Nem tudtam aludni, így már hajnalban ott tipródtam a kapitányság küszöbén. Annyi érzelem kavargott bennem, amennyit nagyon régen nem éreztem. Izgatottság keveredett egy csipetnyi aggodalommal, és nem kevés szégyennel. Szégyelltem magam, hogy idáig csúsztam. Hogy egy rehabilitációs központba kell járnom, minden második nap, hogy egy felügyelőtisztnek kell jelentenem, hogy merre jártam, kivel, és mit csináltam, hogy még a munkahelyemet is ők választották ki nekem. Mindezt úgy, hogy közben, Hollywoodban az ikerhúgom évek óta ünnepelt sztár. És nem rá voltam irigy, hanem magamat szégyelltem. Hogy a profi sporttól idáig sikerült süllyednem. Tudtam pedig, hogy Rora nem szégyenkezik miattam, de néha azt kívántam, bárcsak megtenné. Mert mindketten tudjuk, hogy megérdemelném.
Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. Úgy is éreztem magam, és mindenki úgy is nézett rám. Az igazság az, hogy nem állok túl messze tőle, a lepukkant lakókocsimmal. Ráadásul, ma reggel, ahogy zuhanyoztam, hirtelen bedöglött a melegvíz. Aztán az egész vizesblokk. Pont jókor, mit ne mondjak. A ruháim nem száradtak meg rendesen, így vizesen kellett felvennem őket, a hajam katasztrófa volt és a szakállamat már nem jutott időm rendbe tenni. És mindenki ennek megfelelően is nézett rám. Nem igazán izgatott, egészen addig, míg meg nem láttam valaki gyönyörűt. Egy elfet, aki sietős léptekkel igyekezett egy iroda felé. Közben gyorsan engem is végig mért, de ugyanolyan semmitmondó pillantással, mint bárki más. Csak egy vérfarkas voltam, egy rendőrőrsön megszokott látvány a fajtám. De én nem tudtam levenni róla a szemem. Akkor is bámultam, mikor az ajtó becsapódott mögötte, és már nem láttam. Az illata olyan erővel vágott fejbe, hogy minden mást kizárt. Szívem a szokásosnál is jobban vágtázott és csak elbűvölten álltam a pultnál.
Háromszor szóltak ki a főkapitány irodájából, mire meghallottam a saját nevemet. Még mindig kótyagosan indult el befelé, igyekeztem kijózanítani magam a sokkból. Nem értettem, miért volt rám ilyen hatással.
Bent az újdonsült főnököm gyorsan ledarálta, mik lesznek a tennivalóim, mint nyomozóasszisztens. Akár rendőrkutyát is mondhatott volna, a hangzása ugyan az. Alja munka volt ez is, mint a többi, olyan mocskos munkákat kellett elvégezni, ami a nyomozóknak derogált. De munka volt. Pénz járt érte, egészen sok is, ki tudtam fizetni Anya ellátását anélkül, hogy Rorának segítenie kellett volna. Nem szerettem, ha ő ad pénzt. Jobban örültem, ha magára költötte, megérdemel minden szépet és jót ebben az életben. Aztán a főnök hirtelen közölte, hogy ideje megismerkednem az új társammal. Kinyílt az ajtó, és akkor már tudtam: végem.
A kellemes illat betöltötte a nagy irodát, semmi más nem létezett többé. Csak a gyönyörű, fekete hajú elf, csinosan szabott öltönyében, kócos hajával, finom vágású arcával és furcsa, szomorkás, fáradt tekintetével. A szívem a torkomban dobogott, a világ forgott velem. Nem értettem, mi történik velem, de megrémített.
- Cranshaw, hadd mutassam be a társát! Ő az egyik legjobb nyomozóm, úgyhogy emberelje meg magát! Ha bármi panaszt hallok magára, kivágom innen, és nem fog érdekelni semmilyen rehabilitációs program! Világos?! -reccsent rám élesen a kapitány, ami azonnal kijózanított.
- Világos, uram! – válaszoltam halk, nyugodt hangon. Megszoktam már ezt a hangnemet. Ahogy igazából már mindent megszoktam. Sosem fognak többnek látni, egy állatnál, de magamnak köszönhetem.
Megköszörülöm a torkomat, és közelebb lépek az elfhez. Apró mosoly kúszik az arcomra, szépsége, alakjának, arcának finomsága újra elbűvöl. Kezet nyújtok felé, bár nem várom, hogy viszonozza. Igyekszem udvarias lenni, és fel vagyok készülve bármire. Mindenki máshogyan reagál rám.
- Marcus Cranshaw vagyok…nagyon örvendek, nyomozó! -mutatkozom be kurtán, kinyújtott kezem kicsit megremeg. Szeretném, ha  bőrünk összeérhessen, de megértem, ha nem akar velem kezet rázni. Az ő helyében én se akarnék magammal.

