Épp csak beértem a kávémmal és a még mindig meleg fánkjaimmal az ebédszünetről (igen, erősíteni kell a rendőrökhöz kapcsolódó sztereotípiákat), amikor ismerős arcot láttam felém suhanni, egy nagyon is karcsú aktával a kezében. Azzal a lendülettel hátraarcot vágtam, de sajnos már túl későn.
- Ne szaladj, látlak! Öt perc múlva kihallgatás.
Kelletlenül ugyan, de csak visszafordultam hozzá, főként azért, hogy leolvashassa az arcomról, hova és milyen pózban szeretném, ha magába operálná a kihallgatását.
- Nem az én dolgom. - morogtam, mire a felettesem megállt előttem és kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Miért, nem itt dolgozol?
Erre csak egy érthetetlennek szánt dünnyögésre futotta a részemről, de a pikáns részeket kihallhatta belőle, mert az arca dühös grimaszba torzult és a mellkasomnak nyomta az aktát. Az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt a földre esett volna, és megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem lötyögtettem ki a kávémat közben. Mire felnéztem, a fickó már messze járt.
- Jó szórakozást! - kiáltotta még hátra, én meg örömömben homlokon csaptam magam az aktával, kétszer, abba fojtva bele egy kisebb zsörtölődést, aztán anélkül, hogy belelapoztam volna, a hónom alá csaptam és a kihallgatószoba felé indultam. Megihattam volna a kávémat, de a helyi rendszert ismerve a tanúkat és per gyanúsítottakat így is hajlamosak megvárakoztatni errefelé. Bármilyen régóta is várakozott szerencsétlen - gyors sandítás az akta első lapjára - Mr. Baxter, nem akartam még plusz húsz perccel gyötörni. Gyötörnek engem helyette úgyis eleget....
- Szóval, Mr. Baxter, legyünk gyorsak és tömörek, ez nem felolvasóest, de azért ne túl tömörek, hogy tudjak mit a vallomásba írni, vagy ha szép a kézírása, igazából maga is írhatná, majd kijavítom a vesszőhibákat, attól sem kell tart-- - Monológom, mit az ajtó kitárása, a büszke berongyolás és az ajtó elegáns(nak nem nevezhető) belibbentése alatt vágtam, hirtelen a torkomra forrt, ahogy megpillantottam a széken ülőt. Az az arc, az a szempár... Az élénk, vörös tincsek ugyan elbizonytalanítottak, de kettőt pislogva aztán ismét elszorult a gyomrom. A hasonlóság akkor is ijesztő volt, gyomorszájba vágósan, a kádba okádósan ijesztő fajta, amitől az embert a heréitől a feje búbjáig kirázza a hideg. Az ujjaim zsibbadni kezdtek, jobban kellett szorítanom a papírpoharat és a zacskót, mert attól féltem, elejtem valamelyiket. A hangom pedig egész egyszerűen elhagyott. Engem. Bárkit kérdeztünk volna meg húsz kilométeres körzetben, senki sem hitte volna el, hogy létezhet olyan szituáció, ami arra késztet, hogy kussban maradjak, ráadásul harminc másodpercnél tovább, egyhuzamban.
- Mit... Hogy is...? - köszörültem a torkomon és kapkodva kiügyeskedtem a hónom alól az aktát, addig gyűrtem mindent a kezemben, míg rá nem tudtam lesni ismét a névre. Ezra Baxter. - Ez...? Ahm.... - Kész, ismét elfúlt a hangom, és a gyomrom olyan őrülten liftezett, hogy tényleg úgy éreztem, rosszul leszek, ha nem ülök le. Az agyam egyre csak ezt az egy nevet ismételgette. Ezra. Ezra. Ezra? A nekem szánt, üresen hagyott székhez tántorodtam és ledobtam az asztalra a fánkos zacskót és a papírpoharat is. Egyre csak a fiút fürkésztem, mintha nem hittem volna a szememnek - mert nem is hittem! És bármennyire is rá akartam kérdezni, bárhogy is üvöltötte minden egyes idegszálam azt az egy nevet, ajkaim némán formálták csupán azzal a riadt óvatossággal, mellyel csak az tud kérdezni, aki nem mer biztosra menni, aki túl sokat csalódott már és aki képtelen elviselni még egy zsákutcába vezető reményfoltot: Caleb?

A művészetnek is hálás vagyok, hogy ott volt Caleb számára és feltehetően segített helyreállítani az életét, a lelki békéjét. Annak idején engem is próbáltak rávenni, hogy fessem ki magamból a traumát, az akkori dokik szerint csodás terápiás módszer lett volna, de hamar rájöttünk, hogy nem az én önkifejezési módom. Egészen más úton dolgoztam fel az átélt dolgokat, például belevetettem magam abba a nem is hitbe, hanem már-már tervszerű elhatározásba, hogy segítenem kell a hátrahagyottakon. Felnőtt fejjel visszagondolva lehet, hogy nem is igazán hagytam időt magamnak feldolgozni a történteket, inkább csak a szőnyeg alá söpörtem az egészet. De hát mindegy már...
A kormány alját piszkálom, tekintetem ráfixál arra a pontra, a gumit kapargatom elmélyülten, míg Caleb beszél. Csak a végén sandítok rá oldalra, halvány mosolykezdeménnyel az arcomon.
- Tudom. Butaság, nem igaz? Húsz évig epekedni... Annyira nem is voltál nagy szám. - Gyenge kísérletet teszek rá, hogy enyhítsek picit a hangulaton, de a próbálkozás utána szörnyet is hal, ahogy a vonásaim is kisimulnak, egészen megmerevednek a vallomástól. Így már egészen érhető, miért nem találtam rá, hiszen a tanúvédelmi programnak pontosan ez a lényege. Mégis nehezemre esik végighallgatni nem is a kimondott szavak súlya miatt, hanem amit magamtól mögé hallok. Mennyi küzdés, rettegés és fájdalom lehetett mindemögött... Teljesen elveszni, összeomlani és a darabokból építkezni újra, csonkán, egyedül. Elszorul a torkom.
- Oké, így kevésbé érzem magam rosszul. A Szövetségieket azért nem egyszerű kijátszani. - Újabb mosolyt erőltetek magamra, de ez is szörnyethal félúton. Köszörülnöm kell a torkomon, olyan erősen fojtogatnak az érzelmek, hogy szinte csak suttogni van erőm.
- Öhm, mennyi... Mennyi ideig voltál... Náluk? - Tudnom kell. Muszáj hallanom, meddig volt kitéve annak, amiből nekem két hét is egy életre elegendő rémálomcsomagot adott, még ha rettegek is a választól. Szükségem van rá, hogy őszinte legyen. Lehunyom a szemem pár hosszabb pillanatra, a nyomás erősödik, majd enyhül a szemhéjam alatt, ami azzal jár, hogy kapkodva letörlöm a kézfejemmel a nedves csíkot az arcomról, remélve, ha elég gyorsan eltüntetem, nem veszi észre.
Ahogy szabadkozni kezd, megcsóválom a fejem és felé billentem az állam, majd úgy érzem, ennyi nem elég, úgyhogy a törzsemmel is Caleb felé fordulok, a karomat megtámasztva mögötte a fejtámlán.
- Nem, hé, ne kérj bocsánatot! Nincs rá semmi okod, oké? Nem tettél semmi rosszat, sőt, semmi olyat, amiért szabadkoznod kéne. Egyáltalán nem a te hibád. Capiche? - A mutató- és középső ujjammal finoman megbököm a homloka közepét, csak hogy egész biztosan eljusson hozzá az üzenet, és hogy görcsösen azon legyek továbbra is, hogy megmentsem a hangulatot.
- Az az ígéret, talán csak... Nem tudom. Ebbe kapaszkodtam. Nem léphettem tovább, mert ha beismertem volna, hogy meghaltál, el kellett volna viselnem a bűntudatot is. Hogy miattam történt. Hogy mi hagytunk ott meghalni. És ezzel képtelen voltam szembenézni... Életben kellett lenned. Talán az egész nem is rólad szólt, hanem rólam. A saját önző védelmi mechanizmusom volt... Jesszusom, tényleg de szar alak vagyok! - elhúzódom tőle és az ülésembe süppedek. Hátrahajtom a fejem, két tenyeremmel beborítom az arcom. Szeretném letépni magamról, de nem teszem, csak a sötétségbe burkolózom, addig sem kell Calebnek látnia, milyen megadón folynak a könnyeim alatta.
