That, my dear |
is what makes a character interesting, their secrets.
|
Here we are kings and queens of the world | Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég Nincs A legtöbb felhasználó (180 fő) Kedd Okt. 15, 2024 3:01 am-kor volt itt. |
|
| | |
---|
Pént. Nov. 13, 2020 7:31 pm | Landwater Szárazföldi patkányokhoz nem túlzottan van érkezésem, mégis, az itteni kapcsolatokat is akarom ápolni, mint ahogy sok, szárazföldi, sós víztől távoli városokba is ellátogatok, ők meg hozzám. Kapcsolat, gombahálózat építés a fű alatt és hasonló dolgok okán nem csak Vegasban trónolok, még ha az a leginkább vágyott hely, ahol trónolni vágyom. Éjjeli pillangók madamját jöttem megnézni magamnak, bővítem készletem belőle és elég kecsegtető ajánlattal bírt az egyik, s mivel van más dolgom is errefelé, nagy kegyesen úgy döntöttem, itt is szerencsét próbálok pókerben. Ennek örömére az este nem csak kikaparta a tüdőmet a dohányfüsttől, de direket vesztettem pár kört, hogy ma, megpuhítva és erősen másnapos állapotban, fel sem tűnik neki, hogy használom a Hangom. Kell a boltja. A kapcsolataival, az embereivel. És mert egy pöcs. Fogalma sincs, mekkora érték van a zsebében, emberei tekintetében. Rakéta sebességgel fogom virágba borítani az üzletet. És nem mellesleg, lenyúlom az egyik legjobb Madame jelöltet Vegasba. Úgysem fér meg két kiscsibe egy almon, és nekem mind a kettő tehetségére szükségem van. Egy óra. Egy óra, még annyi sem kellett, hogy lecsapjam a kezéről az üzletet. Még örült is neki, nem hiába, kiénekeltem belőle legtitkosabb vágyait és az bizony az volt, hogy nem kell neki az üzlet. A sálamat vetem át a vállamon, a szél minduntalan lefújja, mikor bejelez az ösztön és mozdulok. Nem használhatok Hangot, így testőrök nélkül marad a bevállalás. Gondoltam, hogy van, akinek nem fog tetszeni és bepróbálkozik. És lám-lám, éppen az, akit sejtettem. A pénztáros. A kis stiklis. Aki még a tegnapi meccsen lenyúlt pénzt. És amit én nem szoktam hagyni. Elrohan, megijed a gyáva. Mennyire kár, hogy van a téren medence és benne még víz, nem engedték le. Páraként száll utána egy adag víz, hogy aztán az orrán keresztül landoljon a tüdejébe. Egészen ronda halál tud lenni. A szándékai egyértelműek voltak, már a házból kijövet követett és várta, hogy beforduljak a sarkon, ott el tud kapni. Micsoda naív. Én meg vak. Kell némi energia, hogy használni tudjam ilyen távolról a képességem úgy, hogy csak az ablak visszatükröződéséből látom, mit teszek, s megszédülve, éppen az alacsony kerítés egyik tüskéjébe tenyerelek. Felszisszenve nézem, s tartom el a fehér kabátomtól, nincs kedvem összevérezni. Kéne a víz, de most oda éppen nem mehetek... Fene az egészbe! |
|
|
Vas. Nov. 15, 2020 7:05 pm | Leith & Ria And the heavens all start to cry Nem szívesen kószálok a városnak ezen a részén, főleg nem ilyenkor, de személyesen kell felkeresnem a boltot, ha nem akarom megvárni a több munkanapos kiszállításukat, amely most a csőtörésük miatt még néhány extra napot csúszik. Márpedig nekem nagyon nagy szükségem van arra az újfajta gyógyszerre, hogy a kórházban minél előbb folytathassuk a kutatást. Így hát munka után hazafelé menet úgy vélem, egy gyors kitérő belefér, úgyis autóval vagyok, átveszem azt a néhány dobozt, bepakolom a csomagtartóba és már mehetek is. Minden rendben is megy, Billy segítőkészen rendelkezésemre bocsát mindent, röviden összefoglalja, hol tartanak a tesztelésben, én pedig készségesen aláírok minden papírt és ellenőrzöm a dobozok bontatlanságát. A fiatal elf fiú egészen az autómig elkísér, ott elbúcsúzom tőle és szépen egyesével elpakolom a dobozokat. Ekkor üti meg a fülem az a furcsa, különös hang. Elf hallásomnak köszönhetően élesen kirí az utca csendjéből. Mintha valaki fuldokolna. Körbekapkodom a pillantásom, de a hang elég gyorsan megszűnik, tompa puffanás hallatszódik csak utána. Lecsukom az autó csomagtartóját és hagyom, hogy a lábaim ösztönösen bajba vigyenek. Orvos vagyok... Az öcsém meg rendőr. Elég jó eséllyel indulok bármilyen zűrös szituációval szemben. Jó, egy kicsit talán vannak fenntartásaim, hiszen az összes horrorfilm úgy fordul tragédiába, hogy a főszereplő elindul felkutatni a különös zajok forrását, de nem olyan vagyok, aki csak úgy képes lenne hátat fordítani. Az első, amit megpillantok, a kerítésnél ácsorgó fickó. Nem is mennék közelebb, tényleg, belenyugodnék, hogy nincs itt semmi gyanús - még ha gyanúra is ad okot, hogy egyáltalán nem érzem úgy, felőle jött a hang -, csakhogy aztán megpillantom a kezéből csöpögő valamit. Ez már felkelti az érdeklődésem annyira, hogy mégis csak közelebb menjek. - Megsérült? Orvos vagyok. - Csak így, ezt a pár elhivatott, fürge lépést kell megtennem felé, hogy mellette elpillantva kiszúrjam a távolban a furcsán tükröződő, fényes talajt. Víz? Esett volna az eső? Megpróbálnék messzebb is látni, hogy merre vezetnek a vízfoltok, de a figyelmem egyelőre leköti a férfi és a közelebbről megfigyelve már láthatóan vérző keze. - Segíthetek, ha engedi - Még ha apróságnak is tűnik így elsőre, nem látom, mennyire mély és miből ered a seb, meg aztán jobb komolyan venni minden sérülést. Bármi elfertőződhet sajnos, és bármi csúnyán visszaüthet. Habár ez a fajta sérülés még mindig nem magyarázza meg a hangokat, amiket az imént hallottam... |
| EgészségügyPlay by : • Poppy Drayton ❦
Join date : 2020. Oct. 09.
