Épp csak beértem a kávémmal és a még mindig meleg fánkjaimmal az ebédszünetről (igen, erősíteni kell a rendőrökhöz kapcsolódó sztereotípiákat), amikor ismerős arcot láttam felém suhanni, egy nagyon is karcsú aktával a kezében. Azzal a lendülettel hátraarcot vágtam, de sajnos már túl későn.
- Ne szaladj, látlak! Öt perc múlva kihallgatás.
Kelletlenül ugyan, de csak visszafordultam hozzá, főként azért, hogy leolvashassa az arcomról, hova és milyen pózban szeretném, ha magába operálná a kihallgatását.
- Nem az én dolgom. - morogtam, mire a felettesem megállt előttem és kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Miért, nem itt dolgozol?
Erre csak egy érthetetlennek szánt dünnyögésre futotta a részemről, de a pikáns részeket kihallhatta belőle, mert az arca dühös grimaszba torzult és a mellkasomnak nyomta az aktát. Az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt a földre esett volna, és megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem lötyögtettem ki a kávémat közben. Mire felnéztem, a fickó már messze járt.
- Jó szórakozást! - kiáltotta még hátra, én meg örömömben homlokon csaptam magam az aktával, kétszer, abba fojtva bele egy kisebb zsörtölődést, aztán anélkül, hogy belelapoztam volna, a hónom alá csaptam és a kihallgatószoba felé indultam. Megihattam volna a kávémat, de a helyi rendszert ismerve a tanúkat és per gyanúsítottakat így is hajlamosak megvárakoztatni errefelé. Bármilyen régóta is várakozott szerencsétlen - gyors sandítás az akta első lapjára - Mr. Baxter, nem akartam még plusz húsz perccel gyötörni. Gyötörnek engem helyette úgyis eleget....
- Szóval, Mr. Baxter, legyünk gyorsak és tömörek, ez nem felolvasóest, de azért ne túl tömörek, hogy tudjak mit a vallomásba írni, vagy ha szép a kézírása, igazából maga is írhatná, majd kijavítom a vesszőhibákat, attól sem kell tart-- - Monológom, mit az ajtó kitárása, a büszke berongyolás és az ajtó elegáns(nak nem nevezhető) belibbentése alatt vágtam, hirtelen a torkomra forrt, ahogy megpillantottam a széken ülőt. Az az arc, az a szempár... Az élénk, vörös tincsek ugyan elbizonytalanítottak, de kettőt pislogva aztán ismét elszorult a gyomrom. A hasonlóság akkor is ijesztő volt, gyomorszájba vágósan, a kádba okádósan ijesztő fajta, amitől az embert a heréitől a feje búbjáig kirázza a hideg. Az ujjaim zsibbadni kezdtek, jobban kellett szorítanom a papírpoharat és a zacskót, mert attól féltem, elejtem valamelyiket. A hangom pedig egész egyszerűen elhagyott. Engem. Bárkit kérdeztünk volna meg húsz kilométeres körzetben, senki sem hitte volna el, hogy létezhet olyan szituáció, ami arra késztet, hogy kussban maradjak, ráadásul harminc másodpercnél tovább, egyhuzamban.
- Mit... Hogy is...? - köszörültem a torkomon és kapkodva kiügyeskedtem a hónom alól az aktát, addig gyűrtem mindent a kezemben, míg rá nem tudtam lesni ismét a névre. Ezra Baxter. - Ez...? Ahm.... - Kész, ismét elfúlt a hangom, és a gyomrom olyan őrülten liftezett, hogy tényleg úgy éreztem, rosszul leszek, ha nem ülök le. Az agyam egyre csak ezt az egy nevet ismételgette. Ezra. Ezra. Ezra? A nekem szánt, üresen hagyott székhez tántorodtam és ledobtam az asztalra a fánkos zacskót és a papírpoharat is. Egyre csak a fiút fürkésztem, mintha nem hittem volna a szememnek - mert nem is hittem! És bármennyire is rá akartam kérdezni, bárhogy is üvöltötte minden egyes idegszálam azt az egy nevet, ajkaim némán formálták csupán azzal a riadt óvatossággal, mellyel csak az tud kérdezni, aki nem mer biztosra menni, aki túl sokat csalódott már és aki képtelen elviselni még egy zsákutcába vezető reményfoltot: Caleb?

