- Elfáradtam, Silas - jegyzem meg egy nehézkes sóhaj kíséretében, miután megtorpanok a fel-alá járkálásban. Már ez sem képes csillapítani az egymást kergető gondolataim suttogását. - Ideje lenne átadnom a koronát valakinek, aki jobban bírja még a súlyát  - emelem Silasra a tekintetem, aki a konyakos poharat forgatva az ujjai között viszonozza a pillantásomat. - Te jó király lennél.
Valóban így gondolom. Olyan régóta van már mellettem, tanácsadóként is szinte sosem volt szükségem rá, hogy bármiben megkérdőjelezzem, vagy lényeges kérdésekben szembe menjek a tanácsaival. De azt is tudom, hogy önzőség lenne ilyesmire kérnem, mert távol áll tőle mindaz, ami a valódi hatalommal és az uralkodó pozíciójával jár.
- De idővel Caelan is az lenne. Ha valaki meg tudná mutatni neki végre, hogy nem mindig az ész érvei a legcélravezetőbbek, képes lenne olyan döntéseket hozni, amik a népünk érdekeit szolgálják. Ha pedig képes lenne lejjebb adni az arroganciájából, még talán kedvelnék is - folytatom végül elfordítva róla a tekintetemet, és a lépteim is újra surrogni kezdenek a drága szőnyegen. - Beszélhetnél a fejével.
Tudom, sokan gondolják Caelanről, hogy túl fiatal még az uralkodáshoz, de én harmincegy voltam, amikor megkoronáztak. Valószínűleg sokan engem sem tartottak alkalmasnak a trónra, de amúgysem kérdezték soha, akarok-e király lenni. Trónörökösnek születtem, az uralkodásom évei alatt pedig minden kétkedőmnek befogtam a száját, és nem erőszakkal, hanem azzal, hogy megmutattam, tévedtek. Nem önteltség azt mondanom, hogy jó király voltam mindeddig, és kevesen állítanák az ellenkezőjét.
- Hannával ne foglalkozz, vele majd én foglalkozom, Silas - felelem a tiltakozására. Tudom, hogy Hannalise még mindig úgy tekint Caelanre, mintha amaz megragadt volna a kamaszkora elején, és még mindig pártyolgatni kellene.
Silas nevetése ismét felé tereli a figyelmemet. Rég hallottam már őszintén nevetni, pedig mindig is szerettem hallgatni. Valahogy mellette sokkal könnyebb volt elfelejteni az uralkodás nyűgjét-baját, a sokszor éjszakába nyúló beszélgetéseink legalább egy kicsi terhet levettek a vállaimról. Vajon az én részemről felségárulás azt gondolni, hogy előbb kockáztattam volna, hogy a saját feleségemet veszítsem el, mint hogy a legjobb barátomat?
- Egyáltalán nem felségárulás, ha én kérem tőled, hiszen tudok róla. Én nem akarok már király lenni, ki más lehetne még alkalmas? Dante biztosan nem, ebben azt hiszem, egyetértünk. A többi oldalági leszármazott pedig nem kapott olyan neveltetést, hogy elbírjon a királyság vezetésével, és nincs türelmem újabb tíz évet kínlódni, mire kinevelünk valakit a helyemre.
Talán nem méltóak a szavaim egy uralkodóhoz, de így, hogy már semmi nincs, amiben örömömet lelném a jelenlegi pozíciómban, így, hogy a házasságom minden igyekezetem ellenére darabokban hever, így, hogy a gyerekeim - és talán a feleségem is - pont azért kerültek fényévekre tőlem, mert túl jó király voltam. A kötelesség mindenek felett. Mindig hű voltam a népemhez, Annalise-hez, az uralkodói pozíciómhoz, csak egy valakihez nem voltam hű soha: önmagamhoz. Arra pedig most kezdtem rájönni, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy ne éljek legalább egy kicsit önmagamként.
Mielőtt válaszolhatnék Silas hozzáfűzött gondolataira, Hannalise lép be az irodám ajtaján. A megjelenése tökéletes és elegáns, mint mindig, az amúgyis hűvös viselkedése pedig egyenesen fagyosba csap át, amikor megpillantja Silast. Tudom, hogy soha nem kedvelte, a Tengerre, hogy ne tudnám, hiszen megannyiszor vesztünk össze Silas miatt. De jó ideje már ennyi szót, ennyi érzelmet sem érzi érdemesnek pazarolni sem rám, sem a tanácsadómra.
- Hannalise - állok meg előtte, elterelve a figyelmét egy pillanatra Silasról, de épp csak egy futó pillantásra méltat, mielőtt ismét Silas felé fordulna.
- Indulnunk kell, a tanács nem fog örökké várni - a hangja ridegen, parancsolón csattan, én pedig rezignált nyugalommal figyelem, ahogy elindulnak kifelé az irodámból, és becsukódik mögöttük az ajtó. Magamra maradok a gondolataimmal, miközben a kis bárszekrényhez lépek, hogy az egyik kristálydekanterből töltsek magamnak egy pohár gint. Az első korty kellemesen éget, a második már könnyebben csúszik, miközben helyet foglalok a kényelmes bőrfotelben, ami még mindig őrzi Silas testének melegét. Szabad kezem a karfára simítom, és hátradöntöm a fejem, úgy figyelem a gyönyörű faragásokkal és intarziával díszített fa borítást a falakon, az ízléses aranyozott festést a plafonon. Azon elmélkedem, minek kellene történnie ahhoz, hogy a világ végre kifordulhasson körülöttem a sarkaiból, én pedig kiszabadulhassak végre ebből a börtönből, amiben születésem óta minden napomat töltöttem.