|
Kedd Nov. 17, 2020 11:54 pm | Landwater Néha elgondolkodom azon, hogy miért is akarok én a szárazföldön lenni. A pénz. A válasz egyszerű és tömör. Ezért hajlandó vagyok a borzalmas levegőt szívni, a jóval erősebb zajokat hallani, és a jóval erősebb napfényt elviselni. Hiányzik az óceán. Viszont, ha itt nem teszem meg azt, amikért jöttem, más fog beelőzni, márpedig akarom az ezzel járó hasznot. És szemetet is kell ezért takarítanom, hát megteszem. Az egyik például éppen most nyúlik el a betonon, ahogy a pára, felemelkedve nagyon halványan, végül hatni kezd emberemen. Nos, ezt már nem fogod kiköhögni. Mégis, megszédülök. Nemhiába, a Hang Mestere vagyok, a víz is egészen jól megy. Csak nem most itt, szükségem lenne az óceán erejére. Már jó ideje a városban vagyok, hogy erőm gyengüljön. Irónia, hogy éppen egy olyan helyen akarok megtámaszkodni hirtelen, amivel folyadékot áldozok. Kéne az a víz... A hirtelen elém perdülőtől hátrébb lépek. Ösztönös, s felismerve, hogy talán nem éppen támadni akar, megállok. A kérdés először el sem jut hozzám, csak a szemeit tudom nézni, máshová nem megy a figyelmem. Majd a kitartott kezemet fordítom fel ismét, tenyérrel felfelé. Azért jól belenyúltam a kerítés tüskéjébe, lukasra, noha még nem roncsolta annyira a kezem, de kell víz és idő, hogy helyrejöjjön. - Belenyúltam a kerítésbe – pillantok rá ismét. Először megrázom a fejem, majd elgnolkdolkom pár másodpercre. Ha most nemet mondok, akkor elmegy. Márpedig igazán kedvesnek tűnik. És csinosnak. Végül bólintok egyet, majd megvonom a vállam. - Nincsenek nálam kötszerek. Vagy gyógyít is? - érdeklődöm. Víz, az kellene, minél előbb. Sápad az arcom, de az inkább azért, mert messzire kellett használnom az erőmet és nagyon rafináltan. Ehhez képest a kezem sérülése semmiség. Vajon idevalósi ez a szépség, aki előttem áll? - Le tudnánk... ülni? Csak egy kicsit – körbenézek, merre van még víz lehetőség és bosszúsan veszem észre, hogy csak akkor lesz, ha bemegyünk valahová. |
|
|
Csüt. Nov. 19, 2020 4:29 pm | Leith & Ria And the heavens all start to cry Valamicskét megnyugtat, hogy a hirtelen betoppanásom váratlanul éri a férfit, nem valami furcsa csapdába sétáltam bele, legalábbis erre következtetek abból, hogy nem az az első reakciója, hogy fegyvert ránt rám vagy ellenségesen próbál fellépni. Jóindulatúan elkönyvelem, hogy ártalmatlan, ezzel a tudattal közelítem meg. Azt hinném, csak egy vágásról van szó, ám ahogy megvillantja felém a tenyerét, elképedek kicsit a rengeteg vér láttán. A doktornő rögtön előtör belőlem és ösztönösen a keze felé nyúlok, hogy ha engedi, megfogjam és picit közelebbről szemügyre vegyem, mennyire mély a seb és ért-e vajon ideget is. - Kötszer? Inkább valami alkohol, de... Nem-nem, jó lesz így is. Mármint igen, persze, hogy gyógyítok - Főként magamban, magamnak motyogok, a kérdésére csak a végén felelve. Barátságos mosolyt villantok rá, bár nem úgy tűnik, hogy nagyon pánikba akarna esni, pedig elég erősen vérzik. Talán sokkot kapott? Ezt sem zárhatom ki, miközben, ha engedi, a még tiszta kezemmel a könyöke alá nyúlok, támogatnám. A másikkal a kézfejét támasztom alá, nem zavar, hogy összevérez engem is. - Persze, jöjjön! Szédül, ugye? Mindjárt jobb lesz... - körbekapkodom a tekintetem és a legközelebbi épülethez kísérem, hogy az azelőtt húzódó lépcsőfokok egyikére ültethessem, ha az megfelel neki. Remélem, hogy meg, elég noszogatón terelem arrafelé, ugyanis nem szeretném, ha elvérezne vagy elájulna itt nekem. - Nagyon csúnyán belenyúlt... De ne aggódjon, seperc alatt begyógyítom. Hogy hívják? Én Rihannon vagyok, hívjon nyugodtan Riának. Idevalósi? - Azért teszek fel ennyi kérdést, hogy szóval tartsam, míg én belemerülök a gyógyításba. Hozzászoktam már, hogy munka közben beszéljek, általában segíti a sérülteket, ha próbálják tudatuknál tartani őket és elterelni a figyelmüket a fájdalomról. Egyelőre gyengéden két tenyerembe fogom a férfi kezét, leguggolok elé és arra koncentrálok, hogy elállítsam a vérzést, majd csak utána fogom elkezdeni a varázserőmmel összeforrasztani a sebet és gyógyítani a sérült idegeket, ha akadnak olyanok. Szépítkezni ráérünk azután is, ha már nincs az élete közvetlen veszélyben. - Szóljon, ha jobb - sandítok fel rá egy röpke pillanatra, de a figyelmem nagy részét a kezének szentelem. |
