Az agyam zsibbad, ahogy lassan vonszolom ki magam az egyik órámról. Hulla készen vagyok, most még a szokásosnál is jobban. Borzasztóan érzem magam azóta az ominózus vacsora óta, főleg, hogy napjában többször kell látnom az angolt, mint az indokolt lenne. Mert látom egyszer otthon, aztán itt az egyetemen, ráadásul ő az egyik professzorom, így nem csak bele botlom néha, hanem órákon át kell hallgatnom. Ami azt illeti, évekig, vagy akár évszázadokig is képes lennék hallgatni, ahogy dallamos baritonján mesél, a történelem különböző szegleteiről, olyan beleéléssel, mintha ő is átélte volna. Mintha megannyi élete lett volna ezelőtt, és mindent látott volna, ami ezen a világon történt. Olyan nagyon édes, mikor ilyen lelkes, hogy az elviselhetetlen, és érzem, hogy vészesen kezdek belé szeretni. Pedig nem lenne szabad. Ő a nővérem vőlegénye, ráadásul ember. Mégis, kísérti az álmaimat, folyton őt látom, álmomban, ébren, mindenhogyan.  Kezdem úgy érezni, jót tenne nekem egy Nagytata-féle tanulmányi út. Egy tíz éves. Vagy húsz. Esetleg harminc. Hogy mire visszatérek, Lucas már vagy vámpír legyen, vagy idős ember. Mert ez a két opció tűnt csak elviselhetőnek. Ha vámpír lesz, akkor a papíron és a gyűrűn kívül más, egy erősebb kötelék is összefűzi majd Dahliával, ami már elszakíthatatlan, ha pedig megöregszik, talán már nem fogom ilyen lenyűgözőnek látni. Bár, erre sok esélyt nem éreztem.
Mégis, megakad valakin a tekintetem, ahogy kilépek a tanszék épületéből a campusra. Ismerős energiát érzek, és hamarosan meglátom a hozzá tartozó vámpírt is. Pietro. Éppen ő kell most nekem. Majd eltereli a figyelmet ezekről a nyomasztó gondolatokról, az ilyen véletlen, meg nem beszélt találkozások nálunk mindig jól szoktak elsülni. Nem is gondolkodom, oda rohanok hozzá, szerencsére borongós napunk van, így nincs szükségünk a napernyőkre, és a többi védelmező eszközre.
- Pietroooooooo! -nevetek felé rohanva, hogy lendületet véve a hátára ugorjak, nyaka köré fonjam a karjaimat és oda bújjak hozzá. Egy perce még valakivel beszélgetett, de az illető meghallva a csatakiáltásomat, inkább menekülőre fogta.
Boldogan csüngök az én legdrágább nagytesóm hátán, olyan jó még itt is éppen belé botlani, tényleg rá volt szükségem, hogy egy kicsit elfelejtsem, hogy elepekedek egy olyan férfi után, akire ránéznem sem kellene, mert azért is leszedi a fejemet a nősténysárkány.
- Hát te mit keresel itt?  -kérdezem leszállva a hátáról. – Megcsinálod a sokadik diplomádat, vagy csak gyönyörködni jöttél?

Eeegyre inkább nem tetszik nekem Flo kisugárzása, így fogom magam egy szép (nem)napon, s úgy döntök, hogy lebzselek egy kicsit körülötte. Elkapva az egyetemen, hogy még csak véletlenül se a párnák közé süppedve, netán az ajtóig se találjon ki, hogy beengedjen. Igaz, akkor is lazán beengedem magam. Tokostul.
Semeddig sem tart elvegyülni a hallgatóság tömegében, sokukat ráadásként már ismerem elég régóta, legalábbis az ő évük számának megfelelően hosszú, így rövid időn belül egy kisebb csoport kezd kialakulni. Az a legjobb ebben, hogy még órára és előadásra meg szemináriumokra sem kell járnom, tudjam, merre és hogyan jár az okítás. Így is lehet tanulni...
Egy-egy előadásra azért beülök, stalkolni egy szirént, s elveszni hangjában. Hogy nem akarnám zavarba hozni? Ezt még eddig senki sem nevelte ki belőlem, s ugyanakkor nagyra becsülöm, ha valaki professzorként a következő generációt (vagy éppen az előzőt) okítja. Ssokkal inkább a hangja és ahogy a versek szavalása, olvasása, amiért bevágom magam az egyik székre és jelen vagyok. Meg valahol a világűrben. Meg aztán, utána, ha nincs dolga, elrabolhatom egy kávéra vagy egy vacsira.
