Nem kevés szívességet kellett megtennem ahhoz, hogy rátaláljak végre. Az öreg jól megtanította neki a „hogyan bújj el a szadista sorozatgyilkos bátyád elől” performanszt, azt meg kell hagyni. Milyen kár, hogy többé már nem áll módomban gratulálni az apák gyöngyének; ez az a pillanat, amikor valamiféle hiányt, bánatot, vagy gyerekkori sérelmet kéne éreznem, felidéznem, majd aztán elengednem. De az igazság az, hogy sosem éreztem különösebben a fater hiányát. Nem izgatott, hogy egy drogfüggő nővel magamra hagyott még a kezdetek kezdetén. Nem izgatott, hogy nem vált, és valószínűleg soha nem is akart az életem részévé válni. Mint ahogyan az sem izgatott, hogy mindezek ellenére valahogy mégiscsak kénytelen volt az élete részévé fogadni, miután a drogos némber feldobta a talpát. Nem izgatott, hogy akkor sem próbált apaként viselkedni, amikor már rég velük éltem egy háztartásban. És furcsamód nem is gyűlöltem őt ezért, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire illett volna. (…) Akkor gyűlöltem meg őt, amikor Elizát elragadta tőlem. Valósággal kitépte őt a karjaimból. Széthasadtunk. Sosem nézte jó szemmel kettőnk kapcsolatát… Voltaképpen sandán nézett rám attól a perctől kezdve, hogy szemet vetettem az édes kicsi lányára. Vagy az édes kicsi lánya vetett szemet énrám? Szerintem a fater megérezte ezt, már akkor, ott, a legelején. Nem haragszom rá, amiért nem volt az apám. Azért viszont mindennél jobban, hogy elszakította tőlem az egyetlen személyt, aki fontosabb volt nekem bárminél a világon. Igen, még önmagamnál is. Nem is értem igazából, hogy miért nem öltem már meg hamarabb.
És minduntalan azon tűnődöm, hogy vajon mekkora fájdalmat fog okozni Elinek az apánk halála. Nem akarom, hogy szenvedjen miattam, és nem akarom, hogy ezért most még jobban meggyűlöljön. Ugyanakkor… az a patkány már így is túl sok évet leélt büntetlenül, míg én a sitten rohadtam miatta. Na, jó, részben miatta. Igaz, a mentségére szóljon, hogy ő nem gyilkolt meg és molesztált (hogy milyen sorrendben, azt inkább ne firtassuk) ártatlan nőket. Vagy ha mégis, akkor azt piszkosul jól titkolta. Abban bízom, hogy a húgom talán nem is fog rám gyanakodni, elvégre magamhoz képest finom voltam és gyengéd, úgy intéztem mindent, hogy egy ártatlan szívrohamnak tűnjön a vénember halála.
A zár feltörése szinte gyerekjátéknak bizonyul, jutalmul pedig magamba szívhatom a mámorító, régről oly’ ismerős illatot, ahogy a szobába érek. Megrohamoznak az emlékek. Fahéj és vanília. Oh, még mindig ugyanolyan az illata, és látszatra sem változott semmit. Leszámítva a szemeit. Annak idején, amikor velem volt még boldogan csillogtak, most pedig szomorú, letargikus. Szívszorító pillantásánál már csak az a hamis mosoly tragikusabb, amelyet magára erőltet, és egy fénykép formájában köszön vissza rám a nappaliban. Mellette egy törpeszuper herearcú bájgúnár, tenyérbe mászó képét addig ütném, míg lélegzik. Vagy még azután is. A pasija. Merthogy Elizának pasija van – he! Vajon a faszi tud mindent a múltjáról, vagy nekem kell majd felvilágosítanom? Szó se róla, szívesen magamra vállalnám eme megtisztelő szerepet, de természetesen szigorúan csakis azután, hogy pépszerű masszává ütöttem-vágtam Mr. herearc pofáját.