| EgészségügyPlay by : • Poppy Drayton ❦
Join date : 2020. Oct. 09.
|
Hétf. Nov. 23, 2020 10:52 pm | Landwater Az érintésre szisszenve venném el a kezem. Ha. Ha nem lenne mennyei az érintése, ha nem lenne finom az illata. Elfek és tündérek. Csodásak vagytok, kedvem van bennetek gyönyörködni. De leginkább egy sötét árnyban gyönyörköidnék, ahogy éppen nyugodtan kortyolgatja teáját... - Alkohol? - Csodálkozok rá. - Az inkább belém kéne? - kérdezem csendesen, mosollyal a szám sarkában. Ránézek a kezére, majd kabátom felső zsebéből kiveszek egy zsebkendőt. Elfeledkezem arról, hogy még fog nyúlni úgyis a kezemhez talán, s felé nyújtom. Hófehér, muszlim, mégis, sűrű szövésű. - Menni fog – veszem el a kezem tőle, hogy ne rá folyjon vérem, de ne is legyen a fehér kabátom se véres. Leülök széttárt lábbal a lépcsőre, és a térdemre támasztom a sérült kezem könyökét, úgy tartom Sokkal jobb. Szinte lerogyok a lépcsőre. Azt hiszem, ma nagyon kell valami medencét keresnem, minél előbb, hogy megmártózzak a vízben. Ha édesvíz, akkor is. Kell. Szükségem van rá. - Látványosan – fintorodom el. Tömeg kezd gyűlni a medence előtt fekvő testre. Hívjanak mentőt. Hiába hívtok. S hiába akarjátok újra éleszteni. Ez a víz finoman porlasztott, nedvesen tapad a drága hörgőkre, megkadályozva a kijutást. Éget, mint a pokol tüze. De már csak pár másodperc és vége. Nem szeretem a szenvedést. Aki azzal jön, hogy a szenvedés nemessé tesz, annak kívánnám, hogy akkor szenvedjen. Élje meg. A kegyetlenség nem a kenyerem. Ha már halál, akkor minél kevesebbet szenvedjen. Erre jó a Hangom. Kíméletsen szenderedik a másvilágra, békésen. A szemetek meg megérdemlik, hogy egy kicsit azért vegyék észre magukat, kivel is voltak marhák. - Azért felettébb hálás lennék... hogy? - nézek a szemeibe. Gyönyörű neve van, és nagyon szépen cseng. - Rihannon – csengő hangon csendül neve tőlem. - Szép név. Nem igazán... Pár napra jöttem a városba – elhallgatok, ahogy a gyógyításba kezd. Kezdetben könnyebbnek érzem magam, már nem vesztek folyadékot, amiért nagyon hálás testem. S nagyon kell erőlködnöm, hogy emberi alakban maradjak. Nyelek egyet. - Leith – nevem tengeri hullámként csapódik ki ajkaim közül, s elhallgatok, ahogy mélyebbre nyúl a gyógyítással. Nagyon kell koncentrálnom arra, hogy ne váljon uszonnyá két lábam. Kimerített az a rohadt varázslás. És hát a víz... tengert régen láttam már. Óvatosabb is lehettem volna. - Finom.... az érintése – vissza behunyom a szemeim, érezni akarom az illatát is. Az is szédítően csodálatos. - Már jobb – sóhajtok egyet. Óvatosan megmozgatom a kezem. Még fáj, de már kezd gyógyulni. A víz is segíteni fog, noha jobb lenne egy folyó. Most azzal is megelégednék. - Köszönöm! - nyitom ki végre a szemeim. Talán kibírom a legközelebbi pohár vízig. - Ezt a képeséget mindig is csodáltam – nézek a tenyeremre. Sokkal jobban néz ki. Én csak önmagam tudom meggyógyítani, víz segítségével. De ez a képesség szerintem csodálatos. Még üldögélnék itt egy ideig, de ha jól számolom az időt, akkor hamarosan mentő is kéne, hogy érkezzen. Bár ebben a városban sem rohannak azonnal. - Hálám jeléül szeretném meghívni … egy kávéra... teára... süteményre? - nézek rá. Még szeretném érezni az illatát. És hálátlan típus sem vagyok. |
|
|
