Have fun!

- Menjél, menjél, sírj csak a vállán apucinak, biztosan meg fog hallgatni! Jaaaa, hogy nem is tudja, hogy mi a kedvenc fogyasztási szokásod? Óóóó, micsoda kár, micsoda kár! - Hessegetem a kezemmel, húzzon már el, csak rontja a levegőt. A fények villódznak a diszkóban, a hangomat úgyis csak annak kelle hallania, akinek szánom. Úgy kábé mindenkinek, aki látja az egész jelenetet.
Nem fog szeretni, nagyon nem, mersze úgysincs tenni ellenem, s eeez egyáltaláln nem a nevem miatt lenne? Vagy mégis? Ááá, nem. Láttam azt a pici apró villanást a szemeiben, amikor elkezdtem hessegetni a kezemmel. Meg fog még keresni. Édes kis nárcisztikus, egyem kicsiny, halott szívét.
Pár perc múlva azonban eltűnök, felmarkolva egy adag piát és áttántorgok a tömegen, a levegőben érződik a drogok illata a pia és egyéb szagok mellett. Éltető erőm, ezzel töltődöm, a vér mellett. Csendet akarok.
A benyíló szobában nincs senki, még körbe sem kell néznem. Ledobom magam az asztalra és ekkor tör rám az, hogy már megint lapátra... tevődtem, vagy tettem? Rohadt mindegy.
Kikapom a mobilom a zsebemből és egy ismerős névre koppintok.
- Héj – meg sem várom, hogy beleszóljon. - Búfelejtős buli, úgy istenigazából megcsapatva? Naaaa, milyen szuper ötlet? Negyedóra és ott vagyok, bááááájjj – azzal kinyomom a telefonom. Lehet, hogy otthon sincs, hol érdekel?　
Negyedóra múlva valóban ott állunk a limómmal, mert buli ugyan borultan vezetni, csak én innám meg a levét. Vérét. Akármilyét.
- Héj, kuzin! Buli vaaaann! - Lábbal rúgom ki az ajtót neki, remélve, nem éppen orrba tolom vele, de attól halnék meg még egyszer röhögtemben.
- Ezt neked! - tartom elé az üveget, amit csak félig ittam meg, a java részét vele akarom megosztani. Ami így háromnegyedet jelent, s ismételten, ugyan kit érdekel?

- Még szép, hogy szeretem! - képletesen csókot szórok ajkaira, hogy megteszi és megtenné értem. Tudja, mennyire szeretem, mikor cicázik nekem!
- Az egyik! - Sok van még, többek között a megkönnyebbülés. Majd, amikor elmondja, mi is nyomja lelkét. Látom ám azokat szomorú szikrákat szemeiben... De még nem elég csiccsent és ellazult.
- Uhhhuhhh, nem ám! - nagyon jó a feneke, a vodkával koccintani is kell erre!
- Mindenre iszunk! - Miért van még az üvegében ennyi pia? Feljebb tolom az üveget és tartom, míg egy jót húz belőle.


Ki akarom fárasztani, és egészen buli, hogy közben jól is érezzük magunkat. Amit látok, hogy Flonak nagyon nagy szüksége van egy agyi KO-ra. Nos, meg is kapja, csak előtte frenetikusan fogja érezni magát!

Akarom, hogy mellettem legyen, és mindig van némi tudatom, merre is lehet, akár térben, akár gondolatban. Ezért sem hagytam magára akkor, amikor éppen társaságra volt szüksége. Rá vagyok hangolódva valamilyen szinten, vagy éppen össze.

