Épp csak beértem a kávémmal és a még mindig meleg fánkjaimmal az ebédszünetről (igen, erősíteni kell a rendőrökhöz kapcsolódó sztereotípiákat), amikor ismerős arcot láttam felém suhanni, egy nagyon is karcsú aktával a kezében. Azzal a lendülettel hátraarcot vágtam, de sajnos már túl későn.
- Ne szaladj, látlak! Öt perc múlva kihallgatás.
Kelletlenül ugyan, de csak visszafordultam hozzá, főként azért, hogy leolvashassa az arcomról, hova és milyen pózban szeretném, ha magába operálná a kihallgatását.
- Nem az én dolgom. - morogtam, mire a felettesem megállt előttem és kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Miért, nem itt dolgozol?
Erre csak egy érthetetlennek szánt dünnyögésre futotta a részemről, de a pikáns részeket kihallhatta belőle, mert az arca dühös grimaszba torzult és a mellkasomnak nyomta az aktát. Az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt a földre esett volna, és megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem lötyögtettem ki a kávémat közben. Mire felnéztem, a fickó már messze járt.
- Jó szórakozást! - kiáltotta még hátra, én meg örömömben homlokon csaptam magam az aktával, kétszer, abba fojtva bele egy kisebb zsörtölődést, aztán anélkül, hogy belelapoztam volna, a hónom alá csaptam és a kihallgatószoba felé indultam. Megihattam volna a kávémat, de a helyi rendszert ismerve a tanúkat és per gyanúsítottakat így is hajlamosak megvárakoztatni errefelé. Bármilyen régóta is várakozott szerencsétlen - gyors sandítás az akta első lapjára - Mr. Baxter, nem akartam még plusz húsz perccel gyötörni. Gyötörnek engem helyette úgyis eleget....
- Szóval, Mr. Baxter, legyünk gyorsak és tömörek, ez nem felolvasóest, de azért ne túl tömörek, hogy tudjak mit a vallomásba írni, vagy ha szép a kézírása, igazából maga is írhatná, majd kijavítom a vesszőhibákat, attól sem kell tart-- - Monológom, mit az ajtó kitárása, a büszke berongyolás és az ajtó elegáns(nak nem nevezhető) belibbentése alatt vágtam, hirtelen a torkomra forrt, ahogy megpillantottam a széken ülőt. Az az arc, az a szempár... Az élénk, vörös tincsek ugyan elbizonytalanítottak, de kettőt pislogva aztán ismét elszorult a gyomrom. A hasonlóság akkor is ijesztő volt, gyomorszájba vágósan, a kádba okádósan ijesztő fajta, amitől az embert a heréitől a feje búbjáig kirázza a hideg. Az ujjaim zsibbadni kezdtek, jobban kellett szorítanom a papírpoharat és a zacskót, mert attól féltem, elejtem valamelyiket. A hangom pedig egész egyszerűen elhagyott. Engem. Bárkit kérdeztünk volna meg húsz kilométeres körzetben, senki sem hitte volna el, hogy létezhet olyan szituáció, ami arra késztet, hogy kussban maradjak, ráadásul harminc másodpercnél tovább, egyhuzamban.
- Mit... Hogy is...? - köszörültem a torkomon és kapkodva kiügyeskedtem a hónom alól az aktát, addig gyűrtem mindent a kezemben, míg rá nem tudtam lesni ismét a névre. Ezra Baxter. - Ez...? Ahm.... - Kész, ismét elfúlt a hangom, és a gyomrom olyan őrülten liftezett, hogy tényleg úgy éreztem, rosszul leszek, ha nem ülök le. Az agyam egyre csak ezt az egy nevet ismételgette. Ezra. Ezra. Ezra? A nekem szánt, üresen hagyott székhez tántorodtam és ledobtam az asztalra a fánkos zacskót és a papírpoharat is. Egyre csak a fiút fürkésztem, mintha nem hittem volna a szememnek - mert nem is hittem! És bármennyire is rá akartam kérdezni, bárhogy is üvöltötte minden egyes idegszálam azt az egy nevet, ajkaim némán formálták csupán azzal a riadt óvatossággal, mellyel csak az tud kérdezni, aki nem mer biztosra menni, aki túl sokat csalódott már és aki képtelen elviselni még egy zsákutcába vezető reményfoltot: Caleb?

Egészen megrökönyödve bámulok Calebre, mintha elgurult volna egy kereke.
- Köszönöd? Próbáltál már egyszerre három gyereket egyensúlyozni a válladon? Akkor köszönd meg, ha túlélted a lányokkal a délutánt és még a pitéből is maradt! - Mert nyilván a családi kép úgy él a fejemben, hogy míg ő átveszi a bébiszitter és az udvaribolond szerepkört és szórakoztatja a testvéreim gyerekeit, addig én valami árnyékos helyről, anyám sütijét habzsolva figyelem őt kárörvendőn, semmiféle hajlandóságot sem mutatva rá, hogy segítsek rajta. Ezt kívánja a távkapcsolati státuszunk, a bajtársiasság és a saját természetem is. Az persze fel sem merül bennem, hogy egészen más dolgokért hálás, ahogyan az sem, hogy ezen a jövőbeli találkozón maximum negyed óra lesz, míg megesik rajta a szívem és elkergetem mellőle a démonivadékokat.
- Na ugye - A vérszívása lepereg rólam, elégedetten mosolygok most, hogy végre közös nevezőre jutottunk. Innentől kezdve a barátságunk csak erősödni fog, és állandósulni, reményeim szerint, ezért jobb, ha tudja, kinek kell nagyobb számban a másikhoz alkalmazkodni és hogy hogyan is működnek errefelé a dolgok. Ismételten nem gondolok bele abba, hogy Calt eddig is mindenben kivételként kezeltem, így nyilván ebben is másként állnék hozzá, mint másokhoz.
Szemét vagyok, ha jól esik, hogy nincsenek sokan Caleb életében? A kérdés költői, természetesen óriási baromarc vagyok, mégis megnyugtat a tény, hogy hozzám hasonlóan ő sem épített ki túlságosan nagy baráti kört. Annyira még az én egóm sem nagy, hogy azt feltételezzem, miattam nem, míg az én életem alakulásában elég nagy szerepet játszott ő maga, de azért megnyugtat valahol mélyen a tudat, hogy kicsit mindketten ott ragadtunk a múltban és nem tudunk úgy funkcionálni, mintha meg sem történt volna. Ettől úgy érzem, egy kicsit talán fontos lehetek számára - és persze seggfej vagyok. Tahósági vetélkedőn különdíjas, zsűri kedvence és első helyezett egyszerre.
Értetlenül állok, vagyis jelenleg ülök a meglepettsége előtt.
- De hát ez a normális, nem? Ha valakivel randizgatsz, vagy ne adj isten már kapcsolatban vagytok, akkor nem kavarsz másfelé, ha pedig felmerül az igény, hogy kéne, ott kell megszakítani azt az adott kapcsolatot. Máskülönben gerinctelenség. De amíg nem ígértek egymásnak semmit, amíg nem keresel komoly kapcsolatot, csak szórakozol és a másik fél is tudja ezt, addig minél többfelé kóstolgatsz, annál jobb. Nem gondoltad, hogy normális vagyok? - Évődve fürkészem, enyhén oldalra billentve a fejem a kávésbögre felett. - Tudom, a szende lelked nem érett meg erre, de a szex az úgy jó, ha változatos és sokféle. A szerelem viszont teljesen más terep. - összegzem végül az álláspontom. Tény, hogy nem sokszor volt kapcsolatom és nem is tartottak sokáig, de sosem kavartam félre alattuk. Szingliként pedig hogy hogyan élek, az már egészen más téma.
- Határozottan. De ami engem illet, én a selyemkendő és a kikötözés híve vagyok. - villantom meg az alsóneműszaggató mosolyomat, aztán persze ráeszmélek, hogy ez kicsit félrecsúszott, mert hát nem Calebről, vagyis hát Calebről nem akarok leszaggatni bármit is, úgyhogy igyekszem moderálni az arcvonásaimat, nem sok sikerrel. Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, márpedig a pimasz csipkelődése, amivel nekem jön, igenis verbális, ruhaszaggatós háborút kíván.