Valahogy éreztem, hogy az utóbbi időben túl jól mennek a dolgok. Az üzlet fellendülőben volt, a nevem kezdett valamit jelenteni a szakmában, úgy éreztem, a befektetett kemény munka végre meghozza gyümölcsét… aztán bamm, elég egy halott ügyfél az ágyásaim között, és máris borul minden. Nem mintha bármi értelme lenne annak, hogy megöljem, aki még ki sem fizette, amivel megbízott, nem igaz? Baromira semmi hasznom nem származna belőle, sőt. Nem mondom, hogy a tegnap éjszakára bombabiztos alibim van - a párnám és a virágaim biztosan nem nevezhetők hiteles tanúknak -, de legalább indítéknak bőven híján vagyok. Ráadásul én jelentettem a rendőröknek a holttestet. Nem stresszelek. Vagyis nem stresszeltem amikor behoztak kihallgatásra, úgy… fogalmam sincs, mennyi idővel ezelőtt. Most sem vagyok igazából ideges, csak már kezdek nyűgös lenni. Szomjas vagyok, éhes is, mert reggel óta egy falatot sem ettem, de legjobban a puszta négy fal irritál. A dísztelen szürkeség, az egyhangú üresség, ami úgy telepszik rám, mint valami fojtogató köd. Nem szeretek bezárva lenni. Pedig ez nem is egy cella, csak egy ablaktalan szoba…
Keresztbe fektetem egymáson a két karom az asztal lapján, és a homlokomat behunyt szemmel a kezemen pihentetem, miközben bakancsos lábaimmal önnyugtató ritmust dobolok a padlón. Ez általában segíteni szokott. Szinte megváltásnak érzem, amikor végre kinyílik az ajtó, és gondolkodás nélkül kapom fel a fejem, hogy a belépő nyomozóra pillantsak… és úgy is maradok. Hitetlenül, meredten bámulva a fiatal férfit, aki olyan veszettül emlékeztet egy régi barátra. Valószínűleg el sem jut igazán az agyamig, amit mond, merthogy minden idegszálam mással van elfoglalva. Konkrétan azzal, hogy elfojtsam a feltörni készülő pánikot. Érzem, hogy a zöld póló és a szárnyaimat elfedő, fekete cipzáras pulóver alatt hideg verejték csordul végig a gerincem mentén, a pupilláim pedig olyan tágak az ereimbe szökő adrenalintól, mintha szívtam volna valamit. Képtelen vagyok leplezni ezt az ösztönös reakciót, holott az eszem tudja, hogy nem így kellene reagálnom a felismerésre. Egyszerűen csak… túl régóta menekülök a múltam elől, és nem számítottam rá, hogy ennyi év után pont most fog berobbanni az életembe.
Naiv dolog volt a biztonság illúziójába ringatnom magamat csak azért, mert a kontinens másik felére költöztem, és soha, egyetlen ismerőssel sem futottam össze. Túl kicsi a világ. A pszichológusom is folyton erre próbálta felhívni a figyelmemet.
Látom a nyomozón a döbbent kínlódást, ahogy a tekintete köztem és az aktám között cikázik, ahogy próbálja összerakni a képet, amit nem ért, amit nem lát még át egészen… de mennyi idő vajon, amíg összerakja? Annyi biztosan nem, hogy legyen értelme tagadnom a kilétemet, amikor némán, mégis olyannyira nyilvánvalóan formálja ajkaival azt a régi nevet.
Caleb...
Az vagyok még egyáltalán? Ezra nyomokban még talán Calebet tartalmaz, mint ahogy a csokoládéba mogyoró kerülhet. Annyi bennem az a fiatal tündér, amennyi hasonlóság a vonásaimban van az ifjúkori arcomhoz képest. Mégsem mondhatom, hogy nem én vagyok, így hát lassan bólintok, miközben Blue arcát figyelem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ismét a szemébe nézhetek… hogy valaha ismét a szemébe kell majd néznem. Szólni amúgysem tudnék egyelőre, kiszáradt ajkaim felmondták a szolgálatot. Azt sem tudom, mit mondhatnék, ha képes lennék megszólalni. Inkább csak elfordítom a fejem, és lesütöm a tekintetemet.
Bocsánat… Igen, bocsánatot kellene kérnem tőle, az Ő bocsánatát, de képtelen vagyok megszólalni. Mikor lett ilyen rohadtul szűkös ez a kihallgató, és mikor fogyott el ennyire a levegő…?

A rám törő sokk és pánik első hulláma után biztosra veszem, hogy ez az egész csak egy félreértés, a szemem megcsalt, az emlékek megcsaltak, az egész józanságom szórakozik velem. Ő nem lehet Caleb. Nem keresel valakit húsz éven át, mint egy megrögzött mániákus, hogy aztán egy átlagos napon felbukkanjon ebédszünet után a kihallgatószobában; abban a kihallgatószobában, ahova nem is neked kellett volna bejönnöd. Elmehettünk volna egymás mellett úgy, hogy soha nem tudom meg, hogy itt járt. Húsz év keresés után nem szólhat ez az egész egy ostoba véletlenről.
Bólint. Arra bólint, amit kimondani se merek, vagy arra, amit próbáltam, csak nem ment? Caleb vagy Ezra? Ezra vagy Caleb? Fel kell markolnom a szék támláját, túl erős érzések kerítenek hatalmukba, egy intenzív, kaotikus masszává olvadok istentelen háborúval a bensőmben, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez az egész egy véletlen. Majd' belehaltam, annyira kerestem, erre magától felbukkan a semmiből, házhoz jön és leül a lábtörlőmre, a homlokára írva, "itt vagyok". Van ennek bármi értelme? Hol volt eddig? Érdekel egyáltalán? Jelen pillanatban a legkevésbé sem. Életben van. És a szárnyai... Nem látom a ruhájától, de életben van.
Hála az égnek! Életben van.
Megkerülöm az asztalt és megállok a széke mellett. Képtelen vagyok olvasni a testbeszédéből, nem tűnik fel a védekezés, hogy rám sem néz, még mindig csak saját magammal vagyok elfoglalva, azzal, hogy ez az egész így teljes képtelenség, és mégis itt van, mégis életben van. Mintha visszarepülnénk az időben, többé már nem mint nyomozó állok előtte, nem érzem magam sebezhetetlennek, nem kell megjátszanom, hogy minden rendben van és az életem tökéletesebb nem is lehetne. Úgy ácsorgok ott, mint annak idején abban a nyüves vasbörtönben, aztán még közelebb lépek és ha vagyok elég gyors, ha nem fejezi ki egyből a tiltakozását, akkor átölelem. Még az sem érdekel, hogy a munkahelyemen vagyunk és hogy köztudottan nem szokásom ölelkezni, őt úgy szorítom magamhoz, mintha ezt a gesztust csakis neki tartogattam volna az elmúlt két évtizedben, és ahogy kitapintom a hátán a szárnyakat, végre megtörik a szótlanságom.
