Ki a fene gondolta volna, hogy ugyanazon az egyetemen tanítunk? Persze, a Tinder jelezte, hogy a közelben tartózkodik, de hogy pont a szomszédos épületben? Nem álltam készen egy komoly kapcsolatra. Igazából semmilyen kapcsolatra sem. Jeremy-vel egyébként is csak néhány hónapja szakítottunk, teljesen kiölte a férfiakba vetett hitemet. Hiába hallottam egyre többször elhangzani Nagytata szájából azt a bűvös "esküvő" szót, valahogy képtelen voltam olyan hosszú időre elképzelni magam egy férfi oldalán. Főleg egy halandóén. Neki talán örökké tart, de számomra csak egy villanás az egész, megér annyi nyűgöt és szenvedést néhány lopott szívdobbanás?
Újra és újra átrágtam magam Lucas fotóin, visszagörgettem az eddigi beszélgetésünket. Aranyos volt, ezt nem tagadhattam, és a történelem iránti szeretete hasonlított az én irodalom-imádatomhoz. Volt közös témánk és meg tudott nevettetni. És itt volt egy épülettel odébb... Ha nem most találkozom vele, akkor a jövőben véletlenül összefutunk valamikor a parkolóban, hát az mennyivel kínosabb lenne már! És egyébként is, egy belső kis hangocska azt súgta, meg tudnám szeretni...
Izgatottan beharaptam az alsó ajkam, ahogy átfutottam még egyszer az üzenetét. Túl sokáig haboztam a válasszal, mert gondterhelt, aggodalmas arcot vágó kis hangulatjeleket küldött, amivel kicsalt belőlem egy kisebb nevetést. Felhúztam a lábamat a székre, nekidöntöttem a telefont a térdemnek és sietve visszaírtam: negyed óra múlva a töri tanszék mögötti parkolóban? :* A helyeslése láttán esküdni mertem volna, hogy helyből beindult a szívverésem. Egy pillanatra a mellkasomra tettem a kezem, aztán fanyarú mosollyal felpattantam a székről. Nevetséges! Elszáradt rózsa sosem növeszt új rügyet...
A következő negyed órában a hajamat igazgattam, felkentem egy rúzst, majd letöröltem, a ruhámból simogattam kifele a ráncokat és próbáltam elképzelni, milyen lesz élőben látni őt. Én milyen leszek. Már nem azért, de hullához képest elég vonzónak tartottam magam; vonzóbb voltam a legtöbb élő sorstársamnál, ezt a vak is észrevehette. Ennél azonban több kell a szerelemhez... Szerelem? A karórámra nézve ekkor tudatosult bennem, hogy késésben voltam. Eleve úgy terveztem, hogy megváratom picit, de öt percnél tovább nem akartam, úgyhogy felkaptam a táskámat és futóléptekkel megindultam lefelé. Használhattam volna a vámpírsággal járó, fizikai előnyöket, de akkor tönkremegy a menetszélben a frizurám...
- Lucas! - Már messziről kiszúrtam őt. Egek, olyan ideges lettem! Már bántam, hogy mégis csak letöröltem a rúzst az utolsó pillanatban, de hát nem akartam túl kurvásnak tűnni... - Bocsáss meg, nem várattalak meg túlságosan? Feltartottak. - füllentettem, ez szebben hangzott, minthogy a tükör előtt viaskodtam az érzéseimmel húsz percen keresztül. Amint beértem őt, kissé még kapkodva a levegőt a rohanástól, ösztönösen odahajoltam hozzá és nyomtam két elegáns puszit az arcára. Woahh, élőben mennyivel karizmatikusabb, mint a képeken!
- Szóval... - Izgatott mosollyal megigazítottam a táskám pántját a vállamon. - Készen állok a körbevezetésre! - Azt ígérte, megmutatja a történelem tanszéket, merthogy mi irodalmasok elég ritkán jártunk arra. Nem mintha annyira érdekelt volna néhány terem, ami elrendezésében teljesen ugyanolyan, mint a miénkben, de addig is Lucasszal lehettem, ami rögtön vonzóbbá tette a programot.

Vajon mennyiben fért bele Lucas randizási szokásaiba már az első alkalommal...? Nem, Dahlia, nem szabad! Le kellett állítanom magam, meg a túlfűtött gondolataimat, ami kifejezetten nehezen ment, mikor ilyen édesen kihívó mosollyal nézett rám. Kedvem lett volna itt helyben letámadni, habár valószínűleg életem végéig átkoztam volna magam miatta. A közöttünk feszülő asztal szerencsére megóvott attól, hogy hülyeséget csináljak, ahhoz viszont közel sem ékelt közénk elég távolságot, hogy ne viszonozzam incselkedőn Lucas mosolyát.