- Basszus, ugye nem csak hallucinálok? Simán kinézem magamból, hogy bekattantam és ideképzellek. Mondd, hogy ez az egész valós és tényleg itt vagy; mondd, hogy nem otthon fekszem kiütve, csípj meg, vagy nem tudom, csak legyél igazi, kérlek... - Bár hozzá beszélek, a tenyerembe mormogok és kis részben magamat is győzködöm. Úgy érzem, túl szép (fájdalmasan szép) ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, és nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a bűntudat nyomása alatt az idegrendszerem végül felmondta a szolgálatot. Könnyebb magyarázat lenne, mint a karma, meg a sors kiismerhetetlen véletlenjei.

Igen, a művészeteknek is nagyon sokat köszönhetek, már ami a traumák feldolgozását illeti. Nálam bevált a rajzterápia, még ha iszonyatos mennyiségű papírt el is használtam közben. A másik, ami segített, a kertészkedés, a természet közelsége volt, ezért is vetette fel Joseph - a fogadott mostohaapám -, hogy mi lenne, ha ezzel az iránnyal próbálkoznék meg az érettségi után. Meg kellett küzdenem minden egyes lépésért, de egyetlen percét sem bánom, hiszen ennek az útnak köszönhetem, hogy már nem az az idegroncs vagyok, aki retteg kimozdulni a biztonságot jelentő négy fal közül.
Ahogy Blue megpróbál viccet csinálni az elmúlt időből és a saját motivációiból, akaratlanul is felbuggyan belőlem egy rövid, erőtlen nevetés, miközben rápillantok. Tényleg hihetetlen a srác. Mindez azonban csak addig tart ki, amíg rá nem veszem magam arra, hogy legalább nagyvonalakban elmeséljem, mi történt velem. Persze neki rögtön rá kell tapintania a sztori egyetlen nagyonis szándékos, gyenge pontjára.
Az időre.
- Három évig - motyogom olyan halkan, hogy abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tényleg kimondtam. A kocsiba azonban nem tolakszik be annyira az utca zaja, hogy Blue tényleg ne hallhassa. Igazság szerint majdnem négy, de a három is elég rosszul hangzik. Eszembe sem jut mást mondani, hazudni vagy elterelni a témát. Nem vagyok képes hazudni neki.
Csak a szemem sarkából látom a mozdulatot, ahogy a kezét az arcához emeli, de biztosan nem én leszek, aki kigúnyolja emiatt. Különbenis, mire összeszedem a hangomat és a lélekjelenlétemet annyira, hogy ismét felé forduljak, és bocsánatot kérjek tőle, már túllendül a pillanatnyi elérzékenyültségén.
Ahogy felém fordulva megtámaszkodik mögöttem az ülés fejtámláján, úgy iszom a szavait, mintha tényleg minden ezen múlna, azon, hogy Blue nem haragszik rám, amiért nem kerestem, hogy nem gyűlöl, amiért őt is ugyanúgy hagytam tudatlanságban tengődni, ahogy az apámmal tettem, vagy bárki mással.
Aprót biccentek, és enyhén felfelé rándul a szám sarka, amikor finoman megböki a homlokomat. Utána azonban hagyom beszélni, hagyom, hadd törjenek utat maguknak azok a szavak, amiket talán senkinek nem mondott még ki így, amiket két évtizedig nekem tartogatott magában. Figyelem, ahogy az ülésbe süppedve a kezeibe rejti az arcát, és bár nem látom a könnyeket az arcán, de a hangjában ott vannak. Ismerős a mantra, még ha a szavak mások is, és nem tudom megállni, hogy kikapcsolva a biztonsági övet fel ne térdeljek az ülésre, és esetlenül ugyan, de magamhoz ne öleljem Blue-t. Pontosan úgy, ahogy ő ölelt meg engem a kihallgatóban.
- Megígértem, hogy nem tűnök el újra - suttogom Blue füle mellett, és ezúttal én igyekszem hangyányit oldani a hangulatot és az ő fájdalmát is. - Ha elég kitartó hallucináció vagyok, már majdnem olyan, mintha igazi lennék, hm?
Egy pillanatra csendbe burkolózom, de aztán úgy döntök, muszáj mondjak még valamit.
- Nem a te hibád volt, Blue. Én döntöttem úgy, hogy visszamegyek a húgomért, és ezzel kockára tettem a te életedet is, amikor visszajöttél értem. Komolyan gondoltam, amit akkor mondtam, emlékszel? - bár meg-megremeg a hangom az elfojtott érzelmektől, mégis sikerül valami nyugodt hangszínben végigondani, amit szeretnék. - Sosem bocsátottam volna meg, ha ott maradtál volna, ahogy magamnak sem lettem volna képes megbocsátani, ha miattam történt volna veled valami.
Ujjaim Blue tarkóját cirógatják önkéntelen mozdulattal igazodva az igyekezetemhez, hogy megvigasztaljam, amennyire lehet.
- Mindketten életben vagyunk, Blue, és már nem számít, min kellett átvergődnünk, hogy eljussunk idáig. Mindketten azt tettük, amire szükség volt ahhoz, hogy ép ésszel életben maradjunk.
Nevetséges, hogy nekem még csak nem is szúr a szemem, holott világ életemben hajlamos voltam túl könnyen utat engedni a könnyeimnek. Egy ideje azonban mintha elfogytak volna, vagy egyszerűen ezekkel a dolgokkal már megbékéltem annyira, hogy ne fájjon? Fogalmam sincs. Az egyetlen ami ott kapar a torkomban, ott szúr a mellkasomban, az Blue fájdalma.

Három év. Az nagyon, nagyon sok kéthetes időszak... Száznál is több (vagy talán nem, én meg a matek sosem ápoltunk felhőtlen viszonyt, de legalább annyinak tűnik), és ez a gondolat elborzaszt. Három év... Elfog az inger, hogy letépjem róla a ruhát, hogy lássam, milyen nyomokat hagyott rajta az a három év, borítják-e máshol is a csuklóján látott hegek, és a szárnya, ó, az a gyönyörű szárnya... Ne bőgj, ne bőgj, mantrázom magamban, de nehéz megállni. Még a saját családom sem látott sírni azóta, hogy eldöntöttem, többet nem mutatom gyengének magam, és ezt Caleb előtt sem szívesen törném meg. Így is nyomja elég teher a lelkét, nem kell még az én nyűgjeimmel is foglalkoznia, a könnycsatornáim azonban egészen önálló életet élnek ma.
A tekintetem azt üzeni, ha kell, drasztikusabb lépésekre is elszánom magam, például belopódzom hozzá az éjszaka közepén (megvannak a személyes adatai!) és alkoholos filccel a mellkasára írom, hogy nem az ő hibája, vagy behajtatok tőle egy egydollárost minden alkalommal, amikor sajnálkozni akarna, vagy szimplán addig zaklatom és bökdösöm a két szeme között, amíg meg nem érti, hogy kettőnk közül őt terheli a legkevésbé a felelősség. Cserébe ezen módszerek közül bármelyiket visszafordíthatja ellenem, hogy én is megértsem a saját szerepem a dolgok alakulásában.
Egy pillanatra elhiszem, ahogy helyezkedni kezd, hogy a megcsípés helyett egy rögtönzött jobb horgot küld belém mindjárt, hadd érezzem rendesen, illúzió-e vagy valóság, így aztán a körém fonódó karok gyengédsége felkészületlenül ér. Arra persze marad reflexem, hogy kikapcsoljam a biztonságiövet, onnantól viszont tehetetlenül zuhanok a tömegvonzásába. Felgyűröm a mellkasán a felsőjét, magam sem tudom, kapaszkodom-e vagy csak fogom, kicsit talán mindkettő, észrevétlenül húzom közelebb, még ha az ülések nem is nagyon engedik.
- Ez igaz. És csak én látlak, ez mennyire menő! Nem kell adót fizetned - Fogalmam sincs, ennek mennyi értelme van, de hallom, hogy próbálja megmenteni a hangulatot, ezért minden erőmmel segíteni próbálok. Na jó, ez hazugság, az erőm nagy része ugyanis varázslatos módon szertefoszlott az ölelésével.
Megugrik a pulzusom és fordul egy nagyot a gyomrom, ahogy szóba hozza a húgát. Istenem, a húga... A nyelvemet égeti a kérdés, de valami baljós nyilallás a torkomban mégis belém fojtja. Nem merem megkérdezni. Nem akarom tudni a választ. Nem állok rá készen, hogy a rajta kívül esett veszteségekre gondoljak.