- Caleb... - Ennek nem így kellene történnie. Ki kellett volna mentenem őt, nekem kellett volna rátalálnom, nem neki házhoz jönni, nem egyedül megoldani ezt is, nem hátrahagyva szenvedni isten tudja, meddig... A bűntudat, az öröm és a megannyi érzelem tonnás súlya alatt szúrni kezd a szemem. Ha még nem tolt volna el magától, szipogva rendezem a vonásaim, mielőtt elhúzódnék tőle, de a kezem a vállán ragad, én meg előtte görnyedve, ha nem állt volna fel.
- Kerestelek, annyit kerestelek, tudtam, hogy nem nyelhetett el a föld, hogy nem olyan vagy, aki csak úgy feladja, és valahol életben kell lenned, és nem adtalak fel egy percre sem, de olyan sokáig tartott és... - elharapom a végét, ez az egész szánalmas szabadkozásnak hangzik, ócska bocsánatkérésnek, kudarcbeismerésnek, ennél pedig sokkal többet érdemel. Fel-le liftezik rajta a pillantásom, mintha még mindig nem hinném el, hogy ő az és nem a kihallgató padlóján fetrengek éppen bedrogozva és hallucinációktól kísértve.
- Hogyan tudtál...? Mi történt? - bukik fel végül belőlem a nagy kérdés, miközben még mindig azt próbálom kisakkozni magamban, hogy a hatmillió impulzus közül melyiknek adjam át magam. És bár úgy érzem, menten elhányom magam, muszáj feltennem még egy kérdést: - Emlékszel... Emlékszel rám? - Basszus, egy érzelmi roncsnak érzem magam, aki azt sem képes eldönteni, örömében vagy a bűntudattól sírjon-e. Hihetek ennek az egésznek vagy totál meghibbantam?

Véletlenek nem léteznek. Mindig ezt vallottam, mert egyszerűen kénytelen voltam hinni abban, hogy mindennek, ami történt, kellett, hogy értelme legyen, hogy vezessen valamihez, különben valószínűleg már valami elfekvőben vegetálnék leszedálva. Azt kell tehát hinnem, hogy annak is van értelme, hogy most itt vagyok, és az áll előttem, aki.
Hiába látom a szemem sarkából, hogy odalép hozzám, hogy megáll mellettem, képtelen vagyok felnézni, képtelen vagyok ránézni, csak a torkomban gyűlő gombócot próbálom határozottan visszanyelni, de még ez sem megy.
Aztán egyszercsak már mindegy.
Hiába feszülök meg Blue ölelésében, nem húzódok el, nem lököm el magamtól. Akkor sem, amikor a kezei már-már gyengéden kitapintják a szárnyaim ívét a pulóverem alatt. Hiába szeretném, nem tudom elhatárolni magam a pillanattól, a tengernyi érzelemtől, ami megrohan, amikor Blue hangosan is kimondja a nevemet. Bár nem ölelem vissza, de annyit enged a tartásom, hogy aprót moccanva a vállába temessem az arcomat.
Csak akkor nézek fel rá végre, amikor kibontakozik az ölelésből, és kezét a vállamon pihentetve eltol magától. Még mindig ülök, de amúgysem érzem úgy, hogy megállnék most a saját lábaimon. Az az ismerős, kék szempár még mindig ugyanolyan őszintén fürkészi az arcomat, mint régen, a szavai pedig újabb és újabb ökölcsapásokként érik a mellkasomat. Nem kellene szabadkoznia, nem ő az, akinek bocsánatot kellene kérnie, én mégsem vagyok képes rá. Egyszerűen nem találom a hangomat, és úgy érzem, bármit mondanék is, üres frázisnak hangzana. Inkább csak felemelem az egyik kezem, hogy a vállmon pihenő kezének csuklójára fogjak rá, és kissé bizonytalanul megszorítsam.
- Nem a te hibád volt… - suttogom halkan, abban sem lennék biztos, hogy egyáltalán kimondtam, ha nem hallanám a saját, érzelmektől rekedtes hangomat. Nem akarom, hogy önmagát hibáztassa, sohasem akartam, és őszintén? Egy idő után már csak azt reméltem, hogy továbblépett, hogy nem tartott ki benne az az ostoba ígéret. Mindenkinek jobb lett volna úgy. Annyi, de annyi minden történt, hogy tudnám egyáltalán elmondani? Évek kellettek, mire a pszichológusom az utolsó részletet is kihúzta belőlem, de azóta sem volt senki, akivel beszéltem volna arról, hogy mi történt, mielőtt Ezra lettem. Hogy mi történt, amikor még Caleb voltam. Néha csak egy rossz rémálomnak tűnik az egész, míg máskor a rémálmok tűnnek túl valóságosnak.
- Nem… - kezdek bele, de nehezen találom a hangomat. Meg kell köszörülnöm a torkomat a folytatás előtt. - nem hiszem, hogy ennek itt a helye és az ideje.
Nem akarom megbántani, de nem érzem azt, hogy ilyen vártatlanul készen állnék megtárgyalni a múltat, vagy hogy ezt egy rendőrségi kihallgatóban szeretném tenni. Ráadásul azt hiszem, épp most derült ki, hogy a leendő kihallgatóm valószínűleg túlságosan részrehajló lenne egy vallomás felvételéhez, úgyhogy várhatok valaki másra.