Visszacsücsörítem a csókot, egy ahhh kíséretében teljesen hátravetem a fejem. Ha nem tudtam volna, mi jár benne, akkor már régen elrontottam volna mindent. Márpedig akartam, mert nekem semmi sem lehet akadály. Csupán az a nagy szívem, amiről nagyon kevesen tudnak.
Istenem, mennyire tudja élvezni és hogy felkészítse! Élvezkedem a látványban, miközben kezem a másik pincérfiún időzik.
Táplálkozik, végre táplálkozik! Éreztem nem érzett éhségét, szinte látszott rajta és nem fogom engedni, hogy eleméssze magát. Nem azért fogadtam testvéremnek, hogy aztán hagyjam elveszni.
A végére megérkezik az alkohol és mennyeiiii!! Átkarolom, érzem, ahogy gyengül, de még karol és simít, ahogy élvezi az egészet. Még szép, hogy élvezi.
Flo simogatása... kis híján felnyögök, és ahogy nekem dől. Mennyei mannában  részesített ezzel ma.
Ahogy végeztem, gyengéden kisimítom haját arcából és a tálcán lévő nagy pohár víz, az az övé, az egyik. Ha nem képes inni, megitatom, és hagyom pihenni a vállamon. Kicsit többet ittam belőle, mint szükséges, de simán túléli, holnapra már kutyabaja sem lesz. Nem a törvények miatt nem hagyok hullát. Jól jönnek ők még később is és nem fognak tőlünk félni. Mert nem, egyáltalán nem lesz édes a vérük a félelemtől. Savas, avas, undorító, annál inkább.
Elhessegetem a pincéreket, segítenek nekik, mára már végeztek, egyértelműen, s ahogy felszabadul ölem, vonom bele Flot, egy fenékre kanalazással, majd átkarolom.
- Finom volt, édes? - suttogom neki, s hagyom, hogy a vér dolgozzon végre benne.
A válaszra nekidöntöm fejem és sóhajtok egyet megkönnyebbülten.
- Ahh, örülök...
Hagyom még örülni, töltődni, révülni, simogatom egy kicsit.
- Most már csillogóbbak szomorú szemeid... - puhítgatom úgy, hogy közben bátorítom. Jókedvre, vagy vallomásra? Nos, ez majd kiderül....

Nevetve megforgatom a szemeimet, ahogy képletesen megcsókolgat. Nem tudok nem mosolyogni és nevetni mellette. Annyira édes, ahogy úgy csinál, mintha egy pár lennénk, és mindketten érezzük a lángolást, de ez talán csak ikerlángunk tüze. Nem számít semmi, csak az, hogy szeretem.
- Hallunk ma még egyéb szép szót, azt mondod? -nevetek, koccintok vele. De ott van a súly a lelkemen. És nem bírom tovább, bele fogok roppanni. És félek. Félek a haragjától, hogy meggyűlöl, amiért 300 évig titokban tartottam előtte.
- Oui…Bizarre! -nevetem csilingelően franciául becenevét. Meg is feledkeztem róla mostanában, hogy tudok franciául.
-Mindenre is mon chéri! -mosolygok, és nagyot húzok az üvegből. Szükségem van rá. Nagyon is.

Ahogy táncolunk, érzem, hogy a végső fáradtságig akar lökni. Én is akarom. Azt akarom, hogy ha haza esek, fejjel előre boruljak az ágyamba és azonnal el is aludjak. El akarok késni másnap az egyetemről. Nem akarok addig sem mást, csak hogy Pietro nyugtató jelenléte és az alkohol feloldja sebzett lelkem gátjait, és kicsit talán enyhítse kínját. De még mindig félek. Nem merem elmondani neki. Olyan gyáva vagyok!

Ő az én kősziklám, minden tekintetben. Tudja, mikor kell mellettem legyen, tudja, mikor kell egyedül hagyjon, de mindig ott van velem, érzem, hogy támogató szeretete sosem hagy el. Annyit kaptam tőle már, hogy 2000 év is kevés lenne, hogy visszaadjam, de megpróbálom. Az első lépés ehhez az, hogy bízzak végre benne, hogy nem fog ő is bántani. De olyan nehéz. Olyan erős a félelem.