- Tudom. Emlékszem. Nem szoktam szót fogadni senkinek - És neki mégis megtettem, ami remélem, elmond valamit a számára. Nem tudom, mit, valamit, amit még én sem értek. - Baromi para voltál. - fűzöm még hozzá, mert hát gyerekszemmel tényleg ijesztő volt a határozott kiállásával és a komolyságával. Ezért sem voltam képes dacolni vele, mert éreztem, hogy nincs más választásom, mint engedelmeskedni. Meg aztán a barátsága túl értékes volt számomra ahhoz, hogy örökké haragudjon rám. Ha tudtam volna...
Enyhül ujjaimnak görcsös szorítása a felsőjén és az egész vázam fellazul kicsit attól, ahogy a tarkómat cirógatja. Lassanként olvadok szét az ujjai alatt.
- Ép ésszel? Sssz, ezt hamarosan vissza fogod szívni rólam - motyogom bele a vállába, érezhetően széles vigyorral a képemen. - És őszintén, téged milyen épeszű gondolat vitt rá, hogy pont vörösre...? - elharapom a végét, tenyerem azonban a hátára simul és felkúszik a gerince mentén, óvatos ugrással a szárnya felett, egészen a vörös tincsek aljáig. Célzón közéjük túrok, felkócolom kicsit a rendezett szálakat.
- Kösz, Cal - toldom hozzá sietve, mielőtt teljesen elkomolytalankodnám a pillanatot, és a tenyerem is szorosabban fonódik a tarkójára, szabad karom pedig a dereka köré. - Köszönöm. - Talán nem tudja, mennyire ritkán hangzik el ez a szó a számból manapság, nekem mégis sokat jelent, hogy neki kimondhatom. Sután a vállába törlöm az arcom, és mielőtt még túlságosan elragadna a pillanat, kétoldalt az oldalára fogok és gyengéden eltolom magamtól.
- Szóval most, hogy kiderült, nem vagy hallucináció, meghívhatsz egy kávéra. - Ellenállhatatlannak szánt mosolyt villantok rá. Habár még mindig annyi mindenről beszélnék vele, nem akarom, hogy azt érezze, semmibe veszem a péntek estéről kötött megállapodásunkat. Ehhez az ígérethez ezúttal tényleg tartani szeretném magam.

Három év, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Volt idő, amikor nem hittem, hogy élve kikerülök onnan. Fogalmam sincs, mi tartott életben, de bármennyire is szégyellem bevallani, egy idő után nem hittem, hogy bárki is kiszabadít minket. Amikor a kommandósok ránk törték az ajtót, a félelemtől nyüszítve húztam össze magam a rongyos takaró alatt, mint az ostoba gyerek, aki elhiszi, hogy ha valamit nem lát, őt sem látják. Nem véletlenül volt szükségem a hosszas rehabilitációra, de szerencsére az évek kitartása meghozta az eredményét, és már csak ritkán vannak rémálmaim vagy pánikrohamaim, és relatíve normális életet élek.
Egy olyat, amihez Blue-nak is van hozzáférése, és akkor is lenne, ha nem akarnám. Kétlem, hogy az évek alatt könnyebben levakarhatóvá vált, ha igazán a fejébe vett valamit. Sokkal jobb ötletnek tűnik önszántamból együttműködni vele, és az igazat megvallva, nem is akarok mást tenni. Még ha ijesztő is valahol, egyben megnyugtató, hogy Blue itt van karnyújtásnyira tőlem.
Most éppen szó szerint is. Ezt pedig kihasználom, hogy megölelhessem amikor túlságosan maga alá temeti az önvád és a kétségek. Meglep az az ösztönös mozdulat, amikor kikapcsolja a biztonsági övét, és a pulóverembe kapaszkodva közelebb húz magához, de nem menekülök. Kicsit talán megfeszülnek az izmaim, de a nyugodt lélegzetek, amikre koncentrálok, és az ujjaim ritmikus cirógatása engem is megnyugtat. Nagyon jól tudnak jönni ezek a kis pótcselekvések.
Egy pillanatig felé fordítom a fejem, és a tincseibe mosolygok a válasza után. Jólesik egy kis könnyedséget lopni a komoly-komor pillanatokba, és ki más lenne ebben partner, ha nem ő?
- Szóval para voltam - szusszanok fel a szavaira. - De legalább ez hatott rád, ha a józan ész nem is - nem tudom, mit csináltam volna, ha nem szedi abban a pillanatban a sátorfáját, hogy elhúzzon onnan, de szerencsére legalább ezen nem kellett aggódnom, mert hallgatott rám. Akkor egyszer, de mit számít a többi, ha az volt a legfontosabb pillanat, akkor volt a legnagyobb jelentősége?
Túl könnyen nevetem el magam az ép eszére vonatkozó megjegyzésén, de közben megfeszül a hátam, ahogy megérzem a pulóver anyagán felszánkázni az ujjait, egészen a tarkómon rövidre hagyott, vörös hajamig. Értékelem, hogy nem ért hozzá a szárnyaimhoz, mégis elrebbenek az öleléséből, hátrébb evickélve kissé az ülésemen. Nincs sok hely, és nem is moccanok sokat, épp csak annyit, hogy ne legyünk összebújva.
- Nem tudom, mi bajod a vörössel - túrok a hajamba a tarkómnál, ahol az előbb még Blue keze matatott, és magam sem tudom, hogy elűzni akarom az érintését, vagy csak “megragadni”. Ebben a színben van a legtöbb élet, a legtöbb tűz, nekem pedig szükségem volt rá, hogy ne látsszon olyan holtsápadtnak az arcom a sötét hajam mellett, amikor tükörbe néztem. Ma már talán nem számítana, de megszoktam a látványt és a hajfestés rituáléját. Mindezt azonban nem vagyok képes szavakba önteni Blue-nak, így hát csak a köszönetre reagálok.
- Én köszönöm, hogy hittél bennem - mosolyodom el már-már félszegen, mintha tényleg valami kicseszett tündérmese lennék, ami attól valóságos, hogy van még valaki, aki hisz benne. Talán tudat alatt tényleg így volt, sosem tudhatom.
Az az ellenállhatatlan vigyor nagyonis betalál, és felnevetek a kávés megjegyzésén.
- Elvégre azért jöttünk, nem? De abból nem engedek, hogy az ebédemet te fizeted - megjegyeztem ám, hogy meghívott egy ebédre! Hiába minden sárm, ha a tündérnek órák óta korog a gyomra. - Gyere, menjünk.
Biccentek az ajtó felé, majd ki is nyitom, hogy kiszállhassak.
Alig húsz méterre onnan, ahol Blue leparkolt, ott virít a Callas felirat, ami az egyik kedvenc helyem. Két részre osztott terében az egyik fele kávézó, a másik étterem, de ha az ember megéhezik kávézás közben, akkor a kávézóban is kiszolgálják étellel. Ráadásul ahhoz képest, hogy a belvárosban van, egészen vállalhatóak az árai. Még egy rendőri vagy egy kertépítői fizetéssel is.
- Te is eszel, vagy csak a kávédért jöttél? - ettől függ, hogy a kávézóban vagy az étteremben foglalunk-e helyet.
- Én egy hosszúkávét kérnék, tejjel, valamint a vörösáfonya chutney-s grillezett camambert-ből kérnék egy adagot salátával - jelentem ki tökéletes magabiztosággal anélkül, hogy az étlapra pillantanék, amit a pincér udvarias mosollyal átad nekünk. Bár éhes vagyok, ez is bőven elég lesz, és amúgyis, az a chutney valami fennséges, azóta az járt a fejemben, hogy Blue felajánlotta, meghív ebédelni. Na jó, nyilván volt, amikor elterelődött róla a figyelmem, de amikor beléptünk az étterembe, egyből vissza is tértem hozzá.
A pincérhez intézett szavaim után a mosolyom csak kiszélesedik, ahogy az asztal túloldalán ülő Blue-ra pillantok. Most van csak időm igazán megfigyelni a vonásait, amik sokat változtak az eltelt időben, de nem annyit, hogy ne lehessen ráismerni. Arra is csak most jövök rá, hogy igazából fogalmam sincs, mit kérdezzek tőle. Vagyis inkább… hogy mit kérdezzek tőle először. Hiába tűnik úgy, mintha semmi nem változott volna köztünk, mégis ott van az elmúlt idő árnya, és annyi mindent nem tudok róla.
