Egy újabb nap telt el a munkában, ami igazából kellemes volt. Simán mentek a munkák és a projekttel is jól haladunk, így nem is kellett idegeskednem, sem pedig kapkodva valamit kijavítanom. Szépen nyugisan telt el ez a nap, így boldogan léptem ki az épület ajtaján, hogy hazainduljak. Még az idő sem volt olyan rettenetesen hideg, hogy lelombozzon, így nem kell az orromig felhúzni a  álamat. Pedig reggel nem voltam ilyen jó kedvű, mikor elindultam, mivel eléggé rosszul aludtam. Sokat forgolódtam az éjszaka, ráadásul mindig felriadtam valamire. Nem sok pihenés jutott ki nekem, mikor pedig a munkahelyemre, akkor kissé aggódtam, hogyan is fogom én bírni a mai napot. Általában igyekszem magamat kipihenni, nyolc óra alvást azért szoktam magamnak hagyni, hogy biztosan ott legyek fejben.
Az már ugyanis feltűnt, hogyha fáradt vagyok, akkor a gondolatok a fejemben sokszor összekavarodnak, és nehezen rakom a helyére őket. Olyankor még a szokásosnál is nehézkesebb odafigyelnem a többi emberre. Bár a munkámat mindig a lehető legjobban igyekszem elvégezni, így abban nem szoktam hibát véteni ilyenkor sem, de ennek az az eredménye, hogy csak még inkább lemerülök, így semmi kedvem sem marad az emberekkel bajlódni. Nem is ez a legjobb kifejezés, hiszen inkább csak arról van szó, hogy sokszor így is elveszek egy pillanatra, csupán azért mert máson jár az eszem. De az ilyen különleges alkalmakkor meg még inkább elmerülök és akkor még én érzem magamat rosszul, hogy nem vagyok képes a másik félre koncentrálni. Igaz a barátaim általában megértik ezt, de azért nem esik jól, hogy nem vagyok ott fejben.
Az idegenek ellenben nem nézik el nekem ezt. Én igyekszem megmagyarázni, hogy nem bunkó akarok lenni, és nem is arról van szó, hogy le akarnám őket rázni, vagy valami. Nincs nekem semmi bajom az emberekkel, sőt szívesen ismerkedem másokkal, csak nem mindig vagyok képes rávenni magamat arra, hogy társaságba keveredjek. Sokszor ki is kell rángatni, hogy ne egész nap a gépem előtt üljek.
Mára viszont elég jó mentésem van, hogy messzire kerüljem a társalgást. Hazafelé tartok éppen, ám az utcák tele vannak emberrel. Az ilyen tömegbe lehetetlenség elhaladni anélkül, hogy belemennél valakibe. Most is párszor érzem, hogy a vállam beleütközik a másikba, de csak bocsánatot kérek és ismét fordulok előre, hogy haladjak. Szeretnék rövid időn belül hazakeveredni, hogy pihenhessek egy keveset.
Az univerzum viszont mégsem szerethet annyira, vagy csak pusztán úgy érezte, hogy elég jó ért a mai nap és kell valami rossz is, mert miközben kevergek az emberek között megbotlok és elesek valakiben. Az első dolog, hogy ráeszméljek, nem a hátamra estem, hanem térdre, így a gépemnek semmi baja nem eshetett. Remélhetőleg. A következő mozdulatom az, hogy a másik fél felé nézek, hogy ő is a földön találta-e magát, vagy ő szerencsésen megúszta-e, hogy elzúgjon.

A vámpír lét egyik nagy előnye, hogy hidegben is lehet simán egy szál gatyában a vámpír, mégsem fázik meg. Legfeljebb közszemérmet sért, mert jajjdeprűdek lettünk így a huszonegyedik század hajnalán! Jó-jó, voltak, voltunk (én nem!) még prűdebbek is az emberek. Még községek. S mivel nincs kedvem napfelkeltét nézni rácson keresztül, aztán rácsodálkozni, hogy szublimálok, így a fűzővel összekött bőrnadrághoz egy fekete bokáig érő bakancs, és egy műszőrmés-akármilyenes kabátot vettem fel. Ja, meg egy pólót. Pedig nincs szükségem rá, igaz, fázni nem szerettem sosem.
A sminkem csak a melegtől olvadt kicsit szét, ahogy bent voltam, majd leszedem, most a cigi és a dumálás jobban érdekel.
