Épp csak beértem a kávémmal és a még mindig meleg fánkjaimmal az ebédszünetről (igen, erősíteni kell a rendőrökhöz kapcsolódó sztereotípiákat), amikor ismerős arcot láttam felém suhanni, egy nagyon is karcsú aktával a kezében. Azzal a lendülettel hátraarcot vágtam, de sajnos már túl későn.
- Ne szaladj, látlak! Öt perc múlva kihallgatás.
Kelletlenül ugyan, de csak visszafordultam hozzá, főként azért, hogy leolvashassa az arcomról, hova és milyen pózban szeretném, ha magába operálná a kihallgatását.
- Nem az én dolgom. - morogtam, mire a felettesem megállt előttem és kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Miért, nem itt dolgozol?
Erre csak egy érthetetlennek szánt dünnyögésre futotta a részemről, de a pikáns részeket kihallhatta belőle, mert az arca dühös grimaszba torzult és a mellkasomnak nyomta az aktát. Az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt a földre esett volna, és megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem lötyögtettem ki a kávémat közben. Mire felnéztem, a fickó már messze járt.
- Jó szórakozást! - kiáltotta még hátra, én meg örömömben homlokon csaptam magam az aktával, kétszer, abba fojtva bele egy kisebb zsörtölődést, aztán anélkül, hogy belelapoztam volna, a hónom alá csaptam és a kihallgatószoba felé indultam. Megihattam volna a kávémat, de a helyi rendszert ismerve a tanúkat és per gyanúsítottakat így is hajlamosak megvárakoztatni errefelé. Bármilyen régóta is várakozott szerencsétlen - gyors sandítás az akta első lapjára - Mr. Baxter, nem akartam még plusz húsz perccel gyötörni. Gyötörnek engem helyette úgyis eleget....
- Szóval, Mr. Baxter, legyünk gyorsak és tömörek, ez nem felolvasóest, de azért ne túl tömörek, hogy tudjak mit a vallomásba írni, vagy ha szép a kézírása, igazából maga is írhatná, majd kijavítom a vesszőhibákat, attól sem kell tart-- - Monológom, mit az ajtó kitárása, a büszke berongyolás és az ajtó elegáns(nak nem nevezhető) belibbentése alatt vágtam, hirtelen a torkomra forrt, ahogy megpillantottam a széken ülőt. Az az arc, az a szempár... Az élénk, vörös tincsek ugyan elbizonytalanítottak, de kettőt pislogva aztán ismét elszorult a gyomrom. A hasonlóság akkor is ijesztő volt, gyomorszájba vágósan, a kádba okádósan ijesztő fajta, amitől az embert a heréitől a feje búbjáig kirázza a hideg. Az ujjaim zsibbadni kezdtek, jobban kellett szorítanom a papírpoharat és a zacskót, mert attól féltem, elejtem valamelyiket. A hangom pedig egész egyszerűen elhagyott. Engem. Bárkit kérdeztünk volna meg húsz kilométeres körzetben, senki sem hitte volna el, hogy létezhet olyan szituáció, ami arra késztet, hogy kussban maradjak, ráadásul harminc másodpercnél tovább, egyhuzamban.
- Mit... Hogy is...? - köszörültem a torkomon és kapkodva kiügyeskedtem a hónom alól az aktát, addig gyűrtem mindent a kezemben, míg rá nem tudtam lesni ismét a névre. Ezra Baxter. - Ez...? Ahm.... - Kész, ismét elfúlt a hangom, és a gyomrom olyan őrülten liftezett, hogy tényleg úgy éreztem, rosszul leszek, ha nem ülök le. Az agyam egyre csak ezt az egy nevet ismételgette. Ezra. Ezra. Ezra? A nekem szánt, üresen hagyott székhez tántorodtam és ledobtam az asztalra a fánkos zacskót és a papírpoharat is. Egyre csak a fiút fürkésztem, mintha nem hittem volna a szememnek - mert nem is hittem! És bármennyire is rá akartam kérdezni, bárhogy is üvöltötte minden egyes idegszálam azt az egy nevet, ajkaim némán formálták csupán azzal a riadt óvatossággal, mellyel csak az tud kérdezni, aki nem mer biztosra menni, aki túl sokat csalódott már és aki képtelen elviselni még egy zsákutcába vezető reményfoltot: Caleb?

A válaszát betudom egy elhalasztott igennek az esténkre vonatkozóan, és így máris jobb kedvvel fogok neki ennek az egész vallomásfelvételnek. Egyetlen szavába kerülne és kimagyaráznám az egész alól. Leléphetnénk itt és most, ha ezt szeretné. Fogalmam sincs, ez mit mond el rólam és a hivatásomról, de esküszöm, érte habozás nélkül sutba vágnám az egészet, hiszen miatta szereztem meg elsősorban a jelvényt. Ő volt a legvégső és a legmagasabb cél.
- Elbűvölően cuki - vágom rá gondolkodás nélkül, habár utána elbizonytalanodom egy pillanatra. Lehetséges, hogy Cal kimaradt a kétirányú szexuális ébredésemből, hiszen elég fiatalon kerültünk össze, akkoriban, még ha őszintén kedveltem is, nem valószínű, hogy hangosan cukipofának neveztem volna, főleg mások előtt nem. Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy annyira megrázná a jelző, vagy épp zokon venné, így elkönyvelem, hogy nem történt nagy baj.
Újabb fánkért nyúlnék, megtetszik az a színes-cukros, de ekkor az adatkitöltés végére ér, ezért inkább félretolom az édességet és készenlétbe kattintom a tollam. Nem kezdek el vadul jegyzetelni, csak hallgatom és a toll végével játszok, az asztalhoz kopogtatom, az ujjamon pörgetem. Bele-beleolvasok a korábban felvett jegyzőkönyvbe és nagyjából ugyanezek vannak ott is leírva, így legalább nem lesz sok munkám vele. Végül a magam kapkodós, vonalas kézírásával lefirkálom nagy vonalakban, amit mondott.
Kicsit késve esik le a közénk beálló csend és az, hogy engem néz, úgyhogy sietve felpillantok rá és elgondolkodom.
- Ööö... Mennyire ismerted Mr. Donovant? Voltak gyanús üzletei, haragosai? Bárki, aki ártani akarhatott neki? Hangos szóváltás valakivel, amit a napokban elcsíptél? - beletúrok az aktába, de nem szerepel több papír benne. Még nincs boncnoki jelentés, sem toxikológia, a halál oka is csak feltételezés. Nem baj, azzal nem futok túl sok extra kört, ha lehetséges opciónak a gyilkosságot is beleveszem. Bármilyen választ is ad rá, lejegyzem és igyekszem a témára koncentrálni. Nagy erőfeszítésbe kerül...