- Gyakran szoktál találkozni a szüleiddel és a testvéreiddel? - ez csak nem lehet olyan vészes téma, ha már ennyit emlegette az édesanyját, nem igaz?

Ha egy kicsit önelemezgetős hangulatban lennék, érdekesnek találnám a saját viselkedésem. Egész életemben kerültem azt, hogy sebezhetőnek mutatkozzak mások előtt, még a legközelebbi hozzátartozóim és szeretteim előtt is, erre Cal, akiről szinte semmit sem tudok, percek alatt besurrant a falaim mögé. Még csak nem is próbálom olyan hevesen játszani előtte a nagyfiút, az ölelése határozottan jól esik, nem akarom elhárítani, sem lerázni, ahogy másokkal tenném. Ennek biztosan nagyon mély és nagyon szép pszichológiai okai vannak, habár jelenleg a legkevésbé sem érdekelnek, csak megkapaszkodom benne és hagyom, hogy vigasztaljon.
- Ne bízd el magad, ma már nem tudnál semmivel rám ijeszteni - füllentem, remélhetőleg elég jól ahhoz, hogy elhiggye. Sajnos majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy most is mélyen a lelkemre venném, ha azzal fenyegetőzne, hogy életünk végéig haragudni fog rám, ha nem teszek meg neki valamit. Az is lehetséges, hogy érzelmileg megrekedtem egy tizenéves gyerek szintjén, ezért tud rám ekkora hatással lenni, mert az idő számomra megállt aznap, amikor elváltunk és azóta sem sikerült túltennem magam a történteken. Persze ez már túl sok spekuláció ahhoz, hogy foglalkozzak vele.
- Nem tudom én sem - hagyom, hogy elhúzódjon, így legalább könnyedén szemügyre tudom venni. Alaposan ráhunyorgok a hajára, hátha elmosódott körvonalakkal, pusztán csak színes foltokra hagyatkozva könnyebben meglelem a választ. - Hmm, aham... Túl jól áll, pont ez a baj. Nem tűröm a konkurenciát a városban. - széttárom a kezem, jelezve, nincs mit tenni ez ellen, amíg fenyegetettséget látok benne, addig szekálni fogom a haja miatt. Persze csak ugratás az egész.
- Mindig - Ezt kérnie sem kell, egy életre bizonyított nekem, és ha többet nem is akarna látni, akkor sem vélekednék róla soha rosszabbul. Elfogultság vagy sem, ez van és kész.
- Jó, jó... - egyezem bele látszólag kelletlenül, de a mosolyom elárul. Csak játszom. - Habár vitatkozhatnánk róla, melyikünk keres rosszabbul. - Míg az ő vállalkozásában előnyt jelent, hogy jól néz ki, rám csak pikkelnek emiatt, de többet nem keresek vele. Ez nem valami fair, és ezért is a vörös haját okolom nyilván, mi mást. Közben én is kikászálódom a volán mögül, lezárom a kocsit, a slusszkulcsot meg a farzsebembe dugom.
Sosem jártam még ebben a kávézóban-étteremben, de már első látásra megértem, Caleb miért kedveli. A hangulata barátságos, az elrendezése praktikus, a kínálat pedig olyan jól néz ki, hogy eszembe juttatja, mennyire éhes vagyok én is. A fánk csak előjáték volt, valami rendesre éhezem.
- Igen, én csak ülök majd veled szemben, szürcsölöm a kávém és az arcodba bámulok, míg eszel - Felé billentem a fejem, hogy az arcomról leolvashassa a választ: én is kérek enni. Ha ez azt jelenti, hogy az étterem részen foglalunk helyet, nekem az is jó, követem bármerre és lezuttyanok vele szemben a székre.
Magam elé engedem, megvárom, míg ő rendel, addig a falra kifüggesztett kínálatot nézegetem, meg az asztal közepén lévő kis kártyácskán szereplő dolgokat. Az étel említésekor Caleb felé sandítok, bár halvány fogalmam sincs, mit rendelt, nem kérdezek rá. Miután a pincér felvette a rendelését és felém fordul, átkapcsolok flörtölős üzemmódba. Ki kell tapasztalni, miféle kedvezményeket lehet innen kicsikarni... A Starbucksban már elég jól állok.
- Én úgy kérem a kávét, hogy tükrözze a lelkem: feketén és üresen - Oké, ez fejben jobban hangzott, de a bugyi, vagy hát jelen esetben alsónadrág-olvasztó mosolyom azért javít rajta. - És fogalmam sincs, a barátom mit rendelt enni, úgyhogy valami helyi specialitást kérek szépen. Lepj meg. - Előre dőlök a széken és letámaszkodom az asztalon, így pillantok fel teljes magabiztossággal. - Csak ne salátát. - toldom még hozzá, mielőtt a pincér elfordulna. Hazudnék, ha azt mondanám, nem stírölöm végig hátulról, ám egyetlen pillanat az egész, utána a figyelmem Calebé. Kissé büszkén mosolygok rá és nagyon is kíváncsian, hogy mit szól a közjátékhoz. Ha szerencsénk van, a desszertet ingyen kapjuk.
- Ahm, a munka miatt nincs olyan sok időm rájuk, de határozottan többet, mint szeretném. - kinyúlok a kártyáért és magam elé húzom az asztal közepéről, játszok vele, forgatom a kezemben, míg mesélek. - Anyám nagyon háklis a családi ebédekre, és nyilván, ha valamit ünneplünk, onnan az sem lehet kibúvó, ha épp a halálomon vagyok. Úgyhogy viszonylag sokat, igen, de persze ha erről őket kérdeznéd, úgyis azt mondanák, hogy nem eleget. - megforgatom a szemem, kifejezve a véleményem erről a túlzott ragaszkodásról, de azért annyira nem bánom, mint amennyire próbálom előadni. Nagyon is jól esik ez a fajta szeretet.
- Jársz most valakivel? - kérdezem olyan természetességgel, mintha azt akarnám megtudakolni, mennyi az idő. - Említetted ezt a Helent. Vagy David...? - Nem vagyok biztos sem abban, hogy így hívták a munkatársait, sem pedig abban, hogy pontosan melyik oldalra hajlik, ezért is kérdezem meg mindkettőt. A kíváncsiságon túl egyáltalán nincs semmi hátsó célom, még csak meg sem fordul a fejemben, hogy így belekérdezni tapintatlanságnak tűnhet.

Az igazat megvallva a kezdeti fölényes magabiztosság után különösen jólesik, hogy Blue megengedi magának, hogy az ölelésembe bújjon, és eláztassa a pulóverem vállát a könnyeivel. Az ölelés azonban csak egy dolog, a hátamon felkúszó gyengéd érintése viszont már másik. Ösztönösen rebbenek el, hiába nem bánom a közelségét. Kell most a fizikai távolság, hogy úgy tudjak tenni, mintha mi sem történt volna.
- Hát persze - vigyorodok el futólag ráncolva össze az orromat egy pillanatra. Remélem, elég szkeptikusnak tűnik a hangom. Nem mintha valóban tudnám, mivel ijeszthetek rá még ma is, és… kétlem, hogy valaha akarnék olyan helyzetbe kerülni, hogy meg kelljen tennem.
- Konkurenciát? - bármilyen síri volt is a hangulat alig néhány perce, egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessem el magam ezen a képtelenségen, miközben a hunyorgó Blue-t figyelem. - Ha esetleg ilyen helyzetbe kerülnénk, csak szólj, és kilencvenkilenc százalékban ígérhetem, hogy hagylak érvényesülni.
Azt az egy százalékot megtartom vészhelyzet esetére. Sosem lehet tudni, mit hoz az élet, ezt már megtanultam. Annak még ennyi valószínűséget sem adtam volna, hogy ma Blue sétál be a kihallgatóba, mégis megtörtént. Mondanám, hogy nem árt felkészülni a váratlan helyzetekre, de ez baromság. Van, amire nem lehet felkészülni.
A jókedvem egy határozottan hálás mosollyá szelídül, amikor Blue azzal a mindiggel válaszol. Hogy képes egy ilyen semmi kis kötelék ennyi időre összefűzni két tündért? Olyan vékony az a közös szelet az életünkben, hogy ha más nézné, nem is látszana, mégis mi ketten tudjuk, hogy ott van. Ijesztő, hogy mennyi mindent próbálnak az ösztöneink ezekre az emlékekre alapozni. Mégsem félek.
