Kiszáradt szájjal néztem Atlas hátát, csendesen, de módszeresen öltözött át.. Végülis, csak egy meccs volt a mai program, annak meg már vége. Csak miattam kellett volna maradni. Visszadőltem a párnák közé. - Ne hagyj itt - súgtam magam elé úgy, hogy csak talán halotta meg. A cél az volt, hogy ne hallja, hanem érezze;sosem tudnék hangosan könyörögni, így oda sem néztem miközben összekészült, csak feküdtem, mint egy elkényesztett gyökér, akinek nincs élete. Lehunytam a szemem és hallgattam, ahogy tovább suhognak a ruhái, a melegítőt farmerre és ingre cserélte. - Majd jövök - semmi elköszönés, semmi szórakozz jól Gavain úrfi - szigorúan irónikus hangnemben. Becsukta maga mögött az ajtót és lelépett.
- Az istenért Atlas! Szombat délután van! - az egyik díszpárnát felemeltem és már majdnem utána is hajítottam, de a mozdulat energiáit visszafogtam. Rájöttem, hogy túlságosan gyerekes vagyok - megint- és egy újabb "hiszti" nem old meg semmit. Leráztam magamról és egy sóhajjal megtoldva a jelenetet felgördültem az ágyból, hogy elpakoljam a rumlit, amit a Titans győzelme okozott a szobában.
A picsába is, nyúzott voltam és szükségem volt a barátomra,szükségem lett volna bárkire, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megigyak egy olcsó sört, megdörzsöljem a szemem és elpanaszkodjam mennyire kegyetlen heten vagyok túl. Hogy mennyire unalmas koronahercegnek lenni. A fémdoboz recsegve hajlott meg az öklömben, aztán ívben repült a kuka felé. Talán valamelyik női magazinban olvastam egy cikket arról, hogy a takarítás hasznos, ha másra nem, hát arra elég volt, hogy a düh gyöngyöződve olvadjon ki a homlokomra. Sós gyémántcseppjei voltak a magányomnak.
Én is levetkőztem.
Atlas korábbi mozdulatait játszottam el újra. Az elhordott pamutpóló könnyedén bukott át a fejemen. Az őszi nap utolsó meleg sugarai ujjbegyükkel simogatták a felsőtestem. A szárnyaim kibomlottak, szétnyíltak, mint tavaszi bazsarózsa átlátszó szirmai. És a testem itta a nap érintését, mint ősi napraforgó, szívtam magamba az erőt.
A póló melletti ruhakupac a melegítőnadrágom volt.
Nagy levegőt vettem és elsüllyedtem a hűvös vízben.
És lebegtem, nyitott szemmel a zöld vízben megjelenő árnyékokat figyeltem. Ha kinyúltam az ujjbegyem hozzáért lótuszok úszó gyökeréhez. A talpam egy pillanatra hozzáért az iszapos-törmelékes mederhez,fellöktem magam a vízfelszínre, hogy kifeküdjek. A lótusz különleges nővény... csukott pillákkal idéztem fel a szavakat, miközben az ujjaim még mindig a növény  levelét érintette.  Az édes illat az ereimben sűrűsödött, vörösen csillogott bennem. fontos szimbolikus jelentéssel rendelkezik több kultúrában is. . Újjászületés, különleges tisztaság és ártatlanság.  A sötétben elnyugvó bimbó, amely reggelre megint illatos virág lesz. Latin neve Nelumbo. Levelei pajzs alakúak, sötétzöldek, villáserezetűek. Nagy lapulevelek, ami alatt kisebb-nagyobb halak, vagy egy kíváncsi gyermekfej elbújhat.
Az emlék kedves mosolyt csalt az arcomra.
Virága, mint a tündérrózsáé. Szirmai körkörös alakzatban, fehérek, sárgák, rózsaszínűek és lilák lehetnek. Egy apró karcsapás segítségével megakadályoztam, hogy elsüllyedjek. Virága kiemelkedik a vízből, gyümölcse a gubó vagy hüvely. Gubója darázsfészek szerű, ebből szórja ki magvait.