Több dolog is eszembe jut a felvetése hallatán, ami néhány másodpercnyi elmélyülést kíván tőlem, míg feldolgozom. Egyrészt kizártnak tartom, hogy boldogulnék a kertépítő-kertész iparban. Másrészt kellemetlen érzés fog el, ha arra gondolok, hogy Caleb rendőrként veszélynek tegye ki magát. Harmadrészt elképzelem a járőrök kék egyenruhájában. Negyedrészt kezdem érteni, miért nincs még társam és miért érzem úgy, hogy soha nem is találnak mellém megfelelőt.
- Nem egyszerű ám velem dolgozni. Egyrészt elviselni, másrészt felérni a nagyságomhoz - Komolyan ingatom a fejem, mintha tényleg fontolóra venném, hogy munkát váltatok vele és beiratom a nyomozókhoz. - De azt hiszem, jól meglennénk. Te szolgáltatnád az észt, én meg jól néznék ki. És neked is lehetne bilincsed. Tudom, hogy ez vonz a legjobban... - toldom még hozzá sötét mosollyal, mintha valami piszkos titkára világítanék rá, de a végén nem bírom ki és elvigyorodom. Őszintén szólva örülök, hogy kertész. Igaz, hogy gyilkossági ügy miatt hozták be, de azért alapjáraton biztonságosabb szakma, mint az enyém; nem kell annyit aggódnom érte, ha a vállalkozásában marad.
- Finom - biccentek, jóváhagyva a rendelését, habár a saláta nekem túl unalmas, de a sajt meg az a mártás egészen rendben vannak együtt.
- Viccelsz? Pont akkor kell ezt csinálni, amikor részeg vagy. Benne vagyok! - Talán jobb, ha nem tudja, hányszor vittek a még aznapos éjszakáim gyorskajáldákba és mennyire életmentő tud lenni az alkoholmérgezés küszöbén két sajtburger. Péntek, mi? Minél több időt töltünk együtt, annál távolabbnak tűnik a péntek és annál inkább erősödik bennem a hisztis gyerek, aki itt és most és mindent akar.
Általában irigy vagyok a kajámra és a holttestemen keresztül sem engednék hozzá senkit ahhoz, ami az enyém, rövid töprengés után a villámra szúrt falatot végül mégis Calebnek kínálom fel.
- Megkóstolod? Csak hogy valami szénhidrát is legyen benned, nehogy nekem leájulj a sövényről munka közben. - Igen, ha rajtam múlik, élete végéig cukkolni fogom a salátája miatt. - Na, de komolyan. - Komoly alatt azt értem, hogy a szájához tolom a villámat és várom, hogy kinyissa és betolhassam a falatot. Ha már loptam a kajájából, úgy fair, hogy ő is lop az enyémből, másrészt a sajtja eléggé bejött és még enni akarok belőle, ami pedig nem szép úgy, ha cserébe én meg sem kínálom. Csupa önzetlenség vagyok!
- Szóval, pénteken... - Fogalmam sincs, miért bizonytalanodik el a hangom. - Nálad? Nálam? Hánykor? Sűrű a napirendem, be kell írjalak - Na persze, egész nap a telefonomat és a körülöttem lévőket fogom rágni az estét várva. Lehet, hogy szabadnapot veszek ki, hogy elő tudjak kicsit készülni rá, főként lelkileg és mentálisan. Meg piával. Jó sok piával.

Azon az őszinte megrökönyödésen még őszintébben felnevetek. Úgy igazán, szívből, ahogy csak az utóbbi néhány évben tanultam meg újra nevetni. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok Blue-nak úgy az egészért. Pedig még nem találkoztam a családjával, de már a puszta szándék is melegséggel tölt el. Mintha valóban ezer éve barátok lennénk, és nem telt volna el közben annyi év, nem változtunk volna, és semmi nem történt vagy változott volna velünk, körülöttünk.
- Ha nem lenne köztünk egy asztal, most megint a nyakadba vetném magam - mondom még mindig jókedvűen mosolyogva, mielőtt nekiállnék szívni kicsit a vérét, ami - magától értetődően - lepereg róla. Nyilván egy barátság egészen más alkalmazkodást feltételez, mint egy lakótársi kapcsolat. Nem feltétlenül jó dolog együtt lakni a legjobb barátoddal, mert sokkal könnyebben jönnek ki a konfliktusok mondjuk azon, hogy ki nem törli le a pultról maga után a morzsákat, vagy ki nem mosogatja el a kakaós bögréjét. Ezek komoly dolgok tudnak lenni, és próbára teszik a barátságokat. Nyilván egy kapcsolatot is, de az már egészen más helyzet.
Minden esetre örülök, hogy nem lakom együtt sem baráttal, sem lakótárssal. Nem is bővelkedem olyan igazi barátokban, de azért akad olyan, akire azt mondom, bármilyen körülmények között mernék számolni vele. Blue-ról még nem döntöttem, hol is áll a képzeletbeli ranglétrán, de hát gyerek még az idő, mióta újra találkoztunk. Abban azonban biztos vagyok, hogy hamar el fog dőlni, hova is sorolhatom. Persze, nyilván ilyen egyszerű a dolog.
Ami viszont a múltat illeti, nem bánnám, ha kevésbé ragadtam volna ott, de úgy érzem, mostmár legalább nem fojtogat minden nap, és viszonylag normális életet tudok élni anélkül, hogy pánikrohamot kapnék, amikor beszállok egy liftbe, vagy valaki véletlenül hozzámér.
Amikor Blue nekiáll magyarázni a kapcsolatokról, figyelmesen hallgatom. Furcsa látni ennyire… éretten megnyilvánulni bármilyen témában.
- Az igazat megvallva nem. Sosem voltál teljesen normális - jegyzem meg azzal a pimasz mosollyal a szám szegletében, mielőtt ismét a csészém mögé bújnék egy pillanatra. Persze a szende lelkem emlegetése kapcsán két kezem közé fogva a csészét az asztalra teszem, és kissé előrébb hajolok, Blue-t fürkészve.
- És te gondoltál már arra, hogy a szex jobb esetben egy kapcsolaton belül is változatos és sokféle? Nem kell más partner ahhoz, hogy sok mindent kipróbálj, csak egy partner, akivel eléggé egy húron pendültök, vagy ha mégsem, legalább bízol benne annyira, hogy olyasmit is kipróbálj mellette, amit egy random numeránál eszedbe sem jutna - kicsit úgy érzem, olyan információ ez, amit normál esetben eszembe sem jutna kitárgyalni egy megkésett ebéd közben, de ha már Blue felvetette, és hát már megállapítottuk, hogy bármi is a kapcsolati státuszunk, az sok minden, csak nem normális. Ráadásul kíváncsi vagyok a reakciójára, ha már így boncolgatja a “szende lelkem”.
- Voltál már egyáltalán szerelmes? - biccentem félre a fejem érdeklődve, és szinte várom, hogy elviccelje a választ, de azért bízom benne, hogy nem teszi. Ha már hozzányúlunk egy-egy ilyen témához, nem vagyok szívbajos, hogy tényleg kérdezzek. Legfeljebb nem felel, de valahol az is válasz, nem?
A bilinccsel kapcsolatos poénkodásomra is úgy felel, hogy azt lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Most komolyan, hogy a francba hagyjon figyelmen kívül a tündérfi egy ilyen veszettül csábító mosolyt? Ráadásul úgy érzem, Blue valahogy hiába ösztönösen, mégis szándékosan húzgálja a nem létező bajszomat, már ha van ennek a gondolatmenetnek bármi értelme. Így hát kénytelen vagyok engedni a csábításnak, és úgy reagálni, ahogy valószínűleg kevesekkel szemben jutna eszembe. (Igen, itt jön elő amit az imént kifejtettem Blue-nak is, hogy van, amit az ember random flörtnél nem mer bevállalni, de itt, most…) Kényelmesen hátradőlök ültömben, és vigyorogva nyújtózok egyet, a tarkómon összefogva a két kezem.