Az, hogy most itt vagyok, tulajdonképpen kész csoda. Hogy nem egy hullaház valamelyik hűtőjében fekszem éppen, vagy ami még rosszabb, a temetőben. Mert minden esélyem megvolt rá. Mindennel éltem, amivel csak lehetett, plusz ott volt a folyamatos lehetősége annak, hogy a ringben valaki elharapja, vagy felvágja a torkomat. Nem is csoda, ha kapaszkodtam az életembe, és mióta kijöttem a klinikáról, még egy sört sem ittam meg. Az első néhány nap iszonyatos volt. A legrosszabb elvonási tünetek gyötörtek, és tök egyedül voltam benne, de tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy visszalökjem magam a gödörbe, ahonnan kifelé kecmeregtem. Nem tehettem meg ezt Rorával. Ha csak magam miatt kellett volna harcolnom, valószínűleg feladtam volna.
Éppen ezért volt a minél több munka. Ne jutott eszembe a sóvárgásra koncentrálni, néha elszívtam egy-egy szál cigit, aztán futottam tovább. Éjszaka nem feküdtem álmatlanul hideg kis lakókocsimban, ahogy a fejem a párnát érte, már aludtam is, mint a bunda. Nem jutott időm túlgondolni a dolgokat, vagy rémálmokra. Csak a jótékony sötétség volt, semmi más. Csak a fáradtság, a kimerültség, amit az okozott, hogy éber pillanataimat is igyekeztem álommá tompítani. Hogy ne ordítson a hang a fülembe, ami mindig azt hajtogatta, hogy nem vagyok elég jó. Kellett ez, hogy funkcionális maradjak. Hogy valahogy kihúzzam a sivár, magányos életemben.
Mikor a kis tündér kisétált az életemből, eldöntöttem, hogy én ezt még egyszer nem csinálom. Alkalmatlannak is éreztem magam arra, hogy kapcsolatom legyen, nem vagyok elég romantikus én az ilyesmihez. Maradtak a szükségkielégítő menetek, aztán egy idő után már az sem. Már jó két éve, semmi. De még csak szerelmes sem akartam lenni, a szerelem gondolatától is borsódzott a hátam.
Aztán szembe találtam magam a végzetemmel. A gyönyörű elffel, akire sokan azt mondanák, hogy hegyesfülű létére nem is szép, hiszen a haja kócos, az arca borostás, a szeme fáradt. De ahogy hűvös alabástrom bőre az enyémnek simult, a szívem kilőtt a helyéről, hogy üldözőbe vegye a csillagokat. Minden porcikája ellenállhatatlanul vonzott. Eden. Valóban, mintha a mennyekben jártam volna, ha csak ránéztem. Nem volt tökéletes, de én annak láttam. Boldogan követtem volna akár a világ végére is.
Ahogy beléptünk az irodába kabaréba illő jelenetet adtam elő a székkel. Nem akartam panaszkodni, nem akartam az a rehabos lenni, akinek semmi sem jó. Megbecsültem, hogy ennyit kaptam, de ő csak erősködött, és úgy tűnt, nem is fogok tudni megszabadulni ettől a témától, míg be nem adom neki a derekamat.
- Majd később keresek egy másikat. -mosolyogtam kicsit szerencsétlenül, ahogy újra őt figyeltem. Olyan átkozottul tökéletes volt. A francba! Ebből még baj is lehet.
Ahogy Rorát említettem, a szívem megdobbant, a torkom pedig elszorult. Messze volt tőlem, fájdalmasan messze. Nem tudom, hogy van-e testvére, vagy akár ikre, ráadásul a mi kapcsolatunk még ikerléptékkel mérve is különleges. Anya mindig elmondja, hogy szerinte mi egy babának indultunk, csak útközben ketté váltunk. A távolság más testvéreket csak szétszakítana, de minket nem. Minket soha.
- Színésznő…sajnos sokat dolgozik. De örülök, kislány korától kezdve ez volt a nagy álma. -mosolygok, ahogy visszaemlékszem a 8 éves Rorára, ahgy Anya egyetlen pár magassarkújában parádézik a nappali közepén.
- Ennyi idő alatt bármi történhet! -nevetem el magam, tényleg tetszik a humora. Sokakba semennyi sem szorult, és örülök, hogy tudja poénra venni ezt az amúgy komoly helyzetet. Jobb, mintha folyton vigyázzban kellene álljak mellete.
Örömmel láttam, ahogy a kávét kortyolgatja, miközben a kocsi felé igyekeztünk. Ezek szerint eltaláltam, hogy hogyan issza, megnyugtató. Bekászálódtam  a kocsiba, szerencse, hogy idebent legalább elférek.
