Have fun!

- Menjél, menjél, sírj csak a vállán apucinak, biztosan meg fog hallgatni! Jaaaa, hogy nem is tudja, hogy mi a kedvenc fogyasztási szokásod? Óóóó, micsoda kár, micsoda kár! - Hessegetem a kezemmel, húzzon már el, csak rontja a levegőt. A fények villódznak a diszkóban, a hangomat úgyis csak annak kelle hallania, akinek szánom. Úgy kábé mindenkinek, aki látja az egész jelenetet.
Nem fog szeretni, nagyon nem, mersze úgysincs tenni ellenem, s eeez egyáltaláln nem a nevem miatt lenne? Vagy mégis? Ááá, nem. Láttam azt a pici apró villanást a szemeiben, amikor elkezdtem hessegetni a kezemmel. Meg fog még keresni. Édes kis nárcisztikus, egyem kicsiny, halott szívét.
Pár perc múlva azonban eltűnök, felmarkolva egy adag piát és áttántorgok a tömegen, a levegőben érződik a drogok illata a pia és egyéb szagok mellett. Éltető erőm, ezzel töltődöm, a vér mellett. Csendet akarok.
A benyíló szobában nincs senki, még körbe sem kell néznem. Ledobom magam az asztalra és ekkor tör rám az, hogy már megint lapátra... tevődtem, vagy tettem? Rohadt mindegy.
Kikapom a mobilom a zsebemből és egy ismerős névre koppintok.
- Héj – meg sem várom, hogy beleszóljon. - Búfelejtős buli, úgy istenigazából megcsapatva? Naaaa, milyen szuper ötlet? Negyedóra és ott vagyok, bááááájjj – azzal kinyomom a telefonom. Lehet, hogy otthon sincs, hol érdekel?　
Negyedóra múlva valóban ott állunk a limómmal, mert buli ugyan borultan vezetni, csak én innám meg a levét. Vérét. Akármilyét.
- Héj, kuzin! Buli vaaaann! - Lábbal rúgom ki az ajtót neki, remélve, nem éppen orrba tolom vele, de attól halnék meg még egyszer röhögtemben.
- Ezt neked! - tartom elé az üveget, amit csak félig ittam meg, a java részét vele akarom megosztani. Ami így háromnegyedet jelent, s ismételten, ugyan kit érdekel?

Túl nyugis ez az este. Valami történni fog. Olyan nincs, hogy csak fekszem az ágyamban, egy pohár vörösborral, cigivel, meg a kedvenc verseskötetemmel. Annyira szép lehetett volna. Nem jó mostanában Florian Draconak lenni. Szarul alszom, ha alszom egyáltalán. Felületesen. Valami jön, és az nem ma este. Valami nagy, ami átmos majd teljesen, és megváltoztat. Az elmúlt néhány napban már kísértetet is láttam. Szó szerint. Ahányszor felébredek, nem sokkal alkonyat után, néhány másodpercig nem tudok mozogni, és mindig ott van Ő. Darius. Az ágyam lábánál áll, nyakából még mindig folyik a vér, szemei üresen merednek rám. Megmozdulnék, de akkor ő is mozdul, és inkább vissza hunyom a szemeim, míg újra meg nem tudok mozdulni.
Most jó a csend egy kicsit. A kezemben tartott verseskötet már megvan vagy 200 éves, fekete gerince már megfakult, de az első lapján még tisztán olvasható a dedikálás „Kedves, kicsi Floriannak, aki megmutatta nekem az éjszaka szépségét. E.A. Poe”. Hosszan beszívom, majd kifújom a füstöt, miközben megsimogatom a könyv fedlapját. A drága, melankolikus Edgar egyike volt azoknak a személyeknek, akiket nagyon nagyon fájt elveszíteni. Ez a könyv mindig az elmúlásra emlékeztet. Talán ez a sorsunk. Végignézni, ahogy mindenki, akit szeretünk, elmúlik, és mi nem tehetünk ellene semmit.
Hirtelen megcsörren a telefonom. Pietro az. Édes drága bátyuskám, megint megérezte, hogy mire van szükségem. Bele kiabál, már épp elég spicces ahogy hallom. Imádom, nem lehet nem imádni. Azonnal felpattanok, hogy mégse a kis selyemköntösömben menjek vele bulizni. Negyedóra. Éppen elég, hogy csinibe vágjam magam, és már a kúria lépcsőjén cigizzek, mikor befut a limuzin. Pietro már nagyon jólvan, mert el kell ugranom az ajtó elől, mielőtt orrba trafál vele.
- Hééééj, hova nézel te eszelős! -nevetem el magam, és beugrom mellé az ülésre.
Elkapom a kezembe nyomott üveget, és jó alaposan meghúzom. Épp erre volt most szükségem, aztán nevetve csimpaszkodom bele az én drága unokatesóm nyakába, jó szorosan megölelgetem. Akiket szeretek, azokkal ilyen vagyok. Csüngök rajtuk, mint egy kis denevér. Tőle mindig jó kedvem kerekedik
-Na és, milyen bút kell feledni tesó? -nevetek rá, széles mosollyal. – Megint kitették a szűrödet, teeee hűséges szent, te?!