- Áh, így egészen más! A selyemkendő már lehet, hogy csak sárga - nem átallok rá is kacsintani, és igyekszem nem elnevetni magam, ami egészen jól sikerül. Fogalmam sincs, mi a fene ütött belém, de nem is nagyon akarom fejtegetni az okokat. Egyáltalán miért kellene, hogy oka legyen annak, hogy ennyire felszabadultan viselkedem Blue társaságában? Ugye, hogy nem kell.
- Igen, sejtem, hogy ekkora ego bárkit agyonnyomna. Csodálom, hogy te túléled - csipkelődök megint szemét módon, de rohadtul élvezem. Meg amúgyis, mit lehet mást reagálni egy ilyen képtelen ötletre? - Nyilván a bilincs vonz a legjobban. Imádom hátrakötni a rosszfiúk kezét.
Ezra, te dög! Valahogy így visít a kisangyal a vállamon, míg a másikon a kisördög a térdét csapkodja a röhögéstől, miközben én felvont szemöldökkel vigyorgok Blue-ra. Ő kezdte! Nekem semmi közöm az egész szürreális agymenéshez, ami itt ebéd címén folyik köztünk!
Még szerencse, hogy megérkezik a kajánk, különben… fogalmam sincs, meddig fajulna a szópárbajunk. Így legalább a gyomrom korgása eltereli a figyelmemet szinte minden másról.
Valamiért úgy érzem, egyre megjósolhatatlanabb, hogy mennyire fogom élvezni azt a beígért péntek estét. A lerészegedős esték sosem szereleptek a vágyálmaim között, de fogalmam sincs, hogy a részeg Blue-t józanul, vagy spiccesen könnyebb-e elviselni. Majd úgyis kiderül, nem igaz?
Éppen a harmadik vagy negyedik falatot próbálom összeszedni a tányéromról, amikor látom a villával felém lendülni Blue kezét. Egy pillanatig szemezek vele és a tésztával, majd alig észrevehetően megvonom a vállam, és kissé előre hajolva kinyitom a számat, hogy bekaphassam a falatot. Ilyen csodás, önzetlen felajánlásnak amúgysem lehet olyan könnyen ellenállni!
- Hmm - elsőre csak ennyi hagyja el a torkomat, amíg rágom a falatot, de amikor lenyelem, elmosolyodok. - Finom! Úgy tűnik, látatlanban is jó ízlésed van. Vagy inkább a pincérnek?
Lesek leplezetlen célzásként a pincér srác felé megint, aki három tányérral egyensúlyozva szlalomozik az asztalok és székek között, valamerre a helyiség vége felé.
- Aham, pénteken. Megengedem, hogy értem gyere. Becsüld meg magad, nem mindenkinek adom meg a címemet! - mondom ezt úgy, mintha nem lenne lépcsőházra-ajtóra leírva az aktámban a rendőrségen, és Blue amúgysem férhetne hozzá. - Jut eszembe…!
Előkapom a zsebemből a telefonomat, és bepötyögöm a kijelzőn Blue számát. Nem mintha egyszer is felhúznám a pulcsimat, hogy rápillantsak az odafirkantott gyönyörűséges kézjegyre. Most mi, mindig is jó volt a számmemóriám!
A következő pillanatban Blue telefonján megjelenik egy üzenet, ami mindössze egy szivecskét cuppantó smiley-t tartalmaz. Talán rájön, hogy én küldtem.
- Így már biztosan nem veszik el - pillantok fel Blue-ra vigyorogva. - Mit szólsz a hét órához? Addigra biztosan hazaérek és összekapom magam. A péntek lazább nap szokott lenni.
Aztán mielőtt újabb falatot tennék a számba, eszembe jut még valami.
- Jah, és ha iszol, mielőtt odaérsz hozzám, nem megyek veled sehova - bökök Blue felé nagy komolyan az üres villámmal. - Csak hogy nehogy azt gondold, hogy előnnyel indulhatsz - húzódnak végül pimasz félmosolyra az ajkaim, és végre újabb falat kajával örvendeztetem meg magam.

Van valami Caleb nevetésében, amitől hirtelen borzasztóan elcsendesülök. Mintha kussoltatóátkot bocsátana rám (ha így van, több tucat ismerős állna sorba a trükk nyitjáért), a gyomrom fordul egyet és a kávémba kell temetkeznem, hogy leplezzem a szótlanságom. Boldognak látni őt engem is boldoggá tesz, főleg, mivel az én érdemem, ami hülyeség, mert miért kéne, hogy ennyire összekapcsolódjak bárkivel is? Mintha egy láthatatlan fonál feszülne ki köztünk, amin keresztül átragadnak rám az érzései, és ilyen intim dolog még nem nagyon történt velem. Épp elég ok rá, hogy egy fél percre befogjam a számat és csendben lubickoljak a nevetésében.
Ez annyira nyálasan hangzik, hogy azt sem tudom, melyik testrészembe állítsam bele hirtelen a villát, mintha puhuló macsóságomon már semmi sem segíthetne. Aztán ahogy közli, hogy egy asztal tartja vissza attól, hogy a nyakamba ugorjon, az érzelgősségem által elnyomottnak hitt férfiasságom felébred a semmiből. Úgy pillantok le a kettőnk között akadályként tornyosuló bútordarabra, mintha komolyan megfontolnám egy pillanatra, hogy egyetlen mozdulattal félresöpröm, aztán csak szusszanva elmosolyodom.
Az őszintesége, már ami az engem történő kritizálást illeti, megnevettet. Azt hittem, cukormázasabban reagál majd, ehelyett bőszen egyetért és még rá is kontráz. Még hogy soha nem voltam normális! Gyerekként egész biztosan könnyebb eset voltam, mint most. Habár, jobban visszagondolva... Mindenesetre nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ugyanazon a szinten szópárbajozzon velem, mint én - általában vagy lepereg másokról egy-egy magasra dobott labda, vagy elküldenek melegebb éghajlatra, de sosem csapják le -, és rutinosabbnak bizonyuljon a riposztjaival.
- Hmm, nem, soha. Felvilágosítasz? - Közelebb hajolok én is, enyhén megdöntve a törzsem és egy fokkal halkabban duruzsolok, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja, miről beszélünk. Nem azért, mert szégyenlős lennék, egyszerűen csak ez az oda-vissza játék kettőnk közt történik, a saját kis világunkban és nem akarom, hogy bárki más belerondítson. - Hogyan lehet változatos a szex egy kapcsolaton belül? Mivel szoktad feldobni? - adom tovább az ártatlant és tartom magam, hogy ne nevessem el magam közben, hátha felveszi az elé dobott kesztyűt és tényleg felsorol nekem néhány dolgot. Hű, komolyan azt képzeltem erről a srácról, hogy szende és prűd? Az viszont kizárt, hogy ne tudjam hamarabb zavarba hozni, mint ő engem.
A következő kérdés megtöri a magabiztosságot a mosolyomban és egy kicsit hátrébb dőlök, mintha fizikailag is több térre lenne szükségem, hogy átgondoljam a választ. A hódításaimmal és a kalandjaimmal szívesen dicsekszem, ha kell, de abban nincs minek büszkére lenni, sokszor volt-e szerelmes valaki vagy sem. Tehát csak azért, hogy felvágjak, nem kamuznék be nagy számot, és igazából minél tovább kattogok rajta, annál többször lyukadok ugyanott ki:
- Talán csak egyszer, nagyon régen. - Az utolsó pillanatban változtatok a "nem, még soha" válaszomon és a mellkasom olyan hevesen kezd égni, hogy félre kell néznem. Álcázásként kortyolok egyet a kávémból, az a néhány pillanat elég, hogy amint visszanézek Calebre, úgy tudjak mosolyogni, mintha nem lenne nagy dolog az egész. Neki valószínűleg nem is az, hiszen nem tudhatja, hogy róla beszélek.
Nem kérdezek vissza, ő volt-e már szerelmes.