Hallom ám hogy jön, kiért most legfőképpen stalkolni jöttem, s már vigyorra áll a szám, aztán kiszélesedik, ahogy meghallom a nevem, nevetve. A csoport elrebben, ennyit a nevünkről és a felismerhetőségünkről, s nem foglalkozom vele. Akiért jöttem, még csak meg sem kell környékeznem, magától ugrik a nyakamba.
Automatikusan kapom el a lábait, hogy megtartsam, s nevetek vele együtt, s forgok egyet, majd ringok.
- Flooo, hát csak vége lett az előadásnak!
Még egy kicsit forgok vele meg ingok, aztán hagyom lemászni a hátamról. Pedig jó helyen van ott!
- Az utóbbi – vigyorgok. - És persze, meg elősorban, téged nyúzni jöttem – vigyorgok még szélesebben és az ujjaimat magam előtt egymáshoz ütögetem a hegyüknél.
- Csak nem … töri előadás volt? - teszem az állam alá két kezem ujjait, tenyérrel lefelé és úgy nézek rá, nagy, cicaszemekkel, benne érdeklődéssel.
Az óta az ominózus vacsora óta mindkettejük gondolatai szállonganak felém, mikor éppen nem vagyok annyira tele kussporral.

Ha tudnám, hogy mit érzek, az őszintén csodálatos lenne. Mert most egy óriási katyvasz a fejem, aminek soha nincs jó vége. Mert ott van Lucas, akibe egyre jobban kezdek belepistulni. A szőke hajába, a kék szemeibe, kellemes bariton hangjába, abba, ahogy a történelemről beszél, abba ahogy egyáltalán csak beszél. De a nővérem ujján ott csillog a sok karátos eljegyzési gyűrű, amit tőle kapott. Ráadásul mintha éppen kezdenénk zökkenőmentes vágányra vergődni Dahliával, így nem akarnám megbántani. Nem akarok fájdalmat okozni neki azzal, hogy elszeretem tőle Lucast. De közben ott voltak azok a pillantások a vacsorán…tehát, egy szóval, nem tudom, mit is érzek. Fogalmam sincs.
A barátaim elszélednek, ahogy mondom nekik, hogy ott áll az unokatestvérem. Lizzie ismeri, de a többiek inkább nem akarnának részesei lenni a beszélgetésünknek, kicsit azért mindig úgy érzem, hogy pária vagyok ebben a rohadt iskolában. Persze, 317 évemmel a legtöbb professzorra is legalább 100 évet verek rá, de ezt nem kell még éreztetni is velem. Mégis, egymagam rohanok neki Pietronak hangos nevetéssel, a rosszérzés ami a bulin kerített hatalmába nyomtalanul elmúlt. Nem érzem azt, hogy bármit titkolnom kéne előtte, hogy Darius még mindig sakkban tart. Minden súly leszállt a szívemről, és csak jókedvű tudok lenni mellette. És erre már hatalmas szükségem volt.
- Vége a franc megette az angol beszélőkéjét! -mormogom, mert persze megint tovább húzódott az előadás, mint kellett volna. Mert bele lendült valamibe és akkor képtelenség leállítani. Csak magyaráz és magyaráz és a fejére szakadhatna a plafon, még akkor is mondaná.
- Naaaa, aztán kiben gyönyörködsz te, amikor épp nem engem nyúzol? -nevetve bököm oldalba, ilyet ritkán hallok. De persze megint felém tereli a témát, amit most már igazán nem hagyhatok.
- Deee az volt, de elbújtam a hátsó sorba aludni! -kuncogok, bár aludtam, de az első sorban sikerült mindezt elkövetnem. De egyszerűen látni akartam, ahogy csillognak a szemei, miközben magyaráz. – Különben is, a tantermen kívül édes, de azon belül egy szadista
Nevetve karolok bele, és felnézek rá, hagyom, hogy oda menjünk, ahová ő akarja, de nem hagyom annyiban, hogy ő bizony gyönyörködni jött.
- Na és, kiért jöttél te ma ide, akiben gyönyörködsz, és ne mondd, hogy bennem! Mindent tudni akarok!

Így szeretem hallani, amikor nevet, amikor felhőtlenül boldog. A nevetése is más, az izmai testén. Eddig mindig, mintha feszes lett volna. Attól tartva, hogy rászólnak, ne nevessen. Pedig pedig! A nevetés minden gondot el kell űzzön, s a szíve mélyéről, na és persze a hasa mélyéről szakadjon fel, s engedje útjára, mert a boldogság az mindenkinek jár. Csak az emberek, meg tündérek, szirének, meg akárkik is, akik két lábon meg egy uszonyon járkálnak, kiművelték a „nyem!” akkor sem lesz boldog, inkább szenved, életstílust. Aztán persze, jön az irigység, ha személyemben jól a képükbe nevetek, önfeledten. Mert az élet az örömről és boldogságról szól.