- Mennyire aktívat? Elég aktív tudok lenni... - A vámpírlét édes áldása. Nem kell túlzottan aggódnom amiatt, hogy hamar kifáradok... Már megint kezdtek veszélyes vizekre evezni a gondolataim, így visszakormányoztam magam a márványozott kőpadló ártatlan tanulmányozásához kettőnk között.
- Nincs felőle kétségem - Jól állt neki, amikor zavarban volt. Őszintévé tette. Vagy csak játszott? Nem tartottam magam naivnak, általában könnyedén átláttam másokon, Lucas viszont túlságosan rövid idő alatt tett rám túl mély benyomást. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy Alec is oda-vissza volt érte, tehát a róla alkotott véleményem nem állhatott túl távol a valóságtól. Talán tényleg léteznek még rendes és őszinte fickók. Lehet ekkora szerencsém?
- Ez nagyon szép gondolat - Újra és újra beleszeretni valakibe, minden egyes nap, annyi együtt töltött év után is... Vajon én képes lennék erre? Jelenleg nem igazán hittem benne, de nagyon is vágytam erre az érzésre. Lucas kétségkívül remekül bánt a szavakkal, teljesen elbűvölt, ahogy a családjáról mesélt.
- Sajnálom. Szörnyen nehéz lehet. - Együttérzőn mosolyogtam rá, bár nem tudtam teljesen átérezni, hiszen az én családom távol állt a megöregedéstől. Még nem kellett amiatt aggódnom, hogy bármelyiküktől is végső búcsút vegyek, így hát elképzelni sem tudtam, mennyire nehéz lehet neki így látni az édesapját. Szerettem volna rendesen megvigasztalni, viszont nem tudtam, hogyan tehetném, így hát tovább szorongattam a kezét.
- Hmm, egy óra a fél karodba kerül? Mit adnál érte, ha összehoznék nektek egy egész délutánt? - előtört belőlem a Draco-üzletasszony szellem, de reméltem, érezte a mosolyomból, hogy csak vicceltem. Már ami a fizetséget illeti, mert tényleg szándékomban állt bemutatni őket egymásnak. Ha a tatával való közös időtöltés ennyire felvillanyozza Lucast, miért ne tehetném boldoggá vele? Noha elképzelni sem tudtam, mitől érezhet így. Nekem tíz perc is borzasztóan sok volt együtt az öreggel... Meg aztán szerettem, ha kényeztetnek és kíváncsi voltam, mivel fizetne le, hogy tényleg összeeresszem kettejüket.
- Addig örülj, amíg nem ismered őket - tettem hozzá egy fokkal komolyabban, magam is meglepve azzal, hogy ösztönösen nem az volt az első reakcióm, hogy vigyem és körbemutogassam Lucast. Féltettem volna őt a családomtól? Talán nem volt túl szép átokként tekinteni rájuk, de a Draco névvel határozottan együtt járt egyfajta balszerencse, és nem akartam, hogy megfertőzze Lucast és azt az egészet, ami bimbódzott köztünk. És egy egészen kicsit a családomat is féltettem, hiszen ilyen rövid idő alatt még nem bíztam meg benne annyira, hogy ne gyanakodjak rá, csak miattuk udvarolgat nekem.
Tetszett, ahogy kimondta a nevem, az ajka pedig hihetetlenül puhának érződött, ahogy véletlenül hozzáért az ujjam csokikínálás közben. Elég volt hozzá, hogy ismét megrohamozzanak a kéretlen képek és gondolatok. Őszintén szólva a vacsora csodálatosan hangzott, de ahogy elkezdett szabadkozni, nem bírtam ki és jóízűen felnevettem. Annyira édesen próbálta menteni a helyzetet.... Kedvem lett volna tovább ásni alatta a gödröt néhány évődő megjegyzéssel, viszont annyira esetlennek tűnt már így is, hogy megesett rajta a szívem.
- A vacsora tökéletes. És a tánc. Imádok táncolni! - Persze, múzeumba járni is nagyon szeretek, de ha már randevú, kezdjük valami meghittebbel. Ha lesz belőle harmadik is, oda egy szezonális művészeti vagy történelmi kiállítás tökéletes. Negyedikre pedig elviszem egy irodalmi estre.... Ha túléli anélkül, hogy belehalna az unalomba, tényleg ő az igazi.