Van ám nekem meggyőző erőm, nem kell érte a szomszédba! Legfőképpen fényes nappal nem, ami nem most van. Flo igent mondott, noha nem a kezét kértem meg, de egy buli erejéig elrabolhatom magam mellé, mert rá is ráfér a mosoly és a féktelen boldogság, mielőtt még vészesen kezd apámra hasonlítani savanyúságban, azt pedig nem hagyom. Esküszöm, apámat egyszer beejtem egy cukrsilóba, hátha legalább a savanyú szájgörbület lekopik róla. De nincs annyi cukor a világon...
Begördül a limo, s ahogy látom, majdnem mi lett a mozdulatomból, felhorkantva nevetek, s felemelem a kezem.
- Nem akartam tesó, istenbiz. Az orrom után, csakis! - vigyorodom el, majd arrébb billentem magam a bőrülésen, hogy be tudjon huppanni, s már nyújtom is felé az üveget.
Máris csimpaszkodik rám s nem vagyok rest átkarolni. S a fenekébe markolni.
- Hát hová lett a fokhagyma popsid? Na majd jól megtáncoltatlak! - Vigyorgok rá, s elveszem az üveget, s belehúzok, majd átadom neki vissza, s közben a limó már hussan velünk a célállomás felé.
Hagyom visszacsusszanni az ülésre, de el nem engedem a derekát, tudom, szeret így lenni s nekem is kényelmes így. Aki meg gondol mindenfélét, gondojon, s fulladjon bele, váljon halálára.
- Énn nem tettem semmi rosszat, eskü! - Teszem fel a szabad kezem megadóan. - Hjam – vágok egy pillanatra fancsali képet, aztán elkurjantom magam. - S ezt felejtjük el, erre inni kell!

Előhalások még egy üveg piát, s nem foglalkozom azzal, hogy esetleg nem vodka. Fél kézzel kicsavarom a kupakot, s koccintok vele a másik itallal.
- Mmm...van egy jó nightklub egy szuper Dj-vel. Egy kis hajleengedés neked is jól jön, drága öcsém – mert az a szomorúság érzet eljut ám hozzám és most nem, nem fogunk engedni annak a szomornak. Egye meg a bú!
A VIP bejárathoz megy a limuzin, a sofrő kinyitja az ajtót nekünk, s megfogom öcsikém csipőjét, hogy segítsek kiszállni, majd elkerülve a frenetikus orrabukást, kiszállok én is. Belülről kiszűrődik a zene, s olyan tömeg vár bennünket, amelyben jól fogjuk érezni magunkat, mert úgy lesz és kész!
Mivel az üveg még a kezemben van, mert magamhoz vettem, ahogy elengedtem öcsit, leteszem … akárhová is.
- Gyere, kápráztassunk el mindenkit! - Fogom kézen, s vezetem magunkat a tömegbe, addigra már az ütemre rázom a fejem és mozgok, követve a zene lendületét, s neki is utat ugyan nem törve, mert itt nem a tömeg, hanem a krém a lényeg, s a tánctérre vezetem.