- Biztos vagyok benne, hogy te - vágok vissza egy pofátlan félmosollyal a fizetéses témára, miközben elindulunk az étterem felé.
- Elég jó programnak tűnik - felelem fapofával, vagy legalábbis azzal akarom, de ott az a finom rándulás a szám sarkában, ami elárul. Na meg végülis az étteremrész felé veszem az irányt. Fogtam a jeleket.
Pont úgy, ahogy az elég nyilvánvaló flörtölését is, bár nem nekem szólt. Csak tudnám, mi a frászért érzem magam kényelmetlenül a szitutól… talán mert tőlem távol áll az ilyesmi? A nyilvános flörtölés nem az én asztalom, még ha Blue-val könnyű is belemerülni a csipkelődő adok-kapokba. De hát ez az, az nem flörtölés.
Próbálok úgy tenni, mintha az ablakon túl a város legérdekesebb látképe tárulna a szemem elé, de valójában nem tudom nem Blue-t figyelni a szemem sarkából. A salátás kiegészítésre elvigyorodok, így le sem tudom tagadni, hogy figyeltem rá, amikor nagy büszkén ismét felém fordul.
- Tízből hányszor jön be? - kérdezem félig poénból, félig valóban kíváncsian a kis közjáték után. Van egy olyan tippem, hogy erősen közelíti a maximumot az érték.
Igyekszem is kicsit… semlegesebb vizekre terelni a témát, és Blue egészen bőbeszédűen válaszol. Na nem szavakkal, azok csupa kelletlenségről árulkodnának önmagukban, de a körítés és a babráló mozdulatok sokkal több bizonytalanságot rejtenek. Olyan, mintha Blue egész lényére jellemző lenne ez a furcsa kettősség, még ha ezt nonszensznek tűnik is megállapítani úgy, hogy alig néhány órája találkoztunk ismét. Az igazat megvallva nagyon észnél kell lennem, hogy mit mondok, ha nem akarom két szóval megint elcseszni a hangulatot, kioktatónak meg végképp nem akarok tűnni, de tény, hogy sokat adnék egy kötelező családi ebédért.
- Csak törődnek veled. Amúgyis anyukád szerintem meg van győződve róla, hogy ha a halálodon vagy, egy kis anya készítette leves mindenből meggyógyít, és mégsem várhatod el, hogy ő menjen hozzád, nem? - Igyekszem őszintén mosolyogni, elvégre így is gondolom a dolgot, csak…
Szerencsére nincs lehetőségem továbbvinni a gondolatmenetet, mert megakasztja Blue kérdése, mire kissé megütközve pillantok rá. Nem mintha ez olyan szokatlan kérdés lenne, pláne tőle, csak hát… kényelmetlen.
- Helen és David a kollégáim, és amúgy egy elviselhetetlenül boldog házaspár két tagja - mosolygok megint, mert már a gondolat is mulatságos, pont annyira, amennyire ezek ketten együtt. - De amúgy nem, nem járok most senkivel. Amúgyis elég… problémás vagyok hosszú távú kapcsolatokban. Legalábbis azt hiszem, így lehet a legdiplomatikusabban megfogalmazni.
A nem létező rövidtávú kapcsolataimról inkább említést sem teszek. Nem vagyok egyszerű eset, de vannak nálam rosszabbak is, ez biztos. A további kínlódástól egyelőre megment a pincér, akire olyan hálás mosolyt villantok, amikor leteszi elém a kávét, ami bizonyos szempontból felér Blue iménti flörtölésével.
- Köszönöm! - biccentek a srác felé, de rögtön vissza is fordulok Blue-hoz, még mindig azzal a mosolymaradvánnyal, miközben a kávémat kavargatom. Nem mintha annyira kellene, de megszokás, és legalább lefoglalja a kezemet.
- A legutóbbi… - egy pillanatra elgondolkodom a megfogalmazáson, de aztán úgy döntök, így legalább nem kell még egy kört futni. - pasimmal úgy egy éve szakítottunk. Nem bírják a művészvénámat hosszú távon.
Igyekszem egy kis poénnal elütni a téma élét, mielőtt visszakérdeznék.
- És neked van valakid, aki féltékenységi jelenetet rendezhetne, ha ezt látta volna? - intek a fejemmel aprót az éppen néhány asztallal arrébb tüsténkedő pincér felé vigyorogva.

- Nah, nem szeretem a könnyű győzelmet - vonok végül vállat, csendesen elkönyvelve magamban, hogy Cal ártatlansága nem csak álszerénykedés, hanem tényleg fogalma sincs arról, milyen összhatást kelt a festett hajával, a nagy, sötét szemével és a kisfiús vonásaival. Szinte - hangsúlyozom: csak szinte! - már rosszul érzem magam, amiért hajlamos vagyok piedesztálra emelni magam, miközben neki még csak fogalma sincs a vonzerejéről. De aztán a pillanat tovaszáll (ő baja, ha nem él vissza az adottságaival) és vele együtt mosolygok a nagylelkűségén, meg a helyzet komikumán. Kettőnk közt szólva: hiába az évek meg a rutin, nem tudom, mennyi esélyem lenne leverni őt flörtölésben. Született tehetségnek tűnik.
- Hé, saját szolgálati autóm van ám! - bökök hátra a vállam felett a - remélhetőleg még mindig - odakint parkoló kocsim felé, de nem tiltakozom tovább. Őszintén szólva a kávéra is meg akartam hívni, de mivel nem felejtette el, hogy korábban hisztiztem miatta, ezért meghagyom neki a lehetőséget, hogy jót tegyen velem. Igen, én már csak ilyen nagylelkű vagyok, gondosan odafigyelek rá, hogy mások kényeztetni tudjanak.
Egyébként - ismételten csak kettőnk közt - gond nélkül el tudnám nézni, ahogy eszik. Még csak unalmasnak sem találnám, hiszen annyi mindent kell rendszereznem a fejemben, igazán jót tesz, ha közben megfigyelhetem őt, újra és újra tudatosítva magamban: él. Él. Él...
- Azt hiszed, van, amikor nem jön be? - Félig szusszanok, félig nevetek, de aztán szerénykedve, védekezőn felemelem mindkét kezem. - Na jó, ha átlagot akarunk vonni, talán 8-9. De nem nagyon szoktak visszautasítani. - Inkább én szoktam másokat. Attól még, mert flörtölni vicces és kedvezményeket is jó kapni, nem mindig vagyok abban a hangulatban, hogy műmosolyokat villogtassak másokra.
- Kinek képzeled őt? Havi egyszer, előzetes bejelentés nélkül beállít a lakásomra a levesével. A lakótársaim utána napokig szívják a vérem. - Felháborodva utasítom el azt a rágalmat, hogy anya ne keresne magától is. Ha rajta múlna, heti rendszerességgel hozná a levesét, meg a süteményeit - a lakótársaim legnagyobb örömére -, de egyszer leültem vele és megejtettünk egy rendes anya-fia beszélgetést.
Ha észre is veszem a változást az arcán, nem tudom minek tulajdonítani, így tovább is sodrom inkább a témát. Értőn bólintok, ahogy tisztázza a kollégái kapcsolatát. Nem mintha meg kéne nyugodnom ettől az információtól, valami mégis lekapcsol bennem, ami eddig észrevétlenül kattogott.
- Hmm, miről beszélsz? A miénk egész jól működik. - Már ami a hosszú távú kapcsolatokat illeti. Ennél hosszabbat nehezen találhatna magának, és a gondolat egy kicsit mulattat, hozzá hasonlóan ugyanis nekem sem erősségem sokáig kitartani valaki mellett.
Összeszűkülő szemmel figyelem a közjátékát a pincérrel. Na, pontosan erről beszéltem. Született tehetség. Valami elmondhatatlanul irritál ebben, és nem tudnám hirtelen megmondani, a féltékenységem melyik oldalnak szól. Nem is igazán értem, próbálom lerázni magamról, de a mosolyom futó és nem a legőszintébb, ahogy én is megkapom a kávét.
- Köszi. - Egyelőre nem nyúlok hozzá, a kártyát forgatom az asztalon és elmélyülten fürkészem Calebet, próbálván megfejteni az iménti impulzusokat. Oh, közvetíti az arcom a felismerést, ahogy a pasiját említi. Nem tudtam, hogy... De hát ez egyáltalán nem újdonság a tündérek közt.