Az egész helyzet kellemetlen abszurditásából azonban Blue minden eddiginél szürreálisabb kérdése rángat ki. Körülbelül úgy nézhetek rá, mint akinek elment az esze.
- Azt hittem, nyomozóként legalább megtanítottak értelmeseket kérdezni… - nyögöm ki végül, és mintha egy gát szakadt volna át bennem, egyre szélesebbre kúszik az arcomon a mosolyom, mielőtt felállnék a székről, hogy ezúttal én ölelhessem magamhoz Bluet.
- Hiányoztál, Blue - mondom, miközben igyekszem kipislogni a szemembe gyűlő makacs cseppeket. - Hogy a fenébe ne emlékeznék rád?

Gyomrom elnehezül a rengeteg, kimondatlan, feszélyező gondolattól, ami megrohamoz. Annyi mindent szeretnék kérdezni - mi történt? hogy jutottál ki? milyen nyomot hagyott benned, rajtad ez az egész? kerestél? miért nem kerestél? haragszol rám? engem vádolsz? gyűlölsz emiatt? -, a nyelvem szinte összeakad, ahogy megpróbálom a kiesett húsz évet néhány percbe belesűríteni és biztosítani felőle, hogy igen, eléggé csődöt mondtam a megtalálásában, de attól még kerestem és nem adtam fel. Aztán valahogy, ahogy visszahallom a saját szavaimat, megundorodom ettől a mentegetőzéstől. Épp ezért, mikor megpróbál felmenteni, csak prüszkölök egyet, látványosan megforgatva a szemem. Még hogy nem az én hibám volt...
- Ha ki tudtalak volna húzni... - Hangomból ismét kiveszik az erő, épp csak elmotyogni vagyok képes a befejezetlen "mi lett volna, ha"-t. Ádámcsutkám megugrik, pillantásom a kezére vándorol, amellyel a csuklómat szorítja és azt kívánom, bár erősebben markolná, bár jobban belevájná a bőrömbe az ujjait, hogy tényleg érezzem, tudatosodjon bennem, hogy itt van. Jól van. Életben van. Mielőtt azonban jobban belemerülhetnénk a témába, felhívja rá a figyelmem, hol is vagyunk éppen. Mintha csak most eszmélnék rá, hogy nem a saját kis burkunkban beszélgetünk, olyan meglepetten nézek körbe.
- Igaz is... Mindjárt kiviszlek innét. - Bele sem gondolok, hogy a kérdéseimmel túlságosan sürgetném, számomra egyértelmű, hogy minél előbb tudni akarok mindent az elmúlt két évtizedről, és vele is tudatni akarom, mi történt, miután Tristanékkal sikerült elmenekülnünk. Az érzelmi intelligenciám és a szociális érzékenységem amúgy sem volt soha túlságosan fejlett. És míg én azért kapkodom körbe a fejem, hogy kitaláljam, hogyan is kéne kimagyaráznom és rövidre zárnom ezt a vallomásfelvevős dolgot, ő egész egyszerűen beszól egyet, ráadásul öv alá, amitől rögtön lesöpri a mellkasomra nehezedő súlyok nagy részét.
- Héé, nagyon is jó nyomozó vagyok, nem az én hibám, hogy te megkukultál és csak ülsz itt, mint egy darab... - De aztán hirtelen már áll és engem ölel, és ettől képtelen vagyok tovább menteni az egómat, a pillanat első meglepettsége után már fonódnak is köré a karjaim, hogy a szuszt is kiszoríthassam belőle. Nekem is hiányzott, még ha ezt képtelen is vagyok megvallani, egyrészt azért, mert a torkom egészen elszorul és kell pár pillanat, míg összekaparom a lelkivilágom annyira, hogy ne kezdjek el nem túl férfiasan bőgni, másrészt mert teljesen más szavak jönnek a nyelvemre, mikor végre sikerül visszalopnom némi erőt a hangomba.
- Sajnálom, Cal... Annyira sajnálom! Úgy sajnálom az egészet, hogy ott hagytunk, hogy nem találtalak meg előbb... - Egyre halkabban motyogom bele a vállába, az arcomat egészen beletemetve. Hiába jelezte, hogy nem itt és nem most kéne ezekről beszélnünk, már húsz éve készülök erre a bocsánatkérésre, és attól félek, ha most nem bököm ki gyorsan, megint eltűnik, mielőtt lehetőségem adódna rá. Úgy gyűröm, markolom a hátán a pulcsit, mintha eltökéltem volna, hogy ha el is tűnik, ezúttal vele megyek.
- Eljössz velem kicsit? Beszélünk? Muszáj beszélnünk... Igazából bele sem kell egyezned, megbilincselhetlek és elvihetlek 72 órára, még csak alibit sem kell szereznem hozzá, senki nem gyanakodna - Nem kérheti, hogy csak úgy elengedjem anélkül, hogy átbeszélnénk, mi történt. Ha a hely és az idő nem alkalmas most, csak annyit kérek, adjon lehetőséget mindezeket újraszervezni. A lakásomon, egy kávéházban, az ő lakásán... Nekem annyira mindegy, csak ne kérje, hogy elengedjem. Képtelen lennék rá. Egy részem odahalna közben.

Érzem a közénk szorult megannyi kérdést, az évek távolságát. Hiába vagyunk karnyújtásnyi távolságra, mégis egy fél élet választ el minket egymástól. Szó szerint. Mégis összeköt minket a múlt, az évtizedekig cipelt bűntudat terhe, amit úgy tűnik, mindketten képtelenek voltunk egyedül levetkőzni. Talán együtt sikerülne? Majd kiderül, veszteni valónk valószínűleg nincs vele, nem igaz?