Pietro a gyógyír még a legnagyobb depire is, persze Eden mellett, és ez nem is kérdés. Vad és féktelen, ami az ember arra sarkallja, hogy ő is megbolonduljon kicsit, és bele vesse magát az éjszakába. Úgysem volt ma semmi dolgom, akkor meg miért ne. Jól se érzem magam igazán, ami duplán okot ad rá, hogy elmenjek egy hatalmasat ökörködni az én imádott majdnem-bátyámmal. Itthon úgyis mindig fagyos a levegő, mindenki egy jégcsap. Nem is értem, mi hogyan lettünk ilyenek. De nem is nagyon izgat.
Ahogy hátra ugrom, és meghallom a nevetését, én is nevetni kezdek. Ragadós ez a jókedv, akkor is ha épp most tették lapátra. Vagy ő tette lapátra az illetőt? Fene tudja, nála ez hetente változik. Picit irigy is vagyok rá, bár én sokkal inkább szerelemre vágyom.
- Persze, persze, én is ezt mondanám! -heccelem nevetve, majd behuppanok mellé. Szép limuzin, de hát nekünk csak a legjobbat. A név kötelez.
Játékosan felsikkantok, ahogy a fenekemre markol, nevetve adok egy puszit az arcára, a sofőr szemöldöke valószínűleg már a seggéig szaladt, de érdekel is az engem. Őt se nagyon.
- Hol lenne te, hibbant te, épp markolod! Helyes, de a tánctéren nincs nyúlkapiszka! -nevetve a vállába boxolok, mielőtt újra a nyaka köré fonnám karjaimat. Jóleső érzés a keze a derekamon, megnyugtat, hogy őt nem zavarja csimpaszkodós szeretet kifejezésem-
Megsimogatom a mellkasát, mert egy pillanatra fájdalmasan elszontyolodik. Nem szeretem szomorúnak látni, ő mindig vidám, mindig bolondos, mindig nevet. Ha ő szomorú, akkor a világ kifordul a sarkaiból, és már nem is az, mint hittem.
- Helyes, helyes. -mosolygok- Bárki is volt az, nem érdemelt meg téged!

Úgy húzom le az alkoholt, mintha gyógyszer lenne. Mert az is. Ki akarom űzni mindkét férfit a fejemből, Dariust is, és a kékszemű idegent is. Legalább ma estére. Csak ma este hagyjanak nekem nyugtot.
- Én aztán bízom benned, rossz helyre még nem vittél. -pörgetem egyik hajtincsemet az ujjaim között. – Az nem is kifejezés, pont erre volt most szükségem.
Megállunk, és segít kiszállnom. Ma éjjel a színjátszásé a pálya, azt fogják hinni, hogy egy pár vagyunk, de higgyenek, amit akarnak. Elég öreg vagyok már nem foglalkozni vele.
Nevetve rohanok utána, ahogy elkapja a kezemet, csípőm hamar megindul a zene ritmusára. Követem őt, ahogy vezetget a tánctér felé, majd mikor kiharcoljuk a nekünk szánt helyet, újra bele csimpaszkodom. Úgy táncolok vele, hozzá simulva, mintha tényleg életem szerelme lenne, dobálom a hajam, és rázom a csípőmet. A zene, és Pietro jelenléte lassan kitölti a fejemet, és nem marad semmi. Ez nem a ti estétek fantomok. Ma végre jól érzem magam!

A Draco familiának én vagyok a gőzkieresztő csappantyúja, vagy akármi is legyen az, egy biztos, még nyakamon a fejem, és különben is, mit nekem a világ! Sosem teszem rossz szándékkal, amit teszek, mert az élet, vagyis esetemben a halál, úgy jó, ha zajlik és tele van mindenféle mókával! Azért létezünk, hogy a végletekig feszítsük a korlátainkat, elvégre itt aztán mindent szabad és lehet világa van!
S éppen ezért nem is vágyom tartós kapcsolatra. Az hihetetlenül unalmas és egyhangú. Csak nézz apámra, vagy jó pár családtagomra. Flot viszont nem akarom ilyen ábrázattal látni sosem, neki akkor szép az arcocskája, amikor mosolyog, s nevet, s jókedvű.
Jóízűen elnevetem magam a heccelésre, majd kacsintok egyet, s még be is rántom kicsit a kocsiba. A sikkantásra fülig ér a szám, a puszira meg egy magam legyezgetős, elalélni készülök jelenetet adok elő. Imádom, ahogy hozzám bújik, s cicázik, még akkor is, ha a rokonom. Hol a viharban van az előírva, hogy ha a rokonom, akkor már nem is élvezhetjük egymást? Pont azzal, akit a legjobban szeretünk! Nahát!
- A-a, nem elég kemény gerezd az még, meg kell tornáztatni, úgy bizony! - Ingatom a fejem, majd félrebiccentett fejjel, egyik szemöldököm felvonva nézek rá.
- Eddig meg sem fordult a fejemben, de most, hogy mondod... - a boxolásra egy aut adok elő, s tenyerem máris fonódik vissza derekára, ahogy átkarolja a nyakam. Rajongok a csimpaszkodásáért, igazi hercegnő, egy finom puszit kap homloka, ahogy megvigasztal simításával. Flo igazi érzékeny lélek, érzékenyebb tőlem is. S törékeny virágszál. Ettől gyönyörűséges.
- Igeeennn! - nevetem el magam.
Olyan slunggal húz a piából, hogy elgondolkodtató. Nagyon úgy néz ki, két búfelejtő lett ma estére. Na de sebaj, most tényleg buli van!
- Nem is! A legjobban érdemled – állítom meggyőződéssel, még bólintok is hozzá, s újból húzok az üvegből. Nézem, ahogy játszik a tincsével. És még van, akinek nem tetszik Flo, hát milyen világot élünk már!
- Akkor erre iszunk! - Tartom az üveget koccintásra, majd újfent iszok belőle.