Csoda ez az én unokatestvérem, én mondom. Annyiszor felhúztam már az agyát, annyiszor adtam olyan jeleket, hogy lehetne ez több is, hogy végül mindig visszakozzak, amiből már bárkinek elege lett volna. Bárkinek, csak neki nem. Ő itt van mellettem most is, hagyja, hogy szájon csókoljam, csak hogy utána elhúzódjak tőle. De én csak így tudom szeretni, őt csak így. Ott van a gát lelkem mélyén, amit talán a Nagytata plántált belém, mikor órákig áradozott a család szentségéről és fontosságáról. Meg az a néhány száz év az arisztokraták között, amikor láttam, mire visz ki a vérfertőzés. Pedig szerettem Pietrot, de képtelen voltam átlépni ezen.
Ahogy a pincérfiúhoz simulok, végre megint szépnek érzem magam. Végre megint úgy érzem, kellek még valakinek, hogy nem az a rusnya kis csontkollekció vagyok, akinek Darius hívott és hív a mai napig. Reagált rám, vére felpezsgett és ettől finomabb lett, mint bármilyen koktél vagy bor. És olyan jól esik a vér, mint még soha. Szinte érzem, ahogy testem megtelik az éltető nedűvel, ahogy arcom újra pirospozsgás lesz, bőröm ismét rózsaszín, formáim kitelnek, és végre megint egy élő emberre hasonlítok. Nehezemre is esik leállni, szegény fiú pedig élvezettel adná át magát a halálnak, de nem teszem. Nem tehetem. Inkább elválok tőle, és vissza huppanok Pietro mellé.
Figyelem, ahogy babusgatja picit áldozatát, hadd pihenje ki a sokkot, hadd érezze, hogy szeretik, hogy újra eljöhessünk majd, és ők akarják, hogy meglátogassuk őket. Jobb, ízletesebb és stílusosabb módja ez a táplálkozásnak, mint a zacskó. Mikor Pietro is végez, a pincér helyett engem vesz ölbe, és ölel át védelmezően. A szívem hangos csörömpöléssel hullik szilánkjaira, eddig is üvegből volt, és lám, elég volt egy apró fuvallat, hogy össze törjön.
- Köszönöm…épp erre volt szükségem. -hebegem, lassan simogatva a vállait. Így most jó. Most biztonságban vagyok, nem bánt senki, most szeretnek. Most ketten vagyunk, el kell mondanom. Nem tudok együtt élni tovább a titkommal.
- Pietro…én…be kell vallanom valamit! -suttogom, alig hallhatóan, szememet bűnbánóan lesütöm. Olyan fáradt vagyok. Olyan egyedül vagyok ezzel. Annyira fáj, hogy eddig titkoltam.
- Nem tudom…emlékszel-e Dariusra…áhh…biztos emlékszel. -hebegem, érzem, ahogy szememet szúrják a könnyek. Most szabad utat engedek nekik, szükségem van rá. – Arra is…hogy egyszer csak haza mentem tőle…és azt mondtam, hogy elhagyott….nem így történt. – szorul el a torkom, a gyomrom, minden idegszálam feszül. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Mintha újra Ő ütött volna meg. Gyáva voltam. Ostoba. Tűrtem, amíg már későn volt. Szinte láttam magam előtt vérbe fagyott holttestét. Én tettem. Én öltem meg az első férfit, akit valaha szerettem. – Ő…bántott engem. Nagyon sokat…nagyon sokszor…sokféleképpen. Szavakkal…vagy megütött…vagy…vagy a hálószobában…és…és mikor vámpír lettem…-végre elerednek a könnyeim, vörösen áztatják mályvaszín ingemet. – Én…megöltem őt…olyan sokáig bántott…akkor is meg akart ütni…és nem bírtam tovább, de…de…de…még mindig itt van! -szinte végig ráz ez a jeges érzés. Még itt van. Nem szabadultam meg tőle, nem tudok. – Soha nem hagy el…mindig itt van…és annyira félek tőle…de attól féltem, ha elmondom…mi történt…nem hisztek nekem, vagy meg fogtok vetni, amiért gyenge voltam.
Hirtelen a vállába fúrom a fejemet, és hagyom, hogy megrázzon a zokogás. Hagyom, hogy a szomorúság átmosson, hogy elhatalmasodjon rajtam, mert majd jobb lesz utána. Tudom, hogy jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Mert ha nem abba bele pusztulok.
- Annyira sajnálom Pietro…annyira sajnálom…hogy ennyi éven át…hazudtam neked…nem akartam…olyan nagyon szeretlek…kérlek, ne legyél dühös rám!

- Abszolút! - Mert le kell gördülnie annak a súlynak róla. De most komolyan, hogy tudna így szállni, repkedni, aki valójában ő?
- Ó, tetszik! - Bizarre. Sokkal szemben hangzik, mint ezen az amerikain. S megtolom azért annak az üvegnek az alját, menjen csak, csússzon csak.

A tánc, a mozgás, a zene és a villanó fények. Tudják az emberek is, mitől döglik igazából egy légy, jelen esetben mi. Bár, mi döglöttek vagyunk.

Jól választották a fiúkat, s az a látvány, ahogy újra élettel teli, vagyis legalábbis vérrel teli lesz Flo, csodálatos látvány. Porcelánfehér bőr, halvány rózsaszín pírral. Ez az igazi Flo, aki bennem van, még ember korából.
Bízok benne, hogy nem csak egy testet visznek el, hanem saját lábán fog elsétálni, benne a lelkével, még akkor is, ahogy nézem Flot, mintha nem akarna megállni, ám ez nem így van, tudom. Bízok benne.
A pincérfiú hálás tekintete égeti a nyakamat, tovább cirógatom felkarját, jelezve, még nem végeztem. Akarom, hogy a folyadék és a csokoládé dolgozzon kicsit benne, hogy legalább sétálni menjen pár percig.