Blue látványos szemforgatására és az újabb önvádló megjegyzésre megingatom a fejemet. Nem akarom, hogy így érezzen, hogy még mindig önmagát hibáztassa azért, ami történt. De valóban nem itt van a helye annak, hogy ezt megtárgyaljuk, erre pedig fel is hívom a figyelmét. Sajnos az utóbbi órák után tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy hol is vagyunk, és még mindig iszonyatosan kényelmetlenül érzem magam.
Blue kijelentésére azért hitetlenkedve szusszanok. Kivisz? Hiszen fogalma sincs, ki lettem, ilyen vak bizalmat alapozni a múltra könnyelmű dolog… de őszintén? Bluetól nem lepődöm meg rajta. De nem ugyanarra a régi emlékkupacra alapozom én is ezt az érzést? Nevetnem kell az egész helyzet abszurditásán, de már ez is több, mint az elmúlt percek bénult döbbenete. Talán ez is segít, hogy végre túllendüljek a tétlenségen, és végre felállva megöleljem Bluet.
A karjai olyan erővel szorítanak, mintha soha többé nem akarna elengedni, és bármennyire vegyes érzelmek kerítettek is eddig hatalmukba, valahogy jólesik ez az apróság. Hiába törékeny a pillanat, mégis bizonságérzetet nyújt. A vállamba motyogott szavaira képtelen vagyok válaszolni, csak az egyik kezem simítom a tarkójára, hogy úgy öleljem magamhoz.
- Héhéhé… - szólalok meg végül halkan, csitítón. - A bilincselés vörös… - ekkor már nem tudom visszafogni az ajkaimra kéretzkedő mosolyt, és ez a hangomon is hallatszik. - Nem tűnök el anélkül, hogy lenne alkalmunk beszélni, ígérem - a hüvelykujjam egy öntudatlan mozdulattal egyszer gyengéden végigsimít a nyaka oldalán, mielőtt kissé eltolnám magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Amúgysem tudnék. Ott az aktám a kezedben - mutatok rá a nyilvánvalóra, visszacibálva így a tényt, hogy még mindig vallomás kellene tennem a reggeli holttestről. A hideg is kiráz, ha visszagondolok a látványra, és amúgyis szeretnék mielőbb szabadulni innen.
- Úgy sejtem, te úgysem hallgathatsz ki - jegyzem meg, még mindig egészen közel állva hozzá, ha nem lépett hátrébb. - Ha gondolod, valamikor meglátogathatsz. Általában négyig dolgozom, gondolom a te munkarended a rapszodikusabb.
Nem mintha sokat tudnék a nyomozói létről a tévés sorozatokon kívül, de kétlem, hogy fix nyolc órás melójuk lenne.

Ebben a nagy letargiában valahogy mégis sikerül megmosolyogtatnia, amit elég szép teljesítménynek könyvelek el a részéről. Nos, sokkal inkább csapatmunka; az én közreműködésemre is szükség van, amiért egyáltalán nem hibáztatom, hiszen nem egyszerű az élet mellettem, túl nagy falat vagyok bárkinek is. Azért Cal egész jól helytáll, ezt kénytelen vagyok megállapítani magamban, miközben szemérmetlenül belebámulok a szemébe, dacára annak, mennyire kusza és fátyolos lehet az enyém, és még bele is nevetek kicsit, mert így, hogy tiltja a bilincselést, számomra máris vonzóbbá vált az ötlet. Plusz, már kezdem borzasztóan unni ezt a nyomasztó hangulatot kettőnk közt.
- Á, nincs több vak ígérgetés! Legközelebb, ha valamelyikünk meg akar ígérni valamit, az eskük legszentebbikét kell tennünk: kisujjeskü. - Nem biztos, hogy felnőtt férfi létemre a munkahelyem közepén kisujjesküt akarok kötni egy másik férfival, de a szavak egyszerűen túlságosan súlytalanná váltak; könnyebbek a levegőnél, elillannak az idővel együtt és a legkevésbé sem csökkentik a szorongásos pánikrohamot, ami ki akar alakulni bennem, ha arra gondolok, hogy Cal megint kicsusszanhat a kezemből.
- Oh. Basszus, tényleg. Kit öltél meg? - Az aktára sandítok, már bánom, hogy nem vetettem rá mélyebb pillantást. A kérdést határozottan viccnek szánom, ha rajtam múlna, itt és most felmenteném Calebet, mert hát kizárt, hogy ő bárkinek is ártana... Mit számít, hogy ezt az információt húsz évvel korábbi tényekre alapozom, így van és kész. Viszont ahogy közli, hogy nem hallgathatom ki, a büszkeségem rögtön felébred és ledönti a reggeli kávéját.
- Kérlek, kinek képzelsz? A legjobbat kérted, a legjobbat kapod. - Enyhén széttárt karokkal elhúzódom tőle annyira, hogy alaposan szemügyre vehesse azt a bizonyos legjobbat, és flegmának álcázott mozdulattal intek neki, hogy foglaljon csak szépen helyet, seperc alatt felveszem a vallomását.