- Bocsi, de akkor idiótákkal próbálkoztál eddig, ezek szerint - leteszem végül a kártyát és magam elé húzom a kávét. Belesüllyesztem a kiskanalat, keverek rajta párat és figyelem a fodrozódó, fekete felszínt. A kérdése hallatán előbb felprüszkölök, csak aztán nézek fel rá, félig nevetve.
- Nekem? Dehogy. Sosem volt, sosem lesz. Nem vagyok az a randizós alkat. Régebben próbálkoztam egy ideig, de... Hé, ha melletted nehéz megmaradni, nekem semmi esélyem. - És ezt nem is bánom, nem hiányzik, habár eddig az volt rá a fő okom, hogy a munka túlságosan lefoglalt. Most, hogy Caleb előkerült... Nem tudom, még mindig nem érzem úgy, hogy hirtelen ellenállhatatlan szükségem lenne egy oldalbordára. Jól megvagyok egymagam, a folyton változó partnereimmel együtt. - Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne rám bárki féltékeny - szúrom még hozzá, egyrészt, mert ez az igazság, másrészt meg jól hangzik a gondolat, hogy bármerre megyek, összetört szíveket hagyok magam után.
- Nem tűnsz annak az egyéjszakás srácnak - Csak egy megállapítás, félhangos gondolat, nincs vele semmi konkrét célom vagy üzenetem. Kortyolok egy aprót a kávémból, mielőtt folytatnám. - Kár. - Nyilván nem rám nézve, hanem őrá nézve, hiszen sok mindenről lemarad így.
- Figyelj, rendben van, ha szólok rólad a többieknek? Ha szeretnéd, lehetsz a titkom egy darabig... - Cinkos, nagyon is kaján mosolyt villantok rá, mielőtt elkomolyodnék. - De tényleg, ha nem akarod, nem kürtölöm szét, hogy találkoztunk. - Csak hogy bizonyítsam, a látszattal ellentétben igenis szorult belém némi empátia - még ha remélem is, hogy nemet mond.

Meglehet, hogy talán túlságosan is tisztában vagyok a külsőm jelentette vonzerővel, és ezért is igyekszem inkább elrejteni, háttérbe húzódni, és nem felhívni magamra a figyelmet. Nem tudom, ez Blue-ban felmerül-e egyáltalán, de nem ez lesz az a pillanat, amikor erről akár csak említés szintjén is beszélni szeretnék. Nem minden a testiség, nem minden a fizikai vonzalom, még ha sokaknak ez játssza is az elsődleges szerepet egy találkozásnál, egy kapcsolat kialakulásánál. Nem véletlenül nincsenek egyéjszakás kalandjaim. Túl sok minden van túl mélyen a lelkemben ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt bárki átvergődjön az elmém emelte akadályokon. Nem mintha bánnám, még akkor sem, ha időnként kicsit irigylem a Blue-féle töretlen magabiztosságot és elsöprő vonzerőt. Mert tagadhatatlan, hogy Blue vonzó jelenség. Talán ezért is olyan könnyű felengednem a társaságában annak ellenére, hogy a puszta jelenléte is mennyi régi sebet szakít fel, hát még a kérdései!
A szolgálati autó említésére elpillantok a mutatott irányba, és úgy teszek, mintha egy Tesla parkolna helyén. Nagyra nyílt szemekkel, lenyűgözöttséget mímelve pillantok ismét Blue-ra.
- Nahát! Nem is gondoltam, hogy a rendőrök ilyen jól keresnek manapság! - szemét vagyok? Talán egy icurka-picurkát, de ez most, itt, Vele, annyira jólesik! Persze nem bírom ki, hogy el ne vigyorodjak, és az asztal alatt finoman incselkedve meg ne bökjem a lábammal Blue lábát.
- Azt nem csodálom… - jegyzem meg arra vonatkozólag, hogy nem szokták visszautasítani. Nincs ebben semmi extrán személyes, semmi, amit ne mondhatnék másnak, elvégre az tagadhatatlan, hogy Blue elég megnyerő jelenség, és valószínűleg a  jelenlegi magabiztosságát sem kártyán nyerte, hanem a pozitív visszajelzések duzzasztották ekkorára.
- Azért, mert anyuci még ennyi idősen is betoppan hozzád azzal a levessel, vagy azért, hogy hozzon még? - szívom a vérét én is, de egyáltalán nem szégyellek semmit. - Kétlem, hogy csak levest hozna. Melyik túlgondoskodó anya ne sütne valami finomat is ilyenkor…?
Bár én nem vagyok valami nagy édesszájú, de abból, amennyit eddig láttam, azt szűrtem le, hogy Blue nem változott túl sokat ebből a szempontból. Egy kicsit talán irigylem azt, hogy vannak olyanok az életében, akik ennyire a szívükön viselik a sorsát, de ezt jobbnak látom nem feszegetni. Túl messzire lehet szaladni a téma nyomán, ami megint szürkébb terep számomra.
- Szóval lakótársak, hm? Nincs még eleged belőle, hogy mindig alkalmazkodni kelljen másokhoz? - őszintén kérdezem. Amint lett végre saját keresetem, és megengedhettem magamnak, hogy saját kis zugom legyen, már pakoltam is a cuccaimat az albiból. A lakótársakhoz alkalmazkodni számomra időnként… nyűgös volt, pláne amikor valaki rendszeresen hazahordta a randijait, és hát… valljuk be, a legtöbb helyen nem elég vastagok a falak.
Amikor Blue a kettőnk hosszútávú kapcsolatát említi, először hökkenten pillantok rá, aztán visszafogottan, de határozottan jóízűen nevetem el magam. Talán nem is akkora csoda, ha a pincér srácra olyan vidám mosolyt villantok, amikor meghozza a kávémat. Még akkor is finoman rázkódnak a vállaim az elfojtott nevetéstől, amikor a mosolyom maradékát a csészém pereme mögé igyekszem elrejteni.
- A távkapcsolatok nem számítanak bele a statisztikába - vágok vissza töretlen jókedvvel, Blue-t fürkészve a két kezemmel ölelt csésze fölött.
Látom Blue arcán a pillanatnyi reakciót az exemre vonatkozóan, de igazából nem különösebben érdekel. Mármint, ha nem fogadná “jól”, attól sem érezném rosszabbul magam. Megszoktam már, hogy vannak, akiknek ez vesszőparipájuk, és nem is feltétlenül hangoztatom, de rejtőzködni sem vagyok hajlandó azért, mert némelyeknek más a megszokott. Szerencsére Blue-nak nincs különösebb problémája a beállítottságommal, ami valljuk be, furcsa is lenne azok után, ahogy az imént flörtölt a pincér sráccal.
- Én is így gondolom - bólintok rá vidáman az idióta exekre vonatkozó megjegyzésére. Persze volt olyan szakításom, ami jobban megviselt, de néhány év távlatából már az sem tűnik olyan tragikusnak.
- Van, akinek nem való a monogámia - vonok vállat Blue szavait hallva, mert amúgy tényleg így gondolom. Nekem is volt már olyan pasim, akit nem úgy hangolt a természet, hogy egy partnerrel élje le az életét. Amúgysem gondolnám, hogy ez manapság olyan nagy problémát jelentene, mert hát mindenki meg tudja találni azt az életstílust, amiben kényelmesen élheti a mindennapjait, legyen az egy nyitott kapcsolat, vagy bármi. Ha mindenki ugyanazt szeretné, unalmas is lenne az élet.
A kiegészítésre csak megforgatom a szemem. Ezzel az attitűddel csupán az a problémám, hogy az összetört szíveknek nem a “jó oldalán” szoktam landolni. De azóta megtanultam, kiktől kell távol tartanom magam, úgyhogy lényegesen jobban kezelem a kapcsolataimat. Az egyetlen probléma, hogy Blue már a múltunkból fakadóan is túl közel van hozzám, de ezen nem akarok, és valószínűleg nem is tudnék változtatni. A legtöbb, amit tehetek, hogy nem kockáztatom a barátságunkat… vagyis azt a barátságot, ami volt, és ami még lehet ebből az egészből. Mintha ez olyan egyszerű lenne…
- Mert nem vagyok az - felelek kicsit komolyabban, kicsit talán szomorkásabb éllel a hangomban? Nem akarom, mégis ott van a reakciómban az a természetesen jövő őszinteség. Nem akarom azonban tovább feszegetni a témát, inkább kortyolok egy újabbat a kávémból.
