Vannak fárasztó munkák. Vannak azok a napok, amikor semmi másra nem vágyom, csak egy forró teára, és hogy csend legyen, hogy leülhessek, elmondhassam fiamnak, hogy mi történt. De Damien most nincs itthon. Messze járva pallérozza elméjét, és én nem is lehetnék büszkébb, de fáj is a távolság. Felnőtt már, de olyan rövid ideig lehettem valóban az édesapja, hogy ki akarok használni minden percet, mielőtt végleg kirepülne a fészekből.
Ezért is vállaltam el a munkát, amit Tiberius Draco bízott rám. Mert megértem az apai és a nagyapai szívet. Megértem az aggodalmát, megértem, hogy félti a szeretteit, de tudom, hogy a törvény, melyet ő is alkotott, megköti a kezét. Nem onthat vért, így azt rám bízza. Mert valaki ártani akar az unokáinak, akik a világban élik az életüket, mit sem sejtve róla, hogy szerető nagyapjuk a színfalak mögül milyen pontosan kézben tartja a marionettek zsinórjait. Kedvelem Tiberiust. Bölcsessége és világlátottsága teszi azzá, aki a megfelelő Pátriárkáva, Amerika számára. Hisz olyan kevesen vannak már. Vigyáznunk kell erre a kevésre, akik még vannak.
Vastag zsebbel tértem haza a küldetésről, de kiüresedett lélekkel. Újra meg kellett tennem, amit úgy gyűlölök, bajtársakat kellett egymás ellen fordítanom, Holtakat az élők ellen. Ilyenkor a Halál napokig kísérti az álmaimat, és nem találok megnyugvást. És most még a lakás is kong az ürességtől. Talán nem olyan nagy baj, így legalább megtehetem, hogy déli tizenkettőkor, borostásan, egy szál alsónadrágban csoszogjak fel és alá, kezemben egy bögre teával és egy könyvvel. A mai nap a pihenésé. Talán folytatom valamelyik szerkezetemet. Talán megnézek egy filmet, vagy főzök magamnak valamit, és megpróbálom a művelet közben nem felgyújtani a konyhát. Mélán meredek magam elé, kifelé az ablakon, mikor meghallom csörögni a kulcsot az ajtó előtt. Oda kapom a fejem, de elkönyvelem magamnak, hogy biztosan megint az érzékeim játszanak velem. Az elmúlt egy hónapban szinte minden nap hallottam ezt a hangot, de még mindig előttem áll egy magányos december. Damien még messze jár, és el sem hiszem, hogy mégis elvánszorgott nagy nehezen egy egész év. Mégis, ahogy az ajtót figyelem, lassan feltárul a tömör fa lap, hogy megjelenjen mögötte egy szépséges arc, és egy pár szelíd szem. A fiam hazatért.
- Damien! -próbálok szigorúnak tűnni, de hangomban ott motoszkál a felhőtlen boldogság. - Drága fiam, mégis miért vagy máris idehaza? Még nem telt el egy év!

A gépen lévő nyugalmam tovaszállt egyből, ahogy beültem a kocsiba. Már otthon akartam lenni, átkarolni Lyst és megtudni, hogyan van. Van saját lakásom, mehetnék oda előbb, ám az otthont akartam, nagybetűkkel. Benne Lyst.
Az elmúlt egy év gyorsan, lassan, üresen és mindennel telítve telt el. Hiányzott Lys. Hiányzott a szórakozottsága, a szeretete, a nevetése és a hangszíne. Hiába telefon, hiába videohívás, más az, amikor karjaimban tarthatom, s itt lehet velem személyesen.
Hoztam ajándékokat neki, a kicsiny méretű bőröndömben lapulnak. Kevés holmim van, mert a legértékesebb és legdrágább részhez az életemből, most tartok felé. A ruha számomra csak ruha, hiába ismerek minden anyagot, színt és formát.
A kulcsot már a kocsiban előkészítettem, ám annyira reszket a kezem a türelmetlenségtől, hogy kétszer leejtem, mire beleilleszteném a zárba. Nem akarok csöngetni, meg akarom lepni.
Arról volt szó, hogy majd csak jövőre érkezem hozzá vissza. De annyira vágytam vele tölteni ezt az időt, hogy előbbre hozattam a vizsgáimat és az utolsó után azonnal felültem a legközelebbi gépre, ami idehoz.
Ahogy kinyitom az ajtót, széles mosolyra terül szám, szemeim már a csillagokéval vetekednek, várakozva, megpillantsam.