- Nem-nem, Rómeó - Itt célzón a hajára bökök, hogy értse, honnan ered a shakespeare-izálás. -, nem szabadulsz tőlem ma már. Elcsiripeled szépen minden bűnöd nekem, aztán megyünk és berúgunk valahol. Utána hajlandó vagyok megfontolni, hogy otthon töltheted-e az éjszakát vagy sem. Talán igen, ha sikerül megpuhítanod. - Jelzésértékkel kihúzom neki a széket és a támlára nehezedve, szélesedő mosollyal várom, hogy helyet foglaljon. Bár úgy teszek, mintha, mégsem kerüli el közben a figyelmem, hogy dolgozik. Ezek szerint teljes életet él? Ez jó. Égek a vágytól, hogy megtudjam, mi az, habár nem értem, miért nem sikerült akkor megtalálnom. És miért kellett megváltoztatnia a nevét...
Ha sikerül rávennem, hogy helyet foglaljon, megkerülöm az asztalt és a vele szemben lévő székre huppanok le. Az érintetlen kávémat és a fánkos zacskót elé tolom, jelezve, szabad préda mindkettő, kompenzálás a várakoztatásért.
- Szóval, "Ezra"... Mi van, szégyellted a neved gyerekként? Nem cikiztelek volna ki. A vörös hajadért sokkal inkább. - ugratom, sejtvén, hogy nem erről van szó, nem a Calebet aggatta magára álnévként, hanem sokkal inkább ezt, mégsem merek közvetlenül rákérdezni a dolgokra. Próbálom mantrázni magamban, hogy nem megfelelő sem a hely, sem az idő... Bár az önuralmam is megértené!

Furcsa is lenne, ha minden ugyanolyan boldogan napsugaras lenne köztünk, mint gyermekkorunkban. Annyi minden változott úgy körülöttünk, mint bennünk, hogy kisebb csodával felér, hogy ráismertünk egymásra. Mégsincs ellenemre, hogy lazítsunk kicsit a “nyakkendőn”, és könnyedebbre vegyük a hangulatot. Úgy érzem, lesz még olyan pillanat, amikor nyakig süppedhetünk a rossz emlékek ingoványába.
- Kisujjeskü, hm? - vonom fel a szemöldököm félig hitetlenül, félig mulatva, majd nagyot sóhajtok, és felemelem a jobb kezemet, kisujjamat begörbítve kettőnk közé tartva. - Nem tűnök el újra.
Mosolygok, miközben Blue szemeibe nézek, mégis vagy a szavaimban valami határozott komolyság. Talán azért, mert az egész abszurd felvetést ugyanolyan komolyan vettem, mintha véresküt mondott volna.
- Senkit, legjobb tudomásom szerint - szusszanok válaszul a kérdésére, miközben Blue belesandít az aktámba.
Csak amikor hátrébb lép, hogy alaposan szemügyre vehetem, akkor élek a lehetőséggel, és valóban végigfut a tekintetem az előttem álló Blue-n tetőtől talpig, és vissza. Már gyerekként is volt benne valami ebből a kivagyiságból, de úgy tűnik, ez csak kiteljesedett az évek alatt, ahogy hajlamosabb lett viccelődéssel elütni a dolgok élét. Időnként én is ezt csinálom, még mindig… amikor védekező álláspontba helyezkedem. Bizony, csak van valami haszna annak a rakás pénznek, amit terápiára költöttem az évek alatt. Nem mintha különösebben ki akarnám elemezni a viselkedését, ahogy abba sem szívesen mennék bele, mennyire jóképű lett. Ez utóbbit úgy tűnik, úgyis tudja magáról, talán túlságosan is.
- Eszemben sincs kételkedni a képeségeidben, nyomozók gyöngye, de mintha lenne valami szabály az összeférhetetlenségről, meg az elfogultságról… - jegyzem meg félhangosan, majd szusszanva nevetek fel a Rómeózáson, és ez a pillanatnyi jókedv bizony kitart a programterv végéig.
- A berúgás nem a kedvenc elfoglaltságom. Túlságosan rossz másnapos vagyok, hogy megérje… - megint félig viccelek, ez csak az egyik része a dolgoknak. A másik, hogy nem szeretem a részegséggel járó kiszolgáltatottságot. Ha túl sok az alkohol, túl hamar fullad bele a józanész.
Nem várakoztatom sokáig Blue-t, amikor kihúzza nekem a széket, odelépek hozzá, és helyet foglalok, majd őt figyelem, ahogy megkerüli az asztalt, és leül velem szemben. A kávé és a fánkos zacskó felé pillantva nagyot kordul a gyomrom, de egyelőre csak a papírpoharat húzom közelebb magamhoz, hogy belekortyoljak.
- Köszönöm! - billentem Blue felé óvatosan a poharat a következő korty előtt, majd erőteljesen viaskodik bennem a kétféle reakció, amit adhatnék az ugratására. Végül úgy döntök, hogy valószínűleg lesz még min vitáznunk, így csak az asztalra támasztom a könyökemet, és kissé oldalra biccentem a fejem a felemelt kezem felé.
- Most mondd, hogy nem áll jól! - azért a tapasztalt megfigyelő észreveheti, hogy a mosolyom ívében több most a kényszerűség, mint eddig, bőven veszített a könnyedségéből, de erről igazán nem tehetek. Hogy is volt azzal a védekezéssel meg a viccelődéssel?
- Nem hiszem, hogy a névváltoztatásomnak bármi konkrét köze lenne a ma történtekhez. Legalábbis ahhoz, ami miatt lényegében itt vagyok - terelem finoman a témát, elég egyértelművé téve remélhetőleg, hogy nem, erről tényleg nem most akarok beszélni. Már ez az egyszerű téma is túl mélyre szalad, hiszen a nevem megváltoztatása az egyik láncszeme volt annak a folyamatnak, amin félig muszájból, félig gyávaságból keresztül mentem. Ezt a vallomást nem egy kihallgatóban akarom megejteni, mint egy gyors numerát. - Kérlek, Blue.