Megtalálom a legjobb helyet és máris csörögni kezdünk rá, egyikünk sem szégyellősködhet a tánctudásával. Játszadozom vele, fárasztom, hagyom cicázni, azt tudom, hogy nagyon szereti és hát persze a formák, amiket csak mi rakunk össze, ahogy annak lennie kell. És hagyom, meg vezetem, hogy kiengedje a gőzt. Látom feloldodódni, elmállani a gondolatait és a gondjait belülről, az enyém már akkor tovaszállt, ahogy elé gurult a limo, így csak élvezem a hajleengedést, ahogy az dukál, hol a derekát simogatva, hol szenvedélyesnek mutatkozó simulásokat adunk elő. Hol érdekel engem, ki mit szól hozzá? Sehoool!

A nagy tombolás után az egyik VIP kanapéhoz megyünk, s hagyom magam és őt is beledobódni. Vér nem kell, pia annál inkább.
- Ahhh, még egy ilyet le kell tolnunk – folyok szét szinte az ülésen, hátradobott fejjel. De most, hogy érkezik két csodálatosan gyönyörű pincérfiú, elgondolkodom, mennyire is lennék éhes...

Ha nem lenne az én édes Pietrom, valószínűleg már belegajdultam volna az életembe. Ő az, aki mindig mosolyt csal az arcomra, mindig megnevettet, és csak jó vele lenni. Miután megtörtént az a végzetes nap, ő segített kimászni a lehangoltságból. Nem tudta, mi történt, nem tudta, hogy nem csak egy kapcsolatot, de egy halottat is gyászolok, de ott volt mellettem. Felhúzott a sárból, mosolyra fakasztott, vigyázott rám, szeretett, akkor, amikor még én sem szerettem magamat. Ő volt az én kősziklám, illik rá a neve. Bár néha szeretne többet látni a kapcsolatunkba, és Isten látja lelkemet, ha nem lenne az unokatestvérem…de sajnos nekünk ezeket a lapokat osztották.
Hatalmas limóval jön elém, mintha valami hercegnő lennék. Megadja a buli módját, ehhez mindig is értett. Ismerem, tudom, hogy nem szereti, ha szomorú vagyok, pedig néha már attól is az leszek, ha ránézek. A tudattól, hogy ő így szeret, és védelmez, pedig 300 éve hazudok neki. Minden nap. Mert az elhallgatás is egyfajta hazugság. Talán még rosszabb is. De ha rajtam múlik, soha nem tudják meg.
Nevetve csimpaszkodom bele, annyira imádom, hogy ilyen bolondos. És ott a feszültség, mindig ott van, most is, az ölelésben a pusziban, ahogy a hátsómra markol, mindenben. Nevetve csimpaszkodom belé, nem tudok betelni a jókedvével, ragadós.
- Méghogy nem elég kemény…na majd adok én neked! -húzom fel megjátszott sértettséggel az orromat, majd mikor felém fordul, megpuszilom az ajkait is. Mert miért ne.
- Na tessék, még ötleteket is adok! -nevetem el magam, és már bújok is vissza hozzá, ahogy átölel. Igazából őt senki sem érdemli meg igazán. Túl különleges ennek a világnak, túlságosan jó és mindig vidám. Nem ez a lényege, de nagy része mégis ebből áll, ezért jó vele lenni, ezért keresi mindenki a társaságát. A legőrültebb, és a legjobb Draco egyszemélyben.
- Na ugye….Nekünk a legjobb jár. Neked is!
Muszáj innom, mert a fejem tele van kérdésekkel, amik nem hagynak nyugodni. Mintha az életem megállíthatatlanul robogna valamerre…talán a végzetem felé, de mi is ez a végzet? Talán egy férfi…talán. Szórakozottan játszom az egyik elszabadult tincsemmel, sok van belőle.
- Erre is! -koccintok vele mosolyogva, a világ már kellemesen tompa