Önkéntelenül elnevetem magamat ahogy meglátom, miként is van otthon. Megteheti, hiszen a saját háza. Mégis, annyira más, mint amit mások megszoktak tőle, s ami bennem él, mégis... ez ő. A nevetés azonban örömömnek is szól, s meg sem válaszolva előbb kérdést, elhagyom valahol a bőröndött az előfolyosón, miután sarkammal belendítem vissza a bejárati ajtót a helyére, hogy átkaroljam, a nyakába ugorjak Lysnek, nevetve, belemosolyogva a találkozásba, újralátásba.
- Lys! - szavam csillog, hangommal együtt. Aztán elér a tartalom is, és megdermedek.
Alsógatyában van. Borostás. Van nála valaki!
- Emm... nem akartalak megzavarni. Ha gondolod, visszajöhetek később – pattanok vissza a helyemre, pár lépéssel arrébb. Ostoba vagyok, hiszen gondolhattam volna. Megvan a saját élete.
Megfordulok, hogy elinduljak kifelé, a bőröndömhöz, ám az előfolyosó nem árulkodik vendégről. Még illat sem. Meg sem moccanok.
- Vaaagy... mutatok az előfolyosó felé. - tévedek?

Az agyam már zsongott attól a sok mindentől, ami az elmúlt egy évben rám zúdult. A munkám. Az álmaim és a képességem, ami egy olyan erős lelket is felemészt szépen, lassan, mint az enyém. Nincs az a gigászi elme, amit ne bontana meg a nekromancia rettentő gyönyörűsége. A Halál mindannyiunkra rámosolyog egyszer, de vannak azon kevesek, a kiváltságosak, akik megtehetik, hogy visszamosolyognak rá. De ezt nem lehet egyedül feldolgozni. Hiányzott Damien, hiányzott a fiam. Szükségem volt rá, hogy itt legyen velem, hogy lényének fénye oldja a sötétséget, ami körül vesz engem. Örültem, hogy olyan sok mindennel együtt ebben sem rám hasonlít. Az ő lelke túl finom, túl törékeny, hogy ezt kibírja. Ő sokkal jobban szeret annál segíteni az embereken. A gyilkolás rám maradt.
Meghallom a kulcsot csörögni, egy percre átfut az agyamon a gondolat, hogy talán el kéne mennem a másodperc törtrésze alatt felöltözni. De már esélyem sincs, veszett ügy az egész. Ígí, borostásan, alsóban, ahogy kivetett az ágy vagyok kénytelen fogadni a belépőt. Én aki mindig frissen borotvált, aki nem adja alább az öltönynél soha. Mert hát mégiscsak itthon vagyok, megtehetem, vagy valami ilyesmi. Mert ez a pihenőnapom. Illetve ez volt, mert most úgy néz ki, változni fog a terv, nem is kicsit.
Meglátom a csillogó szemeket, meghallom az édes nevetést. Van, ami nem változik. Damien szeretete az egyik ilyen állandó, akár a hajnalcsillag felettem. Jól esik, hogy itthon van, de mégsem örülök, hogy látom. Ha elhalasztotta, vagy ellógta a vizsgáit, csak azért hogy haza jöhessen…Tény és való, hogy mióta nálam él, még egyszer sem kellett egyedül ünnepelnem, de kibírtam volna. Elvégre felnőtt, és reményeim szerint hamarosan megtalálja a párját. Nem várhatom, hogy örökké mellettem maradjon. Most mégis úgy veti magát a nyakamba, mint kisfiú korában, és én nevetve ölelem magamhoz. Mindent felvált a felhőtlen boldogság, hogy itthon van, egészséges, és újra láthatom.
- Damien…hiányoztál! -mosolyodom el, de mire megszólalhatnék, már úgy néz rám, mintha szellemet látott volna. Úgy ugrik el, mintha megégették volna, és nem értem, mi ez a hirtelen hangulatváltás. Aztán rájövök. Azt gondolja, hogy ez a sokadik olyan eset lenne, mikor én idekint téblábolok, odabent a hálóban még alszik valaki. Hogy vendégem van. Normális esetben lenne is, de kezdek belefáradni, hogy senki sem üti meg intellektusban azt a szintet, amit én keresek. Mert nekem az kell, nem más.
- Jaj dehogy..egyedül vagyok, csak épp nos szabadnapon vagyok. -elmosolyodom- Gyere csak kicsim, gyere beljebb és mesélj el mindent! -halkan felnevetek. – . Vedd le a kabátod!Én addig keresek valami ruhát.

Már a kocsiban lenémítottam a telefonomat. Senki más részére nem akarok létezni, csak Lys számára. A hiánya már annyira nagyra nőtt bennem, hogy a térdemen doboltam az ujjaimmal, s minden saroknál előre nyújtogattam a nyakam, noha tudtam, ez a ház még nem az. Ez az épület még nem az.  
Mosollyal, nevetve vetem magam a nyakába, s ahogy átkarol, fúrom arcom nyakához, vállához. Hiányzott. Mindenestül.  Az illata, az érintése, a hangja, a tekintete.
S éppen ezért csak később ér el a felismerés. És zavarni éppen nem szeretnék. Én tudok várni, még akkor is, ha tűkön ülve érkeztem ide. Megvan a saját élete.
Szavam is halk, nehogy felébresszem véletlenül, aki még esetleg itt van.
- Ó – valahol azért nagyon szomorúvá válok. Annyira reménykedtem, hogy végre, egyszer végre belép, megérkezik az életébe az a valaki, akivel el tudja gondolni az életét. Közösen. Egy párt alkotva.
Másik részről viszont önző, gyerekes módon örülök, mert így, akár akarja, akár nem, kisajátítom magamnak napja egy részét. Mert pihennie kell. Szükséges. És ahhoz az is szükséges, hogy én nem vagyok itt.
Már lépnék beljebb, a kabát szóra lenézek és rájövök, hogy nem is vettem le a kabátot.
- Rendben! - Leveszem útközben, s felakasztom az előtérben egy fogasra, s a cipőt is leveszem, kényelmes papucsot keresve. Nekem ez jelenti a hazajövetelt. És mások talán csak egy nyúzott cipőt vagy átlagos papucsot húznak, szeretem a kényelmet és a szépséget.
- Készítsek kávét? - kérdezem hangosabban, s kezet mosok, mielőtt bármihez érnék, s máris keresem a kávét, hogy a kedvencét elkészítsem. Mintha nem is lett volna ez az egy év. Pedig volt, mégis, annyira jók ezek a megszokott mozdulatok.
Az asztalra helyezem a csészét és az alátétet, és megkeresem az ízesítőket hozzá, s azokat is odahelyezem.
Magamnak is készítek egyet, s leülök végül az egyik székre, kigombolom a zakómat.
- Megvannak a vizsgáim és ahogy tudtam, máris jöttem haza – mosolygok rá. Olyan jó látni újfent.
- Szeretném az ünnepeket veled tartani... ha nem gond – mindig hátulra tettem saját igényeimet, hiába használom magamban az akarom szót. Ha valami közbejön, azonnal visszavonulót fújok és engedem a másik érdekeit előtérbe jutni.  
- S veled? Mondd, hogy nem csak egy nap szabadságod van – nézek rá, szinte könyörgően.

Olyan, mint egy kisfiú, ha rólam van szó, és ha próbálnám, sem lennék képes ennél jobban szeretni. Ő tölti ki szívem minden zugát, semmi szükségem másra, amíg a fiam velem van. HIszen ő egy darab belőlem, és a szeretett nőből, az egyetlenből, akit valaha szerettem. Damien pedig úgy tökéletes, ahogy van, gyönyörű kívülről és belülről egyaránt. Büszkébb se nagyon lehetnék, és boldogan ölelem át, ahogy a nyakamba veti magát. Az én egyetlen napsugaram.
- Óhh hagyd el, tudod milyen vagyok! -legyintek mosolyogva, és halálosan komolyan gondolom. Nincs szükségem olyan társra, aki intellektuálisan nem üti meg az én szintemet. Akivel nem tudok elbeszélgetni klasszikus irodalomról, zenéről, tudományról, felfedezésekről. Aki nem osztja sok szenvedélyem közül legalább valamelyiket. Aki mellett csak vagyok, de nem érzem azt, hogy élek is. Akkor inkább maradok egyedül.
- Helyes, jó fiú! -mosolyogva figyelem, ahogy csinosan elrendezi a kabátot, és elkezd papucsot keresni. Azok az apró szokások. Amik nem változnak. A lakásban úgy van igazán élet, ha ő is itt van. bennem is akkor pislákol a jókedv leginkább. De közben elsomfordálok felöltozni.
- Káááávééé angyal vagy, kérek szépen! -kiabálok ki a hálószobából, miközben a pólók között válogatok. SZépen állnak a szekrényben, nem bírom a kupit, akkor sem, ha csak én látnám. Gyorsan belerángatom magam egy farmernadrágba és egy pólóba, majd kicsoszogok kicsike konyhámba, és elnézem fiam sürgölődését egy másodpercre. Megnyugtató, hogy itthon van.
Leülök a gőzölgő bögre mellé, elnézem az arcát, ami most olyan nagyon az édesanyját idézi nekem. Néha nagyon hiányzik, de így legalább esélyem volt nevelni a gyermekemet.
- Ezt örömmel hallom, mert kénytelen lettelek volna megdorgálni, ha miattam lógtál el! -mosolygok. belekortyolok a kávéba, a bögre fölött nézek rá. - Büszke vagyok rád kicsim!