Az érintésem elindít valamit benne. Noha tudom én, hogy az már korábban elindult, mindössze egy újabb lépést tett meg felé. Átkarolom, átölelem és ilyenkor, na meg amúgy mindig is, minden pillanatban, azon megérzéseimre hagyatkozom, ami sosem hagyott cserben. Szeretettel veszem körül, mint mikor kicsi volt, s felzaklatta valami. Cirógatom a haját, nyakának ívét és felkarját is, míg a másikkal karolom, éreztetve, hogy védve van.
- Tudom – felelem halkan, s cirógatom tovább.
- Mmm – bólintok szóban, a fejem mozdulatlan. - Mondd, Flo, hallgatlak. Itt vagyok.
- Hogyne emlékeznék – Sok szóval illettem azt a... jóval egyszer és egyet sem. Korántsem a féltékenység szólt akkor sem belőlem. LÁTTAM, mit csinál Floval. És annyira büszke voltam rá, mikor végre közölte, kiadta az útját! Erős lélek Flo, még ha nem hiszik ezt.
Érzem tenyerem alatt, ahogy megfeszül és ahogy energiája leesik. Ráhelyezem tenyerem a hasára, s köldökénél körkörösen simogatni kezdem, gyengéden.
- Már nem bánthat. Itt vagyok – simítom meg felkarját s jobban magamhoz vonom, gyengéden.
Csendben hallgatom, simogatva felkarját, közben másik kezemmel, ahogy átkarolom, a pocakját simítom.
Darius sosem volt szimpatikus, s felettébb örültem, mikor végre eltűnt az életéből. Közbe akartam avatkozni, ám Nagytata nagyon erélyesen, nem csak a véleményét mondta el. Talán az volt a második vagy harmadik eset, amikor ízelítőt kaphattam a bölcsességéből. Annak ellenére, hogy nem igazán értettem sokat belőle, azt igen, hogy oka van, hogy így vannak a dolgok. Mélyet sóhajtok, lassan, s szeretettel simogatom Flot. Az ő élete, az ő döntései és cselekedetei. Oka van, mindennek. S lehetek szomorú, ideges, dühös, hiszen jogomban áll, nem cselekedhetek és dönthetek helyette.
Könnyeire fogom az ingem és az ujjával finoman lesimítom könnyeit.
Nem szólok közbe, még érzem, valamit mondani akar, pedig már mondanám, hogy enyhet adjak neki, s könnyeinek utat, hogy könnyebbedjen lelke. S valóban folytatja, erre érdeklődéssel vonom össze szemöldököm. Nem érzékeltem sosem körülötte. Ez még nem jelenti azt, hogy Flo hazudna. Ez csakis egy dolgot jelenthet. NAGYON önelégülten mosolygok el, s örömtelin.
Még jobban magamhoz vonom, vállam hajlatába, hadd zokogja bele fájdalmát. Szükséges, hogy kiadja ezt magából, hogy könnyebb legyen. Hogy aztán erőre kaphasson és véget vethessen ennek, mert ezt már nem fogom így hagyni.
Válaszul először nem szavakban felelek. Szájon puszilom. Mint kisgyermeket az anyja, még akkor is, ha nekem ebben nem igazán volt részem, legalábbis nem sokáig. S tudom, hogy anyám ölelő karjai mellett csókjai voltak az igazán enyhet adók. Lehelletnyi, finom, s testvéri szeretet van benne.
- Ne sajnáld, Flo – simítom meg gyengéden arcát, lesimítva könnyeit, - Ezért, dühösnek lenni rád? Ugyan miért? - legyezgetek utána, s mimikám is jelzi, hogy egyáltalán nem. Még akkor sem haragudnék, rá, ha véletlenül nem kelne fel tápláléka, mert belemerült, vagy nagyon éhes volt. - Köszönöm, hogy megosztottad velem.
Nem érdekel, mennyi ideig tart hagyom, hogy teljesen kisírja magát.
Hazudni. Súlyos szó. Azt hiszem, ha mégis kéne büntetni, már többszörösen lerótta. Saját bűntudata, s más is...
Figyelem könnyeit, s türelemmel várakozom.
- Nem voltál gyenge Flo. Te sosem vagy az – állcsúcsát hüvelyk és mutatóujjam közé csippentem, s úgy emelem fejecskéjét felém, hogy a szemembe nézhessen.
- Azt tetted, amit helyesnek tartottál. Megvédted magadat. Önvédelem volt. És nem... a-a – emelem le kezem, simítom meg arcát. - Nem jelent semmit az, hogy te esetleg erősebb voltál akkor már – tudom, emlékszem az időre, s akkor lett újonnan közénk tartozó.
Magamhoz vonom, vállamra, mellkasomra, hogy megnyugodjon.
- Akármi is történik Flo, te közénk tartozol. S testvérek vagyunk, akármi is legyen az igazság, és nem foglak elhagyni. Itt vagyok melletted.
S kezd kialakulni bennem egy terv. Darius nem fog mellette maradni többé. Mindenki élni fogja a saját halálát.