- Tudom…-sóhajtottam, sajnos volt szerencsém már gyilkossághoz. Kilövünk, mint a puskagolyó, kicsit meg is kell kapaszkodjak. Eléggé…érdekesen vezet.
A helyszínen kiszálltam, jobbnak láttam meghúzni magam. Majd beszélek, ha szót kapok, vagy még akkor sem, meglátjuk.
- Láttam….kicsit talán túl sokat is. –sóhajtottam, eszembe jutottak a véres tetemek a lábam előtt. Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, és még akkor is dezorientált voltam, mikor már majdnem a holttestek felett álltunk. Felkelteni…vajon milyen lesz? És ami fontosabb, hogy viseli majd ő. Megálltam tőle nem messze, hogy ha esetleg rosszul lenne, oda tudjak ugrani.
- Ha bárhogyan tudok segíteni…-kezdtem el, de inkább elharaptam a mondat végét, mert nagyon csúnyán nézett rám. Nem hiszem, hogy ebben most zavarni kellene.
Ahogy figyeltem őt, csak még jobban elképedtem, főleg akkor, mikor lehajolt, majd a két szétroncsolt holttest megmozdult. Felkeltek, és Eden utasítására elkezdtek robotikusan mozogni. Elmesélték, hogy mi történt velük. Elképedve figyeltem a jelenetet, aztán, mikor a testek vissza hanyatlottak a fölre, Eden megtántorodott felé. Utána kaptam, és hamar arra lettem figyelmes, hogy a kicsi test pánikszerű görcsben nyomódik az enyémnek. Óvatosan megtámogattam, de nem engedtem el.
- Ez…elképesztő volt…

Harminc éve dolgozok detektívként a washingtoni rendőrségnek. Mikor idekerültem a nekromantá többnyire még titkolták a képességeiket. Persze szerepel az iratainkban a fajunkkal együtt hogy pontosan mik vagyunk és hogy milyen erőt birtoklunk. Nekem is ott virított a nekromancia a személyiigazolványomba és emiatt kérdéses is volt hogy felvesznek.
De az akkori kapitány, River kapitány látta a potenciát abban hogy egy nekromanta dolgozzon neki. Azóta több száz sikeresen lezárt ügy van a hátam mögött. Több száz leleplezett gyilkos, több száz hálás család. Mégsem tudtam senkivel sem mélyebb kapcsolatot kialakítani itt az őrsön. Mintha csak a halál aurája, az hogy megmozdítom a holtakat egy falat épített volna körém.
Voltak korábban társaim, nem is egy, nem is kettő, de egyik sem maradt sokáig. Volt aki amga kérte az áthelyezését mert rosszul volt a velem való munkától és volt aki nem akart megbántani de, láttam hogy mebetegedett attól amit minden nap látnia kellett mellettem.
Mondhatni megszoktam az egyedüllétet. Megszoktam hogy napközben kevesen szólnak hozzám, és hogy egyedül ülök az irodámban a gyűlű kávéscsészékkel és a papírhalommal ami egyszerűen sosem akart elfogyni. Megszoktam hogy a helyszínelők szényílnak előttem és inkább rám sem néznek ahogy dolgozom.
Csendes volt így. Nyugodt.
Persze volt egy két ember akit megkedveltem itt az őrsön és talán ők sem ódzkodtak annyira tőlem mint a többiek. Ilyen volt Yada is egy másik vérfarkas aki járőrként dolgozott. Néha összefutottunk a büfében és a hogylétemről érdeklődött, és én is az övéről. Kedveltem őt.
AZ elmúlt harminc évben rengetegmindent láttam itt, láttam ahogy egy tündér akit gyorshajtásért hoztak be világra hozza a kisbabáját, láttam ahogy két régen elveszett testvér megtalálja egymást. Közöltem már rossz híreket szülőkkel, testvérekkel, férjekkel, feleségekkel. Közöltem velük hogy az akit hazavárnak már soha többé nem fog megjelenni.
Nem volt egyszerű munka de ezért szerettem. Minden nap más volt, minden nap kihívás. Minden nap valami újdonság fogadott.
Ahogy ma, ez a jóképű, magas, ragyogó kék szemű idegen. Volt valami furcsa abban ahogy rám nézett. Mintha ő, a vérfarkas orrával nem érezte volna az engem körülölelő halálszagot. Lehetetlennek tűnt mégis kedvesen mosolygott rám. Én mégis bezárkóztam. Idegen volt az élmény. Sosem viszonyult hozzám így senki.
A nővéremet leszámítva.
Szimpatikus volt, pláne ahogy kellemetlenül fészkelődött a székében. Nem hagyta hogy segítsek neki inkább szenvedett én pedig ráhagytam.
