Őszi napfényben hajolok a papír fölé. Van még mit elolvasnom és memorizálnom a vizsgára, de jobban szeretek a növényekkel foglalkozni. A föld mindig megmondja, hogyan érzik magukat a benne lakók. És nagyon fontosnak tartom, hogy a növényeknek megfelelő föld kerüljön. Úgy lesznek igazán élettel teliek. S úgy hoznak tökéletesen finom, zamatos gyümölcsöket.
A következő pillanatban már csak meredten tekintek a tollam után, ahogy megadja magát először a szélnek, majd a gravitációnak. Ha leesik, akkor a hegyére esik! És nincs nálam póthegy...
Egy kéz landol hirtelen az asztal széléhez, elkapva a guruló tollamat.
- Még mielőtt összetörne a hegye – kíváncsi hálával tekintek fel, s a nyelvemet megbénítja a két, gyönyörűszép mohaagát-szín tekintet. És a mosoly. Érzem, ahogy elpirulok, s hebegve köszönöm meg.
Kedves a mosolya, a tekintete és végtelenül törődő. Egyszerre csendes és nagyon szeret a többiekkel szórakozni, engem is kirángatva időnként a tanulás mögül.
A nevetése, vidámsága körberagyogott, s a szüleimnek sem volt ellenvetése, hogy őt választottam. Kutatóként ugyan nem sok jött a konyhára, s orvosként sem azokat a munkákat vállaltam el, melyek anyagilag hozzásegítettek volna bennünket a család alapításához. De így voltunk boldogok, hiszen mind a ketten azzal foglalkoztunk, amiben igazán mi vagyunk. Ez adta erős vázát a házasságunknak, a szeretet mellett. Nem volt nagy, szenvedélyes és lángoló. Sokkal inkább takarékos és annál inkább kitartóbb és erősebb. Állandó vidámsága lazította csendes nyugalmam, s józan szavaim visszasegítették, ha nagyon eltűnt volna a kutatásaiban, vagy rajongó jókedvében, noha egyikben sem kívántam visszatartani. Csodálattal néztem minden alkalommal, mikor belemerült egy-egy kutatásába, fejlesztésbe, találmányába, mint ahogy én is érzékeltem sokszor pillantását magamon, mikor belemélyedtem tanulmányozásba, vagy gyógyításba.
Két gyermekünk sem hamarjában hozott döntés volt, s hagyott abban dönteni, mikor szeretném őket. Ám nevelésükben vállszélességgel mellettem volt, s éppen ezért gondosan választottam meg, egyengettem a család életét, hogy számára is nyugodtabb körülmény adódjon, hogy dolgozhasson is. Tisztában voltam azzal, az az éltető energiája, ám ezért sosem tudtam és tudnék féltékeny lenni rá, vagy haragudni. Éppen ellenkezőleg: ebben és ezzel volt teljes, amit támogatok mindenkiben, érje el.


Fáradtan és mégis nyugodtan, elégedetten foglalok helyet az egyik társalgó teraszának padján. Kellemes nyáridő van, a megbeszélésnek vége, ám nem vágyok hazamenni a Tanácsülés után.
Ma van az évfordulója annak, hogy családom tagjai már nem részesei az életemnek.
Először nem tudtam akkor felfogni a hírt. Azt hittem, hogy gyógyítókhoz szállították őket, s csak mikor már harmadjára mondták, hogy már nem lehet őket odavinni, értettem meg, mi is volt az a pendülés, az az egy másodperces szívfájdalmas csend, tíz óra negyvenkettőkor. A dolgozószobámban voltam, tanulmányozva egy frissen kiadott kötetet, mely nagyban segíthetné a munkámat, mikoron felállt az összes pehely tarkómon, egy finom fuvallat ment át homlokomon, s ekkor figyeltem fel a süket csendre, benne a feljajduló sercenés okozta hidegre.
Vajon ők voltak? Eljöttek hozzám, hogy elmondják, jól vannak? Ugyan mit számít akkor már, hogy ha nem lehetnek velem, s mellettem?
Némán dermedve álltam az ajtó küszöbén. Képtelen voltam megfordulni. Elfogadni azt, hogy oda már úgy fogok visszatérni, senki sem fog várni többé odahaza. Emery az esküvőjét szervezte. Mit fogok, hogyan fogom megmondani a vőlegényének, hogy nincs többé? Csak egy pillantással vettem tudomásul, hogy Emery völegénye is velük volt. Mit fogok mondani a családjuknak? S hogy fogom elhallgatni azt, hogy már voltaképpen nagyszülők voltak?
Sem a temetés előtt, sem a temetés után kezdtem dühödt csapkodásba, dühös számonkérésbe, ugyan hogy volt képük elhagyni engem? S nem sajnáltattam magam. Gyászomat megtartottam magamnak, s az akkori helyzetben arra koncentráltam, népemnek tudjak segíteni, az ő szükségük rám sokkal nagyobb és előrébb való, mint saját gyászom és önsajnáltatásom. Tudtam, hogy nem fogok már mást szeretni, s azt is tudtam, bár gyermekem lehetne, méhem bezárult. Csak csendes, nyugodt életet akartam, mint előtte is.
Mégis, idővel később már a Tanácsülésen koptattam a padot, népem megbízott ezzel a feladattal és akkor is hittem, nem vagyok sem méltó rá, s nem is nekem is való. Egy egyszerű gyógyító vagyok mindössze, aki azon dolgozik, másoktól eltakarva ezt, hogy fáj családja elvesztése. A döntésre viszont nem mondhattam nemet, noha éppen, hogy már-már megtettem volna. Ám mindig másokat helyeztem magam érdekei elé, hiszen így vagyok boldog.
Minden évben megfőzöm a fordulónapon kedvenc ételüket. Minden évben megsütöm kedvenc süteményüket a születsénapjukon. Névnapjukon kedvenc virágukból koszorút fonok, s bár nem teszem fejemre, ott vár a dolgozó asztalomon. Gyászomnak senkinek semmi köze hozzá.
De ma, először a balesetük óta, nem akartam hazamenni ezen az évfordulón. Nem akartam megfőzni a kedvenc ételüket. Mintha értelmetlen, üres gesztussá változott volna. S otthon sem akartam lenni. Hideggé vált a ház, üressé, s hiába telt el annyi év, nem tudtam feltölteni élettel. Fázósan húztam össze kendőmet vállamon, mikor két pohár csendült mellettem az asztalon. Felpillantva, a Pátriárka arca tekintett vissza rám.
Nem volt kedvem beszélgetni. Családomról végképp nem. Haláluk óta egy szót sem beszéltem róluk, s ezt tiszteletben tartották. S most sem akarok. Inkább előre és felfelé bámultam, a csillagokat nézve, a langyos nyári időben.
Vagy félóra eltelt, mire megértettem, nem fog kérdezgetni. Néma nyugalommal ücsörgött mellettem, a másik padon, közöttünk az asztalon még mindig  ott volt a két pohár, érintetlenül. Újabb öt perc után kinyúlt a kendő alól kezem és elvette az egyik poharat. A Pátriárka is elvette a sajátját. Egy korty. Apránként fogytak el, s lassanként némi kép összeállt. Ő is elveszített valakit, s ő is feladatot lát el, ugyanúgy és ugyanott ahol én. S ő sem beszélt róla. Most sem.