- Hé, ember... vagyis elf – kavargok a kezemmel a levegőbe, amiben a cigi van, - dobd már ki azt a flancos gombot, nem, ami a kabátodon van – szívok egyet a cigiből, aztán elgondolkodva ránézek.
- És ez most honnan a fenéből jutott eszedbe? Hé, v... áh! - Legyintek, mert csak visszaütött neki az a mondat. Én meg elegendem, aki menni akar.
A következő pillanatban egy rövid időre összeráncolom a szemöldököm. Aaaazért valahogy nem így képzeltem az elengedést, hogy pofára is essen, mert vaknyúl lett és neki keresztül kell esnie azért valakin...
Ott termek, s míg egyiket a derekánál, az elfet az övénél fogom meg, így csak tenyerel.
- Hagyjál! - azzal lecsapja a kezem és már ott sincs.
- Hát jó... - nézek utána fél másodpercig, aztán lenézek, s elfordítom a fejem. Ismerős a táska. Ismerős az illat. Lehajolok oldalt.
- Juhuu, Aidan! - felismerem, s elvigyorodom. - Minden rendben, semmit sem vágtál be? Annyira? - Azzal felsegítem.
A cigi közben már a földbe szúródva vitatkozik velem, így két kézzel tudok neki segíteni, s már porolnám, de inkább nem nyúlok hozzá.
- Most már tudom, miért akartam én idejönni – vigyorodom el, átvetem a karom a vállán, s integetek a másik kettőnek, de addigra már beszélgetésbe merültek, így csak legyintek egyet és már tovább is léptem a kérdésen.
- Úgyis meg akartam kóstolni a világ legfinomabb... fánkját? - Nézek rá érdeklődéssel, hátha nem találtam el. Ja, hogy esetleg nem rám vágyott egyáltalán? Ha igennel felelne sem foglalkoznék vele. - Kávét? Almás pitét?
Hogy miért is ragaszokodom ennyire most hozzá? Hát mert ismerem! A legjobban viszont azért, mert érzékelek a gondolatai között némi... ráférne egy kis önfeledt szórakozás hangulatot.
- Milford teázójában mennyei chai teát készítenek! - egy kis rummal spékelten, ha megkérem rá őket.

Nem sok barátom van. Leginkább azért, mert én lehetek akármennyire kedves és megértő egyesekkel, sőt igyekszem is a legbarátságosabb formámat elővenni akárhányszor találkozok valakivel, még akkor is, ha egyébként sose láttam előtte, csak valami csoda folytán beszélgetésbe elegyedtünk. Ha ellenben a haverjaimról van szó, akkor meg persze, hogy jó fej vagyok velük. Annak ellenére, hogy néha hülyét tudok tőlük kapni az állandó nyaggatásukkal, hogy ki kéne mozdulnom vagy kéne már nekem egy barátnő. Jól megvagyok én úgy, ahogyan. Bár abban egyet tudok érteni, hogy alkalom adtán talán tényleg érdemes kimennem az utcára, friss levegőt szívni és új embereket, helyeket megismerni, de ez nem ma van.
Most már tényleg másra sem vártam, csak hogy otthon leülhessek az asztalomhoz, esetleg egyek valamit, aztán gépezhessek. Erre nekem sikerült belesétálnom valakibe, ráadásul pont úgy, hogy el is essek. Még szerencse, hogy térdre és nem hátra, mert ha eltörik a gépem, akkor nem tudom mi lesz velem. Viszont mikor fordulnék, hogy megnézzem ki a másik fél, aki remélhetőleg nem a földön hever most miattam, egy ismerős szempár néz velem szembe. –Pietro? – kérdezek vissza egy zavart pillantás kíséretében. Ő meg mit csinál itt? Illetve jobb kérdés, hogy hogyan találtam meg pont őt, ebben a tömegben. – Semmi bajom, köszönöm. Mi van azzal, akibe belementem? – kérdezem egyből, amint felsegít, mert hallani hallottam valamit, de mivel épp lefagytam, hogy ugye nem törtem-e el semmit, ami a táskámban van, nem igazán tudtam érzékelni mi is történik körülöttem.
-Kérlek mondd, hogy nincs köze olyasmihez, amiben én és a szocializáció egy mondatba kerülne. – nézek rá szinte könyörgő szemekkel, mert nem szeretnék tovább az emberek közelében maradni. Őt elviselem, hiszen jóba vagyunk, de nem hiszem, sokáig bírnám mások mellett most.