- Van akinek bejönnek az álmai. Ez jó. Sok szerencsét neki - mosolyogtam halványan. Megkérdezhettem volna hogy láthattam volna-e valamiben de biztos voltam benne hogy nem. Nem néztem filmeket. Ha be is kapcsoltam a tévémet nagy ritkán, két reklám után már aludtam.
Értékelte a humoromat ami nagy piros pont volt nálam. Flo mindig kiemeli hogy egy szarkasztikus pöcs vagyok, és néha még ő sem tudta hogy viccelek-e vagy komolyan beszélek, ami egy húsz éves barátság során azért nagy szó volt.
Ahogy visszaért a kávéval és indulnunk kellett elégedetten konstatáltam hogy pontosan úgy hozta a kávémat ahogy szeretem. Forrón és feketén. Máshogy már nem is tudtam meginni.
Nem tudtam elnyomni az apró féloldalas mosolyomat ahogy a vezetési stílusomra a kapaszkodó után kap. Gyorsan vezettem, de biztos kézzel. Sosem volt még balesetem, egy autót se húztam még meg, csupán siettem. Rossz szokás. Olyan vagyok mint Ria.
- Akkor gyere velem. Szükség lehet az orrodra. Én sem tudok kideríteni mindent - indultam el befelé felvillantva a jelvényemet a kint álló járöröknek. Felmentem a lakásba, Marcussal a nyomomban és egyből megpillantottam a holttesteket. A helyszínelők ki is mentek a szobából hogy utat hagyjanak nekünk.
Még ki tudja merre fognak mozogni. Ki tudja mi történt velük.
Laposan pillantottam Marcusra ahogy felajánlotta a segítségét.
- Szólni fogok. Most csend legyen. Koncentrálnom kell - letettema  komód tetejére a kávémat és nagy levegőt véve odaléptem és először az anya, majd a lány karját érintettem meg és leszorítottam a szemeimet.
Éreztem ahogy az izmok megmozdulnak a kezem alatt és a két holttest lassan lábra áll. Én is felemelkedtem.
- Mutassátok - adtam ki az utasítást mire elindultak kifelé kissé darabosan. A lány menekült be elsőnek a szobába, az anya próbálta feltartani a támadót. Az anya az ajtó előtt halt meg majd bevonszolták ide. A lányt az ágyon ölték meg. Aztán...
Inkbb elfordítottam a fejem és hagytam hogy a holttestek elernyedjenek. Ne akarom látni ahogy emgerőszakolják.
A kialvatlanság és a nekromancia nem jó kombó így meg is tántorodtam ahogy elengedtem őket. Máskor a falban támaszkodtam volna meg de most egy pár forró, erős kar kapott el.
Az illata eorított és egy pillanatra biztonságban éreztem magam.
- Köszönöm... - motyogtam - Hol a kávém...?
Kinyúltam érte hogy belekortyoljak és finoman kibontakoztam a férfi karjaiból. Még gyengén álltam de tudtam hogy pár perc és jobb lesz.
- Te jössz nagyfiú. Ki kell szagolnod a támadót. Bármilyen információ jól jön. Annyit tudunk hogy férfi - néztem fáradtan az új fiúra. Csak remélni mertem hogy ki tudja szagolni a támadót. Nem akartam szegény lányt még szétmarcangoltatni Hermannal is. Így is elég tragikus ami történt vele.

Valamikor a világ tetején trónoltam. Valamikor a húszas éveim végén, a harmincas éveim elején. Mikor a karrierem még éppen csak ívelt felfelé, mikor minden meccset nyertem, és nem kellett semmilyen illegális cuccot tolnom hozzá. Az más világ volt még akkor. A sportban elég volt a tehetség, nem kellett magadba szúrnod semmit, ha sikeres akartál lenni. És nekem volt tehetségem. Ha semmi máshoz, akkor a bunyóhoz igen. És nem voltam soha sportszerűtlen, mindig tisztán játszottam. És még ma is lehetnék ott.
Ha most, a rehabilitációs program közepén, mikor már évek óta tiszta vagyok, valaki megkérdezné, hogy mit láttam, az illegális, föld alatti harcok világában, valószínűleg már nem tudnék válaszolni rá. Akkor sem tudtam igazán. Becsaptam magam azzal, hogy ez a pénzről szól, hogy azért csinálom, hogy még többet kapjak érte, mint egy hivatásos sportoló. Nem akartam elfogadni, hogy saját egoizmusom vitt oda, annak a vágya, hogy éltessenek, hogy a tömeg a nevemet kiabálja. Akkor jó volt, akkor magasan repültem, és onnan lehet a legnagyobbat bukni. S lám, nekem sikerült is.