Szomb. Dec. 12, 2020 7:35 pm | Leith & Ria And the heavens all start to cry Elmosolyodom az alkoholra vonatkozó kérdésén. Az kéne még! Az ittas férfiakat a legnehezebb ellátni és a legproblémásabb úgy általánosságban kezelni. Meg a vérfarkasokat, ők valamiért ösztönösen ódzkodnak a kórházaktól, talán az intenzív jód- és halálszag miatt, amit őszintén szólva teljes mértékben meg tudok érteni. Annak ellenére, hogy a fél életem a sürgősségin töltöm, én sem vagyok fülig szerelmes a kórházi légkörbe. - Mindkét módon hasznát vehetnénk - Az igaz, hogy a fájdalmát tompítaná, de hát csak egy kicsit kell még kibírnia és megteszem azt az ital helyett én. Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem gyógymágiával születtem volna. Annyira a saját utamnak, az életem központi elemének érzem, nem tudnám elképzelni, hogy bármi mással foglalkozzak vagy bárki más legyek. - Köszönöm - hárítom el előzékenyen a felkínált zsebkendőt. Olyan szép fehér, nem akarnám összekoszolni, meg aztán inkább a kezére szorítsa rá, ne rám pazarolja. A munkámmal jár, napi szinten fröccsennek rám rosszabb dolgok is, meg sem kottyan. Csak arra próbálok figyelni, hogy ne vérezzen el és eszméleténél maradjon, míg leültetem a lépcsőre és nekilátok a vérzés elállításának. Mintha a távolból hangokat hallanék, pont arról, amerre az imént még nézelődni indultam, jelenleg azonban nem figyelek rájuk. A férfi ellátása az elsődleges, arra koncentrálok. - Oh, köszönöm! Remélem, ezt leszámítva azért szerencsésen alakult a látogatása. - Van valami kellemesen csengő a hangjában, dallamos és borzongató, ami miatt megkérdőjeleződik bennem, egyszerű ember-e. Nem szükséges tudnom, bárki is ő, a lényeg, hogy elássuk a sérülését és teljesen meggyógyuljon, de hát a kíváncsiság attól még természetes módon feléled bennem. - Leith. Különleges csengése van - biccentek kurtán, mosolygósan, pillantásom azonban nem szakítom el a kezéről. Nagyon koncentrálok, hogy minél jobban átlássam a sérülését, a seb mélységét és precízen irányítsam a varázserőmet. - Úgy látja? Ennek csak örülök! - Halkan, kicsit zavartan felnevetek a dicséretére. Már rosszul érzem magam, amiért gyanakvással és óvatossággal közelítettem meg, hiszen teljesen ártalmatlannak és nagyon is jóindulatúnak tűnik. Az előítéletek néha tényleg károsak tudnak lenni... - Óvatosan, még ne nagyon mozgassa. Idő kell, míg belül is rendesen összeforr. Nem zsibbad? Érez vele rendesen? - Bár az idegsebészet igazán távol áll tőlem, eszközök híján rögtönzök a hajamból egy hajtűt és annak hegyes végével finoman végigböködöm a férfi ujjbegyeit, ellenőrzöm, sikerült-e rendben meggyógyítanom az idegeket és helyén vannak a reflexei, a tapintása is. Egy kicsit még dolgozom rajta, hogy lehetőleg teljesen elmúljon a fájdalom, aztán megkönnyebbülten felsóhajtok. Hivatalosan is elmúlt a vészhelyzet. - Nagyon szívesen. Örülök, hogy segíthettem - Hálásan rámosolygok a dicséret hallatán. Hiszek abban, hogy minden faj csodálatos, de abban igaza van, hogy az elfek gyógyítása tényleg elismerésre ad okot. Gyerekkorom óta csodálom az ügyességüket és az odaadásukat, meg hát az egész áldást, amit kaptunk. - Igazán nem kell fáradnia, nem azért tettem - szabadkozom, ahogy meghívna. Nem is tudom. Késő is van, ez a környék sem annyira szimpatikus, meg hát tényleg nem szeretném, ha kényszerből érezné úgy, hogy vissza kell fizetnie a segítséget. Nem szívesen fogadok el semmit. Másrészt viszont kedvesnek tűnik, egy szelet sütibe pedig még nem halt bele senki. - Meg aztán hogy érzi magát, elmúlt a szédülés? Nehogy nekem rosszul legyen... Autóval jött? Haza tud menni? Messze szállt meg? - Lehet, hogy kicsit túlzásba viszem a gondoskodást, de hát a segítségnyújtás még nem ért itt véget. Elég komoly sérülést szerzett magának, ráadásul ha autóval van, kényelmetlen lehet ennyi vérveszteség után vezetni. Szeretnék meggyőződni róla, hogy épségben hazaér. - Mondja csak, nem hallott valami furcsát az előbb? Hangokat. - elpislogok arra, amerre a hangokat hallottam. Nem igazán tudnám megmagyarázni, mit értek furcsa alatt, hiszen én sem igazán tudom, mit hallottam pontosan. Olyan volt, mintha... De hát hogyan is lehetett volna? - Ahm, mindegy is... Van a kocsimban víz, ha szeretne megmosakodni. Itt parkolok mindjárt a sarkon túl, kezet moshatunk. - bökök el az autóm irányába előbb az ő véres kezére nézve, majd a sajátomra. Kétségtelenül nem lenne túl szerencsés így tovább menni. |
| EgészségügyPlay by : • Poppy Drayton ❦
Join date : 2020. Oct. 09.