- Ne aggódj, feltalálom magam, ha evésről van szó - kacsintottam rá, a hüvelykujjammal megcirógatva a járomcsontja alatt az arcát. Nem akartam ráijeszteni azzal, hogy őt kóstolnám meg, viszont jól esett ugratni.
- Nincs kedved lelépni innen? Általában élvezem a diákok figyelmét, de most jó lenne kicsit kettesben lenni veled. - Izgatottan beharaptam az alsó ajkam, így vártam a válaszát. Nem titkoltan attól féltem, hogy ha továbbra is ilyen aranyosan viselkedik, itt és most, mindenki előtt átmászom az asztalon hozzá, amit szerettem volna elkerülni. Túlságosan jó munkahely volt ez ahhoz, hogy idejekorán feladjam egy srác miatt.

A szemeim persze egyből felcsillantak Dahlia huncut mosolyára... és az a tekintet... Biztos vagoyk benne hogy hallotta milyen hevesen kezdett el verni a szívem csupán ettől az egy mosolytól. Ha csak elképzeltem magunkat olyan helyzetben ahol... ilyen aktívnak kell lennie.
Eddig is ilyen meleg volt, vagy csak túl vastag a zakóm?
Éreztem hogy a füleim lángolnak de ahogy elnéztem nem zavarta különösebben. Mintha még tetszett is volna neki az hogy ilyen könnyedén zavarba hozott. Pedig nem vagyok ám mindig ilyen...
Persze úriembernek neveltek de ha arra kerül a sor... Tudok sokkal macsóbb is lenni.
Még a saját gondolataimban is béna vagyok, hogy lenne így esélyem pont nála?
- Igazán? - mosolyodtam el - Köszönöm. Szeretek rá így gondolni, így talán nem olyan... nehéz elviselni ezt a betegséget tudod? - mosolyogtam halványan a teám poharának szélével játszva. Finoman megszorította hűvös, lágy ujjaival az enyémeket mire rámosolyogtam.
Ez a lány nem csak gyönyörű volt de kedves, érzékeny és intelligens is. Lehetek ekkora mázlista hogy egy ilyen lánynak pont én tetszem meg?
Egy pillanatra beugrott apám sztorija arról mikor először látta meg az édesanyámat. Sosem felejtette el azt a percet. Vajon a mi első pillanatunk is ilyen marad?
A szemeim kikerekedtek az ajánlatára és egyből előredőltem.
- Őszintén szólva, bármit megadnék érte... A nagyapád olyan tudást birtokol ami nekem, egy történésznek szó szerint felbecsülhetetlen... Annyi kérdésem lenne hozzá, annyira szeretném meghallgatni a tapasztalatait... - elhallgattam - Ne haragudj... ha szóba kerül a szakmám hajlamos vagyok kicsit elragadtatni magam... - nevettem zavartan és a hüvelykujjammal megcirógattam a kézfejét - Most miattad vagyok itt, nem miattuk. Szóval ez a randi rólad szól és rólam - felemeltem a kezét és nyomtam még egy puha csókot a kézfejére, egyfajta engesztelésképpen. Féltem hogy félreértené a szándékaimat. A legkevéssé sem amiatt érdekelt hogy ki a családja, vagy hogy Tiberius Draco a nagyapja. Egyszerűen csak... csodáltam az öreget, tőle függetlenül.
Gyönyörű volt a nevetése, még a szívem is beleremegett, de mentette a menthetetlennek hitt helyzetemet.
- Vacsora és tánc! Remekül hangzik! Borzasztó táncos vagyok, de ha még egyszer így megnevettethetlek a tánclépéseimmel, már megérte élnem - mosolyodtam el szélesen. Reméltem hogy a bókommal sikerül még egy olyan gyönyörű mosolyt elővarázsolnom belőle.
Picit megrándult a szemöldököm a szavaira és nem tudtam nem kissé kihívón pillantani rá.
- Remélem meg fogok felelni az ízlésednek - mosolyodtam el féloldalasan, de persze tudtam hogy viccel. Mégis valahogy... vonzott a gondolat hogy az ajkait a nyakamra tapassza. Elkalandoztam? Lehet.
Körbepillantottam a szavaira. Valóban vagy egy tucat diák kapta el a tekintetét rólunk. Felismertem közülük pár arcot.