A selyemkendőre vonatkozó válaszára nem szükséges mással reagálnom, mint jóízű nevetéssel és egy jelentőségteljes pillantással, hiszen a kettő tökéletesen közvetíti a kimondatlan kérdést: tényleg azt hiszed, nem adnál zöld jelzést nekem bármire, amit veled tennék? Lehet, hogy sokkal szemérmetlenebb, mint az kinéztem volna belőle, de attól még a rutin egész biztosan nekem kedvez, és ezzel nem is lennék rest visszaélni, ha... De Jézusra, hát nem lesz itt semmiféle ha, nem igaz?
- Aha, szóval ez a bilincselés-fétis pont annyira kertész dolog is. - A szám egészen kiszárad, ahogy az agyam képtelen jeleneteket fest le elém. Talán mélyen magamba kellene néznem és magamnak is feltenni ugyanazt a kérdést: tényleg azt hiszem, nem adnék zöld jelzést bármire, amit velem tenne? Oké, mielőtt veszítenék és tényleg én lennék az első, aki belepirulna ebbe a kölcsönös évődésbe, inkább elterelem a gondolataim és megpróbálok kiskutyákról, virágokról, helyszíni fotókról képzelegni ahelyett, milyen lenne egy light, bilincselős BDSM parti egy gyerekkori baráttal.
- Visszaszívom minden korábbi megjegyzésem - teszem még hozzá, sunyi vigyorral fürkészve a hasonlóan mosolygós szempárt velem szemben.
- Határozottan erkölcstelen vagy - És ha azt hiszi, ennél nagyobb bók elhagyta ma már a számat őt illetően, akkor nagyon is téved, ez a legnagyobb elismerés, amit így húsz év után tőlem kaphat.
Kíváncsian várom a véleményét, nem mintha az befolyásolná, milyen jóízűen fogyasztom el az ebédemet, de hát ez az ő kedvenc helye, csak adok a kritikájára, mielőtt folytatnám az evést. Bár viccnek szánja és el is mosolyodom, utána mégis előre nyújtom a jobb lábam és a cipőm orrával finoman lábszáron koppintom az asztal alatt.
- Jól van, Rómeó, azért ne nagyon udvarolgass, a végén még elbízza magát és mostantól állandóan kedvezményekkel bombáz majd. - Ismét nehéz lenne megállapítani, melyikükre vagyok pontosan féltékeny, de az már sokat segítene az állapotomon, ha rajtam és a kajáján tartaná a szemét, nem kalandozna közben másfelé. Kiállhatatlan vagyok, tudom.
- Azta, meg sem érdemlem! Csak egyszer-kétszer élek vele vissza a jövőben, becsszó - Egyből belemegyek a játékba. Amúgy is túl könnyű lenne kilesni az aktából a címét, sokkal nagyobb jutalomnak érzem, hogy megosztja velem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne használnám ki az információt. Érdeklődve figyelem, mit pötyög a mobilján, és amikor az enyém megrezzen a zsebemben, leteszem a villát és érdeklődve előveszem. Az üzenet láttán elmosolyodom és elmentem a számát a telefonomba, majd egy kicsit körözni kezd az ujjam a válasznak szánt emojik felett.
- Hmmm? Bocs, nem figyeltem, épp flörtölnek velem - sandítok fel rá, de aztán sietve hozzáteszem: - A hét óra jó lesz. Aztán csinos legyél! - küldök neki egy barack és egy sok apró vízcseppet jelölő hangulatjelet, majd a képernyőt lezárva visszasüllyesztem a mobilt a zsebembe.
- Nem ülnék úgy volán mögé, hogy iszom előtte, ha tudom, hogy később te is mellettem leszel - A vicc ellenére ezt fontosnak érzem komolyan leszögezni. Már eleve úgy érzem, hogy túlságosan védelmező vagyok Callal szemben ahhoz képest, hogy alig pár órája láttam őt viszont, de hát mindenkinek kell legyen valami mániája, az enyém pedig úgy látszik, hogy ő és a biztonsága. - Úgyhogy lehet, gyalog megyek - vonom meg a vállam kaján mosollyal, jelezve, nem óhajtok hallgatni az alkoholos szabályára. Nem mintha amúgy terveznék inni a találkánk előtt, viszont mégsem mutathatom magam szófogadónak, a végén még összedőlne a világ. Meg aztán az is lehet, repülni fogok és őt is viszem magammal, csak hát erről a gondolatról eszembe jutnak a szárnyai és ezt a témát túlságosan kényesnek érzem ahhoz, hogy viccelődjek vele vagy bármilyen más módon felhozzam.
- Egyébként értékelned kéne, ha előnyt akarnék neked adni. Elég jó ivó vagyok, az meg tök unalmas, ha te már a második pohárnál kiütöd magad, én meg tök józan maradok. Akkor csak te vallanád meg minden féltett titkodat. Mi lenne az én kínos sztorijaimmal? - A fejem csóválva szúrok újabb falatot a villámra, de egyelőre csak játszom vele, tologatom a tányéron Calebet figyelve enyhén leszegett állal. Folytatom a piszkálását az asztal alatt és a cipőm orrával az övét kezdem el oldalról kopogtatni, mint egy hiperaktív gyerek, aki képtelen akár egyetlen pillanatra is nyugton maradni.

Ha észre is veszem Blue-n a hirtelen jött szótlanságot, nem adom jelét. Inkább kiélvezem a boldog pillanatot, és nem sietek, hogy levakarjam az arcomról az ott terpeszkedő vidám mosolyt, pláne az asztalra vetett ellenséges pillantása után. Mindig is kedveltem Blue-t, és azt hiszem, ez ennyi idő elteltével is megállja a helyét. Ettől függetlenül a normalitására vonatkozó megjegyzésem is teljesen természetesen bukik ki belőlem, de hát nem kell mindennek és mindenkinek normálisnak lenni, sőt. Üdítő változatosság egy Blue-féle srác, és úgy tűnik, könnyedén hozza elő belőlem is a pimasz oldalamat, amit ritkán mutogatok bárkinek. Nem mintha szégyellném, csupán a legtöbb élethelyzetem sokkal több komolyságot követel meg tőlem.
Minden esetre, amikor Blue felnevet a riposztomon, elégedetten vigyorgok. Komolyan, már kezdenek begörcsölni az arcizmaim ennyi mosolygástól, de egyáltalán nem bánom. Ahogy azt sem, hogy olyan témák is felmerülnek az asztalnál, amik általában nem ide valók.
Amikor Blue is közelebb hajol felém, állom a pillantását. A visszakérdezés után azonban lesütöm a szemeimet, leheletnyit hátrébb húzódok, és zavartan beharapom egy pillanatra az alsó ajkam, mintha valóban elgondolkodnék rajta, hogy felsoroljak néhány illetlen hálószobatitkot… Végül körbepillantok magunk körül, és még közelebb hajolok Blue-hoz. Amikor azonban újra találkozik a tekintetünk, láthatja benne azt a vidám csillogást, amit tökéletesen kiegészít a pimasz félmosolyom.
- Ugye nem hitted, hogy rögtön az első randin lelövöm az összes poént? Hát hova lenne így a titokzatosságom, amitől megőrülsz értem? - kihívón rebben feljebb a szemöldököm, mielőtt ismét kiegyenesednék, és egy korty kávéval leöblítve a pillanatnyi diadal ízét feltenném a következő kérdésemet.
Tényleg azt várom, hogy elviccelje a választ, talán ezért is lep meg, hogy őszintének tűnik, amit hallok. Legalábbis erre enged következtetni az a halványan fülöncsíphető zavar, amiről Blue gesztusai árulkodnak. Azonban ahogy ő nem kérdez vissza, hogy én voltam-e már szerelmes, úgy én sem állok neki faggatni őt, hogy mégis ki volt az a szerencsés. A szerelem amilyen gyönyörű tud lenni, sokszor pont ugyanannyira szívás is, én pedig nem szándékozom két lábbal taposni Blue lelki virágágyásában. Inkább elintézem egy apró, nyugtázó biccentéssel a dolgot, és hagyom, hogy Blue elterelje a témát a bilincsekkel.