Egy ocsmány, fekete dög dörgölőzik a lábamnak, ahogy a hűtőszekrény tartalmát ellenőrzöm, és megnyitok egy sört. Másik kezemmel pedig megragadom a dög grabancát, és úgy veszem szemügyre közelebbről. Valójában nem a macska érdekel, hanem a nyakörvén fityegő biléta, amelybe a Rudi nevet vésték. Véletlenszerű egybeesés? Gyalázatos és hitvány mosolyra rándul az ajkam önkéntelenül is, miként megfogan elmémben a gondolat. Még mindig nem felejtett el engem. Ha rólam nevezi el a macskáját, még ha csak részben is, azt nem lehet semmiségnek venni. És ahogy feltúrom – merthogy feltúrom, de fel én! – a lakását nyomok után kutatva, találok magamról egy régi, tinédzserkori igazolványképet. Alaposan elrejtette, de én rátaláltam; el is dugom szépen a zsebembe. Ha nézegetni akar, akkor kénytelen lesz élőben nézegetni, nem pedig holmi képeken…
Csengetnek.
Kinyitom az ajtót.
Nahát, Mr. herearc! Látványosan össze van zavarodva. Szegény, a végén még egészen megsajnálom. Ja, mégse.
- Szóval te vagy a pasija – jelentem ki hanyag eleganciával, miközben úgy támasztom meg magamat az ajtófélfán mintha nem más, mint én és mind a huszonöt személyiségem élne itt. Házigazdát játszom, nem vitás, és jó házigazda módjára iszogatom előtte a sört, őt természetesen nem kínálom meg vele.
- Te pedig? – Zavara egyre csak nő, bizonytalanul hol a jobb, hol pedig a bal lábára helyezi a testsúlyát.
- Eliza bátyja. – Valamint ex-férje, néhai szeretője, és megrontója lelki társa egy személyben.
Újabb korty sör az én részemről. Újabb értetlen pofavágás az ő részéről.
- Sosem említette, hogy van bátyja…
Na, azt mindjárt gondoltam. Nem az a fajta báty vagyok, akivel dicsekedni szokás.

Néhány óra elteltével még mindig Őt várom, ez idő alatt kipróbáltam mind az öt széket, három fotelt és két kanapét, amely a lakásban található. Sőt még az ágyba is belefetrengtem, csak úgy, a miheztartás végett, és megittam még… igazából minden sört, amit a hűtőben találtam. Az ember könnyen szokik vissza ahhoz, ami jó – és bizony, a fegyházban nem igen volt lehetőségünk sörözgetni. Ott másféle elfoglaltsággal üti el az ember a drága idejét.
Aztán felavatom a klotyót és a zuhanyfülkét is, hogy annyi év után ne sörszagúan fogadjam először apánk kicsi lányát. A ruháimat a szennyesbe dobálom, csak egy alsógatyát hagyok magamon a megtisztulást követően, ám a tükörben fogadó látvány nem túl bizalomgerjesztő. A szakállas pofa a sitten még talán elment, de Eliza nem ilyen lepukkant és igénytelen ábrázattal ismert, szóval úgy döntök, hogy megborotválkozom – kizárásos alapon egy rózsaszín, női eldobható borotvával, ami a művelet felénél sajnos feladja a szolgálatot, így kénytelen vagyok egy újabbat felavatni. És miután végeztem a szépítkezési szertartással, amit bizonyára még a legflancosabb némberek is megirigyelnének tőlem, fogom magamat és befekszem a hálószobai franciaágyba. Eliza andalító illatával az orromban alszom el, és tíz év után először valami szépet álmodok. A múltba térek vissza. Se béklyók, se elvárások. Se szülők, akik visszatartanak. Se gyilkosság, se romlás. Sem pedig életfogytiglan. Amikor Eliza hazaér, én ugyanott várok rá, történetesen a saját ágyában – éjsötétben és árnyak között.