Ezeket az alkalmat rendszeressé tettük, kötetlenné téve az időben.
A következő például már egy új házhoz költözés után történt. Elköltöztem, a hely már nem a családomé, s nekem ideje volt másfelé vennem életem, még ha újat nem is akarok. Az élet megy tovább, s ebbe még én is beletartozom.

Képtelen vagyok abbahagyni a csendes mosolygást, ahogy Titaniára és Oberonra nézek. Fiatalok, vibrálóak és telve szerelemmel. Éreztem ezt ugyan Hannaliséknél is, ám ami közöttük van, semmivel sem írható le. Fájdalom, féltékenység és irigység nélküli öröm tölti el szívemet, akárhányszor csak odafordul a pillantásom feléjük. Ezt az örömöt éreztem akkor is, mikor Titania elmondta mind a két alkalommal az örömteli hírt: gyermekük lesz. Arca ugyanúgy sugárzott az örömtől, mint enyém, annak idején. Segítettem a gyógyítójukat tanácsokkal, s tettem úgy, hogy voltaképpen én is tanultam a gyógyítójuktól. Mindenkinek tiszteletben tartom a tudását, mert a tudás nagyon nagy kincs. De csak akkor ha megosztjuk és használjuk. Ez nálam szent törvény, amelyet hűen követek.
Szívem minduntalan felderül, ha rájuk pillantok. Örömük boldogsággal tölt el.


Hannalisetől tartok éppen hazafelé. Rendszeresen találkozunk, mint ahogy minden Tanácstaggal megteszem, posztomat komolyan veszem, s ennek megfelelően úgy vélem, nem csak akkor érdemes beszélgetni velük, ha együtt vagyunk. Kettesben sokkal könyebben kinyílnak, s lehet érdekeket egyeztetni. S szeretem a nagy képet látni, annak megfelelően cselekdni. Még akkor is, ha az úgy esik, valakinek kellemetlenséggel jár, vagy a népének. A szükséges rossz, ugyanakkor a lehető legkevesebb kárt okozzuk ezzel, s orvosoljuk mielőbb. Hamar megismerték ezen oldalamat, s pártatlanságomat a többi népet illetően. Képviselem sajátom, érdekeit védem, hiszen ezért bíztak meg ezzel, ám senkit sem helyezek előrébb a másiknál. Az összhatás a fontos, az a távoli végeredmény, mely során az egész jól jár.
A telefonommal babrálok, újat kaptam és egyszerűen hihetetlen, hogy megint szoknom kell, mi hol van. Hirtelen dobbanok az árnyba, a telefonom repül és hallom az üveg reccsenését. A döbbenet helyett felnevetek, hátravetett fejjel. Az előzőt éppen egy nappal ezelőtt törtem el, mert kiesett a kezemből.
- Elejtette, ugye nem esett baja? - a telefonom van előttem, sértetlenül. Felette pedig egy mohaagát íriszű szempár.....