd kiugrott a helyéről. Magamhoz akartam rántani, felkapni, megcsókolni, és soha többé el sem ereszteni.
A farkas mégis elvonta róla a figyelmemet. Ő, és a tudat, hogy hazudik, hogy nem csak hogy ismerte a nőket, de ő is gyilkolta meg őket. Nem ismertem semmilyen kihallgató technikát, hiszen senki sem tanította nekem, de a szimatom még sosem csalt. Eden hűvös volt, kimért, és gyilkos, amit tökéletesen kiegészített az alfa vadállatias morgása. Ettől csak még jobban vágytam a mellettem ülő gyönyörűséges elfre. Meg kell kapnom őt…valahogyan.
Újabb hazugság, újabb hulláma a vad és féktelen dühnek. Szinte éreztem az inaimat nyúlni, nem volt már messze az átváltozás, mikor egy vékony, hűvös kéz simul a lapockámra. Megdermedek az érintésétől, de olyan jólesik, mint a hűsítő borogatás egy sajgó sebnek. Nagyot sóhajtva lassan újra megnyugszom, és ehhez elég volt egyetlen érintése is. Furcsa…és szokatlan, hiszen ilyenkor még Rora sem tud megnyugtatni. Edennek mégis sikerült, és ez meglepett.
- Azért, mert egy perverz állat. – morogtam újra a gyanúsítottat fürkészve. – Mert semmi hatama nincsen…jobb eséllyel az utcán kóborolt egész életében. Mert a társadalmat, a többi fajt hibáztatja, hogy annak idején vadállatok módjára viselkedtünk, és jogosan félnek tőlünk. – lassan újra fölé magasodtam. – Mert a saját súlycsoportjában nem mer keménykedni, inkább gyenge, és védtelen nőket bánt, mert attól erősnek érzi magát.
- AZ Ő HIBÁJUK! – csattant fel hirtelen, mint egy durcás kisfiú. – Ők tettek minket ilyenné…
- Ohh nem…mi tettük saját magunkat ilyenné. Állatokként éltünk, hát most ahhoz mérten bánnak velünk!
Figyeltem ahogy az ügyvéd egyszerűen felpattan, és egy „én ezt nem vállalom” felkiáltással kiviharzik a teremből. Már csak hárman voltunk, és láttam Eden arcán, hogy tudja jól: ez már a zsebünkben van.
- Gyerünk…beszélj szépen a nyomozónak! Addig nem mész sehova, míg ki nem nyögöd, mit tettél!

Milliószor jártam már a kihallgatószobában. Milliószor hallgattam már ki bűnösöket, ártatlanokat, szemtanúkat, hozzátartozókat. Olynaokat akiknek titkaik voltak amiket el akartak takarni, és olyanokat is akiknek elege volt a titkokból és csak fel akarták fedni a valóságot.
Jó néhányszor volt már partnerem a kihallgatások során, és jónéhányszor voltam már egyedül is. A kihallgatásoknak volt egy bizonyos menete, szépen lassan felépítettem a vádat ellenük aztán a földig romboltam őket.
Ebben általában a partnereim játszották a jó zsarut akik támaszpontot adtak. Én nem tudtam már jó zsarut játsznai, túl sok mindent láttam már ahhoz. Túl jól láttam a gyilkost azokban a szemekben akiket kihallgattunk.
Ez a kihallgatás azonban egész máshogy alakult mint ahogy elterveztem. Marcus idomult ugyan hozzám de nem úgy ahogy az olaj és a víz elkeveredik egymással, ahogy két különböző anyag egymástól jól elválasztható módon. Nem játszotta mellettem a rossz zsarut.
Nem volt víz.
Láng volt.
És ahogy a láng elérte az olajat, minden robbant. A vádnak esélye sem volt felépülni, együtt romboltuk porig a fickót, olyan szinten hogy az ügyvédje arcán csak páni félelmet láttam semmi mást.
Marcus egyszerre volt borzasztóan ijesztő, és borzasztóan vonzó. Valószínűleg ha én ülök abban a székben megbilincselve már magam alá csinálok, de így mellette állva, csak... borzasztóan dögösnek találtam. Alig tudtam levenni róla a szemem.
A megbilincselt farkas felcsattanva hibáztatta az áldozatokat mintha legalábbis ők tehetnének arról hogy a Tanács úgy rendelte hogy a farkasok már nem élhetnek falkában, úgy ahogy eddig tették.
A Tanács csak segíteni akart de ezt sokan nem tudták elfogadni. Ahogy láttam ő sem.
Az ügyvéd felpattanva viharzott ki én pedig féloldalasan elmosolyodtam. Ahogy Marcus tovább ösztökélte én újra előrébb hajoltam.
- Egyedül maradt Mr. Alastor. Már nincs itt senki más aki segíthet magán - mondtam halkan, borzasztóan nyugodtan. Tudtam hogy elkaptam. Tudtam hogy... innen már nem menekülhet.
És a férfi megtört. Mindent elmondott arról hogyan figyelte meg a lányt, hónapokon keresztül. A lány kedves volt vele, segített neki, jót akart. Mikor a férfi közeledett felé elutasította és ez lett a veszte. Követte hazáig és miután megölte az anyját őt is elkapta és miután megölte meg is gyalázta a testét.
A beszámoló végére úgy éreztem mint aki mindjárt elhányja magát.
- Eric Alastor, ezennel kettősgyilkosságért, nekrofíliáért és erőszakos behatolásért letartóztatom a Metropolitan Rendőrkapitányság nevében - immáron száraz hangon daráltam a jogi szöveget. Elkaptuk... mégsem éreztem megkönnyebbülést. Tehetetlen dühöt éreztem. Már nem menthettem meg azt a két ártatlan nőt.