- Észrevettél bármilyen gyanús dolgot az elmúlt időszakban a ház körül? Furcsa autó az út szélén, gyanús alakok a környéken sétálgatva, különös telefonhívások? Bármi, amit még fontosnak érzel elmondani? - Közben elveszem előle a kitöltött lapot és az aktába teszem, majd a tollam végével megkocogtatom Cal kézfejét és a fánkos zacsira bökök. A nasi nem vágja fel magát, én meg most nem tudom összeragacsozni a kezem, épp írok, így ez a nemes feladat őrá marad ezúttal.
- Még lehet, hogy keresni fogunk, ha többet megtudunk, de attól nem félek, hogy elhagynád az országot. Kisujjeskü, meg minden... Mindenesetre, ha bármi eszedbe jut még, hívj fel. Oh, nem is tudod a számom... Na várj, fusd ezt át, és ha minden rendben van, írd alá az alján. - tolom elé az eddig körmölt lapot. - Addig megadom a számom. - előhúzom a zsebemből a mobilomat és feloldom rajta a képernyőzárat.

Ha csak egy fél fokkal is számítóbb lennék, lehet, hogy kihasználnám az alkalmat, hogy Blue kimagyarázzon, de így feleslegesnek érzem. Amúgyis, a lelkiismeretem nem engedné, hogy csak úgy lelépjek, ha a legkisebb esély is van rá, hogy a vallomásom hozzásegíti a rendőröket ahhoz, hogy kiderítsék a munkaadóm halálának körülményeit. Jobban fogok aludni, ha megteszek minden tőlem telhetőt.
Azért amikor Blue gondolkodás nélkül tovább ragozza a gyerekkori énem méltatását, meglepetten pillantok fel rá. Nagyon nem a zokon vevés az első reakció, ami megrohan hirtelen, hanem valami egészen más. Valami, amitől hirtelen úgy érzem, mintha valaki betett volna mellém egy hősugárzót, és kimelegedett volna tőle az arcom. Azért a mosolyt, ami az ajkaimra kéretőzik, igyekszem sürgősen elrejteni a kávéspohár pereme mögé, mielőtt visszatérek az adataim kitöltéséhez.
Igazából nem tart sokáig, amíg újra elmondom, amit tudok, és amikor ismt beáll köztünk a csend, türelmesen várom meg, hogy felpillantson a jegyzeteiből, és feltegye a kérdéseit. Van, amelyiken többet kell gondolkodnom, van, amelyiken kevesebbet, de azt hiszem, viszonylag rendezetten képes vagyok összefoglalni a lényeget.
- Másfél hete ismerem, azóta dolgoztam neki. Nem tudok semmit a kapcsolatairól másokkal, nem találkoztunk a szükségesnél többször. Elfoglalt ember volt, sokszor mondta le a megbeszéléseket, vagy hagyatkozott inkább csak egy-egy rövidebb telefonos egyeztetésre. Mindig azt mondta, hogy a kert a feleségének lesz, ő csak fizeti, mégis vele kellett mindent megbeszélnem, a feleségével csupán egyszer találkoztam - uhh, ez már azt hiszem, nem is tartozik igazán ide, de az ember nehezen fogja vissza az asszociációit.
- Nem hallottam senkivel összeszólalkozni, három napja nem is láttam - azért egy hosszú pillanatra elhallgatok, hogy átgondoljam, láttam-e bármi gyanúsat a ház környékén az utóbbi napokban, de nem jut eszembe semmi. Legalábbis elsőre. Hirtelen kapom fel a fejem, amikor eszembe jut az az akkor jelentéktelennek tűnő apróság… - Viszont tegnapelőtt hallottam beszélgetni két szobalányt az udvaron, és épp azt tárgyalták, hogy valaki megpróbálta megmérgezni Mr. Donovan két dobermannját. A pasas meg volt őrülve a kutyáiért.
Fogalmam sincs, van-e bármi jelentősége a dolognak, de ezt majd úgyis eldöntik a nyomozók. Inkább legyen több egy feleseges információval, mint kevesebb egy fontossal.
Amikor Blue megkocogtatja a kézfejemet a tollával, majd a zacskóra bök, felvonom a szemöldökömet, de végül kérdés nélkül teszek eleget a néma felszólításnak, és kiveszem a következő fánkot. Ketté töröm, és az egyik felét oké, hogy megtartom magamnak, de a másikat kissé sután nyújtom Blue felé. Elvégre ezzel is összeragacsozná a kezét, de mégsem adhatom én a szájába? Vagy mégis? Minden esetre elég magasra tartom, hogy ha akarja, eldönthesse, hogy hogyan is akarja elfogyasztani.
- Sajnos ennél többel nem tudok szolgálni, azt hiszem - húzom fel kissé mindkét vállamat, és harapok egyet a fél fánkomból, miközben hallgatom az eligazítást.
- Nem állt szándékomban sehova menni - azért elmosolyodok megint a kisujjeskü említésére, és betolom a maradék fánkot is, mielőtt lenyalnám az ujjaimat, hogy a kézfejem élével közelebb húzzam a papírt, amin a vallomásom díszeleg.
Gyorsan átfutom, és nem találok benne semmit, ami ne hagyta volna el a számat vagy most, vagy az első alkalommal, így hát gondolkodás nélkül aláírom, és visszatolom Blue elé.
- A telefonomat elkobozták, úgyhogy… - kinyújtom a bal tenyerem Blue felé, jelezve, hogy jobb híján akár oda is firkanthatja a számát. Mégiscsak izgalmasabb, mint egy post-it vagy egy papírfecni. Csak tudnám, miért vigyorgok az egészen, mint akinek épp nincs jobb dolga…

Nem szakítom félbe Calebet, nem csak azért, mert lefoglal az, hogy hellyel-közzel pontosan körmöljem le a szavait, hanem mert jó hallgatni. Tőlem aztán feltételezett gyilkosságokról is beszélgethetünk egész este, vagy felsorolhatja nekem a kedvenc receptjeit, én teljes átéléssel és élvezettel fogom hallgatni, hogyan kell megpucolni a krumplit, csak ne hagyja abba... A legutolsó emlékem a hangjáról, amikor arra biztat, hogy hagyjam magára. Elmondhatatlanul sok rémálmomat kísérte már végig ez a hang és ez a kép, ami most olyan hétköznapi nyugalommal ecseteli számomra a reggeli történéseket, hogy tényleg, zokszó nélkül el tudnám még hallgatni. Azért értőn hümmögök és bólogatok, csak hogy tudja, figyelek rá, és ahogy beugrik neki az a kis részlet, elmosolyodom. Szinte már büszkeséggel telve pillantok fel rá.
- Nagyon jó! - Le is firkantom a plusz infót, de megakadok a mondat közepén egy pillanatra. - Mármint, nem a kutyákra nézve. Borzasztó, miknek vannak szegény állatok kitéve manapság. - Igen, egy férfi meghalt, én meg a kutyái hogylétén sajnálkozom. Azt egy szóval nem mondtam, hogy nincs alapja annak, hogy ennyire érzéketlennek tartanak a környezetemben. A felém kínált fánkra pillantok, bár nem értem, miért nem hozza közelebb, mert így nekem kell előrébb hajolnom kicsit, hogy a számba tudjam venni. Ismét egészben bekapom, ügyelve rá, hogy azért az ujját ne harapjam meg közben.