Szeretek táncolni, és annál is jobban szeretek vele táncolni. Minden mozdulat, mintha a vérünkben lenne, hogy kiszabadulva a tánctérre, együtt tombolhasson. Oda bújok hozzá, élvezem, ahogy simogat, ahogy átölel, ahogy a tánc hevében összekoccanunk. Nincs ebben semmi, mindig ilyenek vagyunk, mégis bámulnak. Kit érdekel, legalább látnak valami szépet. Az ilyen úgyis ritka látvány. Két vámpír, ilyen szenvedélyesen egymáshoz simulva. De miért is kéne előadni a hideg halat, ha egyszer nem vagyunk azok.

Ahogy lehuppanok a kanapéra, az oldalához simulok, a kezemet az övébe kulcsolom, és csak pihegek elégedetten. Már minden kellemesen homályos, a zajok tompák, a fények cikáznak a szemem előtt. Pont elég volt a pia, bár ahogy ismerem, szerinte még egyáltalán nem. Összefut a nyál a számban a két pincérfiút látva.
- Pietroooooo…-nyafogom. – Éhes vagyok…nagyon…
Szememet az egyik fiún akasztom meg, mint az óriáskígyó, próbálom hipnotizálni, de nem mozdulok meg az én drágám mellől. Ahhoz túl lusta vagyok. És mivel ő az idősebb, kivárom, hogy engedélyt ad-e a vadászatra. Talán a Nagytata nem örülne neki

Hol a fenébe is zavarna, hogy pont olyat teszek kedves unokaöcsémmel, amitől elkárhozik még a legszendébb lélek is? Hát hol a viharba érdekel? Formás hátsó, csodásan karcsú alak és olyan gyönyörű lélek, hogy abba minden alkalommal kedvem van beleharapni.
- N... - és máris érkezik a puszi, automatikusan csücsörítem a számat, s úgy is marad egy kicsit, miután máshová helyezkedett kényelmesen. Úgy veszem, az élet és a halál is olyan, mindent ki kell használni és élvezni, hiszen ezzel tapasztalunk. Hogy mégis miért nem lettem diktátor? Ego vagyok a köbön és a jókedv érdekel. Másoké is.
- De nem ám! Rendszeresen edzetni fogom mától, hogy aki csak látja a hátsód, elájul az irigységtől. Ha már belehalni nem menne – sokan irigyek ám Flor megjelenésére és én meg lelkesen adom a tények alá a lovat. Ha olyan marhák, egye csak őket a penész! Csodás unokaöcsém van!
- Te? Egyfolytában – vigyorgok rá, újfent átkarolva a derekát. Nevethetne többet, sokkal jobban szeretem, mikor vidám, s nem azért, mert nekem jó, hanem mert tudom, boldog akkor. Még akkor is, ha tele vagyunk árnyékokkal. Hiába a legfiatalabb generáció, háromszáz év is tud töményen ráesni bárkire.
- Ez csakis magától értetődő – felelem művésziesen. Sosem tartottam magam egy rakás szerencsétlenségnek. Ilyen vagyok, bevállalom a következményeit és ezzel azzal is jár, hogy elfogadom, nem vagyok se komplett, se hibátlan. És itt az ideje felvállalni még valamit. Nagytatával egy ideje pedzegetem, vagy ő nekem, nem emlékszem. A labdaadogatás érdekes dolog tud lenni.
Újfent koccintok vele az üveggel, mert erre inni kell!

Ahhh, ez kellett nekem! Pia, egy kiváló partner, aki csakis Flo lehet. Ezért is hívtam őt, vele bárhová, bármikor és bárhogyan! Több évszázados összecsiszolódás a táncunk, még csak gondolatot sem kell olvasnunk, szinte tudattalanul olvassuk a másikat és adjuk egymásnak a hangulatot.