Halkan felnevetve felálltam és megittam a maradék teámat.
- Természetesen hölgyem. Kellemes idő van odakint, volna kedved sétálni egyet velem a parkban? - nyújtottam a kezem felé hogy felsegítsem. Kifelé menet kidobtam a poharainkat és a csoki papírját és elindultam vele a parkba.
Kicsit fújt a szél és be volt borulva, de a levegő kellemesen meleg volt, az eső illatát hozta magával. Ez az otthonomra emlékeztetett.
- Mindig itt éltél? - érdeklődtem miközben finoman a kezéért nyúltam. Talán nem bánja ha kézenfogva andalgunk itt egy kicsit ahol nem lát senki. Szerettem volna meghallgatni a történetét, és megismerni hogy ki ő. Ha engedte, összekulcsoltam az ujjainkat gyengéden. A bőre hamar átvette az enyém melegét.

Értőn bólogattam. Habár nem tudtam teljesen átérezni a helyzetét, nem hiányzott belőlem az empátia és még így is sejtettem, mennyire nehéz helyzete lehet Lucasnak. Talán pont ezzel fogott meg igazán, hogy emberinek tűnt, sebezhetőnek, nem próbálta macsóként eladni magát, hanem megmutatta, hogy neki is vannak problémái, félelmei és érzései. Oké, az aranyos mosolya is eléggé hozzájárult a pozitív összképhez, hát még amikor zavarba jött!
Mosolyogva figyeltem a lelkesedését. Általában idegesített, ha piedesztálra emelték a nagyapámat, de Lucastól valahogy másként jött le ez is. Kezdtem úgy érezni, valami baj van velem, megsütött a nap, vagy a fene tudja...
- Semmi baj. Ez az általános reakció, ha szóba kerül a nagyapám, úgyhogy már megszoktam. És komolyan gondoltam, el tudom intézni, ha ennyire szeretnéd - A cirógatása jól esett, megmozgatott bennem valamit, ami túl régóta volt kővé dermedve már. Ahogy pedig folytatta, egészen kiszélesedett a mosolyom.
- Szerencsédre pont így szeretem a randevúkat. Kettesben - Nehéz volt megőriznem a magabiztos mosolyomat, mert ahogy kezet csókolt, szinte belepirultam. Hogy lehetett valaki ennyire édes? Kinéztem belőle, hogy tényleg borzasztó táncos, de ez semmit sem vett el abból, mennyire vártam a következő randevút.
- Ó, akkor mindenképpen sokat fogunk táncolni - Táncolni is szerettem, de nevetni is, és azt reméltem, Lucas nem veszi majd magára, ha szórakozom egy kicsit a tánctehetségén. Meg aztán kételkedtem benne, hogy valóban olyan szörnyű lett volna azok után, hogy minden másban ennyire lovagias volt. A saját szememmel akartam meggyőződni az igazáról.
A kihívása meglepett, de rögtön viszonoztam a pillantását, végül elnevettem magam.
- Nem mondták még neked, hogy veszélyes dolog felkínálkozni egy vámpírnak?- próbáltam viccként elhessegetni a témát, de forrt mindenem a gondolattól, hogy egyszer talán majd megkóstolhatom. Már ettől úgy éreztem magam, mint akit kidobtak a napfénybe, úgyhogy inkább visszahúztam a kezem Lucastól, mielőtt még az arca helyett a nyakát is megsimogatnám.
Nevetve elfogadtam a felém kínált kezét és felkeltem én is az asztaltól.
- Ezer örömmel, uram - Ezúttal nem karoltam bele, de végig mellette maradtam, ahogy kiléptünk az épületből. Leárnyékoltam a tenyeremmel a szemem és felnéztem az égre, de úgy ítéltem, egyelőre nem szükséges lehoznom a napernyőmet az irodából. Ekkor éreztem meg Lucas kezét a sajátomon, ami egyből odavonzotta a pillantásom egy mosoly keretében. Összefontam az ujjainkat és követtem a parkba.
- Nem sokat utaztam. Nem igazán volt lehetőségem bármit is csinálni az elmúlt évszázadokban. Az, hogy az egyetemen taníthatok, édesanyám érdeme főként, neki sikerült megpuhítania a nagyapámat. Pedig mindig is irigyeltem a bátyámat, ő rengeteget utazik a munkája miatt. Egyszer én is szeretném körbejárni és jobban megismerni a világot - Ha már évszázadok állnak hozzá rendelkezésemre, vétek lenne nem kihasználni a lehetőséget. A történet közben elkalandoztam azon, Lucas keze mennyire melegnek érződött, és ösztönösen jobban kapaszkodtam bele.