|
Kedd Dec. 15, 2020 9:04 pm | Landwater Nem vágyom most alkoholra s mégis vágyom. Győztem, ebben már biztos vagyok és azt meg kell ünnepelni. Azt viszont nem gondoltam, hogy egy szimpla kerítésbe tenyerelés tud ennyire mély lenni. - Meglehet – mosolygok rá. A kezem nem mozdul. - Ugyan, kérem – a keszkenő még mindig ott van benne. Figyelem, ahogy fogadja a bókot. Egészen természetesen veszi. Nem igazán lehet átvágni bókokkal, ahogy látom. És ez... megfog. - Ó, most már a lehető legszerencsésebben – hiszen az, aki keresztbe tehetne, már nem él. Hiába mentő és újraélesztés. Rossz vagyok? Ő sem akart kevesebbet tőlem, s még ha mentegetőzés is: az nyer, aki gyorsabban lép. Ahogy forrasztja vissza az inakat, ráébredek, szépen beletenyereltem abba a kiálló részbe, de nem szisszenek fel, csak elhallgatok egy időre. - Mhm... - csak dünnyögni tudom, ahogy még mélyebbre nyúl. Az illata és az érintése itt tart, segít koncentrálni, mint ahogy szavai és hangja is. Még ha éppen nem is megy válaszolni. - Igen – mosolyodom el egy pillanatra, elmerülve a nevetésében. Tetszik. Kedves és … ohh, nagyon édes! Megállok a kezem, ujjaim mozgatásában azonnal, ahogy mondja. Igaza van, eléggé fáj még hozzá. - Rendben – a folytatásra összevonom a szemöldököm, koncentrálok, s össze akarom érinteni az ujjaimat egymással, de annyira nagyon nem megy, mikor a hajtűjével végigböki lágyan az ujjaimat. Csak a hajkoronáját látom, s nem tudok figyelni az ujjaimra. Hirtelen rándul meg a kezem, ahogy a középső ujjam hegyémhez ér. - Woah. Nagyon jól ért ahhoz, amit csinál – ha tudná, hogy az arcát akartam megsimítani. Ha érzem, akkor egészen biztos nincs baj a kezemmel. Csak úgy nyomot hagynék a finom arcbőrén és vonásain. Inkább hagyom most. - Csodálatos... - a rövid szünet után folytatom, mert hát amit utána mondok, az is igaz, de a szünet előtti igazán. - az elkötelezettsége. Még néha meg-megrándul a kezem, ahogy forr össze minden, aminek szükséges. - Nem zsibbad – figyelem a folyamatot, aztán végül mégis becsukom szemeim, ahogy érzem, a vérveszteség azért mégis jelentős volt. Az illatától viszont hamarabb alélok el, olyan csodálatos és lélekig ható. A szavaival együtt. - Ez nem fáradtság, éppen ellenkezőleg – nevetem el magam halkan. - Csak virágnyelven kívántam segítséget kérni, hogy el tudjak botorkálni a legközelebbi kávézóig – várok egy kicsit a reakciójára. Az arcomon valóban látni a vérveszteséget, de a varázslat jobban kimerített. - És el is hitte? Hát persze, hogy meghívom, ez a legkevesebb. Önnek is szüksége van a felöltődésre. Ez nem csak egy egyszerű gyógyítás... sérülés volt. - Hú, ez sok kérdés volt egyszerre – megfognám a tenyerem, de ahogy hozzáérek, inkább elveszem. - Majd a sofőröm értem jön. De előbb egy kávé. És egy sütemény. - Hangokat? - érdeklődő arcot vágok. S abban a pillanatban, belül, már készen álltam arra, hogy ha olyat kapok válaszul, megtegyem, amit érdekemben áll, hogy megvédjem magam. Bárki, aki a sikerem és közém áll, vesznie kell. Ó, nem, olyan lágyszívű sem vagyok, hogy figyelembe kellene vennem, éppen most gyógyította meg a kezem. Szívtelen vagyok? Annyiban nem, hogy érdekemben állhat az is, hogy megtartom őt. Csak kicsit elfelejt dolgokat. Hiszen mellette még lehet hasznomra a későbbiekben. Mindig ésszel mérlegelni. Aki ott fekszik a betonon, ő például nem érdemelt semmi olyat, hogy még később jó lesz valamire. - Nem hallottam – hiszen éppen én beszéltem. Ránézek a kezemre. Nem éppen egy szép látvány, hiába gyógyult meg. - A maga kezét sem ártana letisztítani. Így nem igazán fognak bárhová is beengedni bennünket. A kocsi csábító ajánlat, ha hallott valamit és ragaszodik hozzá, nem tart semeddig kivenni emlékeiből, átírni, áténekelni. Utána bárhová mehetünk. A kendőt újra előveszem a kocsinál. - Most már ne utasítsa vissza, kérem. Ez erre való – átnyújtom neki, s utána én is lesimítom a koszt a kezemről, a ráragadt vért. Még érzékeny, de a seb bezárt és heg sincs már rajta. A kocsinak viszont neki kell dőlnöm. - Elismerésem. Ilyen gyorsan nem tudna begyógyulni a sérülésem – víz nélkül, ami tovább gyógyítja, ahogy hozzáért. Érzem, ahogy átszáll az az energia, így nem csuklik össze a lábam. - S milyen kávéra vágyik? Én most mindenképpen sok cukrosra – mosolygok rá. |