Óh, nagyon is értem a néma célzást, és őszintén elgondolkodom azon, vajon… de hiszen nem lesz köztünk semmi olyasmi, amin ennyire el kellene gondolkodnom. Valószínűleg nem vagyok Blue esete, és szigorúan véve ő sem az enyém. Tipikusan az a pasi, akivel kapcsolatban ezerrel villogna a fejemben a vészjelző, ha felmerülne, hogy a barátságon vagy a flörtölésen kívül bármi komolyabba bonyolódjak vele.
- Úgy tűnik, közös szakmai ártalom? - kérdezek vissza, tartva magam a poénkodós hangulathoz.
Mégis, amikor elismeri, hogy határozottan erkölcstelen vagyok, egy indokolatlan, diadalittas vigyor terül el az arcomon.
- Köszönöm! Muszáj volt megvédenem a szende lelkemet. Nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha azt gondoltad volna rólam, hogy prűd vagyok vagy uncsi vanília.
Na jó, ez így nem igaz, de jólesik ilyen elismerést kapni a “főerkölcstelentől”. Vagy legalábbis attól, aki annak gondolja magát, ugyebár.
- Az elviselhetetlen lenne! Állandó ingyen desszert a kedvenc éttermemben… szörnyű dolgok vannak a világon - somolygok Blue-ra, és csak azért is látványosan lecsekkolom még egyszer a pincérsrác formás hátsóját, amin olyan szépen feszül az egyennadrág. Ezt sem én kezdtem. Csak folytattam.
- Remélem is! A végén még fel kellene jelentselek a rendőri hatalmaddal való visszaélésért. Mindenkinek jobb, ha tőlem tudod meg a címemet - sóhajtok színpadiasan, mielőtt elővenném a telefonomat, hogy bepötyögjem a telefonszámát, és elküldjem neki az üzenetet.
- Cccöh, már tudom, miért rövid életűek a kapcsolataid, ha már egy ebédnél is mással flörtölsz - forgatom meg a szemem nagy álságosan, és egy hősnek érzem magam, hogy nem nézem meg, mit válaszolt, amikor megrezzen a zsebemben a telefonom. - De a kedvedért csinos leszek.
Nem átallok rá is kacsintani, csak a rend kedvéért.
- Ez megnyugtató, de nem gondoltam, hogy autóval jössz értem. Valahogy haza is kell érni, nem? - az pedig nem megy úgy, ha ittunk, és autóval vagyunk. Bár a sofőrszolgálat is egy lehetőség, de a taxi talán egyszerűbb.
- Alig várom, hogy elkotyogd a kínos sztorijaidat! - vigyorgok Blue-ra két falat között. - Tudod, az egyik nagy erényem, hogy tökéletesen tudok nemet mondani. Meg szabályokat kitalálni. Mondjuk, hogy kiindulva a feltételezett alkoholtoleranciánkból, neked minden körben duplát kell innod. De még addig úgyis alszok a feltételekre - csak úgy dől belőlem a szó, pedig esküszöm, máskor egy hét alatt nem beszélek ennyit, most mégis magától értetődő minden egyes szó.
Amikor Blue oldalról kopogtatni kezdi a cipőmet, kivárok egy kicsit, majd egy hirtelen mozdulattal igyekszem rálépni a cipője orrára, hogy végre nyugton maradjon. Blue szemébe nézek, mielőtt megszólalnék.
- Örülök, hogy összefutottunk, Blue. Olyan nevetségesnek tűnik, hogy ettől a találkozástól tartottam annyira… - van valami halványan szomorkás éle a mosolyomnak, de igyekszem hamar elrejteni egy újabb falattal. Csak ekkor veszem észre, hogy már alig maradt valami a tányéromon. Jól érzem magam, és nincs kedvem még búcsút inteni Blue-nak. De esetleg… rendelhetünk desszertet? Vagy csak… vagy csak befejezhetjük az ebédet, és elintézhetném végre, amivel megcsúsztam a kihallgatás miatt. Két nap múlva úgyis találkozunk. Csak tudnám, miért várom az egészet olyan lappangó izgatottsággal, mint más a szalagavatós estéjét…?

Ott van! Ott van! Megtaláltam! A zavart ajakharapás, az elhúzódás, a szemlesütés! Sikerült zavarba hoznom! Olyan szélesre kúszik a vigyor a képemen, kis híján görcsbe áll az egész arcom, de azt sem bánnám, ha életem végéig így maradnék, vagy leesne mindkét fülem. Ez az év, sőt, az évtized legnagyobb sikere, teljesen felvillanyoz, hogy csak sikerült előcsalnom belőle a szende oldalát, még ha szendének, az elhangzottak után, nem igazán reális már titulálnom. Aztán persze túlteszi magát a dolgon, ám attól még büszkén elkönyvelem a diadalom, akármilyen rövid ideig is tartott.
- Hmm, szóval lesz még randink... Akkor ki őrül meg kiért? - Igazából azt is meg lehetne kérdőjelezni, ez az egész pontosan mi köztünk. Miért érzem úgy, hogy átléptünk egy határt és nem igazán helyes már semmilyen szempontból sem, ahol épp táncolunk? Köztudottan nem randizok senkivel, és ha csak viccnek titulálnánk az egészet, talán még megmenthetném a helyzetet, csakhogy a kisujjamat sem mozdítom, hogy tisztázzam, esetünkben hol húzódik a határ a vicc és a komolyság között.
- Úgy tűnik - És ezzel máris sokkal, sokkal szimpatikusabb lett a szakmája. A virágágyáshoz ugyan nem tudnám odabilincselni, de egész jól feltalálnám magam néhány kerti szerszámmal...
Te jó ég, Blue! Állítsd le magad!
- Ezer bocsánat, még a feltételezés is sértő, hogy egy mondatban említettelek az ártatlansággal - Meglepő módon Cal személyisége valahogy képtelen kapufát lőni nálam. Prűdnek látom? Tetszik. Pajzánnak? Az is bejön. Nem tud olyan árnyalatra bökni a skálán, amitől ne tartanám vonzónak, és ez most már eléggé aggasztó. Miféle helyre hozott? Tettek valamit a kávénkba?
Talán még sodródnék is a viccel, de már megint a pincért bámulja, ráadásul most jóval látványosabban, úgyhogy teljesen éretten és megfontoltan (amúgy nem) ismét lábszáron kólintom az asztal alatt, csak hogy a szúrós pillantásom még inkább egyértelművé tegye, hova koncentrálja azt a szép szemét, viccből és komolyan egyaránt.
A válasza megmosolyogtat, de hát mi nem abból, amit mond? Ha a bokornyírás művészetét kezdené el ecsetelni, azon is ugyanúgy vigyorognék.
- Héé, nem az én hibám, hogy népszerű vagyok! De nem kell féltékenynek lenned, ha csak magadnak akarsz, csupán szólnod kell. - Látványosan el is teszem a mobilom, hogy aztán teljes figyelmem neki szentelhessem. Még fel is könyökölök az asztalon, megtámasztom a kézfejemen az államat és várakozón pislogok rá, ártatlanul, jelezve, kezdjen velem, amit nem szégyell. Az autós megjegyzése azonban kizökkent ebből, a korábban levágott, érzelgős kirohanásom óta most először esek ki a szópárbajaink komolytalanságából, és őszinte zavarral átdörgölöm a tarkóm, mintha nem tudnám, kijavítsak-e egy látványos félreértést, vagy hagyjam a feledés homályába merülni.
- Öhm... Én azt gondoltam, nálad alhatok. Tudod, mert iszunk, meg minden. - Nyilván tök logikus, hogy gyalogolok vagy taxizok, vagy hívok egy Ubert, valamiért számomra mégis az volt az evidens, hogy együtt töltjük az éjszakát és majd reggel, kijózanodva szépen hazavezetek. - De a taxi is jó - teszem hozzá, ha esetleg kényelmetlenül érintené ez a fajta tolakodásom. Nem dől össze akkor sem a világ, ha haza kell jönnöm tőle, mégis csak ez az első találkánk húsz év után, a pénteki pedig csak a második lesz. Nem akarok túl sokat várni tőle vagy ráerőltetni egy tempót, amire nem áll készen.