Kérdésére csak nagyra nyitom a szemeimet és megrázom a fejemet ezzel jelezve, hogy ötletem sincs, mire akar kilyukadni. – Néha komolyan örülnék, ha gondolatolvasó lennék, hogy értsem is mi zajlik le a fejedben ilyenkor. Most azt szeretnéd, ha meghívnálak enni, vagy süssek neked? Mert egyik sem fog bekövetkezni. – Persze a mosoly ott húzódik az arcomon, mert amennyire bolond, annyira szórakoztató is számomra. Talán pont ezért is vagyok vele jóba. Bár őszintén nem tudom hogyan találtunk mi egymásra.
-Ezek szerint mégsem úszom meg, hogy ma egy kicsit antiszoc legyek ugye? – Belenyugvásképp csak egy nagy sóhajtást kap tőlem. Mellőle úgysem lehet könnyen szabadulni, de legalább vele vagyok és nem azzal a fickóval, akit az előbb fellöktem, hogy hallgathassam, hogy milyen figyelmetlen vagyok. – Oké, mutasd merre menjünk. – mondom ki végül és hagyom, hogy rángasson maga után, ahová csak szeretne.

A vigyorom még szélesebb lesz a kérdésére.
- Nem, a marslakócskák. Hát persze, hogy én?
Elnevetem magam.
- Annyira imád engem, hogy inkább hátra se nézett, mi van veled, csak elinalt. Pedig éppen elkaptam őt is, hogy ne törölje fel a betont. Vagyis kutyabaja – lendítem le a feltartott kézfejemet.
Már éppen mondanám, hogy dehogynem, hiszen én vagyok maga a partiarc, a mindenki vámpírja, aki mindenáron a figyelem középpontjában imád lenni és véleményt alkot, kimondani és úgy zsizsegni, mint a méhek a méhkasban. Mondanám, hogy mint a sajtkukac, csakhogy a sajtkukac egy dologban nem hajaz rám. Csendes. Ellenben velem!
A gondolatait nem is kell tudnom, az érzéseivel együtt, a szemei reflektorként döfik át bennem azt a képet, ahogy a pulton állva éppen egy számra ropjuk.
- Áh,... hát jó – a fülem mögé simítom a hajam, megadva magam az érzetének. Aidanről tudom, hogy eléggé befelé éli azt, amit én kifelé. És mondhatom, szeretek lubickolni a fejében. Kész zseni. Ezért is találkoztunk nem véletlenül. Aaakarom gondolni véletlenül.
- Akkor csak … egy kicsit – teszem össze a mutatóujjam és hüvelykujjam közötti részt és esdeklően nézek rá. Úgysem fog menni az, amit nem akarok, én pedig nem éppen egy húde négyfal és egyedül én, a főműsor. És Aidannek igenis kell a társaság!
- Háhháá! Nem te lennél az első, és húzhatsz sorszámot! - Nevetem el magam, majd legyintek. - Ne akarj... egyesek szerint borzalmas – és az az egyesek szerint, az én vagyok. És mostanában kezdem feszíteni a húrt, mert végül úgy döntöttem, menekülés helyett megismerem és uralni kívánom az életem avagy halálom ezen részét.
- Tudsz fánkot sütni? - Nézek rá kíváncsi, értetlen döbbenettel. - Mert ha ez ilyen meghívás volt a részedről, akkor máris a vendéged vagyok – tartom a kezem felé, mint egy dáma, izgatott virgoncsággal. - Aaaaa, elhúzod előttem a mézesmadzagot – felelem művi csalódottsággal, majd pörgetni kezdem a fekete, műszörmés stólámat.
- Neeehheem! - tapsolok egyet nevetve. - A tea mindenért kárpótolni fog téged – furcsa egy lélek és a tea is az nála, ahogy észrevettem.
Lelkesen belekarolok, s vagy száznyolcvan fokkal megfordulunk.
- Van egy tippem. Haza akartál menni, kockulni... amúgy, halottad, hogy egy új virtuális pilótaterem fog nyitni? Nem mindenki mehet ám be – nézek rá sokat sejtetően. A nem mindenkibe én is benne vagyok, mármint a bemehet részébe.
- És fogadjunk, megint túlóráztál – rá sem kell néznem, s bár nem vagyok az apja (hogy Gabrielt hogy voltam képes felnevelni, azt a mai napig nem tudom, na, az a csoda! Jó-jó, némi segítséggel. Sokkal.), azért fontos ám nekem ő, nem csak, ami a fejében van.