- Helyes, ezt akartam hallani. -nevetek fel, mert ő tudja, hogy mire van szükségem. Gondolatolvasás nélkül is tudja, jobban ismer, mint a saját tenyerét. Még annál is jobban, ahogyan én ismerem saját magamat, és ez olyan csodálatos.
- Néha eszembe jut, hogy tudok franciául. -mosolygok hamiskásan, hiszen a nyelv, és az életvitel mindkettőnk életének részévé vált. Jobban, mint Dimnek vagy Castornak az teljesen biztos. Iszom egy kortyot, de megtolja az üveget, hogy nagyobbat húzzak belőle. Talán mégis tud valamit…

Annyira elmerülök a tánctér mámorában, amennyire régen nem voltam képes. Agyam szinte teljesen kiüresedik, nem marad hely a kínzó, fájó gondolatoknak, csak a kellemes, megnyugtató bódultság ül rajtam. Lassan, egészen halkan kattannak szívem zárjai, és megszökik valami. Talán a bűntudat.

Szegény fiú, nem akarnám bántani, de szükségem van a vérére, hogy gyenge halottból ismét vámpír legyek. Hogy ne csak vonszoljam magam, hanem visszatérjen erőm és gyorsaságom. Azok a kvalitásaim amik miatt mások csodálattal néznének rám. Hiszen bármennyire is vagyok fáradt, vagy meggyötört,  ezt csak a családom látja. Az többi lény szeme minden helyzetben tökéletesnek lát. Végül, ahogy érzem visszaszállni belém azt a halványan pislákoló életet, abba hagyom, elengedem szegény pincérfiút, hadd éljen még, sok minden áll még előtte, amit meg kell érjen, és nekem nincs jogom elvenni az életét. De hálás vagyok neki, mert a vérétől jobban lettem. Fizikailag legalábbis biztosan.

Háromszáz éve érlelődik bennem ez a vallomás. Azonnal hozzá akartam szaladni, az ő karjaiban akartam elbújni a világ elől. De a másik oldalon ott állt az éjfekete félelem. A megalázott, lelkileg kisemmizett gyermek félelme, hogy mit fog szólni a családja. Hogy engem hibáztatnak majd, így inkább együtt éltem a kísértettel, mélyre eltemettem magamban a múltam árnyát. Először úgy nézett ki, hogy rendben leszek. Voltak udvarolóim, rövid kapcsolataim, boldog voltam, elfelejtettem őt. Aztán megjelent. Még a halálában sem hagyta, hogy elfeledjem az első és legfontosabb igazságot: az övé vagyok. Ki másé lehettem volna, hiszen alig tizenöt éves voltam, mikor leszakította virágomat, mikor magához láncolt örökre. Nem feledhettem őt. Barna szemeit, amikben mindig harag csillogott, erős kezeit, melynek csapásai úgy fájtak. Az ember nem így akar emlékezni az első szerelmére.
És akkor itt van Pietro. Védelmezően átölel, óvatosan simogat, és olyan nagyon szeret, hogy meg se érdemlem. Mégis vigyáz rám, sírhatok a vállán, és nem szól egyetlen rossz szót sem. Nem hibáztat, nem tart gyengének, nem gyűlöl. Csak szeret, ugyan úgy, töretlenül, ahogyan eddig. Szerinte nem hazudtam, de mi lenne ez, ha nem hazugság. Eltitkolni egy életet, amiből tudtam, nincs más kiút, csak egyikünk halála. Végül mindkettőnké volt az. És eszembe sem jutott, akár egyetlen percig okolni a nagyapámat. Ő, mindig mintha egy kicsit a jövőbe is tekintene, már akkor tudta, amit én nem, hogy a sorsom majd egy, Dariushoz külsőre olyan nagyon hasonlító, de belső értékeit tekintve olyan különböző férfi oldalán pecsételődik meg. Mintha a jövőmbe tekintett volna, hogy lássa a kék szemeket, amiket én még csak sejtettem, és amik ebben a pillanatban eszembe sem jutnak.
Csak bújok az én drága bátyuskámhoz, mintha eltűnne, ha elengedném. Apró csókja a számra olyan bensőséges, annyira megnyugtat, annyira boldoggá tesz, hogy lassan megnyugszom, de kinyögni egyetlen szót sem bírok. A torkomra forrtak a szavak, csak pislogok rá, könnyes, tágra nyílt szemekkel bambán, míg be nem áll közöttünk egy pillanatnyi csend.
- Én…olyan ostoba vagyok. -szipogom egy halvány mosollyal. – Annyira sajnálom…hogy olyanokat feltételeztem…hogy nem hinnél nekem, vagy hibáztatnál. Olyan drága vagy, meg sem érdemellek…nem akartam eltitkolni, de úgy féltem. Kicsit most is…nem tudja senki még…csak te…de…ne mondd el senkinek…S’il vous plait…nem tudom, ők mit szólnának…és…olyan furcsa érzésem van mostanában…olyan kuszák az álmaim… -ingem ujjával kezdem el törölgetni arcomat, szipogva mosolygok rá, kicsit még mindig könnyezve. Ő olyan jó hozzám. – Je t’aime….Je t’aime chéri….nem tudom, mi lenne velem nélküled!