- Hah, benne vagyok! Ivásban nehezen tudsz lemosni a pályáról - Bármiféle kihívást vagy feltételt örömmel elfogadok, amit kitalál, amíg izgalmasabbá teszik a programot. Nem mintha vele lenni már önmagában ne lenne eléggé izgalmas. Ha teljesen józanul vinnénk végig az estét, azzal is ki tudnék békülni; ettől persze ugyanúgy nála aludnék, ha lenne ilyen opció.
Túl hamar lelövi azt, hogy idegesíteni próbálom, mikor a lábamra lép, de mosolynál többel nem reagálom le, egy darabig még szökni sem próbálok. A figyelmem végül a szavaira irányul, ha jobban értenék mások lelkéhez, azt mondanám, van valami szomorkás a hangjában, így viszont alig tűnik fel.
- Tartottál tőle? Tőlem? Mi az ördögért? - Őszinte értetlenséggel meredek rá, mert hát nem hiszem, hogy túlságosan ijesztő benyomást tettem volna rá. A suliban kb. alig beszéltünk, legtöbbször a távolból leskelődtem utána, amikor legutoljára látott, akkor meg taknyom-nyálam-könnyem egybefolyt. Egyik sem kelt rólam túlságosan ijesztő benyomást, ezért is érdekel, tettem-e valamit, amiért félt a találkozástól.
A pillantásom a tányérjára esik, majd vissza rá. Gondolok egyet és kirántom a lábam az övé alól, majd a lábfejemet az övébe akasztom.
- Ismerek a közelben egy cukrászdát. Eszünk desszertet? - Tudom, hogy ott a péntek, meg hogy már eleve fánkkal indítottam a napot, de ha hajlandó még egy kicsit rám szánni a napjából, bárhova elvinném. Egy kis cukortúladagolást bőven megér a társasága.

Annyira kár lenne elrontani Blue elégedett örömét, így hát meghagyom abban a hitben, hogy tényleg sikerült zavarba hoznia. Egyszerűen már azért a mosolyért megérte az egész!
- Mivel már elhívtál péntekre, így feltételezem, hogy lesz - dobom vissza a labdát szemrebbenés nélkül. Szóval ki is őrül meg kiért? Fogalmam sincs. Ahogy arról sem, hogy mi ez az egész, de… nem muszáj mindenre már rögtön az elején, meggondolatlanul címkéket aggatni, nem igaz? Elég, ha egyelőre csak kiélvezzük az időt, amit egymás társaságában tölthetünk.
- Tudok ártatlan is lenni, ha kéred, de szórakoztatóbb rájátszani a mocskos fantáziádra, mint pironkodni minden második megjegyzésed után - mert hát valljuk be, Blue nem fogja vissza a nyelvét, amit persze egyáltalán nem bánok. Jólesik hallgatni, még ha hetet-havat is hord össze éppen.
Amikor a pincér után lesek - puszta Blue-cukkolási szándékkal -, nem késik sokat a lábszáramat érő rúgás.
- Hé! - fordulok vissza egyből Blue felé tettetett felháborodással, és viszonzom azt a szúrós pillantást… egy elégedett mosollyal. Mondtam már, hogy imádom húzni az agyát? Mintha valahogy újra félig gyerekek lennénk, legalábbis ezt a fajta felhőtlenséget legalább azóta nem tapasztaltam két lábon járó lények, csak növények és állatok társaságában.
Persze a megjegyzésére feljebb rebben a szemöldököm, de már mosolygok, amikor megszólalok.
- Akkor most szólok. Csak magamnak akarlak, Blue - egy pillanatra cinkos hunyorgással szűkülnek össze a szemeim, mielőtt folytatnám. - ...mármint most. A figyelmedet, még mielőtt valami másra gondolnál.
Óh, szemét vagyok, de egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne menjek el azokig a láthatatlan határokig, ha már ő is második randikkal dobálózik. Egészen biztosan volt valami a kávémban. Mindkettőnkében. Talán még gyakrabban kellene ide járnom?
Úgy tűnik, a péntek este tervezgetésében nagyon elbeszélünk egymás mellett. Vagy a fene se tudja. Nem arról volt szó, hogy nálam iszunk, hanem hogy elmegyünk valahova, oda meg el is kell jutni valahogy, ésésés… csak figyelem a tarkóját dörzsölgető Blue-t, és az agyam egy kicsit lefagy a kimondott információtól. Nálam aludna? Mármint a kép, hogy Blue az ágyamban… dehogy, dehogy az ágyamban! Nyilván a kanapén, a nappaliban, egészen kényelmes, a virágok miatt mindig jó a levegő, ésésés…
- Kizárt dolog, hogy nálam aludj pénteken - nyögöm ki végül, a kelleténél talán nagyobb lendülettel, de most először tényleg, igazán zavarban vagyok, mióta összefutottunk. Az előbbi műsor kismiska ahhoz képest, milyen sebességgel vörösödök el a pulóverem gallérjától a fülem hegyéig. Olyan világraszóló idióta vagy, Ezra, hogy a föld olyat még nem hordott a hátán!
- Vagyis… nem egészen úgy gondoltam, csak… - a homlokom az asztalon koppan kínomban, a tányérom mellett, és az ujjaimat néhány szívdobbanásnyi ideig összefonom a tarkómon, mielőtt pár mély lélegzettel sikerülne visszanyernem a hangomat, és a könyökeimen támaszkodva felpillantanék Blue-ra.
Vajon mi a francot mondhatnék? Hogy nekem ez így túl gyors? De hát a baromi nagy semmi hogy a fenébe lehetne túl gyors? Az ottalvás nem jelent semmit, nem kellene, hogy egy pillanatig is kellemetlenül érezzem magam miatta, hacsak olyan irányba nem kalandoznak a gondolataim, amikről világosan ordít az előző reakcióm.
Megint AZ történik! Az, hogy túlságosan is vonzódok valakihez, de ez a valaki miért pont Blue? Miért kell ilyen rohadtul tökéletesen egy hullámhosszon lennünk, miért kell ilyen pofátlan módon dobálgatnunk azokat a magas labdákat, miért kell ilyen veszettül jól kinéznie, és egyáltalán…! Miért pont ő? Én meg miért vagyok ilyen rohadtul ostoba? Elvégre alig fél órája tárgyaltuk ki, hogy egyikünk sem a hosszú távú kapcsolatok bajnoka, én pedig egyáltalán nem akarom tönkrecseszni ezt az egészet - legyen is ez bármi - azzal, hogy bármi meggondolatlan dolgot teszek. Annyira jó most így, miért kell, hogy ennyire vonzzon minden szava és minden porcikája?
- Nálam aludhatsz, de akkor vagy te jössz, vagy az alkohol - jelentem ki végül, és úgy érzem, gigantikus hős vagyok, hogy sikerült megtalálnom az arany középutat. - Nem koktél ez, hogy keverjük a kettőt.
A laza freak out után, amit az imént majdnem produkálnom sikerült, a szívverésem irtózatosan lassan áll vissza a nyugalmi ritmusra. Már ha egyáltalán ebben az évezredben sikerül neki ilyesmi Blue közelében. Ezért kellenek a szabályok. Mondtam már, hogy szeretem a szabályokat? Odáig vagyok értük! Pont tökéletesek a hasonló esetekre.
Miután a lábára lépek, és képes vagyok újra összeszedni két értelmes gondolatot - valamint újabb falatot vételezni a kajámból -, csak nem bírom ki, hogy ne ejtsem el azt a megjegyzést. Meg sem lep igazán Blue értetlensége, de sokáig én sem igazán értettem, miért is tartottam az újratalálkozástól.