- Köföhöhn, Cah - Mondanám tovább is, de előbb inkább lebirkózom a falatot. - Ennyi bőven elég, sőt, több, mint szuper. Remek voltál. - villantok rá egy röpke mosolyt a papírok felett, és amíg átfutja az irományomat, összerendezem az akta tartalmát és letörlöm a számra ragadt cukrot. Ahogy megvan az aláírása is, azt a papírt a mappa tetejére helyezem, rácsukom a fedelét és elégedetten hátradőlök a széken. Már csak a telefonszámcsere van, és...
- Ahm... - Előbb a tenyerére, aztán Calebre hunyorgok, aztán vissza a tenyerére és elnevetem magam. - Fene, ha ezt tudom, hozok alkoholos filcet és a mellkasodra írom fel! - Méltatlankodva megcsóválom a fejem. Igazából, amennyire edzettnek tűnik, valószínűleg a golyóstoll is fogna a kockáin, de hacsak nem húzza fel a pólóját, beérem a kezével is. Ráhajolok az asztalra, konkrétan felfekszem rá és közelebb húzom magamhoz a tenyerét, aztán elégedetlen morranással feljebb tűröm a pulcsija ujját inkább.
- A telefonod mindjárt visszaszerezzük... Amíg dedikálok, találd ki, hova mennél. Kocsival jöttél? Ha nem, elviszlek, ha meg igen, mehetünk a tiéddel, majd hazataxizom. - Komolyan gondoltam, hogy nem vagyok hajlandó elengedni, majd úgyis szól, ha gondja van a programtervvel. Közben felírom az alkarjára a telefonszámomat és kap egy nagyon romantikus, nyílvesszővel átdöfött (bár fogpiszkálónak néz ki, éljen a rajztudásom) szívecskét az elejére, meg egy még romantikusabb péniszt a végére, már ha nem veszi észre, mit firkálok és állít le közben. Akárhogy is, a számom a bőrén, és ha már ilyen közel vagyok, ártatlanul az arcába vigyorgok.
- Aztán majd hívj ám fel, cukipofa - Elvékonyított hanggal csücsörítek, de már tolom is vissza magam a helyemre. A hónom alá csapom az aktát és felmarkolom a fánkos zacskót.
- Hacsak nem szeretnél még egy kicsit itt időzni... - Színpadiasan az ajtó felé intek, majd a fánkos zacskóba túrva kiveszem a következőt. Ezen épp epres máz van, és ha Caleb jön, odatartom neki. - Harap! - A szájához emelem, várva, hogy harapjon belőle egyet, és ha megtette, a maradékot - jó szokás szerint - egészben a számba tömöm.

Vicces dolog ez az emlékezés. Vannak olyan események, helyek, arcok, amik egy életre belénk égnek, míg ezernyi más mellett anélkül megyünk el, hogy felfigyelnénk rá. Ilyen most ez is. Nagyon el kell gondolkodnom, hogy vajon mi az, ami releváns lehet az ügy szempontjából, de csak a rövid távú emlékezetem peremén kószál.
Blue kutyákra vonatkozó megjegyzésén nem akadok fel különösebben. Őszintén szólva én is többre tartom az állatokat, mint egyes embereket, és azt hiszem, ezzel nagyon sok tündér így van. De minden faj tagjai között vannak jobbak és rosszabbak, így nem diszkriminálok senkit.
Miután Blue - ahogy valahol számítottam rá - a kezemből kapja be a fánkot, lenyalom az ujjamról a csoki maradékát, mielőtt a saját részemet fogyasztanám el.
Még mindig idegenül hangzik a régi nevem Blue-tól - még így teli szájjal is. Régóta nem szólított így senki, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e az érzést, amit kivált belőlem, vagy sem. Azt hiszem, lesz még időm eldönteni, legalábbis azt elnézve, hogy Blue milyen komolyan vette a kijelentését, miszerint nem enged még egyszer lelépni.
Azért a mellkasomra vonatkozó megjegyzésén megforgatom a szemem. Komolyan? Eszemben sincs felhúzni a pólómat, így kénytelen lesz beérni a tenyeremmel, amit felé nyújtottam. De miért is lepődök meg, hogy nem elégszik meg annyival, amennyit felajánlottam? Amikor felhasal az asztalra, hogy közelebb húzza magához a kezemet, hagyom, de ahogy nekiáll felhúzni a pulóverem ujját, reflex-szerűen rántom meg a kezem. Nem olyan erősen, hogy kiszabadítsam a fogásából, de észrevehető a reakcióm. Valószínűleg egy pillantás után tökéletesen egyértelművé válik, hogy a csuklómon körbefutó hegek az okai. Egy ideje nem takargatom őket, most mégis azt kívánom, bárcsak sosem hagytam volna el a tucatnyi karkötőt, amit mindig hordtam, hogy elrejtsem az ezüstfehér nyomokat.
- A kollégáid hoztak be, úgyhogy azt hiszem, kénytelen leszel te elvinni. Mondjuk nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem még van hátra néhány óra a munkaidőmből - beszélek, de csak azért, hogy eltereljem Blue figyelmét, amíg - remélhetőleg hamar - felfirkantja a telefonszámát az alkaromra. Nem mintha nem tudnám simán felhívni Davidet, hogy nem megyek már vissza ma, meg amúgyis még valószínűleg le van zárva a fél télikert, mint nyomozási helyszín. - De ha ragaszkodsz hozzá, talán kimenthetem magam. Van egy jó kis kávézó a harminchetedik és a tizennegyedik sarkán. Így, hogy megittam a kávédat, úgy érzem, úgyis lógok neked eggyel.
Bármit mond, ilyenkor még biztosan nem vagyok hajlandó olyan helyre menni, ahol nagyrészt alkoholt mérnek, és amúgyis rám férne egy ebéd is. Beszéd közben figyelem, mit firkant a karomra Blue, és leplezetlenül felhorkanok, amikor felismerem a péniszt a telefonszám végén, és ez a reakció kitart a hozzá fűzött szavakig.
- Mondd, hogy nem így flörtölsz! Valószínűleg kétszer meggondolnám, hogy felhívjalak-e - hiba azonban az enyhén lesajnáló hangszín, csak ott bujkál a szám sarkában egy mosoly.
Amint lehetőségem nyílik felállni a székről, nem kell kétszer mondani, hogy mozduljak, már csatlakozom is Blue-hoz. A szám elé tartott fánkra pillantok, majd Blue-ra, és bár először vissza akarom utasítani - nem vagyok ennyire édesszájú, egy fánk bőven elég lenne -, mégis beleharapok. Aztán szusszanva figyelem, hogy a maradék eltűnik Blue szájában.
- El nem tudom képzelni, hogy tartod ilyen jól magad ilyen étkezési kultúrával - csipkelődök egy kicsit, miközben elhagyjuk a kihallgatót. Követem Blue-t, ha már felajánlotta, hogy elvisz. Kétlem, hogy engedne belőle.