- Még szép, hogy helyes – vágok egy „magától értetődő” arcot, némi művi meglepettséggel, elégedettséggel. Flot szinte attól a pillanattól ismerem és aktívan életem részévé tettem, hogy világra jött. Örültem, hogy apám nem alkotott tesót nekem, elég nekem kibírni őt, ám testvérre vágytam. S mikor Flo érkezését bejelentették, éreztem a pendülést. Ő a testvérem, még ha nem is közösek a szüleink.
- Néha? Tessék sűrűbben gyakorolni – számtalan nyelvet tudunk használni, ám míg nekem az olasz egy járása, addig neki a francia lett az anyanyelve. A temperamentummal, jellemmel együtt. Kicsi, törékeny virágszálam, aki jóval erősebb, mint bárki gondolná. Az angol csak egy muszáj nyelv és hiába beszélem akcentus nélkül, szerintem a világ egyik legegyszerűbb nyelve. S éppen ezért hasznos is.

Az egyik legnagyobb átok az lehet, itt nem a vámpírlét átkára gondolok, szerintem áldás. Alapvetően is pipiropogós lesz lassan minden ember és más faj (mi nem, mi telehamuznánk a világot fényes nappal), a napon. A legnagyobb átok a túlgondolás. Mi lesz ha. Elkezdünk történetet szőni mögé. Ami szerintünk így van és helyes. Pedig csak a helyzetet fogadod be, a mögötte lévő dolog lehet más és megtanultam: az tuti nem az, mint ami történetet kitalált az agyam. Így benyomom a nem foglalkozom vele gombot, majd kiderül, ha ki akar derülődni. Csak az ne a nap legyen. Az még nekem is égően kellemetlen élmény lenne.
Míg gyermek volt, rengeteg puszit kapott ajkaira, amit a testvéri szeretet tett ajkaira. Fontos számomra, hogyan érzi magát. S fontos, hogy boldog legyen. Érzékeltem felhőket, árnyakat körülötte, ám halálomban sem gondoltam volna, hogy Darius volt olyan kedves és rácsatlakozott. Kész csoda, hogy Flo nem zakkant bele. De majd teszek róla, hogy Darius szépen eltakarodjon az életéből.
Hagyom sírni Flot. Hagyom kiadni gyászát, félelmét, a saját maga kreálta árnyait, a fájdalmát, a magány érzését. Pedig nincs egyedül, mint ahogy most sem. Itt vagyok mellette.
A máskor állandóan járó szám zárt ajkai között maradnak szavaim. Rá figyelek, arra, hogy kiadja mindazt, amit annyi évszázadon át hurcolt magával.
- No-no-no, nem vagy ostoba, kincsem – simítom meg ajkait ujjam hegyével finoman.
Mosollyal hallgatom végig, mégis, tekintetemben ott a komoly figyelem. Törölgeti szemeit, így elveszem ujjaim, ahogy a saját felsőm ujjával simítottam végig gyöngéden szemeit.
- Mmmm, látod, mik jártak fejedben, s lám, egyáltalán nem így van. Hiszek neked, Flo kedves, és egy olyan gazvámpírt, mint én, nem azért nem érdemelsz meg, mert te nem érdemled meg, hanem mert én téged – finoman az orra hegyére teszem mutatujjam, majd elkapom, huncut mosollyal.
- Nagytata kedvel téged – egyértelmű számomra, hogy a kedvence és hogyan ne örülnék ennek? Flo imádnivalóan egyedi tagja a családunknak.
- Szükségtelen félned. Nagytata, én és a többiek is melletted vannak. Na jó, apám csak maga mellett, de ő már egy másik kérdés – vigyorgok. - Szeretünk Flo – tekintek a szemeibe, nem állva meg, hogy hüvelykujjammal ne törölgessem könnyeit.
Pedig olyan jó lenne, ha kiadná magából! Először egy „denemár” arccal nézek rá, majd sóhajtok egyet.
- Rendben, kedves. Majd elmondod nekik, amikor úgy érzed, el akarod nekik mondani – bólintok.
Érdeklődéssel nézek rá, kissé aggódóan.
- Furcsa érzéseid? És mik azok?
Az újabb rohamra mellkasomra-vállamra vonom fejecskéjét és simogatni kezdem gyönyörű fürtjeit.
- Akkor nem ülnél éppen itt és beszélgetnénk – nyomok egy puszit a hajára.