- Tőled és Tristől - bólintok nagyot a kérdésére, és igyekszem a lehető legsemlegesebb hangot megütni, amikor Tristant említem. - Egyszerűen azért, mert féltem a reakcióitoktól. Tartottam tőle, hogy mit szólnátok, ha megtudnátok, hogy végig életben voltam, csak… lényegében hazudtam nektek. Hogy bujkáltam ennyi éven át, és még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy tudassam veletek, hogy életben vagyok. Nem mintha gondoltam volna, hogy bármelyikőtöket érdekel…
Fogd be Ezra! Csak… fogd be! Nem kell túlmagyarázni a dolgokat, pláne nem úgy, hogy ostoba, önbizalomhiányos hisztérikának tűnj tőle.
Ezek után fogalmam sincs, miért nem húzom el a lábam, amikor az övét az enyémbe kulcsolja, és miért nem jut eszembe egyetlen pillanatra sem, hogy egyszerűen kimentsem magam a további közös időtöltés alól. Mostmár egészen biztos, hogy volt valami a kávémban.
- A desszert csodásan hangzik! - mosolygok rá, és kulturáltan belapátolom az utolsó pár falatot, hogy utána indulhassunk.

Touché. A péntek az én ötletem volt, ezt kár lenne letagadni; semmiképpen sem tenném kockára azért, hogy egy szópárbajt megnyerjek. Egy igazi játékos amúgy is képes beismerni, mikor vesztett el egy labdát, vagymifene, mindenesetre még a vereség is csak hősiesebbé és nagylelkűbbé tesz. Szóval, miért ne?
- Mocskos f... Héé, teljesen ártatlan és patyolat tiszta lelkem van! Fehérebb, mint a szűzhó - háborgok, aztán persze az utolsó hasonlat eszembe juttat valamit, mert hát én meg a szűziesség... A nyelvemen van az önreflexió, csak aztán kaján mosollyal lenyelem inkább. Nem most kéne megjegyzéseket tenni a szexuális életemre, ha már éppen azt bizonygatom, mennyire ártatlan és ma született bárány vagyok.
A rúgást az asztal alatt nagyon is megérdemli!
Hozzá hasonlóan én is hunyorogni kezdek a vallomása hallatán, mintha azt fontolgatnám, mi az ára annak, hogy a teljes lényemet és figyelmemet neki szenteljem. Bevallom férfiasan, nem szokásom, sőt, biológiailag alkalmatlan vagyok rá, hogy teljes egészében másnak adjam magam. Legalábbis eddig ezt hittem, és tudom, hogy csak poénkodunk, mégis elgondolkodom egy pillanatra, vajon csalódott lenne-e, ha ezt tudná rólam. Egyáltalán nem vagyok párkapcsolat-alapanyag. Akkor hogy lehet, hogy mióta beszélünk, egyszer sem néztem rá a mobilomra vagy kezdtem el stírölni a felhozatalt körülöttünk?
- Hát jó. De tudod, aki egyszer belekóstol ebbe... - Kényelmesen hátradőlök a széken, hogy jobb rálátással tudjak végigmutatni magamon. - ...az utána függővé válik. A végén mindenemet akarod majd. - Kap még tőlem egy sötét, ragadozó-jellegű mosolyt, mielőtt megpróbálnám moderálni magam és visszaterelni a beszélgetést a megengedett határvonalak mögé. Túl sokáig kalandozni mögöttük nem egészen egészséges, egyikünkre nézve sem.
A következő megjegyzése annyira profi mód sikerül, egyetlen mondattal el tud kergetni körülöttünk minden játékosságot. Nem az, hogy nem kéne nála aludnom, vagy nem biztos benne, jó ötlet-e, de hogy ilyen hevesen lecsapjon. "Kizárt dolog." Azért ez egy kicsit sértő, mert hát hé, mi rosszat tettem? Igaz, fél perccel ezelőtt én fogadkoztam, hogy nem gáz, ha nem akar vendégül látni, eltaxizom haza.... De mi az, hogy nem akar vendégül látni?! Enyhén csücsörítve, megértőn bólogatok, bár azért az arcomra van írva, hogy nem igazán tudom hova tenni. Mit feltételez rólam, hogy éjszaka csak úgy megrontanám? Meg hát eddig nem ő viccelődött a bilincseléssel? Az, hogy Caleb közben árnyalatot vált, fel sem tűnik, annyira lefoglal, hogy a sértett egómat babusgassam.
Aztán a következő pillanatban Cal lefejeli az asztalt, az arcomon meg átsuhan valami őszinte aggodalom-féle. Még egy kicsit közelebb is dőlök a törzsemmel, elfeledkezve arról, hogy éppen duzzogok, mert hát már tényleg nem értem, mi van. Lehet, hogy valami hülyeséget mondtam? Minden érzelmi intelligenciámat összeszedve megpróbálom átértékelni, volt-e bármi túlságosan polgárpukkasztó abban a felvetésemben, hogy nála akarok aludni, de ismét ugyanoda lyukadok ki: halvány gőzöm sincs, mi van. És én még azt hittem, a nők bonyolultak!
- Figyelj... - De egyáltalán nem tudom, mire figyeljen. Visszakozzak, hogy nem muszáj erőltetni a találkát? Kizárt. Ismét látni akarom és beszélgetni akarok vele. Visszakozzak, hogy nem kell ott aludnom? De hát eddig sem erőltettem, mondtam én, hogy hazamegyek, ha gáz. Vagy nem fejeztem ki magam érthetőn? Teljes tanácstalansággal bámulok rá, kissé elveszetten, némán kérve, hogy bökjön ki végre valamit, mert ebből a homályból a segítsége nélkül nem találok ki. Hát, nem igazán mondom, hogy az ítéletével előbbre visz. Mi az, hogy nem koktél? Miről maradtam le, amiért az ivászat és a kanapén alvás ennyire nem fér meg egymás mellett? Tart valamitől? Mitől? Tőlem?
Kicsit hevesen vetem magam hátra a széken, karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Nehezen leplezem azt az enyhe sértettséget, amit érzek, mert hát úgy érzem, mintha gyerekként kezelne, vagy nem bízna bennem egyáltalán, ezért próbálja minden lépésemet megkötni. Ma nem beszélhetünk többet a múltról; pénteken vagy ezt tesszük, vagy azt. Mi a fenének kellenek a szabályok? Borzasztó béna vagyok amúgy is bennük.
- Jó. - mormogom végül, de hogy melyikre bólintok rá és melyiket zárom ki, azt nem tisztázom. Igazából egyik sem olyan fontos, mert alkohol nélkül is vele lehetek, és ha már nem iszunk, felesleges nála aludnom. A társasága a lényeg, nem az, hogy kólát vagy sört iszunk-e mellé, és az ágyamban ér-e véget vagy az ő kanapéján. Néhány pillanatra elfordítom tőle a pillantásom, nem akarok túl sokáig puffogni előtte, de az ilyesmi nálam nem múlik el csettintésre. Szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én akarom, és általában nem riadok vissza attól, hogy érvényesítsem az akaratom. Cal viszont... Más. Az ő érzéseivel nagyon is törődöm, az ő vágya előrébb való, ami azt jelenti, hogy ez egy igencsak új jellemvonás, amit éppen építgetek és bontogatok magamban.
A továbbiakra ráncba szalad a homlokom és a hisztikétől belilult aura is enyhülni látszik körülöttem.
- Cal... - Annyi ponton bele tudnék kötni az érvelésébe, hogy azt sem tudom, hol kezdjem, mindenesetre az asztalra támaszkodom, hogy ismét közelebb tudjam magam hozzá. - Nem tartozol magyarázattal. Senkinek. Nekem sem. - Az már nyilván nem az ő hibája, hogy ennyire akaratos és önző vagyok és mindent tudni akarok róla ennek ellenére is.