Ahogy ledobom magam, Flo is csusszan mellém, kezem máris a derekára csúszik, mert úgy a kényelmes, a fejem még még hátradobva, úgy fordítom először a pincérek felé a fejem, akik tálcákkal érkeznek, rajta olyan piákkal, hogy végre ettől fejre állok, amit akarok, de előbb Flot teszem boldoggá. Ahogy itt csüng rajtam, életem legnagyobb boldogsága.
Elégedetten vigyorodom el a nyafogását látva. Éppen ezért jöttem ide, nem csak az italokért. Olyan pincérfiúkák vannak itt, hogy a fogaim minduntalan beléjük kívánom mélyeszteni és még szabad is. Flo felé fordítom a fejem a kanapé éppen megfelelő magasságú támláján, s megsimítom szépséges haját.
- Csak rád várnak, kedves – suttogom a fülébe, s Flora hagyom a választást.
Magam részéről először az italra csapok le, alkoholt kívánok és másféle mámort. Azért megfogom a kezét, márha nem csapott le Flo mind a kettőre, hogy nem engedtem el, s máris fordul, engedelmesen, leül mellém, miközben kezem feljebb csúszik, egészen a vállgödréig, gyengéden cirógatva vállgödrét.

Nevetek. Vele nem tudok nem nevetni, akkor sem, ha iszonyatosan szomorú vagyok. Mégis, nevetek, boldog vagyok, mert ő itt van velem. Az évődésünk ugyan olyan csodálatos, mint mindig, ugyan olyan megnyugtató, ugyan olyan felvillanyozó. Néha jobban akarom őt, mint szabad lenne, néha csak el akarok veszni vele, amíg már nem tudok magamról, de nem szabad. Nagytata lenyakazna mindkettőnket, csak ezért nem tettünk még semmi illetlent. Mert szeretjük a vén csontot.
Imádom, mikor ilyen arcokat vág, de már inkább bújok hozzá, inkább cicázom, nem adok neki még egy csókot. Fog még ma kapni, mert úgysem tudjuk megállni. De egyelőre, apró üdvözlésnek megteszi. Tudja, hogyan élvezze ezt is, mint mindent, ezért imádom őt ennyire. Mindenben meglátja a szépséget.
- Jaj te, miket nem mondasz! – legyintek rá nevetve, de mégis jól esik, ahogy bókol. Nagyon is jól. – Nem vagyok én olyan szép! Vannak nálam sokkal szebbek is! – mosolygok, és még tudnám mondani, de inkább elhallgatok. Magamra kell szóljak, megint Darius beszél a számból. De nem, itt neki nincs helye, Pietro mellett ő nem fér meg. Takarodj innen!
- Igen, tudom, mert egy perverz digó vagy, azért! – nevetek csilingelve, őszinte boldogsággal. Oda bújok, ahogy átölel, és vele biztonságban érzem magam. Eltűnt a kísértet, nem ül a nyakamon, sötét árnyékként. Pietroval jó. Akkor is, ha az ő élete sem csupa nevetés. Mert nem az, akkor sem, ha nem engedi, hogy ezt mások is lássák.
- Na ugye, mondom én! -mosolygok, felé nyújtom az üveget. Örülök, hogy nem mondtam nemet, mert ebből is csak egy rémálmokkal tarkított este lett volna. Arra pedig most nem vágytam.

A tánctéren érzem, hogy ránk szegeződnek a tekintetek. Biztosra veszem, hogy gyönyörű, és sokaknak izgató látvány vagyunk, szenvedélyesen összetapadva. Átölelem a nyakát, simulok hozzá, együtt mozgok vele a szédítő ütemre. Senki mást nem látok, csak őt, a világ tompa, meleg és kellemes. Senki sincs, csak az én hősöm, aki megmentett ma estére saját magamtól.