- Mit szeretsz a legjobban Angliában? Azt hallottam, az időjárás elég szeszélyes ott. És egyébként miért pont a történelmet választottad? - Gondoltam, ha már ő kérdezett az előbb, most én jövök, így nem kell untatnom őt a történeteimmel, hanem ő is mesélhet még több dolgot magáról. Nem mintha közben ne rögzült volna a tekintetem a száján, amit egy pillanattal később realizáltam, mint illendő lett volna, és még utána sem kaptam el a tekintetem.

Mások a környezetemben talán már megszokták hogy a történelemről és a szakmámról annyit tudok beszélni míg valaki bele nem csavarodik, vagy meg nem tér és szintén történelemtanárnak áll. Igaz Dahlia előtt ezt még viszonylag jól tudtam titkolni hisz csak annyi ideig beszélgettünk erről míg kiderült hogy mindketten ugyanott dolgozunk.
De így személyesen úgy hogy mgé a nagyapja is felmerül... Nos így már nem ment.
Azonnal elkapott a fangörcs mint egy tinédzser lányt mikor a kedvenc fiúbandájáról van szó. Nem épp férfias és csábító ennyire ráfanolni a randid nagyapjára de... azt hiszem késő.
- Köszönöm... örülnék neki! Hatalmas megtiszteltetés lenne - mosolyogtam szélesen de aztán inkább visszatértünk arra ami miatt itt voltunk. A randink. Az a legfontosabb.
- Nahát akkor van bennünk még valami közös - nevettem rá mielőtt megcsókoltam volna a kezét. Láttam a szemein hogy kissé zavarbajött a mozdulattól de a mosolya... a mosolya gyönyörűbb volt mint valaha.
Nevetve csóváltam a fejem. Persze eszem ágában sem volt ellenkezni. Szerettem táncolni még ha nem is tudtam. Na meg ha megnevettetem ahogy csetlek botlok már megérte az egész. Csak nehogy az este végén ki akarjon utána penderíteni amiért ilyen borzasztó táncos vagyok.
- Neked nem tudok nemet mondani - mondtam végül beadva a derekamat. Vagy így vagy úgy de megtáncoltatom. Ha más nem, lesz egy vicces emlékünk amit majd elmesélhetünk az unokáinkat.... Vagy mi.
A mosolyom még jobban kiszélesedett ahogy elnevette magát és elviccelte az egéyrtelmű felajánlozásomat.
- Téged nem érezlek veszélyesnek, gyönyörű Dahlia - mosolyogtam szélesen.
Végül útnak indultunk egy kis sétálásra. Ahogy belémkarolt a diákjaink újra felsisteregtek. Megvana  három napnyi csoda a jövőhétre. Reméljük azért ez tovább fog tartani mint három nap
Odakint az ég mg borús volt így nem aggódtam Dahliáért, nem úgy tűnt mintha ki akarna sütni a nap.
Érdeklődve hallgattam ahogy a kezemet fogva kezdett el mesélni. A hüvelykujjammal lágyan simogattam a kézfejét.
- Hát... ha más nem... angliába egyszer elvihetlek. Örülnék ha meg tudnám mutatni hol nőttem fel. Szerintem tetszene ott neked - vetettem fel ahogy sétáltunk. A parkban ilyenkor nem voltak túl sokan így kedvünkre andaloghattunk a fák között.
- Én Brightonból jövök, az lent van a déli tengerparton... Ott viszonylag sokat süt a nap, de sokszor van hideg. A tenger is mindig hideg... szerintem egy kezemen meg tudom számolni hényszor fürödtem benne... De mégis talán azt szeretem a legjobban. Szeretem a tengert... és innen nagoyn hiányzik nekem - pillantottam rá mosolyogva. Nem kerülte el a figyelmem hogy a számat nézte. A mosolyom erre persze még jobban kiszélesedett, nekem is nagyon tetszettek az ő ajkai...
- Kicsikorom óta imádom a történelmet... mióta az eszemet tudom lovag akarok lenni... ez sajnos nem jött össze... - nevettem halkan és finoman elengedve a kezét a derekára simítottam és átöleltem. Reméltem nem bánja a közeledést... Így olyan... közel volt...