Áldozok egy pillanatot arra az épp csak megszülető, majd rögtön el is haló gondolatra, megéri-e viccet csinálnom abból, mennyire szexi, ahogyan az ujját nyalogatja. Végül arra jutok, hogy nem, hiszen én is ugyanazt csinálom, bár tőlem mi nem szexi? Ha felcsapnánk a szótárt, a definíció helyett egy kép lenne ott rólam, ahogy levegőt veszek, ránézek valakire, vagy épp fogat mosok. Ez van, ezzel a tökéletes genetikával kell együtt élnem.
Oh, a francba; fut át a fejemen, ahogy ösztönös, védekező reakciója miatt előbb rá, majd a kezére pillantok. A csuklóján futó hegeket nehéz nem eltéveszteni. A fenébe. Igyekszem kipislogni a szememből a képet, úgy tenni, mint aki nem látta, de hát nem hülye, én meg nem vagyok vak... Mégsem hozom szóba, elraktározom későbbre és belevetem magam a művészeti vénám kitárulkoztatásába, fejben mégis újra és újra visszatérek ugyanahhoz az önváddal és haraggal átitatott gondolathoz: a jó büdös...
- Oké, állapodjunk meg abban, hogy elviszlek ebédelni, és ha úgy érzed, készen állsz rá, akkor böksz egy estét, amit hajlandó vagy rám szánni. - Nem, nem lágyult el a hangom, csak lefoglal, hogy élethűen megrajzoljam azt a péniszt, és nem a látottak miatt enyhültem meg. A legkevésbé sem enyhültem meg, ugyanúgy el akarom rabolni az estéjét, de most már hajlandóbb vagyok alkudozni afelől, melyiket. Azt hiszem, egy kicsit az is mögötte van, hogy nem akarok túl sok lenni. Talán okkal nem jött vissza hozzám eddig, ha mindig is ilyen közel volt, és bár a stratégiám általában az, hogy addig nyomulok, míg meg nem szerzek valamit, most mégis tartok tőle, hogy így csak elijesztem. Türelmesnek kell lennem. Elélek pár napot kávén, alvás nélkül, míg belemegy abba, hogy újra találkozzunk...
- Hé, a flörtölési szokásaim kifogástalanok, bárkit megkérdezhetsz erről! És hidd el, egyből felhívnál. A magabiztosságom levesz a lábadról. - Nem azért vigyorgok, mert vicces, hanem mert így van. Na jó, ha flörtölök, nem szoktam különböző nemiszerveket rajzolni másokra, ezt a gesztust csak neki tartogattam, de attól még tudom, hogy nem rontana sokat az esélyeimen, ha komolyan be akarnám vetni magam.
- Erre megvan a válaszom - kezdenék bele, de a szám még tele a fánkkal, így artikulálatlan hangokon kívül nem sok vehető ki belőle. Feltartott mutatóujjal jelzem, hogy egy perc, és amint legyűrtem a falatot, elismétlem:
- Erre megvan a válaszom, de csak elpirulnál. - Mindegy, mennyi kalóriát viszek be, ha annál többet égetek el. Meg aztán irdatlan jó génekkel rendelkezem, ez sem hátrány... Míg ezt Calnak ecsetelem, kénytelen vagyok átvágni vele az őrsön, hogy lerakjam a vallomását majd további ügyintézésre. Menet közben kidobom az üres fánkos zacskót, a vallomását pedig az íróasztalom tetejére hajítom, amint néhány lépés közelségbe érünk. Akkora rajta a kupi, Eden biztos megint le fog szidni miatta, de hát annyi bajom legyen... Utána hátraarcot intek, hogy elmenjünk felvenni a telefonját és minden mást, amit még elkoboztak tőle. Nem is nagyon kell mondanom semmit, a pult mögött ücsörgő fickó már akkor elkezdi keresgélni Caleb cuccait, amikor meglát közeledni minket, vörös hajú cimborámnak mindössze egy aláírásba kerül, hogy visszakapja a bezacskózott motyóit.
- Kösz, Dave - paskolom meg a pultot, és abból ítélve, ahogy a kolléga rám hunyorog, valószínűleg nem Dave-nek hívják... Mindenesetre nem kéne, hogy sértésnek vegye, mert hát elég Dave-es feje van. Azért még intek neki egyet, és ha Caleb megvan mindennel, olyan felszabadultan lököm ki a kapitányság ajtaját, mintha engem tartottak volna bent hosszú órákon át.
- Hé, most esik le valami! - Nyújtózkodás közben sandítok rá oldalra, szélesre húzódó, sunyi vigyorral a képemen. - Azt mondtad, jól tartom magam? Nekem is el kéne kérnem a számod? Írhatnád a mellkasomra - Játékosan megbököm az oldalát a könyökömmel, aztán mutatom az irányt a parkoló felé. Nem mintha el lehetne téveszteni, a kocsimat azonban annál inkább, és amíg a slusszkulcsot keresgélem a zsebemben, újabb kérdést szegezek Calebnek.
- Emlékszel Tristanra? Tudod, idősebb volt nálunk és folyton dirigált. Ő is a városban él, néha felhív, meg minden. - Nem is tudom, minek hozom fel, talán csak úgy érzem, jó, ha tudja, hogy nem széledtünk szét teljesen és nem én vagyok az utolsó, aki a múltja egy szeletén vele osztozik. Meg aztán eszembe jut, hogy milyen arcot fog majd vágni a srác, ha megtudja, hogy találkoztam Calebbel, és ez már most némi boldogsággal tölt el.

Kétségkívül nem azért dugom az ajkaim közé az ujjam, hogy incselkedjek, egyszerűen csak mégsem törölhetem a nadrágomba a csoki maradványait, nem igaz?
Azért azonban elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy Blue nem tesz semmiféle megjegyzést a hegeimre. Az esetleges ujjnyalogatós, és ahhoz hasonló viccelődéssel ellentétben ezt nem biztos, hogy helyén tudnám most kezelni. Néha akadnak, akikkel olyan kapcsolatba kerülök, hogy idővel rá mernek kérdezni, honnan is szereztem a sebhelyeimet, vagy éppen hogy miért nem közlekedek soha sehova repülve, ha már vannak szárnyaim, de valószínűleg a pszichológusomon kívül nincs senki, akinek ezt két mondatnál többen indokoltam volna meg. Blue mégis más… ha nem is tudja, de egy részét nyilván sejti a történteknek, és ez ijesztő. Ijesztő, mert ott van a felelősségem, hogy bármit mondok is neki, nem lehetek én, aki összeomlik az emlékek súlya alatt, mert látom, mennyire mély nyomot hagyott benne a saját puszta ígérete. Ez a gondolat pedig maga után cibálja azt az elhatározást, hogy soha nem mondhatom el Blue-nak a teljes igazságot. Egy jó hazugsághoz azonban idő kell, és ez egyelőre nem áll rendelkezésemre. Nem készültem rá, hogy valaha összefutok bárkivel a múltamból, pláne nem valakivel, aki azóta reménykedett abban, hogy életében vagyok még valahol. Ha ezt tudtam volna… ha tudtam volna, hogy Blue-val egy városban tengetjük a napjainkat, vajon megkerestem volna? Szégyellem önmagam előtt is, de nem tudok egyértelmű igennel felelni erre a kérdésre. Nincs még olyan régóta, hogy úgy érzem, végre újra kapok levegőt.