Annyi év súlya pereg le a vállamról lassan, hogy szinte érzem kiegyenesedni a gerincemet. Senkinek sem mondtam el még ezt, Edent leszámítva. Ő úgy volt a családom tagja, hogy mégsem volt az. „Csak” egy egyszerű elf, nem pedig egy több száz, vagy ezer éves vámpír, aki lehet, hogy könnyedén átlát a kamun. Bár ez a hazugság már úgy fog körbe, mint a bábot a selyemgubó. Talán ha végre levetem magamról, újjá születhetek végre. Újra. Hisz már egyszer újjászülettem, mikor magához ölelt az éjszaka. Mikor elvettem annak a férfinak az életét, akit mindennél jobban szerettem. Mert nem tehettem róla, szerettem Dariust. Ő volt életem első szerelme, és úgy hiszem, az utolsó is. Mit nem adnék most a jövőbe látás képességért, hogy tudjam, mit tartogat számomra a jövő. Hogy megszabadulok-e valaha a dühös fantomtól, hogy találhatok-e ismét szerelemre.
Mert bármennyire is igyekszem, nem tudom levetni magamról az árnyat. Nem tudok megszabadulni Dariustól, aki minden lépésemet követi, kíséri. Talán csak a megszokás az, ami elviselhetővé tette ezt számomra, hiszen míg élt is, így viselkedett velem. Mások már meggajdultak volna, de nekem minden napom ilyen volt, háromszáz éve. Néha, mikor ott állt mellettem, olyan jó lett volna átölelni, oda bújni hozzá. Érezni, hogy tartozom valahová, még ha ez a szeretet nem volt nyugodt és békés. Birtokló, és agresszív volt, de megszoktam. Azt hittem, ez a szerelem.
Pietro, az én legdrágább bátyuskám mindig itt volt nekem, és ebben a kérdésben őt taszítottam a legmesszebbre az egész családból. Mutattam, hogy minden rendben, hogy nem fáj semmi, miközben belül haldokoltam. Nem ezt érdemelte. Kicsi koromtól számíthattam rá mindenben, ott volt nekem, és most ez fáj a legjobban. Hogy eltitkoltam a múltam egy jelentős szeletét, hogy nem osztottam meg vele félelmeimet és fájdalmamat. Emiatt gyűlölöm most magam igazán.
-Annyira – nevetek fel szipogva, figyelem az arcát, olyan sokat jelent nekem, hogy szavakkal megfoghatatlan. – Csak nem értem…mit is gondoltam.
A mosolya olyan, akár emberkormból a tavaszi napfény. Mint a legmegnyugtatóbb napon, mikor az eső után előbújnak az első sugarak, megmelengetve a földet, és a szíveket. Ez a mosoly tudatja velem, hogy minden rendben van, nincs mitől féljek.
- Jaj menj már…te vagy a legjobb dolog az életemben jelenleg. -szipogok boldogan, ahogy arcomat simogatja. – Najó…meg Eden. Még a végén megtudja, hogy nem mondtam, és megsértődik…
Halkan felnevetek, rengeteget csinálta ezt velem kiskoromban.
- Tudom…én is szeretem a Nagytatát. – Pietron és anyámon kívül vele nagyon szoros és meghitt a kapcsolatom. Nagyon szeretem őt, tiszta szívből. – Én is titeket…de…úgy féltem. Darius mindig…azt mondogatta, hogy nem fogtok hinni nekem, és meg fogtok vetni de…de nem volt igaza.
De még nem állok készen rá, hogy elmondjam nekik. Még egy kicsit erőt kell gyűjtenem. Nem sokat. Pár hónapot.
- Hát…300 éve…álmodom egy pasiról. -szipogásom is alább hagy lassan, ahogy megnyugszom. – Főleg a szemeiről…olyan szép kékek, amilyeneket még soha nem láttam. És egyre gyakrabban látom őt…mintha így üzenne, hogy közeledik…hogy értem jön végre. De nem tudom…csak ostoba álmok, és én tulajdonítok túl nagy jelentőséget nekik vagy…vagy tényleg ő a jövőm?
Oda bújok hozzá, újra a vállára hajtom a fejem. Vele jó. Itt most biztonságos, ő vigyáz rám, és olyan nagyon szeretem ezért.
- De még jó, hogy itt vagy….