- Örülnél, mi, ha megtarthatnál magadnak? - húzódik félmosolyra a szám, de a szemeim túl komolyak ahhoz, hogy bárki azt higgye, viccnek veszem a témát.
Végül egy újabb korty kávé és egy pillanatnyi szünet után sóhajtva megcsóválom a fejem.
- Nem zavar, ha elmondod másoknak - a legfőbb félelmem a Vele, és Trissel való találkozás gondolatából fakadt, és így, hogy az első nem tűnik olyan vészesnek egyelőre, talán a másikkal is megbirkózom.
Ekkor tér vissza a pincér a két nagy tányérral, és hálás mosollyal köszönöm meg neki a saját részemet. Igazán jól fog esni az étel azok után, hogy egész nap nem ettem semmit.
- Akkor jó étvágyat! - pillantok Blue-ra már az étel illatától, látványától boldogan, és egészen biztos, hogy jónéhány falatot elfogyasztok - a magam suta eleganciájával, még véletlenül sem sietve, vagy habzsolva -, mire újra megszólalnék.

Van az évődésünkben valami természetesség, ami az egészet annyira természetellenessé teszi. Kétfajta személy létezik ezen a világon: az egyik csoportot halálra idegesítem már azzal is, hogy levegőt veszek, a másodikra pedig elég rámosolyognom, hogy ott helyben lebratyizzunk és első helyre pakoljuk egymás számát a gyorshívónkban. Míg az irányomba tanúsított ellenérzések általában elég őszinték, a második kategória főként felszínességre és betanult játszmákra épül. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer fel kell húznom majd egy harmadik, megnevezhetetlen kategóriát is a Caleb-féléknek - már ha egyáltalán mondhatok olyat, hogy "félék", hiszen egyelőre ő az egyetlen, akit be tudok ide skatulyázni. Percek alatt megtaláltuk a közös hangot, amire kettőnk rövidke múltja nem szolgálhat elegendő magyarázattal, és ezt a legkevésbé sem érzem felszínesnek vagy mesterkéltnek. Mintha a legjobb barátommal vennénk fel épp az évekkel ezelőtt leejtett fonalat, és ez nagyon bizarr, mert hát nem lehet valaki a legközelebbi barátom, akit sosem ismertem igazán. Technikailag meg mégis.
Ki a fene érti?
- Nem fogod elhinni, de mindkettő - Drámai sóhajjal könyvelem el, hogy nekem vannak a világon a legfurább és a legfárasztóbb lakótársaim, de aztán halvány mosollyal tompítom is a kritikát, mert hát annyira azért nem bánom. - Aha, vigyorogj csak, amíg meg nem kóstolod az almás pitéjét. Már ha a nővérem gyerekei szét nem szednek addig. Tökéletes lovacskázós alapanyag vagy. - Közel egyetlen férfiként a családban nem igazán nagy a választék, hogy ki kapja nyakba a gyerekeket, amikor játszani akarnak. Valamiért természetesnek veszem a gondolatot, hogy Calebet a jövőben haza szándékozom vinni, legalábbis nem merül fel bennem egyetlen ellenérv sem, miért lenne fura bemutatni őt otthon. Annyit meséltem róla, hogy jóformán már eddig is tudtán kívül a családunk része volt.
- Miből gondolod, hogy nem nekik kell alkalmazkodniuk hozzám? - Csábosan megvonogatom a szemöldököm. Ez kivételesen tényleg így van. Igyekszem ugyan elviselhető lakótárs lenni és alkalmazkodni hozzájuk, ám mint a banda főkolomposa, leginkább nekik kell lenyelniük az én hóbortjaimat.
Hála az égnek, jól értette a kapcsolatunkra vonatkozó megjegyzést. Egyetlen pillanatra csupán, de feltámadt bennem a félsz, hogy rossz helyre ütök vele, így viszont rögtön oldódik a csomó a gyomromban, már amíg neki nem lát az orrom előtt flörtölgetni a pincér sráccal, amihez szíve joga, mert hát miért ne, bár mint hosszútávú távkapcsolata......
Mindegy is.
- Miért ne számítanának? A velem való távkapcsolat felér legalább öt normálissal. - Pár pillanatra elhallgatok. - Nem mintha velem nem lehetne normális... - Kit áltatok? A mi - feltételezett - kapcsolatunk bármilyen jelzőt elbírhat, kivéve a normálist. Azt hiszem, egészen büszke vagyok erre az apró felfedezésre, hiszen a "normális" az amúgy is mérhetetlenül unalmas, arra meg ki vágyna?
- De én nem azt mondom, hogy... - A tiltakozásom félbeszakad, ahogy felvillan előttem egy vad, nyári orgia emléke, így némileg finomhangolok a mondandómon, mielőtt folytatnám. - Jó, igen, a többszereplős felvonás általában izgalmas, de a kapcsolatokban nekem is fontos a monogámia. Nem tudnék egyszerre kétfelé kavarni, sőt, nem is értem meg, aki így tesz. Még ha többfelé húz is a szíved, csak úgy a fair, ha a sarkadra állsz és elkötelezed magad egy irányba, nem? Egy férfi ne játszadozzon. - A nyári kalandjaimat ugyan sosem fogom otthon elmesélni, de bizonyos tulajdonságaimon azért meglátszik a szilárd családi háttér, ami mellett felnőttem. És bár sosem különösebben terveztem a szüleim házasságához hasonlót a saját életembe, néha azért egy egészen kicsit irigykedek arra, amijük van.
Megértőn mosolygok rá a kávém felett. Persze, hogy nem egyéjszakás típus. Kinézem belőle, hogy pont az a fajta srác, aki még a feltételezéstől is elpirul, és ez rögtön a vállamra ülteti a kisördögöt, ami meg elkezd a fülembe sugdosni mindenfélét arról, hogyan cukkolhatnám Calebet emiatt.
- Ha tehetném, életem végéig magamhoz bilincselnélek - felelem ugyanazzal a félkomoly csillanással a szememben, amit az övében látok tükröződni, csakhogy én még valahogy mosolyogni is elfelejtek mellé. Lehet, hogy ez egy kicsit őrülten hangzik? De hát mélyen eltemetve és legalább harmincöt százalékban igaz. - De úgy bajos lenne kétféle munkába járni, én viszont pocsék kertész lennék... - És amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illan a komoly él a hangomból, könnyed, játékos mosollyal tompítom a téma élét.
Kurta biccentéssel hagyom jóvá a válaszát, kicsit megnyugtat a tudat, hogy beleegyezett, így nem kell amiatt aggódnom, hogy a belém kódolt érzéketlenségemnél fogva esetleg megbántom azzal, hogy az akaratán kívül terjesztem róla az infókat. Többet nem is mondok, mert kijön a pincér és meghozza az ételeket. A figyelmem annyira leköti, hogy mi lehet az a titokzatos valami, amit Cal rendelt, hogy még flörtölni is elfelejtek a sráccal, mielőtt elmenne.
- Azt majd meglátjuk... Hadd nézzem! - És a villámmal már ninjákat megszégyenítő ügyességgel szúrok is, hogy lelopjam a tányérjáról az egyik olyan falatot, amiről csak sejtésem lehet, hogy sajt, és megmártogassam valamiben, ami feltehetőleg azt a külföldi halandzsát takarja, amit korábban sem értettem. És a falat már el is tűnik a számban, hogy aztán egy gasztrokritikus megfontoltságával nyammogjak el rajta.
- Egy kis sültkrumpli feldobná - bökök végül a levélkupac felé a tányérján, amit meg sem voltam hajlandó kóstolni, mert hát ha még elf lenne, megérteném, hogy füvet eszik, de így... Aztán végül a saját tányéromra pillantva megpróbálom kitalálni, én mit kaphattam. Van benne tészta, így rossz már nem lehet. Az íze is elég jó, eléri, hogy közel negyven másodpercre befogjam a számat.
- Már tudom, hova viszlek legközelebb. Az ebéded láttán erős késztetést érzek, hogy hajnali egykor végigegyem veled a város gyorsétteremláncait. - Közben a villám ismét lecsap egy koktélparadicsomért Caleb tányérján. Az az egyetlen ehetőnek ítélt része a nyuszieledelének, így nyilván szemet szúr és fáj rá a fogam.