Azt hiszem, a sok kínlódás mégsem volt egészen hiába való, mert most itt vagyok, és itt áll előttem, ez a gyönyörű, karcsú, fekete hajú idegen. Szemei fáradtan csillognak rám, arca nyúzott, haja kócos, de én szebbnek látom bárkinél. Úgy érzem, eddigi elhibázott döntéseim mind ezt a pillanatot készítették elő, amikor majd találkozhatok vele. Elhamarkodott, és nyálas lenne azt mondani, hogy szerelem volt ez első látásra, de valami egyértelműen volt. Valami más, mint eddig bárkivel kapcsolatban. Hiszen egyetlen kivétellel a neveikre sem emlékszem már, de erre a gyönyörű elfre még kétszáz éves koromban is emlékezni fogok. Eden. Olyan különlegesen csengett a neve, és olyan mámorító illata volt. Valami más is fel akarta ütni a fejét, az általam érzett illatfelhő alól, de esélye sem volt. Az otthon illata elnyomott minden mást.
Nem akartam panaszkodni, nem akartam, hogy holnap már ne mellette kezdjem a napot, mert a rinyálásom miatt új társat kér maga mellé. Inkább elszerencsétlenkedtem az asztallal, éreztem magamon a tekintetét, ahogy figyelt.
- Köszi…-mosolyodtam el félszegen, és inkább annyiban hagytam a tesó témát. Láttam, hogy rosszul érinti, és mivel még egyáltalán nem ismertük egymást, nem is tudtam, hogy mi bántja. Nem is tudhattam, de jól esett ez az apró gesztus is, hogy így, ismeretlenül is sok sikert kíván az én édes húgocskámnak. Megérdemelte, megérdemelt minden sikert.
Másoknak rosszul esett volna a vicce, de nekem kifejezetten tetszett. Bár, mi nem tetszett nekem vele kapcsolatban? A hangja, az alakja, a mosolya, az arca, mindene tökéletes volt. Tetszett, végzetesen, és éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ilyet még soha nem éreztem azelőtt, és most, most itt voltam, egy olyan vággyal a mellkasomban, amit megmagyarázni se tudtam egészen. Inkább hoztam neki még egy kávét, azzal nem lőhettem mellé. Meghívtam rá, és úgy éreztem, ezt életem végéig minden nap tudnám csinálni. Mert örült neki, mert őszintén hálás volt, és nyugodtan iszogatta, míg a kocsi felé sétáltunk. Izgatottabbnak kellett volna legyek az első ügyem előtt, de csak bénultságot éreztem.
Egy dolgot azonnal tudtam, mégpedig azt, hogy nem fogok szeretni mellette ülni az autóban, Mert egy ámokfutó, de legalább gyorsan elértük a helyszínt. A levegő fagyos volt, mindenki csendben tette a dolgát, senkinek sem volt kedve beszélgetni. Érthető.
- Hát…ha másra nem is leszek jó, a szimatom állítólag kiváló. -ügettem utána, egy kicsit megint elszontyolodva. Soha nem tanultam rendőrnek, nem ismertem a jogot, nem tudtam, mi egy nyomozó munkája. Mit kerestem én itt? Bár, ez világos volt, könnyebb volt egy emberformájú állatot alkalmazni, mint betanítani egy valódi kutyát nyomkeresésre.
Ahogy beléptünk a lakásba, nehéz tesztoszteron szag csapott meg. Nem a két holttestből jött, akkor biztosan a támadóé, vagy támadóké. A helyszínelők ott is hagytak mindent, ahogy megjelentünk, mintha Edentől annyira kellene félni. Engem lenyűgözött.
Megkövülten figyeltem a jelenetet, szegény Edenen látszott, milyen nagyon megviseli a dolog. A testek még szinte ki sem hűltek, de újra elő kellett adják, mi történt velük. Abban a pillanatban csak még jobban csodáltam a gyönyörű elfet, amiért képes ilyen teherrel együtt élni. Vigyázni akartam rá, elűzni róla a halál árnyékát.
Azzal tudtam csak kezdeni, hogy elkaptam, ahogy megtántorodott. Átöleltem, hogy érezze: itt vagyok mellette, rám számíthat. Szívem szerint homlokon csókoltam volna, de végül nem tettem. Furcsa lett volna.
- A komódon…Jól vagy? -mosolyogtam, ahogy a kávéját kereste, lassan elengedtem, és hátra léptem egy lépést.
-Rendben…de hatékonyabb leszek farkasként.  Menj még hátrébb! -szóltam neki, és mély levegőt véve lehunytam a szemem. Koncentráltam az átváltozásra, hogy minél előbb végbe menjen, igyekeztem félre tenni a fájdalmat, amitől szívem szerint ordítani tudtam volna.