S boldog vagyok, hogy Flo végre felszabadultan nevet, annyi évszázad után. Óvatosságot viszont érzek benne. Majd az is kibökődik.
- Ah.. az angolok már csak ilyenek. A zöldségbeszélés megy, nem csak megenni – vigyorgok ismét a végére.
- Kiben? Pff... - legyintenék, helyette inkább megngatom kicsit.
- Ó, a profok gyöngye, ééérteem. Csak nem álomba zsongított a szépséges hangja... meg az izmos feneke.... – tartom a  levegőbe a kezem és még meg is fogom a képzeletbeli almákat. - meg a széles mellkasaaaa – vonogatom a szemöldököm.
Arra, hogy ne mondjam, őt jöttem nézni, művi sértettséggel vágok arcot és ujjaim széttárva, a mellkasomra teszem.
- Még hogy nem téged? Hát hogy hiszed, hogy én akarnék is másra nézni, mikor itt vagy nekem … - bóhokásan belekarolok vissza, s úgy megyünk tovább. - a gyönyörű szemeiddel, arcocskáddal, és a félig fokhagyma hátsóddal? - Nézek rá ártatlan és egyben csintalan tekintettel.
- Laura mindig olyan mennyei blúzokban jár és hát azt nem szabad kihagyni – pusztán gusztálás és tanulás okán. Rendszeresen nyaggatom, hogy vigyen magával, ha vásárol. Kikötötte, hogy csakis akkor, ha normálisan felöltözöm. Persze, ilyenkor jelenek meg tizennyolcadik századi ruhában, meg hippi, fehér pamutszerkóban, narancssárga, kockakereketes napszemcsiben. Normálisan felöltöztem, jelentem...
És persze azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy eléggé megnéztek, amikor megálltam egy-egy baba mellett és édesen búgtam nekik. Miért kell szépségesen felöltöztetni őket, hát persze, hogy megölelgeti az ember! Meg a vámpír is....
- Lesz még órád? Mert ha lesz, akkor viszont nem ajánlom, hogy menjük az új utcai tacoshoz. Vaaagy, éppen hogy menjünk! Lesz helyed körülötted, még a lábadat is felteheted – vigyorgok győztes mosollyal.
- És egy kis gyömbérsör is jól jön – teszem hozzá rejtélyesen.
- S mondd csak, rátetted már a hátsójára a tenyered? Arra jó kis... ááááaaannnyira még  nem izmos hátsóra? - Nézek rá érdeklődéssel. Ha valaki Flonak boldogságot és szerelmet kívánna, az első helyről csápolok neki.
Dahlia meg önmagát is becsapja, s valami azt súgja, hogy nem sok idő szükséges neki arra, hogy rájöjjön, ez a házasság nem neki való, s egyáltalán nem azért, amiért például Flo hiszi. S ettől a felismeréstől is izgatottá váltam, hiszen nagyon kíváncsi vagyok Dahlia igazi jövendőbelijére is. De Floén csakis koszorúslányként vagyok hajlandó megjelenni. Márhogy az esküvőjén.

Ha az egész család eltűnne egyik napról a másikra, és csak Nagytata és Pietro maradna, én akkor sem lennék boldogtalan. Na jó, talán Orion bácsi hiányozna egy icipicit. De nekem ez a két személy bőven elég lenne. Mióta nem titkolózom Pietro előtt, csak felszabadultabb vagyok, jobban örülök a társaságának, tényleg őszintén tudok nevetni. Már nem nyomja a szívemet az a súlyos titok, és a félelem, hogy meggyűlöl. Hogy is hihettem ezt, éppen róla? Róla, aki talán a legőszintébben szeretett egész eddigi életemben. Az én legdrágább testvérkém.
- Aaaaz biztos, ennek a példánynak meg aztán pláne! -nevetek, ahogy a hátam közepén érzem, annak a bizonyos angolnak a tekintetét, éppen most lépett ki az épületből, egy pillanatra elkaptam a tekintetét, de már nem foglalkozom vele. Szerencsére el is rohan az irodalomtanszék irányába, gondolom Dahliahoz megy. Ki kell engedni a fáradt gőzt, értem én. A mai előadás a szokásosnál is kuszább volt.
- Honnan tudjam, nálad sosem lehet tudni! -kuncogok, majd megforgatom a szemem, csak amolyan kedvesen. Imádom őt.
- Peeeeersze, nyilván a hátsóját nézegetem...bbbbáááár, a szemeszter elején tényleg csak aludni jártam be aztán egyre jobban érdekelt az óra, ha érted mire gondolok. -kuncogtam újra, tény és való, hogy kellemes látványt nyújtott, ha már a történelem maga néha emészthetetlenül száraz is volt.