|
|
Szer. Jan. 06, 2021 5:03 pm | Leith & Ria And the heavens all start to cry Hozzá nem értő szemet könnyű lenyűgözni, de hát az én tudásom is meglehetősen véges még. Szenvedélyem a gyógyítás, a szabadidőmet is szívesen fordítom továbbképzésekre, orvosi könyvek bújására, ám ettől még nehéz megítélni, valóban jó vagyok-e benne. A dicséret jól esik, és remélem, tényleg sikerült megfelelően ellátnom a kezét, nem marad utána semmi szövődmény. Nagyjából megnyugtat ugyan a végeredmény, ám teljesen sosem lazulhatok el ebben a szakmában. Majd ha hetek, hónapok múlva ismét összetalálkozunk, és nyoma sem marad a sérülésének, talán akkor. - Kérem, túlbecsül. Elpirulok ennyi bóktól - Ezúttal nem szerénykedem, tényleg zavarba hoznak a dicséretei és a bőségesen szórt jelzői. Ha így folytatja, a lábujjam hegyéig égni fogok zavaromban. Jókor voltam a jó helyen, ennyi magasztalást egyáltalán nem érdemel a varázserőm. - Hála az égnek - összegzem megkönnyebbült sóhajjal a visszajelzése hallatán. A seb összeforrt, az ujjai mozognak és nem érez zsibbadást. Talán nem is olyan rossz ötlet az a meghívás, legalább szemmel tudnám tartani még egy darabig, hogy nem lesz-e rosszul. Csak ahogy felhívja a figyelmem a meghívása egyik lehetséges okára, akkor kezdem el jobban fürkészni az arcát. Egy kicsit tényleg sápadtnak hathat. Bármilyen gyorsan is dolgoztam, a vérvesztesége jelentős lehetett, és ettől ismét ébernek és tettre késznek érzem magam. - Erre nem is gondoltam... Nagyon gyengének érzi magát? - Máris mellette vagyok, az oldalába simulok, ha engedi, hogy rám tudjon támaszkodni, esetlegesen legyen hova dőlnie, ha úgy érzi, ájulnia kéne. Abszolút hivatalos ez a közelség, az, hogy közben megcsap az illata és érzem a kabát alatt a teste melegét, jelenleg csak kis mértékben kötik le a figyelmem. - Jól van, akkor köszönettel elfogadom a meghívást - mosolygok rá végül, hiszen ezekkel az érvekkel nem tudok vitatkozni. Tényleg kifárasztott a gyógyítás, jól esne egy kis cukor, meg hát lehet-e egyáltalán nemet mondani az édességre? A hozzám hasonló édesszájúaknak ez túl nagy kihívás. A sofőre említésére ugyan eltöprengek, miféle figura lehet, ha saját sofőrje van, de nem akadok fent rajta. Mindenkinek megvannak a maga dolgai. Néhány pillanatnyi töprengés után kétkedőn elmosolyodom. - Mindegy is. - Valószínűleg rosszul hallottam a hangokat, vagy már megoldódott azóta a helyzet. Ha Leith nem hallott semmit, felesleges körbejárnom a környező utcákat. Egyrészt őt sem hagynám magára, másrészt nem olyan környéken vagyunk, hogy szívesen csatangolnék egyedül. Pillantásom a saját kezemre vándorol, röviden felnevetek. - Teljesen igaza van. Jöjjön! - Ha engedi, az oldalába épülve maradok, eltámogatom az autómig. Ha zavaró számára a közelségem, akkor csak a könyöke alá támasztva segítek neki, éberen figyelve, nehogy rosszul legyen út közben. Kiveszem a csomagtartóból a palackozott vizet és segítek leöblögetni a kezét, aztán a sajátomat is. A kendő láttán ellágyul a mosolyom. - Köszönöm. - Ezúttal átveszem tőle és megtörlöm a kezem, segítek neki is, ha igényli. Feltűnik, hogy a kocsinak támaszkodik, úgyhogy kinyitom a hátsó ülés ajtaját, ha szeretne, ott le tud ülni kis időre. - Egy bögre tejeskávé jól esne, sok tejszínhabbal - Már a gondolattól összefut a nyál a számban, bár még mindig nem teljesen merem kikapcsolni az orvosi oldalam. Látható aggodalommal figyelem. A vérveszteség komoly dolog, ám