Komoly, túl komoly ez a két szó. Túl sötét, hiába a mosoly árnyéka, ami még az ajkaimon játszik, miközben Blue arcát figyelem az asztal túloldaláról.

Úgy nézek hol rá, hol a kisujjára, mintha megőrült volna, pedig valójában nagyon is jól esik a gesztus, rég érzett melegséget sugároz vele a mellkasomba. Titkolnám, mennyire kínosnak érzem mégis, hiszen már kinőttünk ebből a korból, így hát elviccelném, elhajtanám, kinevetném, a komolyságától azonban a torkomra forr minden derű és azon kapom magam, hogy elszántan a kisujjába akasztom a sajátom. Akkor hát kisujjeskü. Nem kéne panaszkodnom, az én ötletem volt.
- Ha megszeged, le kell vágnod a kisujjad. Amúgy ezt miért gyerekek használják? - Egy pillanatra elrévedek a témán, aztán visszarázom magam a jelenbe. Mindig is azt hittem, Cal lesz az egyetlen személy az életemben, aki előtt képes leszek teljesen megnyílni és levedleni ezt a maskarát, amit az évek alatt magamra aggattam - az önbizalomtól túlfűtött, sebezhetetlen, érzéketlen macsó képét. Mégis ugyanúgy folytatom előtte a játékot, mert abban igaza van, hogy a rendőrkapitányság nem a legjobb helyszín egy lelki és mentális összeomlásra, meg mert kettőnk közül mégis csak ő az áldozat, neki lenne joga sírni, üvölteni, átkozódni. Régen ő volt az erősebb, hogy megvédjen minket, most én akarok az lenni, egy támasz, bástya, amire ránehezedhet a gondjaival, a sérüléseivel, a fájdalmával.
- C-c-c, az elfogultsághoz az kellene, hogy legyenek érzéseim. Húsz mérföldes körzetben bárkit is kérdezel meg, szerintük nekem egy sincs, úgyhogy jók vagyunk. - Ebben persze ő is kivétel, hiszen a gyerekkoromnak, még ha csak néhány hétig is, de a részese volt, osztozott a traumákon, amiken átestem és látta összeroppanni azt, ami mások szerint belőlem kimaradt, mikor a futószalagról becsomagoltak a gólyának.
- Akkor te iszod az almaleved, Pán Péter, de én ma berúgok és te ott leszel mellettem. - Előbb-utóbb csak rájön, hogy nem éri meg velem túl sokáig feleselnie, mert legalább százszor makacsabb vagyok nála és mindig, mindig megkapom, amit akarok - ami jelen esetben egy együttműködő Cal és sok-sok információ.
A hálálkodására csak bólintok, önzetlenségem mögött azért mohón szenvedek a koffeinhiánytól és azt fontolgatom, megsértődne-e, ha utána én is meghúznám a pohár tartalmát... Végül inkább felcsapom magam előtt az aktát, addig sem kell a kávé után nyáladzanom.
- Persze, nagyon dögös vagy - legyintek anélkül, hogy felnéznék a helyszíni fotók elemzéséből. Uhh, ronda egy haláleset! - De régen is cukipofa voltál, úgyhogy nem indokolt. Plusz, ha változatosságra vágysz, próbáld ki a zöldet. - Közben jobbra-balra cikázik a szemem, igyekszem gyorstalpalót tartani magamnak a helyszíni jelentés, jegyzőkönyv átfutásából. Egyedül akkor rebbennek rá kékjeim, mikor megüt a következő szavainak kissé off hangszíne. Túlléptem volna valami határon? Caleb ismerős vonásai idegenként hatnak, nem tudok belőlük úgy olvasni, mint régen, és ettől elszorul a mellkasom. Hát még attól, ahogy kér! Bár mindennél jobban örülök annak, hogy itt van, mégis gyűlölöm jelenleg azt, ahogy lepattan az ajkáról a nevem. Van benne valami nosztalgikus, valami fájdalmas, ami arra emlékeztet, mi minden történt velünk és mi mindent vesztettünk el. Úgy ejti a nevem, ahogy senki más, és szomjazom utána, jobban kell, hogy halljam, mint az oxigén, és mégis gyűlölöm közben a csengését.
- Töltsd ki a felső részt az adataiddal! Gyöngybetűkkel, ha kérhetem, mert utána nekem kell majd gyötrelmes túlóráim egyikén begépelnem - csúsztatom elé az akta legfelső lapjából lecsippentett papírt, meg egy tollat. Becsukom az aktát és az üres jegyzőkönyv sablont kicsapom a tetejére, magam elé. - Közben meséld el, mi történt. Hány órakor értél oda, mit láttál ésatöbbi. Tudom, hogy egyszer már elmondtad, de azért ne hagyj ki semmit. - Amíg kiosztom neki a feladatot, átnyúlok az asztalon és megbontom a fánkos zacskó száját. Kiveszek belőle egy csokisat és ösztönösen kétfelé töröm. Most már ugyan nem kell spórolnunk rajta, valahogy mégis magától jön a mozdulat, és közben fanyar, erőtlen mosollyal veszem tudomásul, hogy lehettünk egykor annyira kicsik, hogy a nekünk odavetett étel fele, harmada, negyede is elég volt. A fánk felét a zacsiban hagyom, a másikat egészben a számba tolom, lenyalva az ujjaimra ragadt csokit, és közben figyelem, hallgatom, iszom minden szavát, még ha lélekben nem is vagyok itt teljesen, hanem egy cellában sínylődök félve, fájva, dideregve.