- Jaj te, bókláda te, hát nem vagy igaz! -nevetve megsimogatom a kezét. – Akárkit nézhetnél, engem már láttál eleget és aaaannyi szép ember van a világon! Jó neked, hogy kedvtelésből járhatsz órára.
Nevetve nézek rá, tényleg jó neki, ha nekem is így lenne már az órarendem, nem sírnék. Egész nap Lucas előadásain ücsörögnék, mert imádom, ahogy magyaráz, ahogy csapong a témák között, ahogy elragadja a lendület, ahogy csillog a szeme, bármilyen témánál. Sosem hittem volna, hogy aranyosnak fogom találni egy ember történelem iránti szenvedélyét.
- Nos, éppenséggel lenne, de ha jól rémlik, még van hiányzásom, úgyhogy mehetünk! Mert az a gyömbérsör nagyon is jól hangzik.
Nevetve sétálok mellette, ahogy megint visszatér egy bizonyos professzor hátsó részére. Nem mondom, hogy nem képzeltem már el, nagyon is illetlen szcenárióban, hogy milyen érzés lenne a kezem alatt, de valahogy nem vagyok olyan bátor, mint ő.
- Az kéne még, hogy az előadó közepén taperoljam a tanáromat! Kéne az a diploma, még ebben az életben! – forgatom a szememet mosolyogva. Különben is, ő Dahlia vőlegénye, őt szereti. Ha én tetszettem volna neki, rám írt volna, aznap, amikor matcheltünk Tinderen. Ez a hajó már elment

- Uuuunalmas lenne úgy elég sok minden, szóval neeem, nem akarok kiszámítható lenni. Hacsak az nem kiszámítható, hogy kiszámíthatatlan vagyok – vigyorgok. Egyáltalán nem arra utazok, hogy kiismerhetetlen legyek. Olyan vagyok, amilyen, és ezt élvezem.
- Hát peeeerszeee, hogy érdekelt. Meg a hátsója is. Biztosan sokat írkál a táblára. Csak akkor nem látod a szemeit... - Nem zavar, hogy éppen olyannak mondom, aki nem Lucas párja lenne. Most. Az igazság előbb-utóbb kiderül és most tenni is akarok róla, mert így három ember.... azaz egy ember és két vámpír élete.... utóbbiaknál halála megy tönkre. És Dahliát is nagyon szeretem ahhoz, hogy kirázzam ebből a helyzetből. Lehet utána és közben is baromnak tartani, engem az igazság érdekel. És hogy érvényesüljön. Na és hát a boldogsáááággg!!!Legyenek mindhárman igazán boldogok.
- Méééég egy kicsit lehetne fokhagymásabb. Majd dolgozunk nála arra – vigyorgok, miközben még mindig a levegőt markolászom, mintha az említett testrész éppen a markomban lenne. Zavartatni magam? Á, minek? Ami van az van és kész! Prűdek menjenek máshová, ahová kedvük tartja!
Kicsit hozzádőlök, nevetve, ahogy megsimítja a kezem.
- Nem akárkit és hát... te nem ember vagy, szóval nézegethetlek. S fogadd el hogy gyönyörű vagy – vonogatom fel a szemöldököm, aztán bólogatok. Aztán érdeklődéssel nézek rá. - Mert te miért, ha nem két szép kék szemekért, gyönyörű szirénhangért és két, még annyira nem fokhagyma hátsóért járnál – ingatom a fejem mosollyal.
- Bármikor írok neked igazolást, hogy miért nem voltál – nézek rá nagy, ártatlan szemekkel. - Még széppp! - Igaz, vérbe burkolva sokkabb finomabb lenne, ám így is megelégszem vele.
- Ez egy kifejezetten jó elgondolás pedig. Jó ötlet! Megveszem! Életben? - elnevetem magam. - Tetszik!
Kintre is lehet ülni, és nekem most nincs kedvem bent lenni, így ledobom magam egy székre, az egyik asztalnál.
- Bulit tartok hétvégén a házamban, egy egészen sajátosat – átkarolom a másik szék karfáját és egy harmadikat a lábamhoz húzok, s ráteszem a bakancsos lábam.
- Egy kis irodalmi akármi buli lesz, csupa olyan okos fejekkel, mint te – az aduász még hátravan. - Lucast is meghívtam – méééég nem reagált, de igenen kívül semmit sem fogadok el.
- Milyen tacost kérsz? - Mivel itt nem fog ugrálgatni pincér, így ha nem megyek oda, iderepülni nem fog. Hacsak nem tündér az illető!