A tenyerem alatt érzem, ahogy izmai elernyednek. Mindig éreztem benne feszültséget, mint amikor valaki levegőt vesz, hogy kimondjon valamit. Valahol azon mosolygok magamban, még ha ez keserű is némileg, hogy törékenynek, sebezhetőnek tartják. Csakhogy amióta ezt elkezdtem érezni benne először, azóta nem két nap telt el. Minimum több, mint száz. És még nem lett olyan zizi, mint én. Aki erre azt meri mondani, hogy gyenge, törékeny, az kifejezetten a hülye, ostoba kategóriába tartozik. És mellé még az, hogy a drága, édes és kedves ex még kísérti is közben? Még egy stampli a hülye vagy, menj a helyedre. Flo igenis erős. Én meg vak és hülye, hogy ezt nem dobtam fel neki, mint kérdés. Tudok úgy sarokba szorítani, hogy nem tud elmenekülni előle. És azóta már régen túl lenne mindezen.
Nevet, s annyira édes ezt hallgatni, különösképpen most!
- Á – billentem oldalra a kezem.
- Nagyon szeretünk bebeszélni magunknak olyan dolgokat, amiket úgy hiszünk, mások gondolnak, vélnek. És naaagyon szeretjük hallgatni, tovább fűzni, csámcsogni rajta. Dobd el – teszek egy söprő mozdulatot a kezemmel.
A válasza... a válasza annyira Flo, annyira ő. Ezért szeretem. Nem azért, mert rám mondta. Hanem mert a legnagyobb bánatában és félelmében is képes olyan gyönyörűeket mondani másokkal való kapcsolatára, amelyre csak nagyon nagyon kevesen képesek.
Egy megértőt szusszantok.
- Csak akkor mondd, hogy valóban fontos neked valaki az életedben, ha valóban az. Ha csak azért mondod, mert félsz, mit fog gondolni rólad, akkor valahol mégsem olyan fontos az életedben. Tudom, mennyire fontos neked Eden. És látod, máris kezded vele kapcsolatban a történetmesélést. Pedig hidd el, nagyon szeret téged és meg fogja érteni. Mindent. Mert szeret.
Egy pillanatra csendben maradok, a szemeibe tekintek.
- Fontos vagy nekem, Flo – felelem csendesen. Most viszont tudom, hogy ezt tudja. Lelkem másik fele, amihez semmi köze a fizikia dolgokhoz.
- Édesem, a bűntudatod hagyta, hogy rá hallgass. Pedig ő pusztán rosszindulatból sugallta mindezt. El akart távolítani tőlünk, hogy nyomorultul érezd magad. Bizony, hogy nem volt. Sosem volt. Mert szeretünk Flo – szívem mélyéről szólok, s nem csak a sajátom nevében.
Érdeklődéssel pillantok rá, jobban felé fordítva a fejem, nem, mintha lehetne.
- Óóó... - tehát mégis van kék szem. A zöld helyett.
- Egyáltalán nem ostobák. És ha egyre sűrűbben álmodsz róla, nos, akkor lassan meg fog érkezni. Majd ha meglátod azokat a szemeket a valóságban, egészen biztos tudni fogod. És mit súg a szíved most? - Nézek rá érdeklődő kíváncsisággal, ám ahogy bújik hozzám, átkarolom újfent, magamhoz vonom.
- Itt vagyok, Flo – nyomok egy puszit a hajára. Némileg elkomolyodom. Amire Nagytatával készülünk... hiába bízok magamban, az elmúlt pár száz év megmutatta, és ő is, hogy kevés esélyem van, hogy menjen a képességem kezelni. Pedig akarom.
Intek a kezemmel közben és érkezik tálcán újabb adag ital, s kámforrá válnak hamar a pincérek.
- Tudod mit? Igyunk a kék szemű hercegedre, arra, hogy hamar megérkezik – nem emlegetem Dariust. Vele kíméletlen tervem van. Ideje, hogy végre végleg haljon, és hagyja békén Flot.