Valahol a tenger mélyén van egy kis barlang. Egy kietlen, sötét barlang, ahol nem él meg semmi. Ez a barlang mégis rejt magában valamit. Egy szirén... De a bőre olyan jeges, olyan hófehér, mintha már nem is élne. Pedig a szíve még dobog, csupán csak a külső borítás fagyott meg. Mint egy jégszobor, amin már az első repedések is megjelentek. De nem volt ő mindig ilyen. Az évtizedek változtatták őt egy ilyen rideg jégszoborrá...

Olyan volt, mint mindenki más. Mint minden szirén a birodalomban. Vagy talán mégsem. Hisz őt már egész fiatalkora óta arra nevelték, hogy az akkori király fiának a jegyese, majd a felesége legyen, s hogy majd mikor arra kerül a sor, az új uralkodó mellett álljon, mint királyné. És ő ezt nem is bánta. Hisz szerették őt a szülei, a rokonok, mindenki elárasztotta őt a szeretetükkel. Emiatt volt képes azzá a szeretetteljes, igazságos fiatal nővé cseperednie, akit mindenki szeret. Akit talán még a jegyese is szeret.
Mert Ő szerette a trónörököst, talán már az első pillanattól fogva. Teljesen elragadta őt a személyisége, az, hogy szinte teljesen a nő ellentéte. Hitte, hogy a kapcsolatuk jó, és erős lesz, es hitte, hogy bármit túl tudnak vészelni. És boldog volt. Talán akkoriban, a házasságuk első éveiben volt a legboldogabb valaha is. Meg amikor az első fiúk Megszületett. Ő volt a szeme fénye, s bár tul sok időt nem tudott a gyerekkel tölteni, azt a keveset is úgy töltötték, hogy a kapcsolatukat szorosabbá tudják tenni.
És nem is tudja, hol romlott el minden. De egyszer csak, szép lassan kezdett minden kihűlni. Neki már nem volt elég, hogy nap mint nap rá kellett szólnia a férjére, hogy viselkedjen királyhoz méltóan. Hisz látta rajta, hogy belefáradt, hogy ő nem is akarja ezt az egészet. De ő is, es a királyné is tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű.

"Te vagy a király Tybald... Felelősséggel tartozol értük. Nem lehetsz önfejű és makacs, ezt te is tudod..."

És valahol ott kezdett el megfagyni minden. Az akkor még nyüzsgő, és élettel teli barlang a tenger mélyén elkezdett kiüresedni, a szirén szíve pedig elkezdett megfagyni. Lassan, és észrevehetetlenül. És mikor a jég észrevehetővé vált, akkor már minden túl késő volt.
Elsőszülött fiúk születésekor a gondok még nem is voltak feltűnőek, de ahogy teltek az évek, úgy váltak egyre sűrűbbé a viták, úgy vált egyre hidegebbé, és ridegebbé  királyné. Hisz a vállát egyre jobban nyomja a tanács terhe. És egyre jobban érzi azt is, hogy már az uralkodás is az ő dolga. A tetejében pedig még a fián is egyre jobban látja azt, hogy a fia teljesen az apjára ütött. Ugyanolyan makacs, és öntörvényű, s hiába próbálja nevelni, csak egyre nagyobb lesz a szakadék közöttük.

"Eddig sok mindent eltűrtünk neked, fiam... De többet nem fogom elnézni, hogy minden potenciális menyasszonyodat elüldözd... Teszek róla, hogy végre hallgass rám..."

Hisz számára Caelan még mindig csak egy kamasz. Egy lázadó gyerek, aki nem tudja mit csinál. Aki nem tudja, hogy mi a jó neki, a családjának, és a népének. Még mindig nem akarja felismerni, hogy a fia már egy felnőtt férfi, akinek hamarosan át kell vennie a koronát. Mert a szemében ő még nem elég érett hozzá.
S ha a trónörökös nem érett ahhoz, hogy átvegye a hatalmat, akkor annak öccse még annyira sem. Igaz, sokszor elgondolkozik azon, hogyha nem távolodtak volna el egymástól a királlyal, akkor vajon megszületett volna-e. És ha igen, akkor milyen neveltetést kapott volna. Mert így Hanna még csak rá sem bírt nézni. Hisz folyamatosan csak arra emlékeztette őt a jelenléte, hogy a házasságuk zátonyra futott. Hogy mindaz, amit a népük lát már csak egy rossz álca, amit igyekeznek fent tartani.

"Nem halogathatod a végtelenségig a házasságot Dante... Előbb vagy utóbb, de akkor is kénytelen leszel kimondani az igent. Gondoskodom róla..."

A jég pedig egyre jobban utat tört magának, míg végül a szirén egész testét a rideg jégpáncél borította be. Azóta pedig már egy repedés is megjelent rajta. De vajon meddig bírja még, míg az őt körülölelő víztömeg teljesen összeroppantja?