Ledobom magam mellé, újra átölel, és én is hozzá bújok. Szükségem van most erre a közelségre, ahogyan az italokra is. Egyszerűen csak kell, az sem érdekel, ha a taknyomon csúszom majd be az ágyamba. Pietro mellett nem lehet mértékkel inni, én meg nem akarok. Soha nem is akartam, mióta legálisan is ihatok. Rááadásul mi nehezebben ütjük ki magunkat.
Elvigyorodom, ahogy Pietro ujjai a hajamat szántják végig. Tehát megkaphatom valamelyiket. Olyan nehéz lesz választani közülük, mindketten szépek, és kívánatosak. És én éhes vagyok.
- Mindig tudod, mit akarok! -kuncogok, és egy ragadozó mozgásával állok fel ültömből. Ujjammal magamhoz intem az egyik fiút, intek neki, hogy tegye csak le a tálcát. Megfogom a kezét, a derekamra húzom, kicsit megriszálom magam neki, közel simulok hozzá. Hallja a zenét, lassú, érzéki mozdulatokkal táncolok vele rá. Szeretem, ha felizgultak. Szeretem, ha a vér sebesen száguld az ereikben. Hátra kacsintok Pietrora, érzem a pincérfiú kutakodó kezeit. Kicsit megforfulok vele, hogy lássam unokabátyámat. Megsimogatom a fiúcska nyakát, de közben Pietrot fürkészi a tekintetem. Ha már eleget játszottunk velük, harapjunk együtt! A fiúcskáknak nagyon jó lesz.

Még csücsörítek, ahogy nekem dől, én meg a fejemet neki. Mert jólesik.
Visszalegyintek rá, kicsit cicaszerűen.
- Jaj, de miket ám! Kellesd még magad, azt is nagyon szeretem! - kedves pajkossággal válaszolok neki, miközben kezem már derekán van. Hogy a viharba ne lenne csodaszép! Mondom ezt elfogulatlanul. És mert az unokaöcsém. Ajkaira teszem mutatóujjam. - Shhh, nincs riposzt, csak vodkaaaaa! - azzal máris nyúlik vissza a kezem az üveghez. Nem hagyom, hogy kinyögje még bánatát, akármi is az. Majd! Ha kellő unszolás van benne, akármivel is!
- Nem tagadom, perverz vagyok – adom az őszintét és ezért cserébe megint lecsekkolom a hátsóját. Akkor is lesz edzés! És még akarom így hallani nevetni, a felhőtlen boldogság érzetét adja meg nekem. S valahogy ő is, mintha megkönnyebbült volna. Szóval mégis van valaki a helyzetben...
- Erre inni keeelll! - vigyorogva koccintok vele, s újfent húzok egy jó nagyot belőle. Ahhh, máris soookkal jobb...


Bulizni úgy a legjobb, ha a másik is teljesen benne van, és hát Florral mindig is megadjuk a módját. Élvezettel vonom magamhoz, a tánc és a zene ritmusa felpezsdít és ó, igen, erre vágytam! Lazulni, elengedni és élvezni azt, ami éppen zajlik és átélni. Flor illata és mozgása amúgy is őrjítően szexi.

Vannak ezek a szokások, hogy unokatesókkal nem. Nagyívben tojok az ilyen prűd baromságokra. Általában arra is szoktam tojni, ha valaki nem úgy jelez vissza. Úgyis megszerzem. De van egy fene nagy szívem és ez ilyen helyzetekben jelez és békén hagyom az illetőt. Florért úgy rajongok, mint molylepkék a tűz fényéért. S mivel egyszer sem jelzett vissza, háromszáznál több év meg elég ahhoz, hogy vegyem az adást, még ha tök is lennék, így marad az az élvezet, amikor így, ilyen cukin, kihevülten hozzám bújik és csak úgy égnek a szemei.. mindentől.
- Óóó, én mindiiig! - s teljesen elmerülök abban, ahogy levadássza a pincért. Úhhh, tud, tud, tud! Közben kezem már odanézés nélkül az éppen távozni akaró pincér csuklójára fonódik, finoman, de erősen nem engedve, hogy távozzon. Levonom az ölembe és egy pohár vodkát nyújtok oda neki. Így is lehet alkoholt fogyasztani. S még jobban üt, ha az ő véréből kapom. Igaz, kell hozzá kis idő, dehhh... a látszat!
Egy csókot dobok Flor kacsintására, észveszejtően gyönyörűen csinálja, elnézegetném, s elértem, mit akar.
Át térdeltetem magamon, hogy így könnyebben hozzáférjek a nyakához, s kuncogva koppintok az orrára.
- Kis huncut, még nem csináltunk semmit! - hátrébb mozdul, s szerintem a szavaim nélkül is értette volna, nem a férfiasságára vágyom most.
Odahajolok a nyakához, s egyszerre harapjuk meg a pincéreket Florral.
A mirelit kaják sosem voltak az eseteim. Az igazi, zubogó vér! Arra szomjúhozom, arra vagyok éhes! A tasak... sértő, mintha alkholmentes sörrel kínálnának, mikor igazi sörre vágyom.
Derekára fog a kezem a fiúnak. Hamvas, zsenge, pont olyan, ahogy kértem. Az alkohol még nem érződik benne, de mire a végéhez érek, megérkezik az is. Az lesz az igazi desszert!