itt és most nem tudok rajta segíteni. Mintha azt mérlegelném, mennyire fog neki tetszeni, amit mondani szeretnék, olyan óvatossággal kezdek bele: - A sütemény után talán be kéne mennie a kórházba... Éjszakai megfigyelésre, hogy tényleg minden rendben van-e. Egy infúzió sosem árthat. - Persze ez már az ő dolga, csak hát féltem. Bármikor rosszul lehet éjszaka, nem szabad az ilyesmit lebecsülni. - Azt hiszem, lennie kell két sarokra innen egy kávézónak. Ha gondolja, átállok az autómmal, nem kell sétálnia. - A bizalmamat már megnyerte, attól nem tartok, hogy beengedjem a kocsimba. Az más kérdés, ő tart-e tőlem, habár nem hiszem, hogy adtam rá okot. |
| EgészségügyPlay by : • Poppy Drayton ❦
Join date : 2020. Oct. 09.
|
Pént. Jan. 08, 2021 8:56 pm | Landwater Meglepett érdeklődéssel nézek rá. - Sose tegye. Bár gyönyörű, ha pirul – mosolyodom el végül. Mert valóban az, ám van szeme is, amely bár szintén gyönyörű, s bizonyára esze is, amelyet használ, még boldogabb lennék, ha, ami itt van éppen a közelben van, ne kapcsolná össze velem, mert akkor éppen nem széppé válik a tekintetemben. S akár sajnálom, akár nem, habozni nem fogok. Sokat megtettem, hogy idáig eljussak, s nem fogom hagyni, hogy bármi megtörjön a felfelé ívelésemben. Ahol még több pénz és pénz vár rám, csak rám. - Szerintem is – nem túlzottan lennék boldog, ha saját oktondiságom okán nem lennék képes újra rendesen használni a kezemet. S nem mellesleg, ha nem érte volna víz, vagy nem így gyógyul meg, talán heg is lenne rajta. Egyesek szerint szexi. Szerintem meg... nem. Főleg, ha rajtam van. - Hiszen éppen most mondtam – nevetem el magam. Azt hiszem, az ingerküszköböm csúszik lefelé. Nem kéne. Összeszedem magam, hiszen ő csak jót akar. Istenem, vannak még ilyen naiv és segítőkész lelkek! Én már nem tartozom közéjük jó régóta. Finom az érintése, a közelsége... ahh, koncentrálok, koncentárlj, Leith! Mélyet lélegzek, bár inkább most vízben tenném legszívesebben. - Ennek örülök – mosolyodom el. Velem tart, s addig is remélem, ki tudom belőle szedni, megismerni, mennyit rakott össze az egészből. Akár utólag is. Talán majd egy utótalálkozó sem árt, mert sejtem, azért tájékozott is, eljut hozzá majd a hír. Magamban egy ajánlom is szót mormolok el, nem vágyom most még jobban és többet használni az erőmet, akkor végképp lebuknék. Átkarolom, már csak azért is... mert valóban szükségem van rá, ahogy elindulunk. A talaj annyira nem egyenes, neki is dőlök a kocsijának a derekammal, jól esik a hűvössége is. Víz. Ahogy eléri a víz a kezemet, bár palackozott és olyan mű, hogy én jajdulnék fel, nem a bőröm, mégis, issza be az erejét a kezem, nem hagyva úgy lecsöppenni, hogy ki ne venné. S most az is erőfeszítésbe kerül, ne akarjanak a lábaim uszonnyá válni. Csendben összeszorítom a fogaim, koncentrálva erre a kettős érzetre. Mert némileg jobb és némileg még rosszabb lett. - Kérem – ugyan elértem, miért nyitja ki a kocsi ajtaját, de ha most leülök, onnan jó ideig nem kelek fel. Már vágyom a cukros-tejes kávéra, tudom, hogy segíteni fog. Mint ahogy egy jó pohár víz is. Vagy több. - Fahéjas cukorral a tetején – értek egyet vele. Komolyan nézek rá. - Nagyon aggódik. Kedves Öntől – az otthoni medencémre vágyom, az egész hátralévő napot abban akarom tölteni. Hogy miért nem New Yorkba mentem! Ott az óceán pillanatok alatt meggyógyítana. - Ha én most beülök a kocsijába, egy ideig nem szállok onnan ki – jön rajtam automatikusan az igazság. Pillanatra meg is lepődök, hiszen nem akartam kimondani. - El tudok sétálni odáig, ha nem is rohanva. Mehetünk? - mosollyal nyújtom felé a kezem, de azt hiszem, ebből inkább támaszkodás lesz, egy kevés. A méltóságomat meg akarom őrizni, így ha lassan is, de imbolygás és tántorgás nélkül lépünk be, s már a pára is mennyei érzetet ad, mélyet lélegzek, önkéntelenül. - Csodás hely! - mosolyodom el újfent. - Foglalok addig asztalt, ha pultnál rendelős – nézek körbe, előbb a pultnál. - Vagyis nem. Együtt rendelünk, én fizetem, ám most nem tudom sajnálatomra felajánlani, hogy viszem a tálcákat, mert abból... nem lenne semmi. A rendelés alatt összeszedem magam annyira, hogy ha néha székre támasztom is a kezem, de megy orrabukás nélkül. Találok egy asztalt, ahová lerogyok és elkezdem kihámozni magam a kabátból. Nem szeretnék egy csepp vizet sem veszíteni. Vízet is kértem, igaz, palackozott, de jobb, mint a semmi. |