- Azt tetted, amit tenned kellett, hogy a felszínen maradj. De komolyan... - És mintha az előbb nem én nyomtam volna le az évszázad sértődését, olyan természetes határozottsággal nyúlok át az asztalon és fogom meg a kezét, tenyeremmel beborítom a kézfejét. - Nem kell magyarázkodnod. - Fogalmam sincs, honnan termelődik ennyi gyengédség bennem és miért vagyok képes ennyire könnyen túllépni a saját önzőségemen, ha róla van szó. Ez az igazi rejtély, nem az, miért nem alhatok a kanapéján. Lehet amúgy, hogy nincs is kanapéja, csak túl cikinek érezte bevallani, hogy a földön kéne aludnom? Hmmm... Nem tartom ott túl sokáig a kezem, csak szeretném, ha tudatosítaná magában a mondandómat, aztán bennem is tudatosul, főként az, mekkora átéléssel szorongatom a kezét, úgyhogy inkább visszahúzom, mielőtt meg kéne kérdőjeleznem még több dolgot magammal kapcsolatban.
- Ismerd be, az hangzik csodásan, hogy velem tölthetsz még egy kis időt - vonom meg a vállam játékos mosollyal, és amint az utolsó falat kaja is eltűnt a tányérjáról, már kelek is fel. Úgy érzem, annyi minden történt velünk az ebéd alatt, hogy mielőbb friss levegőre van szükségem. Azt megvárom, hogy ő is feltápászkodjon a székéről, utána viszont néhány lépéssel előre megyek, hangos köszönés után kinyitom az ajtót és megtartom Calebnek, míg kijön, közben már mélyen letüdőzve a kipufogófüstös, városi levegőt.
- Nem gáz, ha sétálunk? Közel van. - Nem bénáznék feleslegesen az autóval, meg aztán eléggé ránk fér most a fejszellőztetés. Rám egyértelmű, hogy miért, neki meg szintén össze kéne kapnia magát és letisztázni, hogy mi ez a szabályfétise és honnan ered egész pontosan.

- Patyolat, mi? Pff! - pofátlan módon az arcomra van írva, hogy nem hiszek neki. Azt is csodálom, hogy képes a szűz szót bármilyen kontextusan kiejteni a száján, de hiába minden poénkodás, van, amikor az agyam behúzza a féket, és nem ejtek ki mindent a számon. Szerencsére. Bár eddig Blue mellett ez a szűrő is lazábban működik, mint másokkal.
Amikor hátradőlve büszkén végigmutat magán, ahelyett, hogy a tényleg felmérném, mire is vonatkoznak a szavai, inkább látványosan megforgatom a szemeimet.
- Néha úgy érzem, a kisujjad is sok lenne belőled hosszú távon, de azt már úgyis lenyúltam - emelem fel a kisujjeskünél bevetett jobb kezemet, jelzésértékűleg megmozgatva a kisujjamat. - úgyhogy majd szólok, ha ellenállhatatlan vágyat kezdenék érezni a fél karod iránt…
Egy pillanatra sem vagyok hajlandó komolyan venni őt, így hát csak megvonom a vállaimat. Sokkal egyszerűbb ez, mint kiélvezni azt a ragadozó-mosolyt, amit rám villant az asztal felett, és ami vészesen könnyen csalhatna forró borzongást a gerincemre.
Az ottalvás témája azonban valóban tökéletes hatékonysággal vágja haza a játékosságot kettőnk között, vagyis inkább az én reakcióm, nem maga a téma. Úgy tűnik azonban, hogy Blue-t túlságosan lefoglalja a saját sértettsége, így nem veszi észre a zavaromat, és a látványos nyűglődésemet is másképp értelmezi. Ez alapvetően jó, nem? Vagy a fene tudja. Minden esetre amikor felemelem a fejem az asztalról, és Blue tanácstalan arcával találom szembe magam, megrohan a saját elcseszettségem érzése. Tényleg nem volt semmi vérlázító a felvetésben, hogy nálam aludna, mert hát barátok kismilliószor aludhatnak egymásnál, nem igaz? az egyetlen, amitől tartok, az nem ő, hanem én magam. Az, hogy elég néhány pohárka alkohol, és máris színesebben látom a világot, máris más jelentést tulajdonítanék dolgoknak, olyasmit látnék bele Blue viselkedésébe, amiknek közük sincs a valósághoz, csak az én agyszüleményeim. Most még képes vagyok egyensúlyozni, képes vagyok játéknak venni mindent, de ismerem magam annyira, hogy tudjam, általában hajlamos vagyok hamar többet látni mindenbe, mint ami valójában ott van. A pszichológusom szerint túlzott mértékben vágyom a törődésre és a kötődésre, ezért a kapcsolataim nagyrészében szinte kivétel nélkül alárendelt szerepet veszek fel, és ezt nem egészséges az elért eredményeimre nézve. Igen, túl könnyen símulnék bele egy minden szempontból előnytelen kapcsolatba is. Az egyetlen szerencsém, hogy Joseph megmondta, amikor az első barátomat mutattam be neki, hogy eltöri a kezét annak, aki egy ujjal is úgy ér hozzám, ahogy nem érdemlem meg, és a saját nyelvével fojtja meg, aki szavakkal bántalmaz. Igen, van egy elég… sajátosan őszinte stílusa a nevelőapámnak, amit igazából rettentően értékelek. Mert tudom, hogy mindezek ellenére soha nem cselekedne semmiben a hátam mögött, de ha úgy látná, hogy valami nagyon nem stimmel, igenis eljönne idáig, és felkapna a vállára, hogy kiszakítson a megszokott közegből, és jól elbeszélgessen a fejemmel.
Mégis, ezt, hogy a saját józan eszemben nem bízom, ha róla van szó, hogy a francba tálalhatnám Blue-nak? Hagyom inkább, hogy összefonva a karjait maga előtt, kicsit elzárkózzon tőlem sértettségében. Csak dacosan összeszorítom én is a szám egy pillanatra, amikor nem jutunk dűlőre a szavakkal. Hadd higgye, hogy benne nem bízom, hogy a jellemével vannak problémáim. Még talán jobb is így.
Hiába nem érti, néha szükségem van a szabályokra még mindig. Mert néha a szabályok segítenek túlélni. Elvégre ha az a szabály, hogy minden nap fel kell kelned az ágyból és fel kell öltöznöd, és nehezebben engedsz a kísértésnek, hogy heteket tölts el a szobádban, a paplanod alatt, akár úgy is, hogy közben egy falatot sem kívánsz, és csak akkor eszel, ha valaki ott van melletted, amíg legalább az étel fele el nem tűnik a tányérodról.
Mindezt azonban most nem érzem úgy, hogy magyaráznom kellene. Nem is lenne sok kedvem hozzá. Pont elég volt már mára az, ami eddig elhangzott köztünk. Ezért is igyekszem kicsit továbbterelni a témát, ami persze megint nem egészen úgy sül el, ahogy szerettem volna. Arra azonban mégis elég, hogy megtörje Blue duzzogását, és olyan magától értetődő megértéssel forduljon felém, ami nagyon jólesik. Amikor elhallgatok, és ő kezd beszélni, tudom, hogy igaza van, de még mindig rá kell vennem magam ilyenkor, hogy ne magamat hibáztassam mindenért, és ne álljak neki magyarázkodni, mintha az életem múlna rajta.
Komolyan szorítom össze az ajkaimat, és csak bólintok egyet. Tényleg értem, csak nem volt még túl sok alkalmam éles helyzetben gyakorolni, elvégre nem találkoztam senkivel közülük. Közülünk.
Ahogy közelebb hajol az asztal felett, és a kezemre teszi a kezét, egy pillanatra megrezzenek, de nem húzom el. Jólesik az érintése, jobban lehorgonyozza most a gondolataimat, mint a szavai. Lassan mozdítom a kezem, és mielőtt elkalma lenne elhúzni a sajátját, megfogom, és gyengéden megszorítom, miközben a kezünkről a szemébe nézek.
- Köszönöm - tényleg, igazán.
Nem több az egész, mint egy futó érintés, el is engedem utána a kezét, és hagyom felbukkanni a desszert témáját.
- Hát persze! Bár jobban belegondolva nem tudom, hogy a sugar rush vonz jobban, vagy a napsugaras személyiséged - vigyorodok el, miközben fizetés után kilépünk az étterem ajtaján.
- Jobb is, ha sétálunk, akkor legalább lesz helye annak a desszertnek - értek egyet, Blue mellett lépdelve a járdán a cukrászdáig.