- Rendben - bólintok a kompromisszumkész ajánlatára. - Egyelőre szabad a péntek estém, ha neked is megfelel.
Csak hogy lássa, milyen együttműködő vagyok, egyből felajánlom neki a "rászánós estémet". Két nap talán elég idő, hogy én is kicsit összeszedjem a gondolataimat, és ha mindenképpen inni akar, kizárt dolog, hogy egy hétköznapot válasszak, amikor másnap dolgoznom kell. Kinőttem már abból a korból, hogy néhány óra alvás után, másnaposan essek be a munkahelyemre.
Ami Blue kifogástalan flörtölési szokásait illeti… valószínűleg világosan leolvasható az arcomról a nagybetűs Kétkedés. Nem mintha lenne bármi közöm hozzá, kinek mi jön be, bár azért tény, hogy kissé irigylem Blue magabiztosságát. Vagy legalábbis azt, amit kifelé mutat belőle.
Csendben megvárom, amíg lenyeli a fánkot, hogy újra elismételje, amit mondani akart, de szinte rögtön meg is bánom.
- Uhh, ezt nem akartam tudni! - fintorodok el, próbálva elrejteni a jókedvemet, ami a helyzet minden kesernyéssége ellenére a hatalmába kerített, amióta beszélgetni kezdtem Blue-val. De becsületemre legyen mondva, legalább nem pirultam tényleg el.
Ahogy követem Blue-t, nem nézelődök túlságosan, és bármennyire nehezemre esik is, nem teszek megjegyzést az asztalán levő kuplerájra sem. Rég volt már, amikor utoljára a rendőrségen jártam, és nem fűznek az élményhez kifejezetten pozitív emlékek. Azon vagyok, hogy mihamarabb elhagyhassam végre az épületet, így amikor "Dave" egy aláírás fejében hajlandó visszaadni a cuccaimat, nem kell kétszer megmutatni, melyik vonalra kell felfirkantanom a kézjegyemet.
Elrakom a mobilomat - néhány nem fogadott hívás és üzenet vár a képernyőn, de majd foglalkozom velük később -, a tárcámat, a kulcsomat, és a kis, narancssárga műanyag gyógyszeres dobozomat, belebújok a kabátomba, majd követem Blue-t, hogy végre kiléphessek a szabad levegőre.
Amikor megpillantom a nyújtózkodó srác arcán azt a vigyort, amivel rám pillant, már tudom, hogy megint valami olyan fogja elhagyni a száját, amit csak egy hangos szusszanással kísért félmosollyal fogok fogadni. Egy pillanatig még úgy is teszek, mintha elgondolkodnék az ajánlaton, de aztán megingatom a fejem.
- Még a végén elveszne a sok másik között - viszek be egy kissé talán övön aluli ütést, de mi mást mondhatnék valakinek, aki ekkora mellénnyel hirdeti magáról, mekkora csajmágnes? Vagy pasimágnes? Vagy talán mindkettő. Sosem voltan túl jó az ilyesmi megallapításában, bár az, ahogy eddig viselkedett, legalább egy bi beállítottságot feltételez. Nem mintha egy pillanatra is azt hinném, hogy bármit komolyan gondolt a csipkelődéséből. Blue egyszerűen csak… ilyen. Az igazat megvallva fogalmam sincs. Sok szempontból nem tudom, mit gondoljak róla. De kezdetnek van egy ebédnyi időm ismerkedni a gyerekkori… barátom felnőtt verziójával.
Követem Blue-t a kocsijához, és csak akkor pillantok fel rá ismét, amikor felhozza Tristant. Vajob egy pillanatig is valódi kérdés volt, hogy emlékszem-e rá? Egy időben azt mondtam volna, hogy mindenkire emlékszem, de ez nem igaz. Az ember felejt, az idő gondoskodik arról, hogy csak az igazán mély sebek hasogassanak, ha jön a vihar.
- Emlékszem rá - biccentek lassan, talán túlságosan kimérten is, de nem fűzök bővebb magyarázatot a kissé talán szokatlan viselkedésemhez. Reménykedem, hogy Blue-nak fel sem tűnik az egész. - Felhív, meg minden? Ez nem túl egzakt - ütöm el a pillanat élét egy vigyorgó megjegyzéssel. - Remélem, jól megy a sora.
A következő kérdésemet már csak akkor teszem fel, amikor beültem az anyósülésre, és elindulunk.
- Tudsz még valakiről azok közül, akiknek sikerült megszökniük veletek? - bár halk a hangom, mégis határozott. Sosem mentem utána a dolognak, az elején gyávaságból, aztán meg mert úgy gondoltam, mindegy. Hiszen másfél évtized távlatából már kit érdekelne az egész? Senkiben nem akartam feltépni a régi sebeket, hiszen én sem akartam, hogy bárki ezt tegye. Most mégsem futok már világgá a gondolattól, hogy Blue felbukkanása az életemben pontosan ezzel fog járni.

Rövid fejszámolás után megállapítom, hogy két nap múlva lesz péntek, vagyis az még lehetetlenül hosszú idő. Ez a nemtetszés ki is ül enyhe fintor formájában az arcomra, mégis erőt veszek magamon és megadón bólintok.
- Persze. Péntek! - Furcsa ez az érzés, eléggé újszerű, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy én rohanjak mások után, én hajkurásszam mások társaságát, vagy úgy egyáltalán szükségem legyen bármire is valakitől. Sőt, pont hogy szeretek időt hagyni, váratni bizonyos kapcsolatokat, akár hetekkel később telefonálni csak, hogy érezzék, nem ők a prioritás az életemben, nagy kegyesen mégis eszembe jutottak és hajlandó vagyok időt áldozni rájuk. Caleb? Az ő esetében fogalmam sincs, mit fogok csinálni péntek estig. Valószínűleg a fejemen pörgök és mindenki agyára megyek, ami annyira nem is áll távol a szokásos programtól.
De azért írhatok? kérdezném, ám helyette megjátszott pökhendiséggel odavetem: - De azért írok majd - Mégsem tűnik el teljesen az engedélykérő, kétkedő, bizonytalan él a hangomból, mintha még úri kijelentésemben is azt várnám, hogy megcáfoljon, ha nem akarja. Ez a fajta sebezhetőség, ez a keskeny rés az önbizalmam páncélján elég irritáló, mint egy viszkető pont, amit sehogy sem lehet elérni - mégis a gyógyulásnak a jele. Talán örülnöm kéne neki, de most csak idegesít.