A teázó ajtaját ki sem kell nyitni, a fotocella kinyílik és beljebb még egy, bölcsen kint tartva a hideget.
- Ahhh, máris kellemesebb! Meglepi, vagy tapadjunk a pultra és onnan nyálcsorgassunk? - de már koccan a lábam a pultnál, várakozón nézve rá.

Mondatára elkezdem forgatni a szememet. – Tulajdonképpen kettőtök között nincs sok különbség, max az, hogy te nem vagy zöld. – És ezzel már én is nevetek. – Akkor jó, nem akarom, hogy itt elkezdjen panaszkodni, hogy nem figyelek. Kicsit, vagy inkább nagyon nincs kedvem most ehhez. – Ha eddig nem tűnt volna fel. Ezért is reménykedek abban, hogy nem akarja nagyon, hogy most itt elmenjünk bulizni, vagy bármi, mert nem lenne hozzá humorom és túl gyorsan betelne nálam a pohár. Nem szoktam ideges lenni, sőt rendkívül türelmes alkat vagyok, de van, ami már nekem sem fér bele. Jelen esetben mondjuk nem dühöngenék, de eléggé kedvetlenül mennék bele akármibe is, hacsak nem leitatni szeretne. Amit nem ajánlok neki, különben, amint józan leszek megverem. Képes vagyok rá és az nem lesz vicces jelenet, még neki sem.
-Na halljam, mit akartál. – Elég jól levágtam ebből, hogy valamit márpedig tervezett abban a pillanatban, hogy meglátott, tagadni sem tudja. Nekem nem kell olvasnom a fejében, eléggé egy nyitott könyv ahhoz, hogy tudja az ember, mire is vágyik. Vagyis időnként, az esetek másik felében pedig azt sem lehet érteni, amit mond. Még nekem is nehezemre esik felfogni néha a szavait, pedig én ismerem és már hozzászoktam a stílusához. – Talán egy kicsit még elviselek, de semmi hatalmas tömeg oké? – Még ha kellene is a társaság nekem, akkor sem olyan, ahol emberek százai vannak körülötte és levegőhöz sem jutok. A hering jeleneteket amúgy sem preferálom, pláne most nem. De mivel tudom, hogy úgysem fogok ebből kijönni nyertesen, így a vita elkerülése érdekében inkább kiegyezek valamiben, ami nem túl nagy kérés tőlem. Így be is adtam a derekamat, meg nem is.
-Baráti kedvezményként nem kerülhetek előrébb? – kérdezem nevetve, mert hát ennyit talán még meg is érdemlek. – De lehet több értelmet nyernének a dolgok, ha látnám közben mi zajlik odabent. – És közben a fejére mutogatok. Bár csak képzelni tudom, hogy mennyire zavarosak a gondolatai is, hogyha a beszéde az. Most már csak még jobban érdekelne, hogy egy mondat megalkotáskor, még hány fele próbál gondolkodni, vagy hogyan asszociál dolgokra. Nagyon érdekes egy tanulmány lehetne, bár ezt bárkinél érdemes lenne megfigyelni. Még saját magamon is látom, hogy hiába próbálom rendezetten tartani a fejemet, úgyis néha elcsatangol a figyelmem és a következő pillanatban már nem is figyelek adott illetőre. Egy idő után visszatérek, de addigra már rég lemaradtam.
-Még ha tudnék se kapnál. És nem hívlak meg! – mondom, majd rácsapok a kezére. Persze nem erősen, csak hogy értse, semmilyen felajánlást nem tettem neki. Amúgy is örülök, hogy egyáltalán megtanultam magamra főzni, nem hogy még valami konyhatündér is legyek. – Ha valamit, akkor a fánkot max. – Így visszatérve az előző témára, hogy majd én sütök neki, ami persze nem fog megtörténni.
-Ajánlom, mert ha nem finom, téged foglak hibáztatni. – Érzékeny vagyok a tea témára, főleg apám miatt.
- Komolyan?! – nézek rá nagy szemekkel, miközben hagyom, hogy megfordítson, és úgy induljunk a másik irányba. Most már fix, hogy nem megyek haza egy ideig. – Csak… nem alszok jól mostanában és inkább a munkába temetkezem. – Próbálok magyarázkodni, bár őszintén nem tudom miért teszem. De az igazat mondom, valóban mostanában nehéz a pihenés, és a legjobb megoldás, ha dolgozok, az legalább annyira lefáraszt, hogy aludjak.