Látom, hogy néz rám, amikor felemelem a kisujjam, de én kérem komoly vagyok. Hiába gyerekes a gesztus, mégis olyasmi ez, amivel kifejezhetem, mennyire komolyan gondoltam, hogy nem fogok ismét eltűnni előle. Igazán értékelem hát, amikor végül nem próbálja valami idétlen poénnal elütni a pillanat élét, hanem igenis beleakasztja a kisujját az enyémbe.
- A gyerekek szeretik a morbid dolgokat - vonom meg alig észrevehetően a vállamat, mielőtt elengedném Blue ujját, és hagynám magam leültetni.
Még akkor is, ha az érzelmekkel kapcsolatos megjegyzésén szusszanva, röviden elnevetem magam. Figyelem az arcát, azt a flegmaságból és önbizalomból szőtt mellényt, amit magán visel, és őszintén nem tudom eldönteni, hogy mennyi ebből a játék, és mennyi a valóság. Ha nem lennének érzelmei, nem úgy reagált volna a találkozásunkra, ahogy, és nem is jött volna vissza értem anno, az életét kockáztatva, és valószínűleg már nem is emlékezne rám. Mégis emlékszik, mégis sajnálja, ami történt, és mégis bűntudat gyötri miatta. Francba hát azzal a mellénnyel, úgysem hiszek neki.
- Ezt még újratárgyaljuk - jegyzem meg a berúgás kérdésére. Szép dolog a barátság, de hogy húsz év után rögtön az első éjjel józanul fogjam a haját hányás közben… erősen megfontolandó. Meglátjuk, milyen meggyőzőképességgel rendelkezik, csak előbb essünk túl ezen a nyamvadt tanúvallomáson.
Nem tudom, milyen Blue kapcsolata a koffeinnel, és valószínűleg azon sem akadnék fenn, ha nemes egyszerűséggel beleinna a kávémba, de nem feszegeti a témát, így hát boldogan kortyolgatom a még egészen meleg italt, és a szervezetem igazán hálás a minimális kalóriabevitelért és a koffeinlöketért.
- Cukipofa? - ismétlem Blue után hitetlenkedve, de végül csak megingatom a fejem valami indokolatlan jókedvvel, és igyekszem nem gondolni a zöld hajamra. Kizárt dolog, még fogadásból sem.
Hallhatóan megkönnyebbülten lélegzek fel, amikor a kérésem nyomán Blue felpillant rám az aktámból, és végre tényleg továbbléphetünk. Kinyújtom a kezem, magam elé húzom a papírt és a tollat, majd végigfuttatom tekintetem a kért adatokon, mielőtt hozzákezdenék a kitöltéshez. Egészen szépen írok, talán a művészi érzékemből fakad, hogy szeretem rendezetten tudni a kézírásomat azon ritka esetekben, amikor még használnom kell.
Nem szentelek különösebb figyelmet a fánkos zacskó csögésének, csak akkor áll meg a kezemben a toll, amikor Blue ösztönös mozdulattal felém nyújtja azt a fél csokis fánkot. Csak egy pillanatig hezitálok, mielőtt átvenném tőle a nekem szánt felet, és két kisebb falatban elfogyasszam. Én is lenyalom az ujjamról a ráolvadt csokoládét, majd befejezem a maradék két sor kitöltését, és csak utána kezdek bele a vallomásba.
- Hét előtt három perccel értem oda Mr. Donovan birtokára. A hátsó kapuhoz volt kódkártyám, ott mentem be, és egyből a felújítás alatt levő télikert felé vettem az irányt. Beszéltem a beszállítóimmal és átnéztem az aktuális leltárat mielőtt nyolc órakor megérkezett volna a két munkatársam, Helen Pitzburgh és David Thomson. Nekiálltunk megbeszélni a kőkert vízvezetékrendszerének részleteit, majd úgy döntöttünk, hogy megnézzük a helyszínen, hogy mit lehetne változtatni a terveken. Ekkor találtuk meg Mr. Donovan testét a földkupacok között. Odaléptem hozzá, hogy megnézzem, életben van-e, de nem volt pulzusa, és hideg volt a teste - egy pillanatra elhallgatok, beleborzongva az emlékekbe, és nagyot kortyolok a lassan hűlő kávémból. - Kilenc előtt tíz perccel hívtam fel a 911-et, hogy bejelentsem az esetet, és utána nem nyúltam semmihez, amíg meg nem érkezett a rendőrség. Nem tapasztaltam semmi gyanúsat, hacsak az nem volt annak nevezhető, hogy hiába volt felásva az egész terület, egyetlen nyomot sem láttam a sajátjainkon kívül.
Ismét az ajkaimhoz emelem a papírpoharat, és néhány korttyal eltüntetem a kávé maradékát. Már a gyanús jeles dolgot is csak azért tettem hozzá, mert a helyszínen a nyomozó, aki először kihallgatott minket, nagyon el volt foglalva a kérdéssel, és megragadt, hogy ez fontos infó lehet a nyomozás szempontjából. Ahogy Bluera pillantok, hogy vajon van-e még kérdése az üggyel kapcsolatban, nem vagyok egészen biztos benne, hogy bármit feljegyzett-e abból, amit mondtam, vagy hogy hallotta-e egyáltalán.