Túl jó vele lenni. Annyira, hogy nem akarom ezt elrondítani, holmi szexszel. Érzem azt, amit ő is, hogy több lehetne, sokkal több, de a család…és nem a vérségi kötelék miatt, az nem érdekel. De ha esetleg csúnya véget ért volna…akkor is egy család maradunk. Mennyire atomkínos lett volna már az! Megmaradt nekünk a folytonos cicázás. Imádjuk egymást.
- Tuuuuudom, tudom, hogy mennyire szereted. És neked bármikor! -nevetek fel, ahogy megszólalnék, belém folytja a szót. Nem tudja, még mindig nem tudja! De miért nem tudja? Mert egy hálátlan kis szarházi vagyok, azért. El kell mondjam neki. Nem most. Majd valamikor.
- Vodka…a legszebb szó a világon! -nevetek újra. El kell mondjam. Majd egyszer.
- De legalább tudod, és letagadni se akarod! -vigyorgok rá. Épp ilyennek szeretem, soha ne változzon meg!
Egy biztos, az alkoholt már kezdem érezni, és ettől majd jól fogok aludni is. Végre, nagyritkán…el sem hiszem. Mert ő vigyáz majd rám.
- Helyes! Mindenre inni kell! -kuncogok, újra meghúzom az üveget. A világ tompul. Nyugodtabb vagyok.

Imádok táncolni, és imádok Pietroval táncolni. Van kettőnkben valami dögös, valami vadító, amire mindenki figyelmes lesz a tánctéren. Jó bújni hozzá, a karjaiban lenni, azt érezni picit, hogy én vagyok a legszebb ezen a világon. Biztonságban lenni, elfelejteni a külvilágot. Mindent el akarnék ilyenkor feledni, hogy csak ő maradjon.

Mellé huppanok, bújok hozzá, és egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat, hogy talán mégis ő lenne az, akire ilyen régóta várok? Mellette nem szorongok, nem félek, nem akarok elbújni a világ elől. De nem úgy szeretem, ahogy az ember élete szerelmét szereti. Olyan, mintha a bátyám lenne, akkor is, ha van kettőnk kapcsolatában nem kevés tűz is. Ő védett meg a világtól, és önmagamtól, amikor magányos voltam, amikor bántani akartam magamat. Sokkal több ez, mint holmi nyálas szerelem. Lelki közösség, amit kevesen élnek át. Mintha egy személy lennénk.
- Ezért imádlak! -nyomok egy újabb apró csókot az ajkair, mielőtt feltápászkodom, hogy a vacsorám felé vegyem az irányt.
A pincérfiú magas, szőke, világító kék szemekkel. Szirén. Éppen az esetem. Úgy bújok hozzá, akár egy tüzelő macska, dörgölőzöm, és dorombolok, lassan táncolok, érzem férfiasságát nekem nyomódni, akar engem. Én nem akarom őt. Legalábbis nem úgy.
Pietro érti, hogy mit akarok, és egy másodpercen belül mindketten prédáink nyakára marunk. A vér édesen ömlik szét a számban, a fiú halkan felnyög, megrázkódik. Jó érzés ez neki, szinte mennyei, én pedig lassan iszom, nem akarok rosszul lenni. Mostanában kevesebbet ittam, gyakran egy félig elfogyasztott tasak napokig hevert a szobámban, míg a bejárónő ki nem dobta. Nem tudom, mi a franc van velem. Mostanában még összeszedetlenebb vagyok, mint eddig voltam. És ez iszonyú. De nem akarok erre gondolni, miközben apró kortyokkal iszom. Most csak a fiú mámora van, ami lassan belém is átszáll.
Mikor végzek, elválasztom fogaimat tőle, végig nyalom az ajkaimat és visszahuppanok Pietro mellé a kanapéra. A fiú lehanyatlik egy fotelba, kapkodja a levegőt. Most olyan szép.
Bátyuskám karjához simulok, várom, hogy ő is befejezze, az ő étvágya érthetően nagyobb, mint az enyém. Áhítattal figyelem, miközben karját cirógatom.
- Finom volt…- suttogok, kicsit én is extázisban. Most már jó. Most már jól vagyok.