- Az elmédbe égtek a képek, mi? - Önelégült vigyorom csak akkor karcsúsodik, ha arra gondolok, hogy pont ezért fintorog. Pedig nincs rá oka! Ki ne örülne, ha rólam szóló ábrándokkal plakátolhatná tele a mentális falait? Talán követnem kellett volna a tündér társaim példáját és modellnek mennem. Biztosan jobban keresnék vele, mint a rendőrségen...
Úgy teszek, mintha semmit nem vennék észre, de hát nyomozó vagyok, arra képeztek, hogy ne kerülje el a figyelmemet semmiféle apróság. Meg aztán túl sokáig éltem együtt azzal a kis narancs dobozkával, túl sokszor vágtam a falhoz, rejtettem el az asztal alá, kopogtam vele valami kemény felületen egy Beatles zene dallamát.
A visszaszólásán lehet, hogy meg kéne bántódnom, de most épp olyan kedvem van, hogy csak elnevetem magam.
- Na, nem szép, hogy prostinak nézel. Nem engedem és nem is ajánlom fel mindenkinek, hogy elrondítsák ezt a tejfehér bőrt a macskakaparásukkal, úgyhogy inkább érezd megtisztelve magad. Neked lett volna rá esélyed, de lecsúsztál, így jártál - Habár kezdem úgy érezni, Caleb túlságosan rövid idő alatt kerül túlságosan sok dologban a kivételek közé, ha rólam és a szabályaimról van szó. Mennyire etikus vajon mindezt egy húsz évvel ezelőtti, kéthetes időintervallumra alapozni? Lehet, hogy el kéne ezen gondolkodnom, mellette mégis úgy érzem, egy napot sem öregedtem és pont ott vettük fel a fonalat, ahol az elválásunkkor elhagytuk. Fura dolog ez.
- Pedig nem felejtettél volna sokat vele - vonok vállat szemtelenül vibráló pillantást küldve Calebnek a kocsi felett, mielőtt beszállnék a volán mögé. Remélem, nem haragszik meg, hogy nem nyitom ki neki az anyósülés ajtaját. - Jól megy, ne aggódj, menő munkája van, meg minden. Nem tudom én sem, sosem figyelek, mikor beszél - Főleg, mert általában arról jár a szája, hogy irracionális vagyok és abszolút nagy hülyeség ennyire a múltba kapaszkodni, egy gyerekkori szellemet kergetni. Nos, ez a szellem most éppen ebédelni jön velem, úgyhogy 1:0 ide.
- Öhm, igen, párról. Én senkivel sem tartom a kapcsolatot, de Tristen keresztül, meg hát, tudod... Facebook, látok-hallok ezt-azt. - magyarázom, de közben az utat nézem. - Tris is csak azért maradt a nyakamon, mert kiderült, hogy egy városban élünk, két tömbre egymástól. A szüleink teljesen meg voltak indulva, hogy akkor járjunk össze gyakran, meg ilyen baromságok. - A vállam vonogatom közben. Aztán azóta persze mindketten kirepültünk a szülői fészekből, de a telefonhívások valahogy megmaradtak.
Annyira rá akarok kérdezni a hegére. És a szárnyára.
- Mesélj a munkádról! Kertész vagy? Füvet is nyírsz, meg minden? Ha vállalod póló nélkül, jöhetnél hozzánk is. Anyám odalenne érted, főleg, ha a sövényt is valami állatfigurára vágnád neki. - Közben figyelem a forgalmat és az utcákat is. Azt mondta, a harminchetedik és a tizennegyedik sarka, ott meg nehéz parkolót találni, úgyhogy résen vagyok, tündér szememet nem csalhatja meg semmi.

Észreveszem a fintort Blue arcán, mielőtt beleegyezne a péntek estébe, de nem tudok egyelőre mással szolgálni számára. Amúgyis derült égből villámcsapásként ért ez a találkozás, és nem tudom, ő hogy van vele, de nekem szükségem van egy kis időre, hogy helyretegyem a dolgokat.
- Szuper! - mosolygok rá végül, majd a mégsemannyira magabiztos kijelentésére gondolkodás nélkül bólintok egyet. Írhat. Talán még jó is lesz, ha egy kicsit írásban kommunikálunk az újabb találkozó előtt. Persze a munkaidőm alatt nincs időm üzeneteket pötyögni, meg legtöbbször nem is lenne kivitelezhető kesztyűben vagy földes kézzel, de valamiért úgy érzem, legalább Blue jobban fogja értékelni, amikor válaszolok neki. Kétlem, hogy hozzá lenne szokva, hogy bárkire vagy bármire várjon. Előítéletes lennék? Egy kicsit lehet, de ennyi talán belefér.
Blue vigyorgó kérdésére nem válaszolok érdemben, csak felszusszanok. Nem mondom, hogy nem találom vonzónak, de nem biztos, hogy a tündér alig néhány órával a nagy viszontlátás után azon szeretne morfondírozni, hogy vajon milyen intenzív is az a testmozgás, amivel el lehet égetni jónéhány fánknyi kalóriát. Pláne, ha ez nem a futás, hanem Blue meztelenül, izzadságtól halványan gyöngyöző bőrrel, meg-megfeszülő izmokkal…
Nagyot nyelek, és borzasztóan igyekszem, hogy nyugodtan elforduljak, és ne csak elkapjam a tekintetem Blue-ról. Jó ég! Fogalmam sincs, mi ütött belém. A Blue-féle önbizalombombák általában nem az eseteim, túl könnyen megkapnak mindent, és csak a baj van velük. Lehet, hogy mégis csak szükségem lett volna egy felesre? Vagy az is lehet, hogy a péntek esti iszogatásba való beleegyezésem a lehető legrosszabb ötlet volt. Esetleg bejátszhatnék egy kis lázat, vagy… végre felnőhetnék, és tényleg abbahagyhatnám a menekülést. Megígértem neki, hogy nem tűnök el újra, és ebben az is benne van, hogy nem kerülöm szándékosan.
- Nem prostinak, csak… kapósnak - vágok vissza enyhén felvont szemöldökkel, somolyogva. Annak veszi a kis beszólást, aminek akarja, de tulajdonképpen egy sajátos bóknak szántam. Valamiért valóban túl egyszerű Blue társaságában lenni, és csak dobálózni az ehhez hasonló megjegyzésekkel, belefolyni a baráti adok-kapokba, mintha tényleg egy régi barátságot akarnánk feleleveníteni. Mintha nem csak abban a rövid időszakban ismertük volna egymást, hanem már előtte is együtt lógtunk volna, és mintha nem telt volna el azóta irdatlanul sok idő. De már anno is könnyen egy hullámhosszra kerültünk, ennek nem kellett szükségszerűen változnia akkor sem, ha mi magunk, és a világ is változott körülöttünk.
A Tristanre vonatkozó megjegyzésén azért meglepődöm. Valahogy nem tudom ilyen könnyedén kezelni ezt, és tudom, hogy csak viccelődik, de amikor álmatlan éjszakáimon az járt a fejemben, hogy kik miatt érte meg az egész nyomorult menekülési terv, Blue és Tris mindig az első helyen voltak. Nem is szólok semmit, miközben beülök az autóba - nem, nem veszem zokon, hogy Blue nem nyitotta ki előttem az ajtót, talán ezzel még megbirkózom.