Néhány másodperc múlva ott állt a hatalmas fekete hímfarkas, homlokán a fehér folttal, a szoba közepén, lassan körbe nézett, majd alaposan elkezdett körbe szaglászni. Először a lányhoz léptem, beittam ruhájáról az idegen szagot, majd az anyja következett. Mikor már megvolt az egyértelmű ösvény, oda léptem Eden mellé, és óvatosan meglöktem a kezét a fejemmel. Orrommal a hátamra mutattam, és lefeküdtem mellé, jelezvén, hogy szálljon fel. Még friss volt a szag, így mikor éreztem a kis test súlyát, és hogy két kecses kéz kapaszkodik a bundámba, neki lódultam. Még elkaphatjuk, de sietnünk kell.

Ahogy a barátnőjéről eszélt kicsit összeszorult a szívem. Rólam soha senki nem eszélt így még. Talán Ria, mikor nem voltam vele, mert tudta jól hogy mennyire zavarba hoz ha előttem beszél rólam. Tudtam hogy ő üszke rám. Mindig is az volt, és sosem titkolta. A szívem mégis összeszorult ha rá gondoltam. Kerültem mostanában. Hiányzott, borzasztóan, de tudtam hogy aggódna ha így látna. Fogytam, borostás vagyok, kócos és kibaszottul kialvatlan.
A nővérem pedig, aki mindig azt akarta hogy a lehető legjobb legyen nekem, csak halálra aggódná magát.
Ahogy erre gondolok kortyolok bele a kávémba amit Marcus hozott nekem. Keserű és erős pont ahogy szeretem. Pont olyan amiről Ria olyan nagyon határozottan próbált leszoktatni. Hányszor vitatkoztunk reggelente hogy legalább egy kis tejet tegyek bele hogy ne egy liter fekete keserű tiszta koffeint igyak meg.
Nem sikerült lenevelnie róla.
Senkinek se sikerült.
A kocsi felé sétálva nem bírom ki hogy ne nézzek fel Marcusra. Egy jó fejjel magasabb nálam és vagy négyszer olyan széles, mégis úgy összehúzza magát mintha akkora lenne mint én. Kíváncsi vagyok... mi történhetett vele hogy itt kötött ki? Így?
A mosolya olyan kedves volt és tartottam magam olyan jó emberismerőnek hogy tudjam... ő nem rossz. Nem olyan mint a többi farkas aki általában itt köt ki. Ők általában csak úgy vibrálnak a haragtól és a gyűlölettől, és egyértelmű volt hogy egyikkel sem akarok kettesen maradni. Marcussal... jó volt. Biztonságban éreztem magam vele.
Az út, keresztül a városon gyors volt, pont ahogy szokott, még ha Marcus kapaszkodása meg is mosolyogtatott. Majd hozzászokik a vezetési stílusomhoz. Egy idő után mindenki hozzászokik. Muszáj nekik, mert nem adom át másnak a volánt.
Hamarosan leparkoltunk a bűntény helyszínén a szavaiból kihallottam a története egy darabkáját. Látott már holttesteket, ez biztos volt... és valószínűleg túl közelről is. Szerettem volna valamiféle támogatást nyújtani de egy együttérző pillantáson kívül nem sokra telt. Elszoktam már az emberi közelségtől. Elszoktam attól hogy szólnom kell valakihez nap közben. Pláne valaki értelmeshez nem olyan vadállatokhoz mint Blue.
- Idővel egyre több mindenben fogsz majd tudni segíteni, egyenlőre meg kell szoknod a nyomozás menetét. Nem megy minden egy nap alatt - mosolyogtam rá halványan. Éreztem hogy elszontyolodott.
A testek már ott vártak. Mozdulatlanul és hidegen. És senki nem mert odanézni mikor megmozdultak. Senki más csak én és... az új fiú mellettem. Nem lepne meg ha az akció után elmenne kidobni a taccsot.
Ahogy elengedem a holttesteket megtántorodok. A világ szélén fekete foltok kezdenek táncolni. MIndig egy kicsit többen lesznek. Mindig egy kicsit tovább tart.
Amint a kezembe kaparintos a kávémat és ledöntöm a felét rögtön, hogy a kezem remegése kicsit alább hagyjon egy kicsit kitisztul a világ is.
- Jól vagyok... csak... mindig kifáraszt a nekromancia... Nem könnyű... - szuszogtam finoman ellépve tőle. Nem... tisztán kell tartanom a fejem.
A kérésemre bólint és egy kis hátrálásra kér. Ellépek tőle és figyelem ahogy átváltozik. Még sosem láttam hasonlót. Nem tűnik túlságosan fájdalommentesnek hogy őszinte legyek. Sőt...
Egy hatalmas fekete farkas áll előttem, egy pici fehér folttal a homlokán. Nagy szemekkel nézel le rá ahogy körbeszimatol aztán hozzám lép. Először nem értettem mit akar, aztán leesett.
- Mi? Üljek a hátadra? Dehogyis hát megszakadsz... - nevettem zavartan de persze tovább erősködött. Nagyot szusszanva döntöttem le a maradék kávém és óvatosan felültem a hátára.