Az élet produkál néha érdekes dolgokat, én pedig már el sem gondolkodom az olyan hétköznapi csodákon, mint hogy Blue-val újra megtaláltuk egymást, és valóban mintha két régi barát lennénk, úgy vettük fel a fonalat. Egyszerűen csak hálásan elfogadom, mert így könnyebb. Akkor is, ha valahol furcsa, szokatlan és igen… ijesztő is. Mert nem az a fajta vagyok, akihez mások ilyen könnyedén kerülnek közel, még akkor sem, ha a kedvességem és a közvetlenségem a felszínes kapcsolataimat is többnek láttatja, amik.
Ahogy a lakótársakról egy pillanat alatt Blue anyukájának almás pitéjére, meg a nővére gyerekeire terelődik a szó, egy pillanatra lefagyok, és valami furcsa, meghatott, de értetlenkedő kifejezéssel az arcomon figyelem Blue-t. Az, hogy ennyire természetesen beszél arról, hogy szeretné, ha találkoznék a családjával… nem is igazán tudom, mit vált ki belőlem. Mert hát nyilván valahol jólesik, máshol pedig… áh, ki a francot akarok átverni? Baromira jólesik. Akkor is, ha abszurd az egész, és még Blue-val is csak nemrég találkoztunk újra. Legszívesebben becsusszannék mellé a padra, és megölelném. Csak egy kicsit, de jó szorosan, hogy tudja, a nemtörődöm stílusával mégis mennyi törődést közvetít felém, elvégre kétlem, hogy ezzel tisztában lenne.
Végül csak elmosolyodok.
- Köszönöm, Blue!
Ha visszakérdezne sem tudnám most valószínűleg értelmesen megfogalmazni, hogy mégis mi a fenét köszönök neki, de lényegében mindent, amit eddig mondott vagy tett. Ez a néhány óra napoknak tűnik, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, egyre inkább várom a pénteket. Olyan izgatottan, ahogy azt várom, hogy felfedezhessem a kastély tündérkertjét. Nem tudom megmagyarázni mindazt a kusza összevisszaságot, ami bennem kavarog, azt a sok érzelmet, amit Blue jelenléte vált ki belőlem, de szerencsére nincs is rá szükség. Az viszont biztos, hogy holnap délután lesz mit megbeszélnem a pszichológusommal.
- Óh, igaz is, nem tudom, miért gondoltam, hogy te alkalmazkodsz bárkihez is - némi szemforgatással körítem a szavaimat, de közben mosolygok. Nem is vagyok vámpír, mégis olyan jólesik szívni Blue vérét!
Szándékosan nem vagyok hajlandó komolyan venni a kapcsolatunkra vonatkozó megjegyzését, meg hát amúgyis… anno valószínűleg mindketten túl gyerekek voltunk még ahhoz, hogy akár a legkisebb mértékben is ilyen értelemben fogjuk fel a köztünk kialakult barátságot, ami akkor is ugyanolyan természetességgel jött, mint most. Egyszerűen vannak az ember életében ilyen kapcsolatok, amik csak úgy… megszületnek, különösebb szándék vagy erőfeszítés nélkül, és nem hajlandóak feledésbe merülni akkor sem, ha olykor évekre elaltatjuk, vagy a szekrény mélyére suvasztjuk őket.
Kicsit talán feszesebbé válik a mosolyom a normális kapcsolatok említésére. Az igazat megvallva a magam részéről szinte már mániákusan hajszoltam az olyan kapcsolatokat, amik “csak normálisak”, de valahogy egyik sem illett bele az életembe. Nem illett hozzám. Talán tényleg hiába akarom áltatni magam azzal, hogy nincs szükségem semmi extrára, valahol mégis ott lappang bennem a vágy arra, hogy… fogalmam sincs, mire. Meglehet, hogy sosem akartam feleslegesen kockáztatni, és a hamar ellaposodó kapcsolataim is erre vezethetők vissza, de nehezen viselem a bizonytalansági faktort az életemben. Blue azonban annak ellenére, hogy a homlokára nagybetűkkel oda van írva, hogy “BIZONYTALANSÁGI FAKTOR”, mégis egy olyan pontnak tűnik, aminél biztosabb talán csak Joseph van jelenleg. Ez bizarr, ijesztő és megnyugató, még ha fogalmam sincs, hogy is lehet mindez egyszerre.  
- Akkor öntudatomon kívül máris megdupláztam a kapcsolataim számát - igyekszem tartani a felhőtlen hangnemet, a cseppnyi komolytalanságot, mert valahol igenis szükségem van rá.
Minden esetre amikor Blue nagy komolyan kifejti, mit gondol a monogámiáról, némileg elcsodálkozom rajta, és nem is vagyok rest hangot adni ennek.
- Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy így gondolkodsz. Mármint ne érts félre, nem az előítéletek miatt, hanem egyszerűen abból, amit eddig hallottam tőled, egy kicsit arra következtettem, hogy… - egy pillanat szünetet tartok, hogy a zavart leöblítsem a torkomról egy korty kávéval, de nem veszem le a tekintetem Blue-ról. - hogy te vagy, aki “nem találod a helyed” a kapcsolatokban.
Ezt ennél szebben nem tudtam volna megfogalmazni, és tényleg nem akarok semmi rosszat vele, de tényleg ez jött le.
- Nem mintha ezzel bármi gond lenne, amíg az ember tényleg őszinte, és nem agyba-főbe csalja azt, akivel hivatalosan együtt van - jó ég, hogy a francba is jutottunk ide? Fogalmam sincs. - De ahogy mondtad, az a tiszta, ha az ember képes igenis a sarkára állni, és eldönteni, mit akar.
Legyen szó bármelyik félről, bármelyik nemről, ennyit mindenki megérdemel attól, akivel éppen megosztja az élete kisebb-nagyobb szegletét.
Az egyéjszakás kapcsolatokkal valószínűleg egészen más jellegű problémáim vannak, mint amilyenekre Blue asszociál, de azt hiszem, ezt nem most fogjuk megtárgyalni, ha rajtam múlik. Legfeljebb adom tovább a szendét, és igyekszem elterelni a témát. Nem mintha olyan jól menne. Egy hosszú pillanatig csak bámulok Blue komoly, kék szemeibe, de végül elkapom a tekintetemet, pont akkor, amikor Blue is továbblendíti a témát egy kis viccelődéssel. Nem is vettem észre, hogy egy ideje elfelejtettem levegőt venni, úgyhogy most alig hallható, megkönnyebbült sóhajjal kapok ismét az éltető oxigén után. Kell még egy korty a kávémból, hogy vissza tudjam varázsolni a mosolyt az arcomra, és ismét felvegyem azt a könnyed hangnemet, amit Blue mellett nem is olyan nehéz.
- Ez a bilincselés-fétis ilyen rendőr-dolog? - pillantok rá ismét, olyan pimasz csipkelődéssel, hogy valószínűleg újragondolhatja az egyéjszakás pirulós elméletét. Hiába vannak ott a nyomok a csuklóimon… vagy talán pont ezért vagyok képtelen nem viccet csinálni az egészből? Mert másképp nem tudnám elviselni ami ilyenkor megpróbál hat láb mélyről ismét a felszínre vergődni.
- Egyébként pedig nem tudhatod, ha sosem próbáltad. Lehet, hogy te lennél a kertészek gyöngye. Vagy én lennék zseniális nyomozó, hm? Lehetnénk a modern Starsky és Hutch - a végére már őszintén vigyorgok, és egyre nagyobb lelkesedéssel vetem bele magam a témába. Igen, ez határozottan könnyebb.
Persze az ételünk érkezése félbeszakít, és már meg sem lepődök, hogy Blue-nak muszáj már azelőtt belenyúlkálnia a kajámba, mielőtt én igazán nekifoghatnék.
- Hé! - méltatlankodok csak a rend kedvéért, de a vigyorom elárul. - Na, ízlik?
Persze a sültkrumpli említésére nevetve csóválom meg a fejem. Mi is volt a kajával, az alakjával meg a testmozgással?
- Ha nem leszel túl részeg péntek este, bevehetjük a programot a nap végére, mit gondolsz? - nyilván csak Blue lesz részeg, ugyebár. A magabiztosság élő szobra vagyok, ha arról van szó, hogy tudni kell nemet mondani. Legtöbbször. De azért ott van a tény, hogy eszembe sem jut tiltakozni a programtervezet ellen, szóval alapvetően nem a gyorskaja koncepciójával van problémám, csak van, amikor egyszerűen nem kívánom. Mármint a gyorskaját.