- Hihetetlen vagy - ingatom meg a fejem Blue szavaira egy félmosollyal. Nem mintha elítélnék bárkit, hogy nem akarja olyanokkal múlatni az időt, akikkel olyasmi köti össze, mint amit együtt átéltünk, de… azért mégiscsak van valami bennsőséges ebben a kötelékben. Valami, amit nem lehet olyan egyszerűen figyelmen kívül hagyni, és ahogy eddig hallottam Blue szavaiból, Tristan is így gondolja.
- Attól tartok, nincs akkora felár, amiért póló nélkül vállalnám a fűnyírást, de az állatfigurás bokrok elég jól mennek - vigyorodok el büszkén. Na igen, végülis ezt szeretem csinálni, és megtaláltam a kertészetben a magam szenvedélyét. - Kertészmérnökként végeztem, és két éve szereztem meg levelezőn a kertépítő diplomámat. Van egy kis vállalkozásom, na jó, Daviddel és Helennel vagyunk társtulajdonosok, és kertépítéssel foglalkozunk. Semmi extra, de szeretem csinálni.
Kicsit megvonom a vállamat az utolsó mondatnál, de még mindig vigyorgok, mint a vadalma. Úgy tűnik, a hangulatingadozásaim ma délután kimerítenék a mániás depressziósok rosszabb időszakait is.
- És te mióta dolgozol itt? Hogyhogy rendőr lett belőled? Nem jött be a focistakarrier? - pillantok Bluera, aki éppen nagyon koncentrál a vezetésre. Emlékszem, hogy focista akart lenni, de melyik srác ne akarna az lenni? Aztán ez sokszor változik, ahogy találnak mást, ami jobban érdekli őket. Van egy olyan érzésem, hogy a velünk történtek elég nagyot billentettek a mérleg nyelvén ahhoz, hogy Blue más hivatást válasszon, de tényleg kíváncsi vagyok. A válaszára és a “körítésre” is. Valamiért jólesik itt-ott felfedezni az apró jeleket, hogy vannak olyan dolgok, amiket Blue sem képes azzal a magabiztos vigyorral lerázni magáról.

A kapós jelző már jobban tetszik, elégedett mosollyal könyvelem el. Hiába keltem azt a látszatot, hogy magasról tojok mások véleményére, valójában sokat adok arra, hogyan látnak engem. Az egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak a külvilág, de hogy hogyan ítélnek meg, milyen kép alakul ki rólam a fejükben... Talán ez is személyfüggő. Mókás ördögi köröket tudok járni gondolatban erről és emiatt. Édesanyámat okolom, ennyi lánytestvér mellett-között túlságosan elkényeztettek, esélyem sem volt rá, hogy egy kis szerénységet szívjak magamba.
Az újabb jelző előtt már el kell kissé gondolkodnom, bóknak vagy kritikának vegyem-e, hogy hihetetlennek tart, de nyilván előbbi mellett döntök és hozzá hasonló, féloldalas mosolyt villantok rá.
- Ha ez számít, egyöntetűen senkit sem szoktam felköszönteni a szülinapján. Legalábbis Facebookon nem. - Nem csak az egykori tündér-társaknak szól a diszkriminációm, habár való igaz, őket külön okkal kerülöm. Tisztában vagyok vele, hogy ez a hozzáállás egyáltalán nem egészséges, de eldöntöttem, hogy így a legkönnyebb számomra és azóta is tartom magam ehhez. Talán itt az ideje változtatni.
Érdeklődve hallgatom, hogyan mesél a munkájáról és ismét ambivalens érzések kerítenek hatalmukba. Egyrészt megkönnyebbülök, jól esik tudni, hogy kialakította a maga életét, tanult, dolgozik, körbeveszik mások, akikre támaszkodhat. Másrészt enyhe nyilallást is érzek a gyomromban emiatt, mert hát akkor hogy nem találtam rá? Miért nem keresett meg valamelyikünket, hogy tudassa, jól van? Már megint ezek a fránya kérdések...
- Nos, anya végtelenül csalódott lesz... - sandítok oldalra, jelentőségteljes pillantást küldve Calebnek. - De örülök, hogy megtaláltad a helyed. Vagy találtál egy helyet... És hogy ki tudod élni, vagy hát kamatoztatni tudod a művészi izédat. Vénádat. - Én meg a költőiség elég távol állunk egymástól, úgyhogy csak legyintek, reményeim szerint úgyis tudja, mit akarok mondani. A mosolyom pedig őszinte, amit rá-rávillantok, már amikor nem az utat és a forgalmat figyelem. Felelősségteljes sofőr vagyok, bármennyire nem tűnök annak.
- Először is, focistának lenni egyáltalán nem olyan menő, mint gyerekként tűnik. Az egész egy átverés. Nagyobb kamu, mint a Mikulás. - Nagyokat gesztikulálok közben, csak hogy éreztessem, ez mennyire komoly dolog, és hogy egy kicsit húzhassam az időt. Ez a téma nem olyasmi, amiről szívesen mesélek - Caleb miatt. Fogalmam sincs, mennyit változtat a dolgon, hogy ezúttal ő az, aki kérdez. - Az akadémia elvégzése után két évig járőröztem, idén léptettek elő a nyomozókhoz. Hála az égnek, mert már kezdtem unni a bírságolásokat és az igazoltatásokat... - Drámaian felsóhajtok, mintha ennél szörnyűbb munka a világon nem létezne, de mióta elkezdtem mesélni, véletlenül sem néztem Caleb felé. Az túlságosan kizökkentene ebből a "minden rendben, a világ királya vagyok" attitűdből.
- És hát az egyértelmű volt, hogy jól áll az egyenruha, meg a jelvény. Látnod kellett volna talpig kékben, ahogy a forgalmat irányítom. Mmm... - Na igen, egész biztosan nem sorolnám a "szexi" kategóriába, bár még így is jobban festettem, mint a kollégák. -Meg hát focistaként semmi esélyem sem lett volna hozzáférni lezárt nyomozásokhoz, országos adatbázisokhoz... Miután a rendőrség lezárta a nyomozást, öhm, utánad - Nem, nem megy el a hangom, épp csak egy kicsit veszített az erejéből. Gondolom, mert sokat beszélek. - Valamit tennem kellett. És mivel tudtam, hogy nem akarom hagyni, hogy más gyerekekkel is megtörténhessen, ami velünk történt, így... Elég egyértelmű volt a döntés.. - tartok egy rövidebb szünetet, amíg veszek egy jó mély levegőt és összekaparom a magabiztosságomat annyira, hogy képes legyek oldalra nézni.