- Már hogy lenne gond te! Örülök, ha itt vagy, no meg,,,még nem karácsonyoztunk külön soha! És örülök, hogy nem most kell elkezdenünk! -mosolyogva a karjára simítok. Többet jelent ő nekem a világnál.
- Neeem, nem csak ez az egy szabadnapom van, enyém az egész hét! -mosolygok rá. - Ha gondolod, előre hozhatjuk kicsit az ünnepeket, ha már itthon vagy! Ránk fog férni a pihenés! De most mesélj, milyen volt az elmúlt éved? Mit is tanultál pontosan?

Elmosolyodom, meleg megértéssel.
- Akár mondhatnám is, volt kire ütnöm – próbálom enyhíteni a szomorúságot. Vagy talán nem is az. Egészen jól elvagyok én is egyedül, s még eddig senkire sem vágytam. És általánosságban társra sem. Így teljes az életem, Lyszel a középpontjában. Mindennél fontosabbá vált számomra, s sokáig rettegtem, ha bármit teszek, s úgy általánosságban is, egy nap arra ébredek, hogy ugyanott vagyok, ahonnan elhozott, s hogy ő nincs az életemben.
S ezért is mosolyodom el, ahogy felteszem éppen a kabátot. Minden dicséretére áhítozom a mai napig, s nem szeretném, ha csalódott lenne bennem. Szeretnék örömet okozni neki, mindig.
- Rendben! - elmosolyodom, ismét örömtelien, s már gondolatban készítem neki a nedűt, ismerve még azt is, hogyan szereti megtömve és mennyi kávét tesz egy adagba. A kedvenc kávéjából választok.
Szokatlan farmerban és pólóban látni, noha itthon szokott így lenni. Az öltönye kisgyerek koromtól a retinámba égett és az, hogy most lazábban van öltözve, még inkább az otthonosság érzetét adja.
- Tudod, hogy nem tennék olyat, amivel nem értesz egyet – és megérdemel egy kis kényeztetést az ünnepekre. S mert nagyon hiányzott.
Elpirulok a szavaira. Minden dicsérete boldoggá tesz. Zavartan a csészém mögé bújok, s kortyolgatok párat.
- Örülök! - Felelem boldog zavartsággal. - Én sem szeretném elkezdni most.
Leteszem a csészét és kezem a kézfejére helyezem, úgy nézek a szemeibe.
- Jó itthon lenni – az ő otthona az enyémmé is vált, még ha az elején csak néma engedelmességgel, üres gondolatokkal és érzelmekkel bandukoltam benne. Lassanként nyitottam felé is, miután megnyugodtam. S ezt csak úgy tudtam, hogy ő vett magához. Ismerős arc tért vissza az életembe, egy csepp elveszett otthon élt tovább ezzel, ám sokkal többet adott számomra. Új otthont és értelmet.
- Igen? - Derül fel az arcom. Nagyon megilleti a pihenés, sokat dolgozik szerintem, s hát éppen én panaszkodnék erre, aki szintúgy túlórákat vállal el, s marad még a rendelőben, mert nem akarom cserben hagyni azokat, akik gyógyulni jöttek? - Rád fér és megérdemled – komoly érdeklődéssel nézek rá.
- Karácsonykor is dolgozol? - Szomorú a hangom. Megérdemelné már, hogy a Karácsonyt végre teljesen megünnepelje.
- Előrehozhatjuk! - Csillan fel a szemem. Számomra mindegy, mikor tartjuk. A fontosság azon van, hogy együtt vagyunk és boldogan, egymás társaságában töltjük el ezt.
A kérdésre felemelem a mutatóujjam s felkelve a kis batyumhoz lépek. Szerényen létezem, mintha nem is akarnám, a világ tudjon rólam, s a kis hátizsákból kiveszem az oklevél tekercset tartó hengert, s átnyújtom neki.
- Okleveles gyógynövényszakértő a másik benne pedig gyermekgyógyász.
Képtelen vagyok felnőttekkel foglalkozni. Ha hozzájuk érek, azok az idők térnek bennem vissza, mikor ők értek hozzám, holott nem akartam. S minden gyermekben magamat látom, akiken segíteni akarok. Megérdemlik.
- Kitűnővel – veszem fel ismét a csészét és kortyolok egyet belőle, boldogan.
- S veled, mi minden történt? Hogy állsz a találmányoddal? - Munkájáról sosem kérdezem, tudva, tilos beszélnie róla. Noha ő tudja a legjobban, ha valamit nem akarok elmondani, az sosem kerül ki ajkaim közül.
A találmányaiért szerfelett rajongok. Egyediek és annyira ők! S annyira szeretem nézni közben!