- Mibe kapaszkodjak egyálta... - de már meg is indult mire felkiáltva markoltam a vastag bundába. Sokkal gyorsabb volt mint ahogy én vezetek. És sokkal ijeszőbb.
Kvittek vagyunk.

Ha őszinte akarok lenni magammal, még soha életemben nem éreztem ilyet, mint amilyet akkor, mikor megpillantottam Edent. Anya annak idején nagyon sokat mesélt róla, hogy milyen az, amikor meglátod Azt az egy Valakit, aki körül majd forogni fog minden. Elmesélte, hogy mit érzett, mikor először meglátta Apát. Én pedig soha, senki iránt nem tudtam ilyet érezni, pedig sokan próbálták elérni nálam. De nem sikerült. És akkor itt volt Eden, aki nem akart tetszeni nekem, aki nem kellette magát, sőt távolságtartó volt, és mégis úgy éreztem, a világ végére is elmennék, és a csillagokat is lehoznám az égről, ha ő azt kérné nekem. Egyedül Rora iránt éreztem így, de az más volt. Ő az ikertestvérem.
Ahogy mellettem sétál, mégsem tudom teljesen kihúzni magam. Mint amikor a sebzett farkas összehúzza magát, úgy lépkedtem én is. Alfa büszkeségemen esett csorba mindazzal, ami történt, amíg az helyre nem áll, nem leszek képes kihúzni magam igazán. Nem leszek kényelmesen a bőrömben. Ahogy őt kísérem, mégis kicsit jobban felegyenesedem. Nem a dominanciámat féltem, hanem védeni akarom őt. Vigyázni rá, akkor is, ha ő nem kér belőlem. Mert ezt diktálja az ösztönöm. Mert ő a társam, bár a szó egy másik értelmében. És egy valódi alfa megvédelmezi a társát.
De arra, ahogy vezet, nem voltam felkészülve. Amúgy is, utálom a kocsikat, szűkek és fémszagúak, mintha egy gyufásdobozban ülnék. És még ez is…hogy úgy vezet, mint egy eszelős. A fizikai biztonságérzetemnek lőttek mellette, de nyugodtabb vagyok, mint valaha. Valamiért mindenki kerüli őt, és nem értem. Mintha leprás lenne, pedig olyan jó, olyan megnyugtató a közelében lenni. Ez az ő lényének kisugárzása. Jó volt vele.
Mindenki szétszéled, és én csak állok mellette, mint akit oda raktak. Megint ez a félelem. Idióták. Kiesik belőlem történetemnek egy kicsi szilánkja, bár nem akarom. Majd egyszer elmesélem neki, hogy milyen volt, mikor saját védelmem érdekében lemészároltam mindenkit, aki az utamba állt. Majd talán elmondom neki az egészet, de biztosan nem most. Lehet, hogy ki se húzom itt addig.
- Hát…az jó lenne. Utálok csak a partvonalon bámészkodni. -sóhajtottam egy nagyot, és megindultam utána. Ahogy elnéztem, a legtöbben meglepődtek, hogy vele látnak, bár furcsa páros lehettünk, az tény. De nekem tetszett ez a duó. Még jól is elsülhet a dolog.
Nem tudom levenni a szememet a jelenetről, elképesztő, ahogy részletesen elmesélik, mi történt velük. És mindezt Eden csinálja. Varázslatával mozgatja őket, bírja szóra élettelen testüket. Nagyon tetszik a gondolat, hogy mennyi gyilkosságot oldhatott meg így, amire mások képtelenek lettek volna.
Elkapom, ahogy megtántorodik, nehogy elessen, miközben szemem közte, és a testek között cikázik.
- Igen elhiszem…de akkor is, ez egyszerűen elképesztő volt! Sosem láttam még ehhez foghatót! -egy pillanatra úgy fellelkesültem, mint egy kisfiú. Nem is a varázslat maga nyűgözött le igazán, hanem ő. Minden porcikáját tökéletesnek láttam.
Ahogy megkértem, ő hátrált, és én igyekeztem, hogy minél előbb végbe menjen a teljes átváltozás. Körbeszimatolok, majd feltessékelem a hátamra, ahogy szagot fogok. A nyom még forró, így neki lódulok, nem is gondolok rá, hogy mennyire félhet a hátamon ülni. Elszántan követem a szagösvényt, mert a bűz egyre erősebb. Egyetlen szagot érzek csak, egy másik farkasét, egy omega hím jellegzetes bűzét. Védtelen nőkkel kemény tudott lenni, de meglátjuk, hogy mi történik, ha szembe kerül velem.