- Meg hát nem bírtam volna a szupersztársággal járó hírnevet. Mielőtt még azt hinnéd, minden körülötted forog, Baxter - A mosolyom nem sikerül hihetőre, fájdalmas grimasszal adom tudtára, hogy nagyon is róla szólt minden. - És azért nem tartom a többiekkel a kapcsolatot, mert senki sem hitte, hogy túlélted. Próbáltak lebeszélni arról, hogy a keresselek, és... Ismersz. Nem hallgatok senkire. - Túl sokáig nem időzhet rajta a pillantásom, visszatérnek kékjeim az útra, és lassan félre is kormányzom az autót egy út menti, szabad parkolóba manőverezve be. Leállítom a motort, de ennél többet egyelőre nem mozdulok, csak nézek magam elé, mielőtt a szélvédőn túlra pillantanék.
- Harminchetedik és tizennegyedik sarka. Megjöttünk. - Az egymás mellett sorakozó éttermeket és kávézókat figyelem, próbálom megtippelni, Caleb melyikre gondolhatott, addig sem kell a helyzet élével foglalkoznom, vagy azzal, hogy már megint szúr a szemem a visszafojtott érzésektől.

Tökéletesen megértem Blue tartózkodását a többiektől, hiszen én sem véletlenül dugtam a fejem a homokba oly sok éven át. Legalábbis ami ezt a témát illeti.
- Érthető - bólintok lassan Blue szavaira. - Én sem szoktam.
Egyáltalán Facebookon sem túl régóta vagyok fent, lényegében csak a vállalkozás miatt. Haladni kell a korral, szokták mondani, így hát nekem is muszáj ezt tennem. Helen a halálba idegesített már a marketingstratégiájával.
Érzem ott feszülni közöttünk a ki nem mondott kérdések hálóját, de úgy hiszem, kell egy kis idő mindkettőnknek, nem ronthatunk egyből ajtóstól a házba. A munkámról beszélni azonban egészen jó kis időhúzás és figyelemelterelés, de mégis elárulok vele néhány apróságot magamról. Kezdetnek tökéletes.
A jelentőségteljes pillantásra majdnemhogy szégyellős mozdulattal vonom meg a vállaimat. Ez nem olyasmi, amit bármikor, bárki kedvéért bevállalnék, még Blue-éért sem. A nehézkesen jött megfogalmazáson röviden elnevetem magam.
- Igen. Még mindig elég szoros a kapcsolatom a művészettel - főleg a rajzolással, aminek valóban sok hasznát veszem a munkám során is.
A kérdésem után kíváncsian figyelem Blue-t. Bár igyekszem nem addig fixírozni a profilját, amíg már kényelmetlen lenne számára, de nehéz megállni. Nem bánom a felvezető vargabetűt, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a jelentőséggel bíró emlékekről, okokról nem egyszerű beszélni. Azonban ahogy Blue halad egyre előrébb a történetben, úgy leszek egyre feszültebb, és érzem, hogy a mellkasomra iszonyatos súllyal telepszik rá a bűntudat. Nem mondom, hogy bármit másképp csináltam volna, ha ennek csak egy részével is tisztában vagyok, mert sokáig nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek kezelni egy hasonló szituációt, de… most mégis fáj kihallanom azt a fájdalmat, azt a sok elfojtott érzelmet Blue hangjából, szavaiból. Miközben beszél, többször elnyílnak az ajkaim, de egy hang sem jön ki a torkomon, így újra és újra össze is zárom őket.
Mikor Blue ismét oldalra pillant, és úgy folytatja, legszívesebben belesüppednék az ülésbe, hogy ismét csak egy árnyék legyek, egy rossz álom egy viharos éjszakán… de ezzel csak a saját dolgomat könnyíteném meg. Mostmár tudom, mennyit jelent Blue-nak, hogy életben vagyok, és hogy ezt ő is tudja, és a legnagyobb szemétség lenne felszívódnom. Amúgysem lennék képes rá. Nem tudnám még egyszer a nulláról kezdeni, egyszer pont elég volt.
Leparkolunk, és a motor zúgása elhal, de egyikünk sem mozdul. Végül ösztönös mozdulattal emelem fel a kezem, hogy kinyújtsam Blue felé, de még mielőtt a felkarján pihenhetnének meg az ujjaim, megtorpanok, és ökölbe szorítva a kezem, visszahúzom az ölembe.
- Blue, én… - elakad a hangom, nem megy több, mert hát mit is mondhatnék? Egy egyszerű sajnálom annyira kevés ide, mint egy vízcsepp a sivatagban. Felsóhajtok, és elfordulok tőle, az előttem terpeszkedő műszerfal egy apró karcolására függesztve a tekintetemet.
- Nem gondoltam, hogy… ennyire fontos volt számodra az az ígéret - egyszerre hangzik önzőnek és ostobaságnak kimondani, mégis megteszem. - Nem hittem benne, hogy valaki ennyire hisz bennem. Hogy valakinek, akivel alig ismertük egymást, ilyen fontos legyek.
Úgy érzem, el kell mondanom, miért nem kerestem sem őt, sem senki mást, de annyira… nem jönnek a számra a szavak! Gombócot érzek a torkomban, és teljesen kiszáradt a nyelvem.
- Miután a Szövetségiek leleplezték a szervezetet, aki a… az egészért felelős volt, és kiszabadítottak minket, kértem, hogy ne szóljanak apámnak arról, hogy életben vagyok. Nem akartam, hogy úgy lásson - és nem akartam megforgatni a kést a mellkasában, ha már egyszer meggyászolta a húgom és az én halálomat is. - Koronatanú voltam az ügyben, és a kinevezett ügyvédem kiharcolta, hogy részt vehessek a tanúvédelmi programban. Új személyazonosságot kaptam, hónapokat töltöttem a pszichiátrián, de az ügynök, aki az akciót vezette, sokszor meglátogatott, és az egész rémálom után ő segített újra talpra állnom. A mai napig hálás vagyok neki, és apám helyett apámként tekintek rá.
Nagyot nyelek, és meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy folytatni tudjam. Csak remélni merem, hogy Blue-nak nincs hozzáférése innen-onnan a Szövetségi adatbázishoz, és nem is tud szerezni sehonnan. Mindig is okos kölyök volt, és már így is túl sok információval láttam el, ami alapján összekötheti a hiányzó pontokat. Talán tényleg nem kellene elhallgatnom előle semmit, elvégre… valóban, sosem hallgatott senkire. Kétlem, hogy ne próbálná visszakövetni a fonalat, hogy rájöjjön, hol vétette el a célt, és miért nem tudott megtalálni.
- Nem tudom, mit mondhatnék - suttogom halkan, majd erőt veszek magamon, hogy felpillanthassak Blue-ra. - Sajnálom, Blue. Nincsenek rá szavaim, mennyire sajnálom.
Kereshetnék mentségeket, elmondhatnám, hogy a szabadulásom után hány évig küzdöttem azért, hogy legalább részben visszanyerhessek valamennyit önmagamból, de mindez mit sem változtatna a lényegen: hogy akkor sem kerestem senkit, amikor lehetőségem lett volna már rá. Kivéve apámat, de őt már csak a temetőkerben találtam meg anyám és a húgom mellett.