Szokatlanul meleg nap volt, április elején jártunk. Soha nem értettem, hogy miért szeretik ennyire az emberek a tavaszt, mikor csak egyre melegebb és melegebb van. Az én szívem mindig is a tél felé húzott, amikor odakint csendesen hullott a hó, bent pedig meleg volt. Olyankor az ember elgondolkozhatott az életen, hogy mit is keres ezen a világon, hogy merrefelé tart benne. A műhelyemben szerettem a legtöbb időt tölteni olyankor, apró vagy nagyobb találmányaimon dolgozva, amik majd egy nap megváltoztatják a világot. Nem szerettem ezeket a madárdaltól, és gyerekzsivalytól hangos napokat. Nem szerettem az élőket, mert engem mindig a Halál aurája kísértett. Jobban szerettem az élettelen dolgok társaságát, mert nem kellett tartani tőle, hogy azok majd egy pillanat alatt meghalnak. Mert minden élőnek vége volt egyszer, de nekem nem állt módomban visszahozni őket. Megmozdíthattam élettelen testüket, úgy táncoltathattam, ahogy kedvem tartotta, de magát az elhunytat nem hozhattam vissza. Gyűlöltem emiatt saját korcs képességemet. Így elzártam magamat, a szívemet, az elmémet, és nem kerestem mások társaságát. Nem kerestem szerelmet sem, nem is igazán vonzott. Jobban szerettem beszélgetni, mint szerelmesen andalogni. Nem volt szükségem senkire.
Theorin más volt, mégis, ahogyan a felesége, Rialna is. Bennük volt valami, ami miatt nem zártam ki őket az életemből. Theorin lojalitása, mint társam, hiszen együtt szolgáltunk, mint végrehajtók, már évtizedek óta, szavakbaönthetetlen. Kész lett volna meghalni értem, ahogyan én is érte. Rialna pedig…benne volt valami. Valami olyan szikra, mely elméjében égett, amitől szebbnek láttam, mint bármely földi lényt. Legnagyobb szégyenemre szeretők lettünk, és amennyire gyűlöltem magam, amiért elárulom bajtársam hűségégét, annyira szerettem azt a kivételesen intelligens nőt. Bár a neme mindegy lett volna úgy hiszem. Az intellektusába szerettem bele. Mikor elmondták, hogy gyermeket vár, boldog voltam. Nem tudódott ki a titkunk, és minden rendben lesz velük, de a szívem mélyén tudtam, hogy az a gyermek nem lehet barátomé.
Meleg áprilisi nap volt, mikor egyetlen fiam meglátta a napvilágot. Theorin épp a Tanácsnál volt, valamiért berendelték, így én rohantam feleségével a kórházba. Én fogtam az imádott nő kezét, míg vajúdott, és a nagy kavarodásban meg sem fordult senkinek a fejében megkérdezni: én vagyok-e a születendő gyermek apja.
Sokáig váratott magára az a kis csoda, és Rialna teljesen kimerült benne, hogy életet adott neki. Így az én karomba fektették az apró, széparcú kis jövevényt, és abban a pillanatban már csak ketten léteztünk a világon. Ahogy néztem bölcs, őzbarna szemeit, apró kezecskéjét szorongatva, tudtam, hogy senki más nem számít mostantól a világon, csak ő. A fiam. Boldogan ringattam, babusgattam, hiszen tudtam, nem sokáig tehetem már meg. Biztonságos otthont akartam neki, ezért határoztam úgy, hogy megtartom a titkot, amit az anyja még előttem sem fedett fel. De nem voltam ostoba. Tudtam, hogy a gyönyörű kisfiú nem lehet mástól, csakis tőlem. Nem érdekelt, hogy nem lehetek az apja. Az a pillanat csak a miénk volt.
Úgy elreppent mellettünk az idő, mintha soha nem lett volna a miénk. Fiam immáron velem él, és már harminc éves is elmúlik lassan. Gyönyörű felnőtté cseperedett, ám sok titok nyomja a lelkét. Titkok, amiket még nem akart megosztani velem, de én türelmes vagyok, a végletekig. Magamhoz vettem, felneveltem, mondván, hogy az apja barátja vagyok. Nem tudja, hogy a kezemen szárad azoknak a vére, akik a szülei haláláért felelősek. Nem tudja, ahogyan a Tanács sem, mert azt hiszem, már nem dolgoznék nekik. Vannak ott néhányan, akik nem kedvelnek annyira, de mások talán kiállnánk értem. A Bölcsre és a szirénkirályra mindenképp számíthattam volna.
Ezekkel a gondolatokkal ülök csendesen irodámban, és a legújabb ügyem aktáit lapozgatom. Hamarosan indulnom kéne, de fiam még nem tért haza. Folyton tanul, folyton úton van, és én olyan büszke vagyok rá. De várom már, hogy újra átölelhessem. Hogy elmondhassam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, megkérdezhessem, hogy milyen útja volt, és hogy mi újdonságot tanult, míg távol volt. Minden pillanattal, mikor felül egy-egy repülőgépre kicsit nehéz lesz a szívem. Mert tudom, hogy egy nap majd kisétál az ajtón, és többet nem jön vissza. Mert ilyen az élet. Felnőnek a gyerekek, és kirepülnek, és ezellen nem tehetünk semmit. Mégis fáj erre gondolni, hiszen olyan kevés idő adatott meg nekem, hogy az apja lehessek. Nem láttam első lépéseit, nem hallottam első szavait. Nem taníthattam írni, olvasni, számolni, nem voltam ott, mikor először elesett, és felhorzsolta a térdét. Olyan sok mindenről lemaradtam, amiről egy apának nem lenne szabadna. És még csak azt sem tudja, hogy ki vagyok én neki valójában. Talán már nem is lesz lehetőségem elmondani. Talán már soha nem fogom hallani a szájából azt a rövidke szót, ami olyan sokat jelentene nekem. „Apa”