Egy viszonylag forgalmas úton érem utol, a járókelők félre ugranak előlünk. Szürreális látvány lehetünk, a hatalmas farkas, a törékeny elffel a hátán. Mélyről jövő morgást hallatok, ahogy meglátom, akihez a szag tartozik, aki kezeit mélyen a zsebébe rejtve sietős léptekkel halad az utcán. Egy cikkcakkal elé vágok, és hangos acsarkodással késztetem megállásra. Ő az emberünk, tudom jól, és remélem, hogy Eden is észreveszi. Amíg nem tesz semmit, hangos morgással, és fogaim csattogtatásával kezdem terelgetni a férfit, ahogy hátrálni kezd, közben Eden is le tud csusszanni a hátamról a földre. Szívem szerint itt helyben elharapnám a rohadék torkát.

Ahogy felnéztem a mellettem sétáló nagydarab férfira sok furcsa gondolat szaladt át a fejemen. Először furcsa volt hogy így összehúzza magát mellettem. Majd egy fejjel magasabb volt és vagy kétszer olyan széles mint én, mégis, mintha akkorának akart volna tűnni mint én. Másodjára, hogy Flo mennyir odalenne érte. Pont az a fajta fickó akivel minden buliban össze akart hozni, több kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbe ha őszinte akarok lenni mert amint kettesben maradtunk előtört az awkward énem és mindent elbaltázott. Na nem mintha annyira sok kedvem lett volna felmenni bárkihez, bjcsevegni pár órát, szexelni aztán hazamenni hajnalban.
Ria is kedvelte volna a srácot. Ő az a fajta volt aki mindnekiben meglátta a jót. Aki mindenkinek látta a szép oldalát akkor is ha az éppen a legmélyebb gödörben ült. Ezt szerettem a legjobban a nővéremben.
És ez a srác mellettem... tényleg úgy nézett ki mint aki most kapaszkodik kifelé abból a gödörből. Szerettem volna támogatni ebben. Hiszen erre valók a társak nem?
A kocsimban úgy feszengett mintha kötelező volna. Pedig az autóm elég nagy, és annyira azért nem vezetek hülyén... Csak gyorsan. Egy kicsit.
A nyomozási helyszínre érve persze megint összehúzta magát mintha csak most szidtam vona le amiért a szőnyegre piszkított. Le kel majd szoktatnom erről.
- Ez az első napod itt és máris bedobnak a mélyvízbe. A munkánk nagy része nem ebből fog állni, inkább az őrsön üldögélünk és menekülünk a papírmunka elől - vontam meg a válam egy apró mosoyal ahogy rásandítottam. A detektívek munkája közel sem olyan izgalmas mint amire mindneki számít.
Az erőm ugyan láthatatlan de félelmetes és erős. Halálra rémít mindenkit a környezetemben. Tisztában vagoyk vele hogy nem csak a kollégáim, a főnökeim és az összes ismerősöm tart tőlem egy kicsit miatta. Talán még Ria is félne ha látna erőm teljében. Azon a felejthetetlen karácsonyon kívül csak egyszer láttam mikor használom. Mikor meglátogattam a kórházban és véletlenül felkeltettem egy frissen halottnak nyilvánított nénit. Igaz csak a karját emelte fel, de a családját szerintem egy életre sokkoltam.
Marcus arcán mégsem félelmet látok. Sokkal inkább... csodálatot? Furcsa. Lehet csak rosszul láttam. Kimerít a nekromancia.
- Jobb ha hozzászoksz... a legtöbb ügyünket így fogom megoldani... - dünnyögtem fáradtan és lehúztam a kávém maradékát. A koffein kicsit felpezsdített, de tudtam hogy amint visszaérünk az őrsre kelleni fog egy másik kávé.
Arra nem is számítottam hogy sokkal később fogok visszaérni az őrsre mint számítottam rá...
Alig hogy kicsit magamhoz tértem, egy óriási fekete farkas állt mellettem, és azt akarta hogy felüljek a hátára. A rémálmaim szoktak szinte pontosan így kezdődni.
Egészen más volt mint mikor a kocsimban száguldottunk át a városon. Éreztem ahogy az izmok mozognak alattam, a szél süvített a fejem körül, belekapott a ruháimba.
Marcus hirtelen megtorpant egy forgalmas utcán és morogni kezdett egy magas, beesett arcú férfire.
Egyetlen pillanat alatt megértettem hogy mi folyik itt és lecsusszantam a hátáról.
Nagyon próbáltam elrejteni a remegő lábaimat és kezeimet és előkapva a szolgálati pisztolyomat rákiabáltam a férfire.
- MPD, fel a kezekkel! - egyetlen hátsó gondolat nélkül megbíztam Marcusban. Ha azt mondja hogy ő az emberünk... akkor ő az. És valami belső hang, egy ösztön, ami közel sem lehet olyan erős mint a mellettem álló farkasé, azt súgta hogy ő a gyilkosunk. Nos... ez az őrsön úgyis kiderül.