Mikor anya végre valahára becsukja maga mögött az ajtót lezuhanok az ágyamra. Arra sincs erőm, hogy rendet rakjak magam körül vagy tusolással foglalkozzak, a pólómból kibújok és elhajítom…valahova. A másnapos-Gav hullámokhoz ragaszkodva befészkelem magam a levetett ruhák kupacába – ezer illat tölti meg az orromat, ezeregy hideg érintés simogatja a testem. Nincs szükségem parancsszóra, az álmok hűs szellőként simogatják a koponyámat, elűzve minden gondomat, amikkel ébrenlétem alatt sakkoztam.  Ott lebegek a levetett emlékek között és ahogy jeges vízben, tempósan úszom át közöttük folyton-folyvást áthaladva a leheletem felhőjén.
Öblös nevetés, mézként csöpög a fülembe és az emléktenger lassan az aranyszínű folyammá változik. Ugyan az arcát nem látom, de nevetés visszaverődő hullámaiból tudom, hogy ki az. A mosolyát keretező tűhegyes borosták feketén csillannak meg a távolból, hegyesek, mint a megmászatlan hegycsúcsok. Sosem másztam hegyeket, sosem érintettem őket.
Egy ismerős mozdulat képe dereng bennem, ahogy a tükörképem szakállét igazgatom. De vajon, ugyanolyan érzés? A másik-én arcán megcsillanó tekintet ismerős-idegen. Idegen, nem az én zavaros kékeszöld szempárom, ismerős, mézszínű szembogarak. A hang barátságos lángcsóvaként tör be az álmaim közé. – Nemár. –csak motyogom és Atlas csuklója után nyúlok. Legszívesebben lerántanám ide, magam mellé, hogy egy koszos trikóval tömjem be a száját és csak reménykednék abban, hogy ez majd megteszi a hatását és elalszik. – Utállak. – morgom megrántva a kezét, hogy legalább felállni segítsen. – Ülj le. – adom ki a rövid utasítást, nem vagyok még elég éber ahhoz, hogy hercegi köntörfalazásba kezdjek. Na meg persze, Atlas többet érdemel egy bájcsevejnél. – Lezuhanyzom.  Megtisztellek azzal, hogy nem a szagosabbik felemet adom neked – habár megérdemled. Miközben feltápászkodok körbemutatok a szobában, de azt már nem teszem hozzá, hogy érezze magát otthon. Tudja, hogy otthon kell éreznie magát. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy idegenként mozogjon a cuccaim között.
Felkapok a vállamra egy félredobott törölközőt és megindulok a fürdő felé, az ajtót pedig direkt nyitva hagyom, hogy tudjak beszélgetni Atlassal.  A homlokom a csempének támasztva dugom be a hajam a forró víz alá, hogy nehéz álmokat mossak le magamról. – Szörnyű volt a Mindenszentek bál. – kiabálom túl a gőzölgő felhőpamacsokat,  a tűzforró vízsugár zaját. – El kellett volna jönnöd velem. – talán Atlas is úgy lát engem, hogy én Caelant? Egy önző ficsúr, aki kihasználja a körülötte lévőket.  Aki a saját boldogságára nyeregszik.  A fehér hab lemossa rólam az utóbbi két nap bűzét, és ezúttal a fogmosásról sem feledkezek meg.  – Tudom, hogy anyáék sem akarták. -  mondom mikor egy ideig nem hallok semmit. Persze lehet, hogy csak a víz zaja nyomja el Atlas hangját. – Igazából nem maradtál le semmiről. Csak egy csomó halálunalmas beszédről. – meg az én szórakoztatásomról. – Mennyire kell vastagon felöltöznöm? – kérdem már akcióra kész állapotban, félmeztelenül.
Teljesen mindegy volt Atlas válasza, a célom csak annyi volt, hogy eltereljem a gondolatait arról, ami nem hagyta aludni. Ha kell, akkor fél órán át beszélek a Mindenszentek bálról és a legújabb tündérszerzeményekről, mintha nem ismertük volna őket első kézből.
Kérdőn magasba szalad a szemöldököm és a felső testem elé emelek egy inget.  – Hivatalos találkozóra viszel el? – a hangomban nevetés csendül, de csak akkor tör fel ha Atlas nem utasítja el a viccet.