Majd meg is érkezünk a helyre, ahová hozni akart, én pedig követem a pulthoz. – Válassz te. – Elvégre ő hozott ide.

A válaszára óvatosan a fejem fölé nyúlok, keresve azokat a bizonyos antennákat. Azok megvannak! El is vigyorodok rá
- Pff... - vágok egy sokat mondó arcot. - Akkor ne is tedd. Három nap múlva sem szabadulsz. Ezt élvezi – rántok vállat és már lapozok is az egészen, hiszen a jókedv, az mindig az kell, hogy legyen, minek búslakodással tölteni az időt?
Aidan eléggé más, mint én, mégis, mégis valahogy jó vele lenni. És most fel akarom tölteni, mert nem éppen az egyedüllét az, ami neki most jót tesz, látom a fejében.
A művi mélabús tekintet egyből rajongóvá válik, s egy „Yeyy!” felkiáltás kíséretében összecsapom a kezem, s kimondom az úticélt, s a kíváncsi választekintet helyett egy győzelemittas és boldog arc néz vissza mostani partneremre.
- Nem lesz – adom a megszeppent, jókisfiú arcot. S nem mondom ki, hogy ígérem, vagy beccsszó. Amit Nagytata megtanított és én is érzekelem mások fejében, hogy az olyan bilincs, ami megköt. Inkább csak nézek. Az is jó ám!
A kérdésre előbb ártatl fejjel, összerakom a két tenyerem és felfelé nézek.
- Hááát... - döntöm oldalra magam egy kicsit. - Nem biztos - majd hirtelen legyintek.
- Ezt a rántottát senki sem enné meg, ami benne van – mégis, megfog, hogy érdekelné, mi is jár a fejemben. Az emberek és nem emberek, azt látják, amit mutatok nekik, és senki sem kíváncsi a bohókás, az életet, avagy a halált felelőtlenül élő senkiházi.
- A tiedére ellenben kíváncsiak – bólogatok. Nagyszerű agya van, s ezt még ő sem tudja, csak azt hiszi. Szeretek az ilyen fejekben elmerülni, kész megnyugvás.
Elkapom a kezem, ahogy felém csapna. Ez kifejezetten rosszul esik. S kifejezetten nagyon jól. Olyan fajta közvetlenség, amit kevesen mernek megtenni, mert ugyan ki merne ennyire közvetlen lenni egy Dracoval? Amire én meg úgy teszek, mint a fene, olyan téren, hogy a világon túl sokan létezünk,  és egy olyanra büszkének lenni, ami egy nem létező értékeken alapul? Háh, inkább fánkozok egyet Aidannel.
- Ó, kááár... - vágok szomorú képet.
- Na, ezt mondom – csillan fel a szemem. - Az jöhet! - de csak egy, vagy egy fél, hiszen minden pocsékba menne.
- Engem? - Nézek rá hökkenten, aztán elnevetem magam. - Hogyne – hogy bárki hibáztat mindenért, amir rossz, sosem érintett meg, hiszen ez most itt egy trééééfaaaaa!!! Ezért is nevetem el magam.
- Ahamm, Van egy nagyon szuper VR kockuló részük is ám – mivel kipróbáltam, pofátlanul betolakodva az elsők között. Magánként, természetesen, mert az egyik legjobb pilótával akartam kipróbálni.
Komolyan pillantok végig rajta.
- Arról tudunk tenni, hogy jól alukálj – nézek rá huncutul. Annyit ismerjük már egymást, hogy tudjam, mivel lehet kiütni, a K.O.-on kívül.
- Nnnope. Azt választod, ami megfog – ingatom az elején a fejem, azután bólogatok, miközben az üvegen keresztül az egyik sütire bökök, sugallva neki, melyik is az igazán finom belőle.
Zöld cseresznyeteát kérek magamnak, s már nagy slunggal venném elő a kártyám a zsebemből, ami lázas keresgélésbe köt ki, aztán sóhajtok egyet és a mobilt veszem elő. Megint a kocsiban hagytam a kártyát. Csakhogy most nem a kocsiban vagyok.
- Mit kerestél... nem, nem a földön, gondolom, nem a hangyákkal akartál társalogni? - Magamról beszélgetni is megy, másokról is. S elfogadom, hogy Aidan szeret egyedül lenni, mégis, néha van, hogy csak ki kell tenni a keretek közül és újból belendül.
- Ó, és a virtuális pilótaterem – mielőtt eltenném a mobilt, átlövöm neki a címet, aztán majd eldönti, mikor akar a csigaházából kivonulni, aztán leengedem a telefonom, s egyből le is teszem a felbukkanó asztal melletti székre a hátsóm. Ablak mellett, és nem igazán vannak a környékünkön, azt tudom, hogy szereti Aidan.

Mikor a feje fölé nyúl én egy nagyot sóhajtok és elkezdem csóválni a fejemet. Most mondanám, hogy lehetetlen egy alak tud lenni, de nem látom értelmét, mert ha ezerszer nem tettem volna meg ezt már, akkor egyszer sem. – Három napig hogy rágódhat valaki ugyanazon a dolgon? – Kérdezem én, aki három hónapot képes egy probléma megoldásával eltölteni. Ha látok valami szemernyi esélyt, hogy hamarosan eljutok az utolsó lépésig, akkor nehezen állítanak le, arról nem is beszélve, amikor már a hajrában vagyok. Azt hiszem ezt hívják mások munkamániának. Vagy ez még nem az? Talán még nem vagyok annyira vészes eset és megszállott sem, hogy annak lehessen nevezni.
Közben elfogadom a sorsomat, hogy ma sem lesz hazamenetel és nem fogok tudni bekuckózni a gépem elé. De ez van, kell a változatosság igaz? Már napok óta úgyis csak a képernyőt bámulom. Még a végén kiszáradnak a szemeim, vagy szemüveg fog kelleni. Utóbbinak a gondolatára kiráz a hideg is. Nem köszönöm nem szeretnék. Nem is állna jól nekem. Egyébként hallom, hogy örül, méghozzá ahogyan leveszem nagyon is. Mibe rángathatott már megint…
Arra hogy nem lesz nagy tömeg csak gyanakvóan nézek rá. Nem volt meggyőző, de úgyis el kell fogadnom, amit mond és megbíznom benne.
-Nem is megenni akarom, csupán megnézni, hogyan készíted el. – Nem sokáig maradnék a fejében és nem is kutatnám fel a legutolsó apró szegletig mindent, de azért megnézném, hogy egy napi szinten mi minden szalad át az agyán. Alapból érdekes megvizsgálni egy ember elméjét, de mivel ő a haverom és azért ismerem, így még jobban érdekelnének a részletek. –Az enyémre?! – nézek rá meglepődve. – Ugyan ki kíváncsi egy ilyen túlgondolt és túlkomplikáltra! – Lehet, hogy rendezett és emiatt könnyű követni a gondolataimat, de erősen kétlem, hogy valakit érdekelne az a sok minden, ami nekem átszalad az agyamon egy napon. Túl sok szakmai dolog van benne, amit nem is biztos, hogy értenek.
Megpróbálom lecsapni a kezét, de szerencséjére még időben elkapja. Engem nem érdekel úgy, hogy kicsoda vagy kinek a micsodája, hiszen barátok vagyunk és ott nem számít a származás.
-Jó, jó, majd veszek neked. De sütni nem tudok. – Egyszerűbb megvenni az ilyen édes dolgokat és nem nekem bajlódni velük. Valószínűleg csak katasztrófába hajlana az egész. Az meg senkinek sem kell.
Mikor a VR-t említi, csak még jobban elkezd érdekelni engem ez a dolog. Lehet érdemes lenne egyszer elmenni oda. Sőt ez egészen biztos. Egy szabadnapomon, amikor nem kell hazavinnem sem a munkát. – Szóval… mikor megyünk? – nézek rá mosolyogva. Mert hát egyértelmű, ő tudja hol van, így vele kell mennem. Meg társaságban amúgy is szórakoztatóbb minden.
-Nincs alkohol!- nézek rá fenyegetően, mikor azt mondja, hogy tud arról tenni, hogy jól aludjak. Abban biztos vagyok, de leitatni nem fog. A partyt nem mondom, bár ahhoz sincs kedvem.
Mondatára elkezdek hevesen bólogatni. Értem ám a célzás, így mikor rám kerül a sor abból a sütiből kérek, amire bökök s mellé egy chai teát kérek, ha már ezt említette. Megnézzük milyen.
-Megint elhagytad a kártyád? – nézek rá kérdőn. Nem ez lenne az első és nem is valószínű az utolsó alkalom, hogy megtörténik. Bolond egy fickó az biztos.
Leülve az asztalhoz előveszem a telefonomat és megnézem amit átküldött. Valóban jól néz ki. – Az alól, hogy „nem mindenki mehet be” te kivétel vagy ugye?

Megrántom a vállam, könnyedén, mondhatni, egészen jó nemtörömdömséggel.
- Ezt tőle kérdezd, mi a jó benne neki – főleg, hogy a megoldást sem találja meg, ami nem más, hogy be nem látná, hogy az ott egy..GOMB! És megnyomták! Aazta, hát az baj, na ugye? Nekem is van. A  nadrágomon is, amit éppen felvettem....
A gondolatolvasásnak vannak előnyei, egyike éppen az, ahogy érzékelem, gondolatának vonulata hogyan alakul a felé, hogy velem tart. Nem, mintha bárkinek is hagynék általában választási lehetőséget. Ja, igen, szoktam azért, mert hiszek abban, hogy senkire sem jó erőszakkal rátelepedni. Csak néha. Egy nagyon picit. Amikor nyomós okod és zsigerből jövő érzésed van abban, hogy ezt kell tenned.
Kimeresztett szemekkel, elsimerően tekintek rá.
- Aaaz egy nagyon érdekes metódus és minden alkalommal más. Nézni akarod mindegyiket?  - Vigyorodom el.
Jelentőségteljesen leszegem a fejem, és úgy bökök magamra, félig szomorú, álsértettséggel.
- Én? - Ha tudná, milyen gyönyörű dodekaédereket tud struktúrálni! Néha csak azért ülök mellett, szívva a cigit, vagyis inkább hagyva kialudni, mert olyan gyönyörű csiszolatai vannak a fejében, hogy csak lesek. És ahogy pakolgatja! Forgatja!
- Az is jó! - Örvenedezek. - De, csak ha eszel velem! - Adom meg a feltételét. Még egy nyomós indok a kimozdulásra. Még mielőtt zöldre érik a bőre. Bár... azt megnézném, ha én nagy bőszen nekiállnék napozni...
- Jövő hétvége? - Hiszen az neki  nincs se túl messze, se túl közel. Fel tud készülni rá lelkileg. Néha mégis random lerohanom, mint most is, pedig eskü, semmlyen direkt szándékom nem volt, hogy erre járok, mert ő itt lesz....
És jönni fog, ki fog mozdulni és már most tudom, élvezni fogja! Én is, de azt úgyis tudom...
- De-de-de... - állok ellen, méltatlankodva. - Jó-jó, neked nem kötelező meginni – láttam, hogy reagált akkor is az alkoholra. Annak meg ugyan mi értelme van, ha eldől az ember, vagyis nem ember, egy pohár piától, mint egy krumplis zsák. Elmarad az élvezet, a lényeg!
- Áhh – rángatom elő a mobilom a farzsebemből, elég látványosan, mert nagyon szűk a zseb. - A kocsim hagyott el, vagyis én őt, a parkolóban. De van mááásik! - forgatom meg kezemben a mobilom, győztes mosollyal, s beállítom fizetésre. Kütyük nagyon jó dolgok, minden újat tudni akarok. Ha nem érek a végére, akkor kezdem elölről.
Átvetem a karom a másik szék karfájára, s kényelmesen kinyújtom a lábam. A nadrág még nekem is szűk. Kár, hogy nem lehet rágyújtani, és akármilyen közízlés sértés, egy szivarra vágyom.
- Valahogy, egészen pontosan, igen! - csillannak fel a szemeim mosolyogva.
- S azt viszek magammal, akit akarok – ha már szponzorálom a kutatást. Nagyzásnak hangzik, ám szeretek játszani. Mindenhogyan. És mint játék, az is játék, hogy hova érdemes befektetni és támogatni. És mibe érdemes.
- Hargraves alezredes is ott lesz – az egyik legjobb pilóta, most már inkább kiképzéssel foglalkozik, lévén szerinte ideje már átadnia a tudását, amit nem csodálok, hogy hiszen majdnem száz éves tapasztalata van. Kicsivel maradok le mögötte, de nem is dobott olyan nagy hézagokat, mint én, a két repülések között.
- De ha csak kettesbeni VR-ozást akarsz, az is megoldható – egyedül nem hagyom, mert akkor nem menne. Vagy menne. Nem-nem, önző vagyok, én is ott akarok lenni az esze mellett.

Az emberek rejtélyek számomra. Illetve ez nem helyez kifejezés, mert itt mások is vannak. De a lényeg, hogy számomra minden lényben van valami, amit nem értek. Például, hogy hogyan lehet valaki sértődött három napig egyfolytában. Az más, ha egy probléma megoldásán dolgozik, de az ilyen dolgokat csak el kell felejteni. Ha sokáig mérgelődünk magunkban, akkor az kihatással van ránk, leginkább a hangulatunkra, meg persze a környezetünkre is. Éppen ezért szeretem gyorsan továbblépni és megpróbálni nem sokáig rágódni valamin. Kivéve a munka. Az még szórakoztató is.
-Hmm…-kérdésén elgondolkodok egy pillanatra. – Egy párat szívesen megnéznék, de gyanítom nem igazán lehetséges. – A levegőt tudom irányítani, meg képes vagyok repülni a szárnyaim miatt, de nem látok bele mások fejébe. Ami bizonyos szempontból szomorú, hiszen kíváncsi lennék, másoknak mi jár a fejében, leginkább Pietro foglalkoztat most, de van egy olyan érzésem, hogyha képes lennék erre, akkor a pokolba kívánnám, mert néha a saját fejemben sem tudok rendet tenni, nehogy akkor még másokét is idekeverjük. – Te? Neked nem túl egyszerű? – nézek rá nevetve. Nem tudom ki mit lát abból, ami a fejemben történik. Számomra egyszerűnek mutatkozik. Annyi érdekesség lehet benne, hogy minden információ, amit egyszer beraktam oda, azt eltárolja az agyam mondjuk úgy dossziékba, amit csak elő kell venni a megfelelő fiókból, amikor szükséges és nem egy nagy halom papír alól kell elhalászni.
-Szerinted kapnál úgy, hogy én magamnak nem veszek? – nézek rá meglepődve. Nehogy azt higgye már, hogyha ő kap finomságot, akkor magamra nem gondolok. Bár igyekszem egészségesen élni, amennyire tudok az én főzési tehetségemmel, de hát a sütit én sem hagyhatom ki.
Kérdésére elkapom a telefonomat és egyből lesem is a naptáramat meg a teendőimet, amiket meg kell csinálnom jövő hét végéig. – Az jónak tűnik! Pláne ha ma este még befejezem az egyik munkát, de úgyis meglesz. – Van előnye annak, ha tudsz aludni és folyton csak dolgozol. Sokkal előbb sokkal több mindennel kész tudsz lenni.
Az ellenállásra egy mérges pillantást kap tőlem. – Én is így gondoltam. – mondom, miután végre belegyezik, hogy ne igyak. Nem vagyok valami jó viszonyban az alkohollal. Ezt biztosan apától örököltem, mert hát Ázsiában eleve rosszabb ivók vannak, én pedig szerintem még annál is rémesebb vagyok. Elég gyorsan kidőlök tőle és a másnaposság nem igazán kedvez nekem. Arról nem is beszélve, hogy az agysejtjeim leépülnek tőle, amit köszönöm nem szeretnék, mert imádom a memóriám.
Mondatára hangosan felnevetek. – Nem is te lennél. – Már hozzászoktam, hogy ilyen bolond, de éppen ezért bírom én őt annyira. Ez a dilis személyisége az enyémnek az ellentétje és határozottan jól kiegészítjük egymást. Értem ezt úgy, hogy képes kirángatni otthonról és elérni, hogy szórakozzak.
Miután leültem és meghallottam, hogy bárkit vihet magával, rákönyökölök az asztalra, hogy a fejemet utána megtámasszam a kezemen és mosolyogva nézzek rá. – Pietro, mi ugye nagyon jó barátok vagyunk? – Gyanítom, hogy azért említette, mert elvinne magával, de hát azért illik megkérdezni, de mivel a haverom így érdeklődök, vajon magával vinne-e engem.
A névre csak bólintok. Hallottam róla, persze hogy, de engem ez annyira hoz lázba. Lehet csak azért, mert még nem találkoztam vele személyesen. – A kettesben való játék is tökéletes nekem, meg ha az alezredes is ott van. – Ezen nem fogunk összeveszni, ez már igazán nem oszt, nem szoroz. A lényeg az élmény lesz úgyis, meg ha ő ott van, akkor gyanítom minden még egy fokkal szórakoztatóbb is lesz.