Szétnyitottam az ujjaimat a víz felszínén, az ujjaim, mint békalábak tapadtak a víz felső részéhez. Azt hinné az ember, hogy a vízen feküdni éppen ilyen mozdulatlan, nyugodt. Valójában viszont, tökéletesen el kell engedned a tested – eggyé kell válnod a körülötted fodrozódó vízzel, éppen annyira megszorítani a hátizmaidat, hogy még érezd a vizet magad alatt, de nem annyira, hogy elsüllyedj. A csuklóm-kifordítottam, apró hullámokat gerjesztettem, megmozgattam a testem. – Hallottál már a hidrofób struktúráról? –  a gondolataim közül kitörő mondat éppen olyan nyugodt volt, mint a bensőmben kavargó tételmondatok.  Még mindig sötétségben úszkálva, magam alá húztam a lábaim, hogy elsüllyedjek és már nyitott szemmel pislogjak a vízre halvány árnyékot szóró idegenre.  A víz zöldje, a szemem, egyszerre kutatta a nő arcát és testét ismerős jeleket keresve. – Lótusz-effektusnak hívják – emeltem már ki az ajkaimat is a vízből.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy nem vagyok ám egy perverz, aki másokat kukkol.
Ezt nyilvánvalóan csakis azokban az esetekben kell leszögezni, amikor perverznek tűnök, mert éppen másokat kukkolok, szóval igen, tisztában vagyok vele, hogy ezzel a leszögezéssel saját magam alatt vágom a fát.
De ha már a fáknál tartunk, egy ponton elkezdtem unni, hogy az idegenvezető minden egyes fát úgy mutatott be, mintha a legjobb barátja lenne – egy ponton elkezdett gyanússá válni, hogy nemcsak „úgy mutatja be őket”, hanem TÉNYLEG a legjobb barátai –, és mintegy mellékesen megkérdeztem egy varangytól, hogy mindig ez megy-e, de miután elkezdett cukkolni, hogy ha megcsókolom, és herceggé változik, akkor elárulja, inkább elszakadtam a csoport többi részétől abban a reményben, hogy lerázhatom.
Nos, a varangyok kurva gyorsak tudnak lenni, ha úgy tartja a kedvük. Ez a varangy pedig rohadtul herceggé akart válni, vagy csak eszméletlen módon kanos volt, aztán egyszer hozzám ért, én akkor sikítottam, az idegenvezető megtalált, megrótt, hogy felébresztem a fákat, és igen, EZ, ez volt az utolsó csepp a pohárban, mielőtt kikéredzkedtem volna a mosdóba, mint valami kisiskolás, végtelenül kegyesen elengedtek, én pedig – a magam szabálykövető, rögeszmés módján – tényleg elmentem a mosdóba, még ha igazából különösebben nem is kellett volna vécére mennem.
Azt meg kell hagyni, hogy a szappannak vendégmarasztalóan kellemes illata van, így hát könnyedén megfeledkezem a varangyról, és valahogy a kellemes szappanillat meg a varangyról való megfeledkezés okán kerülhetek abba a helyzetbe, hogy le kell szögeznem, hogy nem vagyok perverz, ugyanis elkezdelek kukkolni.
Vagyis hát, NA, nem kukkollak, éppenséggel csak éppen odanéztem, hát tehetek én róla, hogy itt varangyok akarnak herceggé válni, meg hercegek akarnak varangyszerűen lebegni a tó tükrén?
A kérdésed hallatán mindenesetre csak diszkréten és nőiesen felhorkantok. Megrándítom a vállamat, mielőtt várakozón keresztbe fonnám magam előtt a karomat, mert gondolom, egy ilyen bevezető után valami okoskodás jön – legalábbis REMÉLEM, hogy okoskodás jön, és nem az, hogy csókoljalak meg, hátha varanggyá válsz –, amiben nem is kell különösebben csalódnom, de a megfejtéssel nem vagyok sokkal előrébb.
– Akkor már két kifejezéssel is betámadtál, amiről semmit sem tudok. Kifejtenéd? – Nem mintha amúgy annyira rettenetesen érdekelne amúgy – van bennem némi tudásszomj, de korántsem olthatatlan, és meglehetősen ritkán fejtek keresztrejtvényt ahhoz, hogy szükségem legyen random lexikális adatokra –, de hé, udvarias és előzékeny vagyok, hiszen ezt szeretik a magadfajta hercegecskék, nem igaz?
Én meg ugyebár közismerten szeretek befeküdni mindenféle patriarchális elvárásnak, aha.

A feltett kérdésre nem válaszoltam rögtön, lehetőségeket latolgattam és szavakkal legoztam a nyelvem hegyén. A szemem a szökőkút-tó szélét simogatta. - Ülj le - hát ilyen egy bemutatkozás meg egy nem-túl illendő válasz keveréke. Íme Gavain, aki nem szokott ahhoz, hogy kérnie kelljen. - Vagyis, ha már bámészkodsz kérlek helyezd kényelembe magad. - mondtam már egy sunyi mosoly kíséretében, kiköszörülve a korábbi szófukarságomat. De, még mindig nem mozdultam, megvártam, hogy a lány engedelmeskedjen: - Tedd a lábad a vízbe.
A víz várakozón mozdult meg körülöttem, így én is kíváncsi tekintettel vizsgáltam a lány mozdulatait. Hol marad az udvariasság fiam? - szólalt meg anyám kérdőrevonó hangja a fejemben, ezért egy gondolattal később hozzátettem, hogy: - Persze csak ha akarod.
Akarod. - a tekintetem újra a lány arcára vetettem, hogy megfigyeljem a rásimuló érzelmeket. A kezesség suta pillantásait, vagy az orcákat pirosra festő ellenállás izgalmát.
Akarod , mert nem csak láttam, hanem éreztem a jelenlétét. A körülöttem fodrozódó víz egyszerre mozdult meg a benne élő állatokkal és növényekkel a nő irányában. Némán nyúltak, kóstolgatták az illatát, az ízét. - A palotában van törülköző - ajánlottam fel hirtelen, mintha a mezítláb mászkálás bárkit is zavarba hozhatna. A  köveket borító moha... biztos romantikus lett volna - mondjuk a középkorban -, szóval ezt az örömöt megtartottam magamnak.
Amíg a nő eldöntötte, hogy belelógatja e a lábait a vízbe, addig én pár lépést hátrébb eveztem, hogy egy lótuszlevelet kiemeljek a vízből, és a tenyeremre terítve vittem a lány felé.
- A kettő ugyanaz   - mondtam a levelet nézve. Aztán a barna tekintetbe pislantottam, hívogatón-kíváncsian, hangtalanul kérve, hogy figyeljen. A levél egyik oldalát megmerítettem a vízben,úgy hogy amikor visszaemeltem a víz felszínére, kisebb és nagyobb vízcseppek keletkeztek a felületén. A tenyeremmel óvatosan ringatni kezdtem a levélben összegyűlő vízcseppeket. - A reggeli harmat ugyanezen indokból marad a fűszálakon. -annyi különbséggel, hogy arról mindenki tud.
A boldogság kisfiús mosolya jelent meg az arcomon, miközben hagytam, hogy a vízcseppek visszapotyogjanak a vízbe.  - Ha hozzáérsz - közelebb emeltem a lányhoz, hogy eldöntse, meg akarja e érinteni a sötétzöld levelet. - olyan, mintha egy gyertyát tapintanál, igaz? - kérdőn nézek a felettem lévő arcba és néhány másodpercre érzem a helyzetkomikumot a vállaimon, aztán az arcon megjelenő érzelmek megnyugtatnak. Szinte szégyenlősen pislantok vissza a levélre, hogy egy új levegővétellel folytassam. - A virágokat - remélve, hogy a követi az oldalra futó tekintetem,  megállok a mondandómban, hogy a minket körülvevő, úszó illatcsomagokra pislantsak. - ugyanilyen viaszos bevonat borítja. Minden szirmot.
Óvatosan elhúztam a levelet és visszahelyeztem a víz felszínére. - A legtöbb növénynél ez csak annyit jelent, hogy képesek az öntisztulásra. A lótuszok azonban, minden éjjel összezárják a virágaikat és a bimbók visszahúzódnak a talpam alatti iszapba. - magyaráztam még mindig a tó szélén álldogálva, a kiszállást tervezgetve. - Szóval a szépségmegőrző krémeket nem az emberek találták ki, hanem ezek a növények. - vontam meg a vállam nevetve.
Mondtam már, hogy nem szoktam nőkkel beszélgetni, csak úgy? Vagy ha mégis, akkor igazándiból mégsem számít, hogy az illető nő-e vagy férfi. Így a felettem álló hölgyemény hölgyiessége is csak annyira érdekelt, amennyire a körülöttünk lévő állatokat és növényeket.
Azaz, nagyon.

Jó, hát végül is szépen kérted – azt hiszem? nem tetted a végére, hogy „te hülye picsa”, tehát az már gyakorlatilag szépen kérésnek minősül? –, hogy üljek le, és azért ez mégsem olyan, mintha beszállnék egy idegen kocsijába, aki cukorkával kínál – ha mondjuk hamburgerrel kínálna, az máris egészen más téma lenne! –, szóval engedelmesen leteszem magam, és szinte biztosra veszem, hogy ha a varangy a közelből les bennünket, akkor hamarosan a fejemhez vágja, hogy bezzeg, amikor ő kért, akkor csesztem volna ennyire kezesnek lenni.
Azért a következő instrukcióra már enyhén felvonom a szemöldökömet, de legyen: leveszem a magas sarkúmat, és kissé túlságosan is szabályosan állítom őket merőlegesen a partra, egymással párhuzamosan, és belecsúsztatom a lábfejemet a vízbe, ami pontosan annyira hűvös, mint vártam. Kész szerencse, hogy elmentem vécére!
Szerintem sem sután nem pislogok, pironkodni sem pironkodok, de azért elfintorodom, miután hozzáteszed, hogy „csak ha akarod”, mert lássuk be, tökösebben hangzana ez a mellétoldás, ha két gorilla állna mellettem, akik az izomtömegüktől alig bírják keresztbe fonni a karjukat, így azonban tényleg csak azon múlik a játszma, hogy vagyok-e annyira naiv, hogy belemenjek bármilyen ugratásba, mert azért nem zárom ki azt sem, hogy az lesz a vége, DE talán itt lenne érdemes megjegyeznem, hogy inkább leszek nyakig vizes, mint hogy még két kört kergetőzzek a varanggyal magas sarkúban.
Ezt neked persze nem kell feltétlenül tudnod.
– Szerintem megszáradnék, mire visszaérnék a palotába – vetem azért fel aztán, csak hogy mondjak valamit, de persze kérdés, hogy mennyire leszek vizes, mert ha a végén beleesem a tóba, akkor nem biztos, hogy az a rövid séta elég lesz. Mindenesetre érdeklődve közelebb hajolok, hogy megnézzem a tenyeredre fektetett lótuszlevelet, mintha legalábbis valamiféle bűvészmutatvány készülne.
Úgy nyúlok ki a levél felé, mintha legalábbis eminens hallgató lennék egy fiatal, szexi tanársegéd biológiai előadásán, és végigsimítom. Na persze, nem nézek közben szuggesszívan a szemedbe, mert az már tényleg olyan lenne, mint egy felnőttfilm kezdő képsora, éppen csak magam elé emelem az ujjbegyeimet, és összedörzsölöm őket, de a viaszos felület nem ragad, nem hagy rajtam semmiféle nyomot, úgy tűnik, ez tényleg a levél sajátja.