|
|
Csüt. Jan. 14, 2021 7:51 pm | Leith & Ria And the heavens all start to cry Az újfajta bók újfajta pírt csal az arcomra, habár nem veszem komolyan, úgy sejtem, csak a hála beszél belőle és az a minimális elfogultság amiatt, hogy segítettem lekezelni a sebét. A betegek is sokat bókolnak a kórházban, de azokat sem szoktam jobban megfontolni, hiszen sejtem, hogy hálán kívül nincs mögöttük több. Talán túl könnyen megbízom másokban, ami lehet, nem mindig bölcs ötlet, de hát nem igazán van más választásom. Ha nem bíznék benne, akkor is felügyeletre szorulna még egy kis ideig a keze miatt, így pedig könnyebb, hogy megelőlegezem neki a jóindulatomat. Ráadásul egy-két apró furcsaságon kívül eddig igazán nem adott okot rá, hogy óvatos legyek vele, sőt, meglepően gáláns ahhoz képest, milyen körülmények közt szedtük össze egymást. - Úgy érzem, egy nyelvet beszélünk - Elégedett bólintással hagyom jóvá a fahéjas cukrot, és bár nem ül le, azért nyitva hagyom az ajtót, hátha meggondolná magát menet közben. - Ugyan - Mosollyal hárítom, hiszen nem kedvesség kérdése, talán inkább ezt is a munkámhoz kapcsolnám, meg ahhoz, hogy van egy öcsém. Úgy nőttem fel, hogy mindig aggódnom kellett valaki miatt, ebből fakad ez a nagy gondoskodás. És most, hogy Eden hanyagol, nyilván teljesen idegeneken kell kiélnem ezt a gondoskodási vágyat... Kicsit sem hangzik furán, á, dehogy! - Megértem - Egy fokkal komolyabban bólintok rá a válaszára, homlokom ráncba szalad ugyan. Talán mégis csak le kellett volna ültetnem és bevinnem a kórházba... Erőszakoskodni viszont nem szeretnék vele. Valami azt súgja, nem is tudnék. A kérdésre csak biccentek és mellé húzódom, megtámasztom, ha kell, de ha nem szorul rá, akkor igyekszem nem túlzottan rámászni. Senki sem szereti - főleg felnőtt férfiak nem -, ha túlságosan pátyolgatják. A kávézóhoz érve ajtót nyitok előtte, az ismerős, édes illatok ráébresztenek, mennyire kimerített az elmúlt percek koncentrálása és a gyógyítás. Az egész pultot fel tudnám falni jelenleg. Egyet kell vele értenem abban, hogy jól néz ki a hely, habár még mindig aggaszt kicsit az állapota. Hogy kéne rávezetnem erre a kórházi megfigyeléses témára...? - Ah, nagyon kedves. Köszönöm - Hálásan fogadom a meghívást és ki is választok magamnak valami süteményt, aminek úgy ítélem, a kalóriatartalma lefedi a szükségleteim nagy részét, mellé pedig jöhet az a tejeskávé, nyilván fahéjas cukorral. Mondania sem kell, hozom én mindkét tálcát és az általa választott asztalra pakolom őket, mielőtt lehuppannék vele szemben. - Köszönöm a meghívást! Na és gyakran jár Washingtonban? Munka? - érdeklődöm, a villámmal már le is szelve az első falatot a sütiből, amit aztán gyors egymásutánban több is követ. Igyekszem nem túl mohón falni, de nagyon jól esik az édes íz, segít visszanyerni kicsit az erőmből. - Sokat szokott utazgatni? Nekem sajnos a munkám miatt nincs rá időm, pedig jó lenne néha kiszakadni kicsit Washingtonból - Elismerőn pillantok fel rá, amiért neki erre van lehetősége, bárhonnét is származik. Még ha munka miatt is kell utazgatnia, legalább változatos, nincs helyhez kötve, mint én a kórházzal. Persze ettől még semmi pénzért nem hagynám ott. |
| EgészségügyPlay by : • Poppy Drayton ❦
Join date : 2020. Oct. 09.
| |
| |
|
Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |