A "felhők felett két méterrel" nem igazán írja le azt az állapotot, amiben az elmúlt napokban érzem magam. Nem mondanám, hogy lebegek, inkább mintha egy rakétán repülném körbe őrjítő sebességgel a világűrt, körbe és körbe, míg annyira el nem szédülök, hogy azt sem tudom, hogy hívnak. Ma reggel egész egyszerűen a tanáriban hagytam az első órám jegyzeteit, a második órán rossz terembe mentem be és az első tíz percben fel sem tűnt, hogy a diákoknak fogalma sincs róla, ki az a Shakespeare, vagy ki vagyok én, és akkor még el sem jött az ebédszünet, ahol bedobtam az italautomatába a pénzt, megnyomtam a gombot, majd elsétáltam a kávém nélkül.
Szerencsére az irodai kávéfőzőm is megtette a magáét, képtelen voltam azonban túl sokáig elviselni Dahlia társaságát. Annyira intenzíven áradt belőle a Draco-energia, folyamatosan őrá emlékeztetett, márpedig nem igazán segített a koncentrációmon az, hogy újra és újra felidéztem, hogyan ragyogott a szeme a csillagfény alatt, és mi mindenről beszélgettünk éjszakába nyúlóan azon az este. Úgyhogy valami ostoba ürüggyel kivágtam magam és átmenekültem a töri tanszékre.
Biztos voltam benne, hogy Lucas tud segíteni rajtam, segíthet megválaszolni és rendbe tenni bennem azt az égető kérdést, mi az ördög történik, hiszen ő is épp készült elvenni egy Dracót. Draco-krízisben ki máshoz fordulhatnék?
"Jó napot, tanár úr!"-ak záporoznak felém, de annyira a gondolataimba vagyok merülve, hogy szótlanul elsétálok mellettük a kávémat kavargatva, aztán fogom a kanalat, lenyalom és a nyelvemen tartva kopogásra emelem a kezem - aztán beijedek, sarkon fordulok, majd vissza, kiveszem a számból a kanalat, aztán újra a számba rakom, elfordulok, vissza. És ekkor végre megszületik egy halk, bizonytalan kopogás, amire, ha választ kapok, egyből benyitok. Amikor üdvözölném, akkor jövök rá, hogy a kanál még mindig a számban, úgyhogy az ingem mellzsebébe süppesztem.
Lucast látva fogalmam sincs, mit mondjak. Még ha az agyam egy hátsó szegletében tudom is, hogy a "szia" jó indítás lenne, csak állok a küszöbön és meredten bámulom.
- Tudom, hogy alig múlt dél, de szükségem van egy pohár whiskey-re. - közlöm végül, majd a mellzsebemből előveszem a tollamat és gépiesen a kávémba süllyesztve kevergetni kezdem. - Van kedved skippelni a következő óránkat és meginni velem valamit? - Enyhén kérlelőn pislogok rá, fintorogva, mintha én sem igazán érteném, ki ez a fickó, aki az arcomat viseli, és mit csinált Aleckel, de azt remélem, talán pont ebből felismeri majd a helyzet komolyságát és hajlandó eljönni velem inni - és megoldani az életválságot, amibe kerültem.