– Olyan – biccentek egyetértően, csak mert nem sajnálom tőled a megerősítést, aztán szófogadóan elnézek a virágok felé, aztán ingatni kezdem a fejemet. – Nem mintha elvitatnám a hozzáértésedet, de ezt ők mondták neked? Már nem a krémes dolgot, hanem az összes többit – teszem hozzá, és közben óhatatlanul az jár a fejemben, hogy nekem is mondhatnának az állatok hasznos tidbiteket, amiket bedobhatok egy-egy beszélgetés beindítására, ahelyett, hogy fajtalankodásra buzdítanak, nem?

Lassan ismerem fel a lány arcán megjelenő érzelmeket és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra némulok meg a torkomban érzett kavicsoktól. Mert olyan érzelmek, amiknek nem tudok eleget tenni. Még nem. De nem futamodok meg, ígéretet teszek azzal, hogy az ujjbegyemet finoman – szinte alig, egy elolvadó hópehely súlyával – érintem hozzá a kezére cseppent vízcseppre. – Én nem olyan vagyok – lenyeltem a gombócot. – Nem foglak berántani a vízbe. – tudom, hogy vicces lenne és valószínűleg nevetnénk… de egy valószínűleg nekem nem elég. – És lehet, hogy olyan dolgokat látnék, amiket… – elharapom a nyelvem és egy ideges nevetéssel sandítok a lányra, az ujjai közé csúsztatok egy rózsaszínes fényű, kellemesen illatozó virágot.
Kérlek. Ments meg, mielőtt elnyel a szökőkút. Mielőtt a testemből nőnek ki ezek a rohadt liliomok.
- Igen. Minden fiú fantáziál vizes pólós nőkről. – mondom mikor újra rátalálok a hangomra és a szavakra. igen, még én is. Nem, nem tiltja a királyi etikett. Szerencsére.
-Atyaég!Dehogy! –még egy utolsó másodpercre ráteszem a kezem a vízfelszínre, ahogy elúszik a levél, és érzem-beszívom, ahogy a hullámok finoman remegnek bőröm alatt és a fehér bokák köré sűrűsödnek. – Meg kellett tanulnom – kapok észbe és folytatom a választ. - de azt hiszem érdekelt is. – a szökőkút szélére támaszkodva kinyomom magam és a lábaimat a vízbe lógatva ülök le a lány mellé. – Aztán ott van még Szaraszvati és Laksmi. – egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy okoskodó tökfilkónak tűnök, aki csak a könyveinek él. – Hindu istennők. – a fejemmel a virág felé intek. – Laksmi külsőre… – a tekintetem finoman bejárja a nő testét, figyelve a bőrének árnyalatára, a ruhái sekélyebb és mélyebb ráncaira. – nagyon hasonlít hozzád. – mondom anélkül, hogy bókolni próbálnék. – A termékenység asszonya. Felismerhető az aranyszínű bőréről és a kezében tartott lótuszról. – ahelyett, hogy folytatnám csak vigyorgok magam elé és lesöpröm a bőrömön megjelenő vízcseppeket. Nem, én nem taszítom a vizet. De jót tesz az immunrendszeremnek egy kis megfázás. – Mit tudtál meg a palotáról? – kérdezem lehunyva a szemeimet, ha nem lenne illetlenség hátradőlnék a még élő földre-fűbe és onnan hallgatnám a lány szavait.
Reménykedem, hogy megered a nyelve és elveszhetek a levegőben rezgő hanghullámok között, anélkül, hogy figyelmen kívül hagynám a hangok jelentését. – Vagy betörő vagy? És miért jöttél? - kíváncsi tekintettel meredek rá, gyerekes dac izzik a hirtelen felpattanó pilláim alatt. Hajtom, hogy végre elkezdje a mesét, hogy ha már a fűbe nem süllyedhetek bele akkor belesüllyedjek egy másik emberbe elméjébe – valahogy úgy, mint a vízbe. Széles, ritmusos karmozdulatokkal úszva.
De talán ez is olyan illetlenség, mint a vízbe rántás.